A rendőrkapitányság előtt egy rendőrautó állt meg. Bal első kerekével ráhajtott a padkára, majd lefékezett. Lassan kinyílt az ajtaja. A vezetőnek láthatóan nem volt sürgős a dolog. Kisvártatva egy fekete cipő zuhant a járdára, melyet a párja követett. De ez sem gyors egymásutánban történt. Külső szemlélőnek az lehetett a érzése, az illető nagyon nem akar ott lenni, ahová menni kényszerül.
   Miután kiszállt a kocsiból, Attila jókorát szippantott a friss, autófüsttel telt levegőbe. A nagyvárosi élet rászoktatta az egészségtelen létre, így már fel sem tűnt neki, amit vidékről érkező utazó idegesítőnek, károsnak tart.
   Az órájára nézett. Nyolc múlt tíz perccel. Soha azelőtt nem fordult elő vele, hogy ilyen későn érkezzen meg a kapitányságra. Úgy vélte, annyi év odaadó munkájáért jár neki ennyi.
   Odabent furcsa pangást tapasztalt. Az irodák rendre üresen álltak. A folyosón végigbandukolva Attila egy helyen hallotta valamelyik laptop billentyűzetének ütemes pattogását. Szorongó érzés fogta el. Mi van, ha a többiek helyszínelnek valahol, őt meg hátrahagyták? Ennél szörnyűbbet el sem tudott képzelni.
   Alaposan körbenézett, több irodába is bepillantott, de sehol senki. Visszament hát pár lépést, és bement oda, ahol az imént gépelés neszeit fedezte fel. A teremben huszonéves, szemüveges nő ült egy íróasztalnál, és rendületlenül vitte az adatokat a gépbe. A nyomozó érkezésének hallatán ujjai megálltak a levegőben. Felnézett, és elmosolyodott.
   - Szia, Attila! – üdvözölte a férfit. Hogy pihentesse kicsit a szemét, levette a szemüvegét. Így Attilának még inkább tetszett. Csinos lány volt, vállig érő, sima barna haja különösen megszépítette.
   - Hello, drágám! – köszönt vissza viccelődve a nyomozó – Van valami fogalmad arról, hová tűntek a többiek? Mindenki eltűnt, mint a kámfor.
   A lány felhúzta a szemöldökét.
   - Azt én is szeretném tudni – mondta – Szó nélkül leléptek, mialatt én itt gépeltem.
   - Ez érdekes… - tűnődött Attila – Hogy egy-két ember elmegy, azt még megértem, na de, hogy mindenki…
   Ekkor távoli csörömpölést hallottak. A folyosó legvégéről jött. Olyan volt, mintha tányért törtek volna össze.
   - A fenébe! – suttogta a lány – Nagyon jól tudják, hogy nem szeretem a meglepetéseket.
   - Mi… - Attilának végre leesett a tantusz – Ó, vagy úgy… - elpirult szégyenében – Bocs, el is felejtettem. Isten éltessen sokáig!
   A lány felállt, megkerülte az asztalt, és egy cuppanósat nyomott Attila arcára. Majd mosolyogva hozzátette: - Semmi baj, úgyis utálom a meglepetéseket. És különben sem szívesen ünneplem meg azt a napot, amikor egy újabb évvel öregebb vagyok.
   - Tényleg? – csodálkozott Attila – Mert nekem fiatalabbnak tűnsz évről évre.
   - Kösz, ez jólesett – mosolygott a lány – Talán egyszer randira is elmegyek veled, ha nagyon kéred. Vagy már becsajoztál?
   Attila halkan elnevette magát. Ügyelt, a többiek nehogy meghallják.
   - Megyek, és megnézem a meglepetést – terelte el a szót a lány – Próbálok úgy tenni, mintha örülnék neki.
   Az ajtó mögött ott volt mindenki, aki a gyilkossági osztályhoz tartozott. Egy nagy kartontáblát tartottak fel, amire ez volt írva: „Boldog szülinapot, Zsuzsi!” A szobát telistele aggatták színes szerpentinekkel és lufikkal. Rendezetlen képet alkotott, de az igyekezet mindenképpen díjazandó volt.
   Attila a lány háta mögül némán szavakat formált: „Bocs a késésért!” Odabent jót derültek rajta, majd szenvedélyesen invitálták Zsuzsit, hogy végre felvágja a tortát. Jókora dobostorta volt, mindannyiuknak bőven jutott egy kiadós szelet.
   Zsuzsi úgy lépett a terembe, mintha a fogát húznák. Próbált úgy tenni, mintha örülne, de nem sikerült lepleznie negatív hozzáállását.
   - Boldog szülinapot!… Boldog szülinapot! – énekelte a társaság. Attila becsatlakozott a dalba, bár jelen pillanatban nem igazán érezte magát odavalónak. Alig várta már, hogy vége legyen a szertartásnak, és ismét visszaterelődjön az élet szokásos medrébe. Szégyellte magát, amiért pont ezen a jeles napon késett a munkából.
   Gyula közelebb lépett a lányhoz, és gyengéden megragadta a karját.
   - Van számodra egy meglepetésünk – mondta, majd a terem távolabbi sarkába vezette őt.
   Attila lesújtva állt. Ebből is kihagyták. Egyre kíváncsibb lett, vajon mi minden folyhatott még a háta mögött.
   Zsuzsi szájához kapta a kezét ijedtében, ahogy arról a valamiről a rendőrfőnök hirtelen gyorsasággal lerántotta a leplet. A kék vászon alatt egy nagyobb doboz volt látható, amely azonnal felborult, mihelyt Zsuzsi elé tárult. Ettől riadt aztán meg annyira, hogy kis híján hanyatt esett. Közelebb lépett az ajándékához. Ekkor vette észre, hogy az elejére egy kis, öklömnyi lyukat vágtak. Felnyitotta a tetejét, és ledöbbenve állt egy darabig. A doboz belsejében apró állatka mocorgott. Ahogy közelebb hajolt, látta, kölyök macskáról van szó. Ennél szebb ajándékot el sem tudott volna képzelni.
   - Nem volt ám egész idő alatt letakarva – magyarázta Gyula – A nagyobb meglepetés érdekében tettük ezt. Látom, sikerült.
   Valóban, a lány megszeppenve nézte a kiscicát. Meg sem bírt szólalni a boldogságtól.
   - Köszönöm – bökte ki végül – Nem gondoltamvolna, hogy ez a csapat engem így meg tud lepni. Tudjátok, nem szeretem a meglepetéseket, sőt, kimondottan utálom őket, meg ez az egész születésnap… izé… Mégis, ennek most nagyon örülök. Köszönöm nektek.
   A magukért kitevő férfiak szégyenlősen elpirultak. Leghátulról a kosárlabdázó-termetű nyomozó, oldva a hangulatot, felkiáltott:
   - Akkor most felvágjuk a tortát, vagy mi lesz?
   Zsuzsi szeliden mosolyogva közel lépett az asztalhoz, és az ínycsiklandóan gusztusos sütemény fölé hajolt. A nagy, éles konyhakéssel pillanatok alatt feldarabolta a tortát. Munkatársai körbeállták a lányt, kezükben kistányért tartottak. Zsuzsi jót mosolygott a gyerekként viselkedő, felnőtt férfiakon.
   Negyed óra múlva az asztal tele volt szennyessel.
   - A késő mosogat – szólalt meg Bereczky István, ujjal mutogatva Attilára, aki szívesen elvállalta a munkát.
   A többieket Gyula felszólította: - Vissza a munkához, mindenki! Majd a munkaidő lejárta után, aki akar, jöhet velünk a Csirkébe. Most azonban fókuszáljunk a dolgainkra!
   A főnök ezután Attilához fordult, és így szólt: - A mosogatás még várhat. Beszélnem kell veled, nagyon komolyan.
   A nyomozónak többé már nem volt rejtély, miről akar vele Gyula beszélni. Nyilván, minél tovább nyomozgatnak Veronikával, annál nagyobb a valószínűsége, hogy kutatásuknak eredményei főnöke fülébe jutnak.
   Gyula előreengedte beosztottját. A nagydarab rendőrkapitány komótos léptekkel követte Attilát, és még óvatosabban behúzta maga mögött az ajtót. Csak senki meg ne sejtse, milyen örvény uralkodik a fejében. Karbatett kézzel megállt a bejárat előtt, mintha azt várná, Attila kezdje magától a magyarázatot. De a rendőr erre nem volt hajlandó. Tettetett értetlenséggel állapodott meg a szék és az íróasztal között, és várt. Gyula nem akarta sokáig húzni, hát belekezdett.
   - Ma reggel egy érdekes e-mail-t kaptam az egyik ismerősömtől – odament a számítógéphez, és az egér mozgatásával láthatóvá tette a tartalmat. Egy kattintással előhívta az asztalra lerakott elektronikus levelet, majd hangosan olvasni kezdte azt:
   - „Kedves Gyula!
Szomorú vagyok, mert az egyik kollégád a minap meglátogatott minket egy tinédzser lánnyal, aki szörnyen lehordta a feleségemet. Az ügyről egy szó nem esett, csupa régi sérelmek merültek fel, alaptalan vádaskodások hangzottak el. Kérlek, tegyél valamit, mert a feleségem nagyon ki van borulva, és hiába magyarázom neki, hogy nagyon szeretem, és meg sem fordulna a fejemben, hogy elhagyjam. Remélem, a barátságunkra való tekintettel, nem hagyod annyiban a dolgot.
Tisztelettel: Szilágyi János”.
   Attila bűntudatosan lehajtotta a fejét. Hallotta, ahogy megreccsen a szék főnöke nagy súlya alatt.
   - Sajnálom –rebegte a rendőr, és félve Gyulára pillantott. A rendőrkapitány összevont szemöldökkel nézegette őt. Mint aki azon tanakodik magában, mit tegyen a bűnössel.
   - Most mit mondjak erre? – szólt tanácstalanul Gyula – Nézd… Amit teszel annak a lánynak a kedvéért, valahol érthető és becsülendő. De van egy bizonyos határ. Én elnézem, hogy a hátam mögött nyomozgatsz, meg is engedem. Amíg nem tudtok biztosat, hivatkozhattok nyugodtan énrám. De kérlek szépen, ebben a levélben azt írja, szó sem esett az ügyről. Na most akkor kérdem én: minek mentetek oda?
   - Én nem tudtam, mi a szándéka Veronikának – felelte kissé megkönnyebbülten Attila – Odajött hozzám, és…
   Elakadt a szava. Hirtelen felötlött benne egy gondolat, ami nem hagyta nyugodni.
   Gyula kíváncsian, várta, mi sül ki ebből. Hátradőlt a székben, és kezdte élvezni az előadást.
   - Tudta! – morogta Attila, alig hallhatóan – Amikor odajött, már előre tudta, hogy mire jutottam. Tudta, hogy az anyja testvérénél jártam, és azt is tudta, hogy előkerül a régi szerető. Kinyomozta a címet, mert tudta, hogy a következő állomás hova vezet. Istenem! Ez a lány egy lépéssel előrébb jár, mint én!
   A felismerés úgy jött, akár a villámcsapás. Nyomában megváltozott minden. A sötétségben tűz gyúlt, ami ezidáig érthetetlen volt, most egyszerre értelmet nyert.
   Attila megbabonázva ült le Gyulával szemközt. Zavarodott tekintetében értetlenség és csalódottság tükröződött.
   - Látod, erről beszéltem – ecsetelte Gyula – Mit gondolsz, milyen vad érzelmek dúlhatnak annak a lánynak a lelkében? Ha megtaláljátok a gyilkost, cafatokra fogja tépni.
   - Értelme volt az életemnek… - mormolta önkívületi állapotban a nyomozó – Hosszú idő után visszanyertem a hitemet.
   - Engedd meg, hogy adjak egy tanácsot – hajolt közelebb Gyula – Utazz el! Adok neked annyi szabadságot, amennyi szükséges. Járd a világot, ismerkedj új emberekkel. Hidd el, én jót akarok.
   A rendőr gyorsan felpattant, és menni készült.
   - Majd meggondolom – hadarta, és már ott sem volt. Végigrohant a folyosón, elhaladt a kollégák mellett, mintha ott sem lennének. Nem látta őket.
   Végre kiért a levegőre. Teleszívta a tüdejét, majd határozott, erőteljes léptekkel elindult. Úgy ment, mint aki tudja jól, hová tart, ez azonban kicsit sem felelt meg az igazságnak. Céltalanság kezdte beleásni magát a szívébe, egyre inkább hiteveszetté vált.
   Fejében szüntelen Veronika járt, és az előző este. Az a harcias kitörés, a nyílt harag nem volt többé rejtély. A lány nyilván bosszút esküdött, és addig nem áll meg, míg anyja gyilkosa életben van. Ez pedig így valóban veszélyes játék.
   Ekkor gondolt egy nagyot, és visszament a kapitányságra. Nagy örömére Zsuzsit ugyanott találta, ahol először a nap folyamán: ütemesen ütötte a laptop billentyűit. Attilát meglátva felcsillant a szeme.
   - Itthagytál valamit? – kérdezte vidáman, majd lefagyott arcáról a mosoly, ahogy közelebbről szemügyre vette a férfit – Valami baj van?
   Attila mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Dermedten állt az íróasztal előtt, és a lány háta mögötti ablakon át nézte a külvilágot. Anélkül, hogy Zsuzsit válaszra méltatná, vagy egyáltalán emberszámba venné, ezt mondta: - Kéne nekem egy cím. A név Madarász Béla.
   Tíz perc múlva már a Madarász-lakás ajtajában toporgott. Kettőt kopogott, de mivel senki sem válaszolt, kénytelen volt igénybe venni a csengőt. Erre aztán mozgolódás támadt odabent, és néhány pillanat múlva Veronika sápadt, elnyúzott arca jelent meg az ajtórésben.
   - Jó reggelt – köszönt morcosan Attila.
   A lánynak láthatóan nehezére esett bárminemű megnyilatkozás. Kitárta az ajtót vendége előtt, és beljebb invitálta.
   - Mi járatban van? – kérdezte Veronika. Mozgása esetlen volt, nyilván keveset aludt az éjjel. Hellyel kínálta a nyomozót a konyhában, de az egy tapodtat sem mozdult az előszobából. Szeme vadul járt, keresve valamit, amin megnyugodhat a tekintete.
   - Nem folytatom a nyomozást az ügyben – jelentette ki a fogasnak, ahol éppen elakadt a pillantása.
   - Tessék? – kérdezte Veronika, felháborodott hangon.
   - Jól hallottad – válaszolt Attila – Azok után, amit tegnap műveltél, semmi kedvem további bonyodalmakba kerülni. Keress más balekot!
   Azzal sarkon fordult, és menni készült. De Veronika gyorsan az ajtónak támaszkodott, így nem jutott messzire.
   - Muszáj folytatnunk – mondta esdeklőn – Nem állhatok meg pont most, amikor már ilyen közel járunk.
   - Ahá! – rikkantott Attila – Szóval már azt is tudod, ki a gyilkos? És mikor akartál engem ebbe beavatni?
   - Nem tudok én semmit – felelt Veronika, és lehajtotta a fejét – Én csak jót akarok.
   Suttogva beszélt, szája sírásra görbült. De Attila szíve megkövült. Kifejezéstelen arccal kilibbent az ajtón, vissza sem nézett. A lány kilépett a lépcsőházba, és kétségbeesetten utánakiáltott:
   - Ne menjen el, kérem! Szükségem van magára. Ahogy magának is rám… Én csak jót akartam.
   A férfi megállíthatatlanul rohant lefelé.
   Veronika visszatért a lakásba. Leroskadt a bejárati ajtó tövében, tenyerébe temette arcát, könnyei megeredtek. Soha nem érzett lelkében ekkora keserűséget. Ha most tényleg itt a vége, akkor… akkor számára nincs tovább. Minden, amiért korábban megszenvedett, egy csapásra szertefoszlik.
   Attila csak szedte lábait, ment, mint a feldúlt vadállat. Szeme messze nézett, a távolba meredt. Az őt körülvevő világról mintha tudomása sem lett volna. Nem irányította tudatosan a lépéseit, csak haladt egyenesen, arra sem ügyelve, hogy kikerülje a szembe jövőket. Konkrét úti cél nélkül bóklászott a városban, egyre messzebb a rendőrkapitányságtól. Végigsétált a Párizsi körúton, és úgy határozott, bemegy a legközelebbi szupermarketbe. Kedvetlenül járta a zsúfolt sorokat, levett ezt-azt a polcról, majd a pénztárhoz ment. Távozás után a pénztárosnő vadul mutogatta a visszajárót, még kiabált is hozzá, ám a rendőr már látóhatáron kívül tartózkodott.
   Gyula és a kollégák hiába keresték egész álló nap, nem jelent meg a kapitányságon, és a telefonhívásokra sem válaszolt.