Zsuzsi ujjai mozdulatlanul foglalták el helyüket a gépírók szokásos alapfelállásában. Bámulta a monitort, de inkább csak úgy tett, mintha fontos dolgot vizsgálna épp. Valójában a képernyőn nem volt más, csak a háttér, egy pálmafákkal tarkított kis sziget a tenger vagy óceán közepén.
   A lány arca rákvörös volt, szeme kisírt. Amióta Attila elkérte tőle azt a címet, mintha elvágták volna: nem tudott a munkájára koncentrálni, ha valaki kérdezett tőle, összefüggéstelenül válaszolt. Teljesen megzavarodott. Elvileg most Gyula parancsára a busz utaslistáját kellene böngésznie, és kiszűrni, nincs-e valami érdekes adat benne. Még meg sem nyitotta a dokumentumot, már abba is hagyta.
   Az sem zavarta, hogy körülötte jöttek-mentek a kollégák. Némelyikük rápillantott a monitorra, és értetlen tekintettel továbbállt. Senki nem merte megkérdezni, mit csinál Zsuzsi. Látták elgyötört, szomorú arcát, ez mindent megmagyarázott.
   A folyosóról ekkor a rendőrkapitány dörrenő hangja szűrődött be. A lány cselekvésre volt kényszerítve. Tudta, ha a szigorú főnök meglátja így, magába merülve, a képernyőre meredve, tétlenül, abban nem lesz köszönet. Villámgyorsan megnyitotta a programot, ahol minden, balesetet szenvedett utas nevét, címét és még egy pár fontos információt táblázatba szedtek. Jól tette, hogy igyekezett megelőzni a bajt: Gyula vaskos teste ugyanis hamarosan az ajtóban magasodott. Kissé félelmetes látványt nyújtott, ahogy az óriás némán elállta a napfényt.
   - Mi folyik itt, hölgyeim és uraim? – mennydörögte. Számára ez jelentette a kedves hangnemet – Tudja valaki, hol tartózkodik jelenleg Jakab Attila?
   A teremben halk moraj futott végig. A férfiak, akik eddig beszélgettek vagy interneteztek, egy pillanatra megálltak, majd folytatták tevékenységüket, jelezve, ők nem tudnak semmiről.
   - Hát rendben van – szólt Gyula, és összeráncolta szemöldökét, fokozva rémisztő személyiségét. Kettőt lépett előre, majd Zsuzsi íróasztala előtt megállt. Alaposan szemügyre vette a lány arcát. Zsuzsi próbálta eljátszani, hogy nem vette észre főnökét, de az nem tágított mellőle,míg a jelenet kínossá vált. A lány nem tehetett mást, meg kellett adnia magát. Ránézett Gyulára, és igyekezett elrejteni érzelmeit.
   Gyula egy darabig elnézte még, aztán megszólalt: - És te, Zsuzsi, nem tudsz véletlenül valamit, amit én nem?
   Zsuzsi letette a szemüvegét az asztalra, és azt mondta: - Itt járt vagy félórája. Egy címet kérdezett tőlem, én megmondtam neki, erre elviharzott.
   - Értem… - tűnődött a főnök, és sebesen kilibbent az irodából.
   Férfi munkatársai mind Zsuzsit nézték, míg Gyula el nem ment. Akkor azonban szétrebbentek, és mindenki nekilátott valaminek, ami a szituációt megelőzően eszükbe sem jutott.
   Zsuzsi belemerült az imént megnyitott dokumentumba. Még a szemüvegét sem vette fel, annyira sietett dolgozni. Közben szüntelen Attila járt a fejében. Hol lehet most, mit csinálhat, és egyáltalán: mi lesz ővele Jakab Attila nélkül?

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

    A fehér galamb lágyan szelte a kék eget. Mit sem sejtett arról, mi folyik odalent, az emberek világában. Ő csak szállt, egyre nagyobb és nagyobb magaslatokat hódított meg. Ki tudja, meddig merészkedett már. Csőrében egy tépett kenyérdarabot tartott; azt vitte magával, amerre repült. Egy ablakpárkányon telepedett le, lerakta eledelét, és kisebb részletekben falatozgatott. Néha meg-megkocogtatta az alumíniumot a lába alatt.
   A sötétítő függöny azonban behúzva maradt. Odabent volt ugyan valaki, de az illetőt nem nagyon érdekelte, milyen állat kopogtat az ablakon a negyedik emeleten. A paplan egész testét betakarta, és csak néha kiszűrődő, fojtott zokogása jelezte, hogy valaki fekszik alatta.
   A csengő monoton zúgásba kezdett, amit erőteljes kopogás követett. De egyik sem volt eléggé rámenős ahhoz, hogy az illetőt kihúzza a takaró alól. A paplan szeliden rázkódott használója sírásától. Már nem fogta vissza magát: nem volt otthon más, csak ő, szabadon kiereszthette érzéseit, anélkül, hogy bárki megkérdezné, mi bántja.
   A csengetés nemsokára abbamaradt. A jövevény még egyszer megpróbált zörgetni, hátha az erőteljesebben hat. Semmi eredmény.
   Amikor már távozott, a szobában egyszer csak földre esett a takaró. Veronika kiugrott alóla, mintha űznék. Egy szál hálóingben volt még mindig, mivel feleslegesnek tartotta, hogy átöltözzön. A konyhába rohant, ott kinézett az ablakon. Odalent tagbaszakadt, kopasz férfi lépegetett komótosan, mellette egy vékony, rövidhajú, kissé röhejes tartású alak sétált. Előbbi bőr-, utóbbi farmerkabátot viselt. Nyilván nyomozók, gondolta a lány. Azért jöttek, amit ő művelt annak a nőszemélynek a házában. De hisz ő csak jót akart! Miért nem érti meg ezt senki?
   Hosszan elnézte a rendőröket, kissé csodálta is őket. Tehát ezek Attila kollégái, vonta le a következtetést Veronika. Velük dolgozik együtt nap mint nap. Mindannyian tárgyilagosak, hiszen ezt követeli meg a munkájuk. Ezért nem értik őt, akit csupa jószándék vezérel. Szomorúan meredt a távolba, majd, mikor már látóhatáron kívül kerültek, búsan leült a konyhaasztalhoz. Tekintete zavaros volt, tele csalódással és keserű bölcsességgel. Hogy is gondolhatta, hogy terve sikeresen végződhet? Így utólag annyira ostobaságnak tartotta, ha most újra kéne kezdenie, hagyná a fenébe az egészet. Csak felbolygatta a múltat, régi sebeket szakított fel, mindezt a semmiért.
   Ekkor Évára gondolt. Azért, még ha kudarcba is fulladt a dolog, gyerekkori barátnőjét mindenképpen jó útra terelte. Amikor aznap este elváltak, olyan céltudatos lendülettel indult hazafelé, senki nem állhatott az útjába. Biztosan kibékültek az apjával. Már ezért megérte küzdeni. Persze, ha már belevágott, igyekezett minél többet kihozni magából.
   Bánatosan az órára nézett. Már majdnem dél volt. Nemsokára tehát megérkezik a barátnője, akinek feltétlenül el kell játszania, hogy jó kedve van. Nem láthatja ilyen állapotban. Akkor kombinálni kezdene, abból pedig nem sülne ki semmi jó.
   Ekkor váratlanul új ötlete támadt. Csillogó szemmel rohant a szobájába, és izgatottan kutatni kezdett, mígnem megtalálta az egyik füzete alatt a telefonját. Belépett a fogadott hívások listájába, és szinte ujjongott, amikor rálelt a keresett számra. Nagy boldogan tárcsázott, és örömteli várakozás lett úrrá rajta. Talán még nem késő… Talán visszafordítható a dolgok menete…
   Hiába próbálkozott, a hívott fél nem vette fel. Veronika csak most kapcsolt: háromnegyed tizenkettőre járt az idő. Homlokára csapott, és úgy döntött, inkább szöveges üzenet formájában juttatja el a címzettnek mondanivalóját.
   A szövegszerkesztő felületre ezt írta:
   „Szia! Jó lenne találkoznunk ma délután. Remélem, ráérsz. Segítséget szeretnék kérni tőled. Nagyon fontos. Veronika”
   Ledobta a mobilt az ágyra, és várt. Tudta jól, többet jelenleg nem tehet az ügy érdekében.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Egy óra tíz. Éva kilépett az iskolából. Csakhogy ezúttal nem egyedül. Krisztián ott ment mellette, mint valami őrző-védő lovag, aki többé nem akar távol lenni védelmezettjétől.
   De több történt ennél, ezt mindketten érezték. Azon kívül, hogy egymásra találtak, más szemmel néztek rájuk osztálytársaik is. Még a legnagyobb szájúak, amolyan menő manók sem zúgolódtak lenéző felháborodással, hogyha például előttük toporgott valamelyikük. Ilyenkor egyszerűen semmibe vették őket, de nem illették trágár szavakkal sem Évát, sem Krisztiánt. A pártatlanok sem mosolyogtak gúnyosan rajtuk többé. Kárörvendő arckifejezésük helyét egyfajta emberbaráti tisztelet vette át.
    Éva emelt fővel hagyta el az intézményt. Első dolga volt, mint mindig, hogy telefonján ellenőrizze a pontos időt. Ez automatikusan berögzült, mindennapi rutinná vált. Általában csak az órát nézte meg rajta; nemigen lépett vele kapcsolatba senki. Ezért némileg meglepődött, látván a borítékot, mely sms beérkezését jelezte.
   „Szia! Jó lenne találkoznunk ma délután. Remélem, ráérsz. Segítséget szeretnék kérni tőled. Nagyon fontos. Veronika” – olvasta a szöveget, és egyre lehangoltabb lett.
   - A fenébe! – suttogta, csak úgy önmagának. Csakhogy most ott állt mellette Krisztián, és jól hallotta, mit mond a lány. Éva úgy érezte, nem hagyhatja teljes tudatlanságban. Elvégre, valamilyen szinten össze akarja kötni vele az életét, és ez néhány alapvető kötelességet von maga után.
   - Az egyik barátnőm üzent – szólalt meg kisvártatva – Ma délután szeretne velem találkozni. Megírom neki, hogy ma nem érek rá…
   - Arra semmi szükség – válaszolt a fiú – Délután háromkor elmegyünk a parkba, te meg mondjuk megbeszéled vele, hogy hatkor találkoztok. Elkísérlek, aztán hazamegyek.
   Éva a szemébe nézett. Úgy érezte, kapcsolatuk kiállta az első próbát. Ő is valószínűleg hasonlóképpen döntene egy ilyen helyzetben. Ráadásul ez lesz az első alkalom, nem kell rögtön együtt tölteniük az éjszakát.
   - De biztos nem lesz baj? – aggodalmaskodott Éva – Nem fog Veronika sem megbántódni, ha most nemet mondok neki.
   Nem az érzéseinek megfelelő szavak jöttek az ajkára. Az üzenetből ítélve komoly dologról lehet szó. Veronika rengeteget segített neki, amiért tartozott a lánynak. Nem tehette meg, hogy csak úgy nemet mondjon a segélykérésére.
   - Nyugodtan beszéld meg vele – felelte kedvesen a fiú – Lehetünk még együtt sokat, ez meg hátha fontos. Nem kell miattam cserbenhagynod a barátnődet. Biztos úgysem akad túl sok.
   Éva csodálattal tekintett Krisztiánra. Hálát adott az égnek, amiért ezzel a megértő, segítőkész lélekkel hozta őt össze.
   A saroknál elváltak útjaik. Megcsókolták egymás arcát, és szerelemtől ragyogó szemmel még egyszer összenéztek.
   A lány vidáman suhant a járdán. Hol az eget kémlelte, hol az utat figyelte, de szeme ide-oda járt. Lába pedig szaporán vitte őt előre, mintha nem lenne számára többé súly, megszűnt volna a gravitáció.
   Hazaérve aztán már nem volt ennyire önfeledten boldog. Beléivódott az a szörnyű, taszító hangulat, amely általában otthon várt rá, és depressziós állapotba kergette. Ha átlépte a küszöböt, már szinte azonnal hatalmába kerítette ez az érzés. Nem tudta az okát, de szerette volna minél hamarabb háta mögött tudni, elfelejteni.
   A konyhában Zoltán sürgött-forgott. Éppen főzött valamit, de hogy mit, azt Éva nem tudta megállapítani. Ránézésre olyan volt, mint a krumplifőzelék, ugyanakkor… mióta tesznek a krumplifőzelékbe babot?
   Éva zavartan megállt az előszoba és a konyha találkozási pontjánál, és nézte, mit csinál a férfi. Az, mikor meghallotta háta mögött a lány cipőjének ütközési hangját a padlóval, abbahagyta a kevergetést. Barátságos arccal rohant Éva elé, hogy átvegye a táskáját, és segítsen kényelembe helyezkedni.
   - Mindjárt kész az ebéd – hadarta, szinte önkívületi állapotban Zoltán – És egy kis meglepetésem is van a számodra. Ha bemész a szobádba, megtudod, mi az.
   A lány meg sem tudott szólalni. Engedte, hogy a daliás lovag lehántsa róla a kabátját. Ő maga villámgyorsan kibújt a csizmából, és vadul berobbant a szobájába. Amint azonban ezt megtette, lába gyökeret vert. Az ágyán az apja ült vigyorogva, keresztbe font karral.
   Éva nem tudta, mitévő legyen. A kórházban könnyebb dolga volt: adódott az alkalom, hogy átölelje édesapját. Most azonban szemtől szemben állt vele, alig pár méterre, ráadásul, begipszelt kezét és lábát leszámítva makk egészséges…
   - Szia, apa – köszönt illemtudóan a lány. Hangja bizonytalan volt és halk.
   László felállt, közelebb ment gyerekéhez, és megsimogatta annak haját. Kissé meghökkent, amikor Éva elhúzódott a gyengéd kezek elől.
   - Sajnálom, de ez nekem még nem megy! – fakadt ki Éva, majd kirohant a lakásból, talán túlságosan is nagy lármát csapva. Nem gondolkodott, csupán az ösztönei vezérelték viselkedését. Leszaladt a lépcsőn, hogy friss levegővel szívja tele tüdejét, ám ekkor teljes erővel nekiütközött egy szembejövőnek. Alighogy felocsúdott a megdöbbenésből, a másik megszólította:
   - Szia, Éva! Beszélhetnénk most négyszemközt?
   Veronika állt előtte, láztól kipirult arccal, könnybe lábadt szemmel. Alig bírt talpon maradni.
   - Te jó ég! – sápadozott Éva – Veled meg mi történt?
   - Segítened kell… - suttogta elhaló hangon Veronika – Segíteni…
   Éva egy percig sem habozott. Vállára vette barátnőjét, még mielőtt az összeesett volna, és cipelni kezdte fel a lépcsőn. Pár lépés után kissé megtorpant, de nem adta fel. Addig küszködött, míg mindketten be nem jutottak a fűtött lakásba. Akkor aztán elkiáltotta magát: - Valaki segítsen!
   Szavára mindkét férfi hirtelen előkerült. Elképedve álltak meg az előszobában, hol egymásra, hol a lányokra néztek. A két felnőtt közül László kapcsolt hamarabb. Mankójára támaszkodva odabicegett hozzájuk, és segített lányának bekísérni Veronikát a kis szobába. Az ágy nem volt bevetve, csak le kellett fektetni a beteget, és betakarni a paplannal. Ahogy László ráhúzta a takarót, érezte, hogy szegény teremtés egész testében reszket.
   - Alaposan átfázott szerencsétlen – jegyezte meg őszinte átérzéssel László.
   Éva csodálkozva nézett rá. Soha nem hallotta még így beszélni valakiről. A féltő, gondoskodó kezeket látva azon töprengett, vele is ilyen volt-e kiskorában. Óvta-e, becézgette-e… szerette-e valaha?
   Most Zoltán jött be, kezében egy csésze gőzölgő teával, mint minden jónak orvoslójával. Elámult attól, amit látott. Apa és a lánya, akik eddig ellenségek voltak, most közös erővel azon vannak, hogy egy átfázott beteg állapotát jobbítsák. Ennél szebb képet el sem tudott volna képzelni. Elérzékenyülve nézte a jelenetet, pár pillanatra azt is elfelejtette, miért lépett színre.
   - Szerintem most pihenjen egy kicsit – suttogta László, és lánya segítségével feltápászkodott – A teát még úgysem tudná lenyelni a torkán. Hagyjuk magára, míg kicsit jobban lesz.
   Mindhárman belátták, hogy igaza van. Nemsokára már a konyhában ültek, Éva magába roskadva, László bizonytalanul nézve szerteszét, Zoltán pedig a Veronikának készített teát kortyolgatva. Abban így szó nélkül is megállapodtak, hogy a dolog nincs rendben.
   A feszült, várakozásteljes csendet László törte meg végül, bár korántsem volt olyan magabiztos a hangja, mint azt szerette volna.
   - Várunk pár órát, aztán szólunk a szüleinek – kérdőn lánya felé fordult – Tudod, hol laknak?
   Éva halálra vált arccal a fejét rázta. Néhány óra! Átkozta magában a sorsot, amiért ilyen faramuci módon kibabrált vele. Pont most kellett lázas betegen felbukkannia Veronikának! Azt mégsem mondhatta, hogy ő elmegy az új fiújával sétálni! Hiszen ha barátnője felébred, ismeretlen környezetben találja magát, és ha ő nem lesz ott, a körülötte lévő emberek is idegenek lesznek. Mit fog akkor mondani, mit fog gondolni, ha csak úgy magára hagyja?
   - Jól vagy? – fordult most felé Zoltán, inkább csak úgy, mint aki mindenképpen mondani akar valamit – Nem hiányzik, hogy most egyszerre ketten nyomjátok az ágyat.
   Amint ezt kimondta, arca kivörösödött szégyenében. Érezte, mennyire nem illik most a képbe sem az, amit mond, sem az ő személye. Azt kívánta, bárcsak elnyelné a padló, ne kellene mindezt átélnie.
   A többiek azonban ügyet sem vetettek rá. Egyik fülükön be, a másikon ki. Éva elméje túlságosan is el volt borulva ahhoz, hogy válaszolni tudjon, László pedig töprengett magában. Zoltán gyakorlatilag el is mehetett volna, teljesen észrevétlenül. Otthagyni azonban mégsem akarta őket. Ha már így egymásra találtak, kis családot alkotva, nem kellene egy ilyen udvariatlansággal tönkretenni. Eldöntötte, marad, amíg Veronika jobban nem lesz.
   - Megint megtörtént… - szólalt meg teljesen váratlanul Éva. A két férfi egyszerre összerezzent, mint akiket álmukból ébresztettek. Ha megkérdezte volna tőlük jelen pillanatban valaki, mi a nevük, bizonyára habozva válaszolnak.
   - Mi történt meg? – kérdezte László, miután kicsit összeszedte magát.
   - Hát nem látjátok? – folytatta a lány, és szobája ajtajára mutatott – Veronikával találkoztam aznap este, amikor te megsérültél. Ő vezetett rá, mennyire fontos vagy nekem. És most itt van megint, amikor én el akarok menekülni előled. Egyszer csak felbukkan, a semmiből, és helyreráz mindent. Megborzongok, ha erre gondolok…
   László is megborzongott. Na nem attól, amit lányától hallott, sokkal inkább a ténytől: Éva az eddigi tizenhat esztendő alatt nem beszélt annyit, mint az imént. Legalábbis nem vele.
   Zoltán szemüvegének üvegein egyre nagyobb ragyogás szórta szét csillámait. Most világosodott meg valójában, milyen nagy lehetőséget kapott az élettől. A felismerés olyan nagy erővel érte, hogy még egy apró könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Természetesen ezt sem vette észre senki. Kezdtek ugyan családdá összeérni, mégis, most úgy ültek ott, mint három idegen, saját kis gondolatvilágukba merülve.
   A szobában ekkor halk mocorgás támadt. Néhány érthetetlen szó is mintha elhangzott volna, de ebben egyikük sem volt biztos. Megdermedve ültek tovább, csak most már mindhárman a fülüket hegyezték.
   A hangok hamarosan végleg elhallgattak, nyomukban nem maradt más, csupán az üres, semmitmondó csend, ami most, ebben a feszültségekkel teli órában a Szűts-lakásban tartózkodókat halálra rémítette.