Madarász Béla unottan olvasta az apróhirdetéseket, miközben ment az utcán, másik kezében pedig aktatáskát cipelt. Valamelyik lépcsőfordulóban találta az ingyenes újságot, és felettébb felkeltette az érdeklődését az egyik kép, amely egy csinos nőt ábrázolt menyasszonyi ruhában. A fotót percekig elnézegette kajánul vigyorogva, majd áttért az álláshirdetésekre, onnan pedig az el- és kiadó lakásokra. Itt hosszabban elidőzött, mivel már egy ideje forgatta a fejében a költözés gondolatát. Aprólékosan áttanulmányozta az újságot, anélkül, hogy akár egy másodperc erejéig megállt volna. Szerette, ha zajlanak körülötte az események, és nagyon utálta, ha éppen egyhelyben toporgott, nem haladt a célja felé. Egyszerre általában több dolgot is csinált, és ezt a képességét profi szintre fejlesztette.
   Egy útszéli konténerbe dobta a lapot, miután már kielemezte azt, majd folytatta útját, mely már nem tartott sokáig. Hamarosan befordult a lépcsőházuk kapuján. Hazaérkezett.
   A lakásba lépve hangosan elkiáltotta magát: - Szia, szívem! Megjöttem!
   Válasz azonban nem érkezett. Értetlen arckifejezéssel beljebb ment, majd megismételte az iménti köszönést. Megint nem felelt senki. Erre már kezdett ideges lenni. Aktatáskáját a cipős szekrény oldalának támasztotta, így legalább fizikai értelemben nem cipelt súlyt. Szíve azonban egyre harsányabban kalapált. Soha nem fordult még elő vele, hogy üres lakásba érkezzen haza.
   Amint az nemsokára kiderült, most sem ez volt a helyzet. A hálószobából halk, nyögésszerű hangok szűrődtek ki. Valaki szándékosan elfojtotta őket, de attól még Béla nagyon jól hallotta. Lassan odaosont az ajtóhoz, és először résnyire tárta azt. A nyíláson át meglátta, mi történt. Tímea ült az ágy szélén, egy fényképet szorongatott a kezében, és sírt.
   Ekkor Béla véletlenül taszított egyet a nyílászárón, mire az megnyikkant. Az asszony ugrott egyet ültében, a képet a zsebébe dugta, és igyekezett magáról letörölni a könnyeket. De kedélyállapotát sehogyan nem tudta véka alá rejteni.
   Férje leült mellé, átkarolta a vállát. Tímea bőre meleg, puha tapintású volt. Mindig kellemesen hatott a férfira, ha hozzáérhetett szíve választottjához.
   - Mi a baj, drágám? – kérdezte Béla mézédes hangon. Közben lassan, óvatosan közelebb húzta magához feleségét, hogy az is érezze az ő jelenlétét. Szeretett több dolgot is csinálni egyszerre…
   A nő habozott a válasszal. Újra elfogta a sírás, és bármit tett, nem tudta fékezni érzéseit. Zokogva Béla felé fordult, szorosan átölelte, és húzta magához.
   - Gondolod, hogy elveszítjük? – kérdését alig lehetett érteni a könnyek áradatától.
   De Béla értette, és már nem is volt szükséges nevén nevezni a dolgot: tudta, miről van szó.
   - Szóval megint nincs itthon… - Béla hangja egyszerre volt haragos és féltő.
   - Te, én megőrülök, ha elveszik tőlünk! – bőgte Tímea – Hallod? Csinálj már valamit!
   A férfi elég durván ellökte magától, és talpra ugrott. Idegesen járkálni kezdett, közben folyamatosan borostás állát simogatta, mint aki gondolkodik. Bizonyára nem járt eredménnyel, mert a következő pillanatban megállt, és szikrákat szóró szemmel ráripakodott asszonyára: - Mi az ördögöt tehetnék én?!
   Tímea nem volt sértődős típus. Férje hirtelen kitörő erőszakosságát sem szívta mellre. Lehajtotta fejét, de nem kezdett sírni. Nézte a kopott szőnyegpadlót, és gondolkodott. Mit követhetett el, amiért ilyen kegyetlenül bünteti őt a sors keze?
   - Nem mondott semmit, mik a szándékai a közeljövőben? – szólalt meg Béla, tehetetlenségtől fortyogó hangon.
   Tímea a fejét csóválta keservesen. Lelki szemei előtt látta, ahogy Veronika láztól remegve botorkál az utcákon, miközben odakint hideg van és fúj a szél. Beleborzongott a puszta felvetésbe. Még nyögött is egyet, nem bírta visszatartani.
   Férje nyugtalanul járkált fel-alá, majd megállt, és dobbantott egyet a lábával, mint aki cselekvésre szánta el magát.
   - Megkeresem azt az istenverte rendőrt, és alaposan átrendezem a pofázmányát. Hogy képzeli, hogy a mi beleegyezésünk nélkül bármit megtehet?
   Hangja most már határozottan csengett, és tele volt dühös indulattal. Ha most ott lett volna Attila, bizonyára nem ússza meg sérülések nélkül.
   Tímea mindennek ellenére azt kívánta, ne találkozzanak össze. Legalábbis ma délután ne. Ismerte ugyanis a férjét annyira, hogy tudja, amit az mond, az úgy is van.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   - Bárcsak ne olvastam volna neki el azt a levelet! – sóhajtotta Gyula. Bent ült az irodájának homályában, vele szemben pedig Bereczky István lapított, néha együtt sóhajtott főnökével.
  Gyula kihúzta magát ültében, rákönyökölt az asztalra, és gondolkodón tenyerének élére támasztotta az állát. Egy darabig igézőn nézte Istvánt, majd, öklével félig eltakarva száját, megszólalt:
   - Meg kell mondjam – remélem, nem sértődsz meg - , a legjobb emberemnek tartottam mindig is Attilát. A helyén volt a szíve, akármiről is volt szó. Mindig tudta, az adott helyzetben mi a helyes, mi a legjobb mindenki számára. El sem tudnék képzelni ezen a kapitányságon nála jobb munkaerőt.
   - Az már igaz – helyeselt István – Mindig nagyon lelkesen dobta be magát, ha nyomozásról volt szó.
   A rendőrfőnök csúnyán nézett rá. Olyan arcot vágott, mint a gyerek, akit tizedszerre gátol meg egy újabb esemény nagyon fontos mondanivalója közlésében. Ezt a kifejezést aztán csakhamar távolba révedő merengés váltotta fel. Furcsa volt látni a nagydarab, kopasz embert, amint álmodozik. Még furcsább hallgatni, amint ódákat zeng valakiről. Kis szünet után folytatta félig érthetetlenné torzult beszédét.
   - Jó barátnak ismertem meg, tényleg mindig számíthatott rá az ember. Ha segítségre volt szükségem, ő ott termett. Néha ugyan nem számolt a következményekkel, azért mindig tudta, mit tegyen és hogyan. Végül is, kit érdekelnek azok a sznob nagymenők? Pukkadjanak meg ott, ahol vannak! Ha Attila odament azzal a lánnyal, biztosan jó oka volt rá.
   István igyekezett leplezni ellenérzéseit. Ha valóban minden úgy történt, ahogy Attila szerette volna, akkor most miért tűnt el a világ szeme elől? És egyáltalán, miért beszélnek úgy kollégájáról, mintha az már nem lenne az élők sorában?
   Gyulával mindenesetre sikerült elhitetnie együttérzését. Úgy tett, mint a kutya, amelyiknek meglökjük a fejét, és elkezd egyetértően bólogatni.
   A főnök nem szólalt meg, csak bámult. István feje fölött nézett valamit, ám a rendőrnek sejtése sem volt, hogy mit.
   Ekkor halk kopogtatás zavarta meg a csendet.
   - Szabad – dörmögte Gyula bosszúsan, mint akit a legkelletlenebb pillanatban szakítanak félbe.
   Zsuzsi lépett be szemérmesen, lehajtott fejjel. Lassan behúzta maga mögött az ajtót, majd félénken megszólalt, anélkül, hogy felnézett volna:
   - Elmentem Attilához, de nem engedtek be. Csengettem vagy tízszer, dörömböltem is az ajtón, de semmi…
   Hangja elakadt, nem folytatta tovább. Felemelte a fejét, és a két férfi most vette észre, hogy a lány arcát könny áztatja.
   - Na, ne keseredj el! – állt fel Gyula, és megkerülte az asztalt – Ülj csak le nyugodtan, tudod, hogy mi családtagnak tekintünk, ahogy minden egyes kollégát.
    Zsuzsi engedelmeskedett. Elfoglalta az István mellett üresen álló széket.
    Istvánnak kezdett sürgőssé válni a távozás. Feszélyezte a lány jelenléte, mivel már vagy két hete nem volt nővel, a mellette ülő pedig különösen vonzó, ráadásul szemtelenül fiatal példány volt. Fészkelődött, egyre kevésbé tudott magával mit kezdeni. Úgy érezte, ha hamarosan nem történik valami, felrobban, mint a vízzel teli lufi, ha magasról a földre ejtik.
   De történt valami.
   A folyosóról hangos léptek zaja hallatszott; erős, férfias lépteké. Határozottan, ütemesen trappoltak a cipőtalpak. Az illető tudta, hová tart.
   Nemsokára hangos dörömbölés rázta fel a melankolikus csendet. A teremben lévők összerezzentek, bár legbelül felkészültek rá, hogy ide készül a látogató. Egy reményteljes pillanatig meg volta győződve róla, hogy Jakab Attila fog benyitni. De tévedtek.
   A jövevény nem várta meg a választ, zörgetését követően azonnal benyitott. Véreres szemmel nézett szét a jelenlévőkön. Hozzá kellett szoknia a félhomályos helyiség rossz látási viszonyaihoz. Miután felmérte a terepet, a következő szavakat köpködte: - Hol van?
   Gyula tekintélyt teremtő módon felállt. Rátámaszkodott az asztallapra mindkét tenyerével, és dühödten a látogatóra emelte tekintetét.
   - Mit képzel, hol van? Valami csehóban? Ez a rendőrség, és úgy érzem, amit mi teszünk az önök biztonságáért, az megérdemel némi elismerést és tiszteletet. Lehet, hogy önöknél ez a szokás, de az én irodámban megkövetelem a rendet és fegyelmet!
   Szavai megtették a kellő hatást. A jövevény elbizonytalanodott. Ám amint visszanyerte magabiztosságát, folytatta jövetele céljának felvázolását.
   - A feleségem otthon sír, mert a nevelt lányunk elment otthonról lázas betegen. És ez már nem az első eset. Szóval, még egyszer megkérdezem: hol találom Jakab Attila nyomozót?
   Gyula alig látta a férfi arcát. Hunyorítania kellett, hogy az arcvonásokat jól lássa. Ahogy jobban szemügyre vette az alakot, rögtön felismerte.
   - Madarász Béla? – kérdezte, kissé bizonytalanul.
   - Az vagyok – felelte mogorván Béla – De most már jó lesz, ha magyarázatot adnak, a rendőrség miért engedi, hogy egyes alkalmazottai a szülők engedélye nélkül, sőt, kifejezett tiltása ellenére, nyomozgatni kezdjen, bevonva egy ártatlan tinédzser lányt. Ha nem állítja le valaki azt az Attilát, esküszöm, olyan feljelentést teszek, teljes személyzetcsere lesz az intézményen belül. Jól gondolja meg, mert a feleségemmel már torkig vagyunk azzal az emberrel! És én nem fogom hagyni, hogy azok, akiknek elvileg a jó ügyet kéne szolgálniuk, tönkretegyenek egy jól működő családot.
   Gyula megdermedt támaszkodó helyzetében. Köpni-nyelni nem tudott.
   - Én úgy tudtam… - hebegte, felidézve magában azt a napot, amikor legutóbb látta Bélát és feleségét – Nekem nem volt tudomásom róla, hogy önök megtiltották. Ha ezt tudom, azonnal leállítottam volna Jakab urat.
   - És most hol van? – kérdezte Béla, figyelmen kívül hagyva az elhangzottakat. Őt csak egyetlen dolog érdekelte.
   Zsuzsi elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon. Szégyenlős módján felállt, és könnyes szemmel Bélára nézett.
   - Kérem, ne tegye ezt! Biztos vagyok benne, hogy Attila csupán jót akart…
   - Hát persze! – szakította félbe gúnyosan Béla – A lányom súlyos beteg, talán tüdőgyulladása is van, és nem fekszik otthon az ágyában. A feleségem lassan depressziós lesz, de én nyugodjak meg, mert Attila jót akart. Mondják, mit képzelnek maguk? Ha nem fedik fel azonnal Attila hollétét, olyan pert akasztok a nyakukba, hogy azt megemlegetik egy életre!
   - Nem tudjuk, hol van – bökte ki végül Gyula.
   - A címét bizonyára tudják, és meg is fogják adni, ha jót akarnak – kötötte az ebet a karóhoz Béla.
   - Nézze – magyarázta a rendőrfőnök – Attilának van egy kilencéves fia…
   - Tíz – szólt közbe oda nem illően István. Alighogy kimondta, szégyenében lejjebb csúszott a székben.
   Gyula villámló pillantással leteremtette, majd folytatta: - Kérem, ne rendezzen jelenetet, legalább a gyerekre való tekintettel!
   Azzal leírta a címet egy darab papírra, és átnyújtotta Bélának, aki már fél lábbal kint volt az utcán.
   István még mindig feküdt a széken, Zsuzsi és Gyula megkövülten álltak. Mindnyájan úgy érezték, ennek semmiképpen nem lehet jó vége.