Veronika magához tért. Tanácstalanul körülnézett, mint akinek fogalma sincs róla, hol van. Nem a saját szobája volt, ezt azonnal látta. De akkor kié lehet?
   Felült az ágyban, és ledobta magáról a takarót. Érezte, hogy lába kissé remeg. Nyilván a láztól van, vélte. Émelygett is, a feje is lüktetett, és valami kesernyés ízt érzett a szájában már egy ideje. Ennek ellenére eljött… Hát persze!
   Egyszerre összeállt fejében a kép, rájött, mi történt. Az utolsó kép, amire emlékezett, Éva rémült ábrázata volt, amikor meglátta őt a lépcsőfordulóban. Ami igaz, az igaz, ezt önmagának is bevallotta, elég ramatyul festhetett abban az állapotban. Úgy is érezte magát.
   Belebújt az ágy mellé fektetett cipőjébe, majd a hidegrázástól remegve elüldögélt egy darabig. Legszívesebben visszamászott volna a paplan alá, és tetőtől talpig betakarózva feküdne, míg ki nem gyógyul. Biztosan nem szólnának érte semmit Éváék, de nem akart visszaélni a vendégszeretetükkel. Meg különben sem szeretett idegenek lakásában pihenni.
   Émelyegve indult az ajtó irányába. Amikor a kilincsre tette a kezét, úgy érezte, ismét az ájulás kerülgeti. Ráadásul a gyomra sem volt az igazi. Percenként megmordult, mint a kitörésre váró vulkán.
   A lány feszülten fülelt, de nem hallott semmit, csak a falióra ütemes tiktakolását. Halkan kiosont a konyhába, ahol Éva, László és Zoltán még mindig az ő álmát őrizték. Barátnője vette észre először, hogy kijött. Azonnal felpattant, és megkönnyebbülten, ugyanakkor félve rohant Veronikához, hogy elhalmozza kérdésekkel. Azokból viszont nem lett semmi, mert mire odaért hozzá, a látvány kiűzött fejéből minden valamire való gondolatot. A hófehér bőr, a beesett, könnyező szemek szinte sokkolták. Nem tudott egy értelmes mondatot kipréselni ajkain.
   - Jól vagyok – próbálta nyugtatni Veronika, kegyes hazugsággal – Csak egy kicsit fáj a fejem és szédülök, ennyi az egész.
   - Zoli hazavisz kocsival – fordult Zoltán felé a lány. A címzett el volt kalandozva, de a felkérésre nem mondhatott nemet – A beígért beszélgetést meg majd holnap megejtjük.
   Veronikának csak most jutott eszébe, miért is jött ide. Holnap… Addigra meg fog őrülni, vagy, jobb esetben belehal a meghűlésbe.
   - Köszönöm – mondta, leplezve idegességét.
   Zoltán közben magára öltötte téli ruháját, és pillanatok alatt indulásra készen állt az előszobában.
   - Mehetünk? – kérdezte a vendégtől, aki határozott bólogatással felelt.
   A kocsiban Zoltán bekapcsolta a fűtést. Eddig nem igazán szokta, de Veronika miatt szükségesnek érezte. Tudta jól, milyen megfázva utazgatni, járkálni a hidegben, várni a buszra, és a többi… Félévente egyszer kapta el valamilyen járvány, de az bőven elég volt.
   Az utasteret lassan átjárta a meleg, ahogy Zoltán szívét is egyre inkább átjárta a szeretet. Szeme sarkából Veronikára sandított, és úgy érezte, nem is a fűtőrendszer ontja magából a hőt, sokkal inkább a lány sugározza. A férfi sebességbe tette az autót, és lassú, nyugdíjas tempóban kezdett vezetni. Arra gondolt, egy kincset szállít a kocsijában, így nem engedheti, hogy baj történjen.
   Veronika egész úton az előttük elterülő utat nézte. Már amennyire látta. A nátha és megfázás lassan kezdett olyan szintre lépni nála, amikor már a képek is összefolynak a szem előtt. A lány már alig várta, hogy ismét a saját, jó meleg ágyába bújhasson. Előtte persze nevelőanyjának kell magyarázattal szolgálnia. Tudta, hogy nem lesz egyszerű. Nem az első eset volt, bizonyára nekik is kezd az agyukra menni.
   - Itt jobbra, ahol az a zöld konténer van – mutatott a lépcsőfeljáróra Veronika – Ott jó lesz.
   Zoltán megállt a járda mellett, de a motort nem állította le.
   - Akarod, hogy felkísérjelek? – ajánlotta a férfi, ellentmondva őszinte szándékának. Melegség ide vagy oda, nem nagyon fűlt foga hozzá, hogy családi perpatvarok részese legyen. Veronika látta rajta, mennyire vonakodik, hát megkegyelmezett neki.
   - Nem kell, köszönöm. Már jobban vagyok, feltalálok magam is. Köszönök mindent, nagyon kedvesek voltak ma mindannyian.
   - Szóra sem érdemes. Vigyázz magadra, és mielőbbi gyógyulást!
   Egymásra mosolyogtak, majd mindketten elindultak saját dolgukra. Veronika a kapuból hallotta, ahogy a kocsi elrugaszkodik, sebesen nekilódul, a kanyarban csikorogva fékez, majd gyorsan távozik. Sokkal gyorsabban, mint ahogy jött.
   Tímea szokásos bázisán, a konyhaasztalnál üldögélt, búsan magába roskadva, amikor kattant a zár. Mozdulatlanul várta, ki érkezik haza. Nem tudta eldönteni, melyiknek örülne jobban, melyiktől keseredne el végképpen.
   Veronika szótlanul megközelítette nevelőanyját. Leült az asztalhoz ő is, és várt néhány pillanatot, míg összeszedte magát gondolatban. Akkor így szólt:
   - Éváéknál voltam. A kapuban rosszul lettem, elájultam. Még szerencse, hogy Éva pont akkor rohant lefelé, és rámtalált.
   Többet nem mondott. Szándékosan megállt, várta, hogy Tímea reagáljon valamit, ami egy szempillantás múlva be is következett. Az asszony felemelte fejét, agyonsírt szemeit a lányra meresztette, és kis híja volt, hogy újra rázendítsen. Most azonban valahogy sikerült visszafognia magát.
   - Mondd, miért csinálod ezt? – kérdezte halk, elhaló hangon – Minket is, és magadat is tönkreteszed. Az ég szerelmére! Nézz magadra! Nem látsz a láztól és a betegségtől. Nem látom, miféle okos indok kényszerít téged erre.
   - Nincsen semmiféle okos indok – felelte konokul a lány – Én csupán ott vagyok, ahol szükség van rám.
   - Ezt mondd majd apádnak is! – próbált új szemszögből közelíteni Tímea – Elment ahhoz a rendőr barátodhoz, hogy megmondja neki a magáét. Nem teszi ki az ablakba, az biztos.
   - De hiszen ő csak segíteni akart – mondta Veronika, némi ijedtséggel a hangjában. Tudta, ha nevelőapja egyszer felkapja a vizet, ott kő kövön nem marad.
   Tímea még egyszer a lányra nézett, szemében őszinte fájdalommal. Aztán felállt, és lassan elindult a hálószoba felé.
   - Anya megérdemel annyit, hogy legalább értelme legyen a halálának. Ha már életében nem tudtam olyan lánya lenni, ahogy kellett volna, legalább most hadd tegyem jóvá.
   Tímea megállt a szobaajtóban. Egy pillanatra megdermedt, és ismét potyogni kezdtek a könnyei. Megrészegülve támolygott a helyiségbe, hogy lefeküdjön az ágyba, hátha pár óra forgolódás után elnyomja az álom.
  

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   A gép ventillátora hangosan zúgott. A monitoron a szövegszerkesztő program jelent meg, ahol a kurzor villogása előtt egy betű sem állt még.
   Rózsa Olivér ült a forgószékben, összeszűkült szemmel, és próbált a fejében egyre jobban összekovácsolódott gondolatokra összpontosítani. Leírni azonban nem tudta: a kezdés nehéz volt. Mivel is indíthatna egy történetet, melyet élete legnagyobb sikerművének szán, viszont elég egy apró hiba, egy rossz irányba terelt szál, és oda az egész.
   Valami hiányzott. A sztori úgy-ahogy összeállt, csak a mozgatórugóját kellett megtalálni; azt a dolgot, amitől az írás számára öröm volt, nem csak unalmas munka. Átütő erő kell hozzá, szokta mondtani a szponzora, aki most valahol távol, talán Spanyolországban élvezte szabadságát. Ezt a pluszt sehogyan sem találta meg ezen a szerda délutánon.
   Nézte még egy darabig az üres dokumentumot, hátha megjön az ihlet, de az csak váratott magára.
   Ekkor csengettek. Olivér úgy érezte, a sors most talán segédkezet nyújt; talán érkezik valaki, aki mond valamit, amitől majd megint passzolni fog minden.
   Teljesen ledöbbent, amikor megpillantotta az ajtóban Jakab Attilát. A rendőrnek zavaros volt a tekintete. Olivér ránézésre megállapította, barátja nincs teljesen tisztában vele, hogyan tovább.
   - Szevasz, cimbora! – kiáltott a házigazda, és teátrális mozdulatokkal invitálta vendégét beljebb – Na, erre aztán végképp nem számítottam! A jó öreg nyomozó tudja, hol lakik az a Rózsa Olivér! Persze, a szakmádat tekintve, nem volt valami nehéz dolgod, azt meg kell hagyni.
   Attila leült a bőrfotelbe, és előredőlve így szólt:
   - Gondolkodtam az ajánlatodon, és rájöttem, hogy valamit kezdeni kell magammal. Belefáradtam az unalmas hétköznapokba, hogy állandóan én oldjam meg mások problémáját, azok meg, akiknek segítek, kihasználnak, az orromnál fogva vezetnek, vagy éppen tesznek rám. Szóval, ha úgy gondolod, szívesen társulok egy regény erejéig, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle.
   Olivért szemmel láthatóan feldobta, amit hallott. Legszívesebben körbecsókolta volna barátját. Ehelyett felállt, a monitorhoz ment, és az egér mozgatásával bekapcsolta azt.
   - Már elő is készítettem a terepet – mosolygott – Ha készenállsz, akár azonnal kezdhetünk is.
   - Örülök, hogy örülsz, de nekem még el kell intéznem valamit –mondta Attila, és felállt, indulásra készen – Ja, és megoldható lenne, hogy olyankor áthozzam a fiamat is?
   - Csak természetes – felelte őszinte örömmel Olivér – Végre megismerhetem legalább az ifjabbik Jakabot. Már nagyon régen vártam erre a pillanatra.
   Attila látta rajta, hogy egy cseppet sem túloz. Bár nem hitte, hogy fiával jobb lehet a kapcsolata, de nem tehetett mást, ha egyszer írni akart. Otthon egyedül csak nem hagyhatta – mit szólnának akkor a szomszédok, ismerősök?
   Elköszönt Olivértől, és sietősen elindult a dolgára. Hogy hová, arról pillanatnyilag sejtelme sem volt. Csak úgy mondta, mivel nem volt még felkészülve lelkileg az alkotómunkára. Kedve, az lett volna, ugyanakkor nem érezte azt a mindent elsöprő elszántságot, ami arra késztet egy embert, hogy leüljön a gép elé, és a betűdzsungel rejtekébe mélyedjen.
    Legelőször szeretett volna inni. Sokat. Minél többet, annál jobb. Tanulmányai során –melyből csak halvány emlékképek derengtek föl benne – azt tanulta, volt néhány olyan költő, író, akik az ital hatására vágtak bele a művészetbe, és az alkohol végigkísérte, sőt, fellendítette pályafutásukat. Nem tudta elképzelni, de mindenképpen ki akarta próbálni. Veszteni nem veszthetett. Legfeljebb befuccsol az élete; nem lesz készülő könyv, és még a rendőrségről is kirúgják. És akkor mi van? Bánja az ördög, azok után, amin keresztülment.
   Nem kellett sokáig vánszorognia, hogy italboltra találjon. Pár lépésnyire rálelt egyre, melynek homlokzatán az Egri borozó név állt. Csábítóan hatott Attilára. Az összes alkoholfajta közül a bor volt a kedvence. Abból aztán annyit tudott inni, amennyit nem szégyellt. Márpedig nem volt szemérmes, ha ivásra került a sor.
   Az árkínálatot meg sem nézte. Odafordult a fiatal, friss és üde kiszolgálólányhoz, aki kedvesen mosolyogva megkérdezte, mit adhat.
   - A legdrágább borukból kérek egy litert – felelte a rendőr – Ma ünnepelek. Ez életem hátralévő részének legelső napja.
   A lány széles mosolyra húzta a száját, majd sarkon fordult, és teljesítette a vendég kívánságát.
   Attila komoran ült a bárszéken, a pultra támasztott kézzel. Háta mögött felberregett a félkarú rabló, és egy idősödő, ötvenes éveiben járó férfi részeges hangon felkiáltott: - Ez az! Végre megadtad!
   Ezt követően aprópénzek sokasága zúdult a pénzkidobón át a mélyedésbe. A fickó hátat fordított a masinának, táncra perdült, és hozzá vidáman énekelt valamit, amit Attila még csak nem is hallott soha életében.
   A kocsmáros kisasszony időközben visszatért, és jókedvűen megjegyezte: - Úgy látom, ma mindenki ünnepel valamit.
   Attila azonban még jobban elkomorodott. Lelke mélyén üresnek érezte ezt az egészet. Az írást, az ivást, az új élet kezdetét – úgy összességében, az egész életet. Valami hiányzott, de fogalma sem volt, mi az.
   - Az úr a vendégem! – kiáltott harsányan a nyertes férfi. Szájából úgy áradt a tömény alkoholszag, mint gyárkéményből a füst – Kérem, váltsa be ezt a sok aprót! Harmincezer forint. Számolja csak át, megvan mind egy szálig.
   Azzal kikotorta az aprót a nyílásból, és egy zacskóba szórta, amit nagy nehezen a zsebéből halászott elő. Méltóságteljes mozdulattal a pultra helyezte, a lány pedig elnéző, barátságos mosollyal számolni kezdte a pénzt. Tekintetéről lerítt, nem ez az első ilyen fazon, aki munka után, vagy éppen ahelyett, betért a vendéglőbe, és egy jó alaposat kaszált a játékgépen, miután leitta magát a sárga földig.
   Amikor végzett, felnyitotta a kasszát, kivett belőle három tízezrest, és a nyertes férfi kitartott kezébe nyomta. A zacskónyi aprót pedig félrerakta a pénztárgép mellé.
   A győztes örömteli, ragyogó arccal mérte végig az ölébe hullott pénzt, majd megszólalt:
   - Akkor fizetném ennek a drága, jó embernek a borát, és én is vennék egy üveggel, ugyanabból. Majd mi ketten elkortyolgatjuk itt.
   Attilára kacsintott. A nyomozónak végigfutott a hátán a hideg. Legkevésbé ahhoz volt kedve, hogy egy amúgy is ittas pasassal tökrészegre igyák magukat. Az illendőség kedvéért mégis belement, és a cinkos pillantást viszonozva az egyik kétszemélyes asztalhoz vitte az italt. A kiszolgáló lány hamarosan megjelent két pohárral a kezében, és miután letette azokat vendégei elé, a részeg férfi nagyot kurjantva a fenekére vágott. A lány nem sértődött meg. Pályafutása során többször előfordult ehhez hasonló, fel volt rá készülve most is. Valamilyen szinten gyerekeinek tekintette azokat az embereket, akik az ő portékájukkal kívánták szomjukat csillapítani. Így, akár a világ legjobb anyukái, nem tudott rájuk haragudni. Ha megpaskolták a hátsóját, hát megpaskolták.
   Attila egyre jobban szorongott. Nem érezte jól magát ebben a környezetben. Már ezerszer megbánta, hogy egyáltalán ide vezette az útja. Haza kellett volna mennie, beszélgetni egy kicsit a fiával. Végre tisztázni mindazt, ami köztük történt az utóbbi időben. Elmondani neki, mennyire szereti, és hogy a világon bármit megtenne érte. Valahol, lelke egyik fel-felszökő bugyrában azonban úgy érezte, mindez nagyon kevés. Mit ér a vajas kenyér, ha csak nagyon vékonyan, vagy egyáltalán nincs megkenve?
   Gondolataiból felocsúdva az őszülő halántékú, bozontos férfira pillantott. Tekintete homályos volt és zavarodott. Az üres poharat nézte, mintha attól várna megváltást az összes szenvedésére.
   - Ha visszacsinálhatnám, hogy újra reggel legyen, örömmel megtenném – mondta, furcsa mód összefüggően, érthetően – De nem tudom… Nem tudom, és nem is csinálhatom vissza… Elkergettem őket, most pedig senkim sincs. Nincs még egy kutyám sem vagy egy macskám… Csak ez a bor itt előttem… Ez is olyan, mintha el akarna menekülni… Ugye, nem akarja elvenni tőlem?
   Attila megrázta a fejét.
   - Akkor jó – folytatta a másik – Most pedig hallgasson ide! Látom, fiatal maga még. Higgyen nekem, sose nősüljön meg! Szörnyű egy dolog az, higgyen nekem!
   Elhallgatott. Tekintete hosszan elidőzött a borospoháron. Talán meg sem fordult a fejében ebben a pillanatban, hogy abból esetleg inni is lehet.
   Attila legszívesebben azonnal otthagyta volna az öreget, valami belül mégis azt súgta, maradjon. Nem érdekelte a bor, sem az alkohol által kiváltott mámor. Figyelmét a vele szemben ülő férfi személye kötötte le. Ahogy elnézte, arra gondolt, hamarosan ő is így végezheti. Ha minden úgy alakul, ahogy eddig, minden esélye megvan rá.
   - Azt mondom, addig jó, amíg az ember szabad – folytatta az öreg, aki kissé nevetséges volt, ahogy így elázottan próbálta a nagyokost játszani – Ha nem kötődik senkihez, akkor nincs kit elvesztenie. Addig jó, higgyen nekem!
   Attila megvárta, hogy a férfi ismét mély letargiába essen. Akkor halkan felállt, és lábujjhegyen odaosont a pulthoz, ahol a kocsmáros kisasszony épp valami számolásba merült bele. A rendőr felült a bárszékre, majd megszólalt, valósággal halálra rémítve a lányt:
   - Bocsánat, hogy megzavarom, de egy tök részeg alak ül az egyik asztalnál, és azt tervezi, hogy még többet iszik. Nem gondolja, hogy le kéne állítani?
   A lány felemelte a fejét, és kicsit ellenségesen nézett a férfi szemébe. Mintha azt akarná mondani: „Minek üti bele a dolgát olyanba, ami nem magára tartozik?” Attila megértette ezt, és cseppet sem akarta belártani magát. Jobbnak látta, ha most azonnal távozik, olyan hirtelen, ahogyan elhatározta, hogy idejön.
   Az asztal mellől hangos kiáltások hallatszottak: - Ancsa, hol van a vendégem? Miért tartja őt fel? Beszélgetni akarok vele!
   Attila még utoljára ránézett a csapos lányra. Az ismét belemerült a számolgatásba, mintha körülötte nem is történne semmi. A rendőr tudta jól, másnapra minden olyan lesz, mint volt. Az öreg hazamegy, kialussza magát… és teljesen egyedül lesz a lakásában. „Elkergettem őket, most pedig senkim sincs.” – visszhangzott fejében a mondat, mely egyre inkább gyökeret vert elméjében. Úgy esett ki a vendéglőből, mint aki egy egész átmulatott éjszakát hagyott maga mögött. Pedig, annak ellenére, hogy elhatározta, egy kortyot sem ivott.

   ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Madarász Béla ingerültsége nőttön-nőtt. Ahogy közeledett a megadott cím felé, egyre nagyobb lett az elszántsága. Biztos volt benne, hogy cselekvéshez folyamodik. Annak a patkány rendőrnek meg kell mutatni, hogy nem játszadozhat csak úgy kedvére az emberekkel! Ha senki nem tanítja az ilyeneket móresre, a világon káosz uralkodik el. Akkor mindenki azt teheti, amit akar, és nem mondja meg nekik a kutya sem, mit nem szabad.
   Ilyen és ehhez hasonló, ösztönző gondolatok kavarogtak Béla fejében. Lassan megérkezett a lépcsőfeljáróhoz. Az utca stimmelt, ahogy a házszám is. A kapun pedig épp jön kifelé valaki, tehát még csengetni sem kell. Nagyszerű!
   Fiatal anyuka jött le babakocsival. Megkerülte csemetéjét, és megkönnyebbülve vette észre, hogy az üvegajtó túloldalán áll valaki, tehát nem kell manővereznie a babával.
   Béla megfogta az ajtót, míg a nő kitolta a kocsit. Hogy segítsen neki lecipelni a lépcsőn, az már meg sem fordult a fejében. Alighogy becsukódott a kapu, ő már robogott felfelé. A nehezebbik utat választotta, mivel nem volt kedve a liftre várni. A pár emelet azonban meg sem kottyant neki. Nemsokára ott állt az ajtóban, melynek aranyozott névtábláján Jakab Attila neve szerepelt.
   Először kettőt csengetett, rögtön egymás után, majd hármat kopogott erőteljesen. Bent azonnal mozgolódás támadt. Kisvártatva kattant a zár, és egy megszeppent kisfiú dugta ki fejét a résen.
   - Apukád itthon van? – kérdezte Béla szenvtelen hangon.
   - Nincs – felelte bágyadtan a gyerek – Ma még nem jött haza.
   Béla elgondolkozott. Hirtelen olyan ötlete támadt, amiről legszörnyűbb rémálmában sem gondolta volna, hogy megfordulhat a fejében. Összeszűkült szemmel méregette a fiút, majd rekedt hangon megszólalt:
   - Nincs kedved egy kicsit sétálni? Mutathatok neked valamit, ami igazán érdekelhet.
   A gyerek meghátrált. Be akarta csukni az ajtót, de elkésett: Béla villámgyorsan bedugta kezét a nyílásba, hogy még véletlenül se sikerüljön a fiú menekülése. Erőfölényének köszönhetően nemsokára az előszobában találta magát a férfi. Démoni arckifejezést öltött; az az arca volt ez, amelyet eddig senkinek sem sikerült lelepleznie.

   Attila nem gondolkozott túl sokat az elkövetkezendő percekben. Csak ment nyílegyenesen az utcán. Egy pillanatig nem tétovázott. Tudta, hová tart.
   A Madarász-lakás előtt megállt, és még mielőtt bekopogott volna, eszébe jutott, mi minden történt az elmúlt pár órában. Beleborzongott az események újbóli felidézésébe. Az indulat vezérelte még reggel, de már ezerszer megbánta, hogy nem nyomta egyszerűen a csap alá a fejét, és nem engedte magára a jéghideg vizet. Az talán lehűtötte volna, és jobban átgondolja, mit cselekszik. De talán még nem késő, reménykedett, és bekopogott, gyorsan kétszer egymás után. Semmi válasz. Igénybe vette a csengőt is, jó hosszan hagyta, hadd szóljon, ám azzal sem járt sikerrel. Már kezdte feladni, valami belső késztetésnél fogva azonban úgy döntött, még egyszer megpróbálja. Újra végigjátszotta az iménti rituálét, mire végre hangokat hallott a lakásból. Mintha valaki nekiesett volna a falnak. Aztán kinyílt az ajtó, és Veronika hófehér arca jelent meg a férfi előtt.
   A lány először úgy nézte a látogatót, mint aki szellemet lát. Megdörzsölte a szemét, hogy megbizonyosodjon róla, nem hallucinál-e. Mikor rájött, hogy mindez valós, könnyes szeme felcsillant, boldogság öntötte el. Kitárta az ajtót, és sírva Attila nyakába borult.
   - Bocsáss meg, Veronika! – súgta elérzékenyülten a férfi – Igazad volt. Nem kellett volna annyira magamra venni a dolgot. Hisz te csak az igazságra akartál fényt deríteni. Az meg, ami ott történt, annál a modellnél… Felejtsük el! Különben is, kit érdekel? Ott egye meg a fene őket, ahol vannak.
   - El kell mondanom valamit… - suttogta a lány, miután elengedte Attila nyakát. Halálra vált arccal állt a férfival szemben. – De ne itt, az ajtóban. Jöjjön beljebb!
   Bementek a konyhába. Veronika nem vesződött a formaságokkal, azonnal belekezdett:
   - Amikor megkérdezte tőlem, tudom-e, ki anyám gyilkosa, nem voltam teljesen őszinte. Ott voltam a helyszínen. Láttam, ahogy édesanyámat kettészakítja a vonat… - arcára keserves belső küzdelem ült ki.
   Attila tágra nyílt szemmel hallgatta a lányt. Szóval igaz! Végig a bolondját járatta vele!
   A nyomozó próbálta tűrtőztetni magát, amikor megszólalt: - És mennyit láttál? Tehát tudod azt is, ki ölte meg anyádat? De hát akkor mire volt jó ez az egész?
   Veronika húzogatni kezdte az ujját az asztal szélén, majd kis idő múlva abbahagyta, és igéző kék szemeivel Attilára nézett.
   - Elmondom, mi történt aznap, úgy lesz a legtisztább – mondta. Megköszörülte a torkát, és mélyen visszanyúlt emlékezetében. Azt akarta, hogy minél inkább kifejezésre jusson mindannak a jelentősége, ami aznap történt.