Veronika alig várta, hogy végre elköszönhessen Attilától. Nem igazán díjazta most a férfi jelenlétét. Egyedül akart lenni a gondolataival, az öt négyzetméteres kis birodalmában, ahonnan megannyi elképzelés, terv kezdett már szárnyat bontogatni. Azok az ötletek, melyek megvalósításának vége felé közeledett. Most különösen fontos volt, hogy összeszedje magát.
   A lépcsőn felfelé menet sűrű köhögés fogta el. Azt hitte, abba sem tudja hagyni. Erről eszébe jutott, milyen baklövést követett el megint: nevelőszülei mit sem tudtak arról, hol járt egész délután. Abban a tudatban mentek el dolgozni reggel, hogy gyermekük az ágyat nyomja, mert előző este csúnyán átfázott. Rájött, ebből nem fogja magát olyan könnyen kimagyarázni, mint a legutóbbi esetből.
   Naivan abban reménykedett, hogy talán nem találkozik egyik nevelőszülőjével sem. Csendesen belopózott hát, óvatosan vigyázva minden egyes lépésre, nehogy túl hangos legyen. Periferikus látásával ellenőrizte, milyen a konyha állapota. Bár nem fordult az adott irányba, jól látta, mennyivel rendezettebb a helyiség, mint amikor elment otthonról. Ebből az apróságból már tudta, nem kerülheti el, amitől leginkább tartott.
   Ennek ellenére továbbment, és eljutott egészen a szobája ajtajáig. Kezdett fellélegezni. Kissé megkönnyebbülve tette a kilincsre a kezét, ám ekkor háta mögött megszólalt egy szigorú női hang:
   - Hová tart olyan sietősen, kisasszony?
   Veronika megkövülten állt egy pillanatig. Most aztán tényleg pácban volt. Próbálta minél tovább húzni, gondolkodni, mivel rukkolhatna elő ezúttal, de nem nagyon jutott eszébe semmi. A végletekig nem maradhatott az ajtóban; végül megfordult, és lehajtott fejjel bandukolt a hangforrás felé. Ezt találta az egyetlen járható útnak. Valahogy meg kellett olvasztania nevelőanyja szívét, különben előbb-utóbb kihúzza nála a gyufát. Az pedig nem tenne jót egyikőjüknek sem.
   Tímea mozdulatlanul várta a magyarázatot. Tekintete szigorú, tekintélyt parancsoló volt.
   A lány félénken lépkedett felé. Végig a fehér járókövet nézte, ami alatta a padlót fedte. Közben folyamatosan azon járt az agya, mit hozzon fel mentségére.
   Szép lassan elfogyott a távolság, ezzel együtt Veronika maradék ideje is a gondolkodásra. Mire egy méterre megközelítette nevelőanyját, összeszedte magát annyira, hogy megszólaljon.
   - Sajnálom, hogy ismét szó nélkül elmentem itthonról.
   Egyelőre nem tudott többet mondani. Tímea keskeny, félelmetesen komoly vonású szája viszont szólásra nyílt:
   - Néha elgondolkozom, nem mentek-e nálad is el otthonról. Tegnap kis híján átfagytál, ma meg fogod magad, és elmész csavarogni?! Nem tudom, mi játszódhat most le benned, de ha így folytatod, kikészíted magad teljesen.
   Veronika még mindig nem emelte fel fejét. Hallgatott; úgy érezte, ha akarná, akkor sem jönnének elő szavak a torkából.
   Tímea látta rajta, mennyire szenved a szituáció miatt. Mivel szíve nem volt kőből – sőt, nagyon is elérzékenyült olykor -, megsajnálta nevelt lányát. Régi énjét fedezte fel a lányban: ő is gyakran kényszerült magyarázkodásra. Sokszor tett már olyat élete során, amiről akkor még nem gondolta, hogy káros de később be kellett látnia, megbántott valakit. Ahogy ezt végiggondolta, tartása fokozatosan lazább lett, majd arcvonása is enyhülni látszott. Közelebb lépett Veronikához, és gyengéden megsimította az arcát.
   - Tudod, hogy én mindig is a te érdekedben beszéltem – mondta. Erre már Veronika is felnézett a padló kövéről. Gyermekien csillogó szemével teljesen elvarázsolta nevelőanyját… mint mindig.
   Tímea elmosolyodott, és így folytatta: - Jaj, hogy hiheted, hogy képes lennék rád haragudni? Ez egyszerűen képtelenség. Olyan vagy, mint… - valami nagy szót akart kimondani, de nehezen találta a megfelelő kifejezést. Amikor rálelt, egy pillanatra hátrahőkölt a felismeréstől. Hát lehetséges? Miután felocsúdott, kimondta az egyetlen mondatot, amivel képes volt jellemezni a lányt: - Olyan vagy, mint egy angyal.
   Veronika meghökkent az elhangzottak hallatán. Felkészült a legrosszabbra is, ehhez képest homlokegyenest az ellenkezője történt. Erre számított a legkevésbé.
   Tímea felkapott egy borítékot az asztalról, és átnyújtotta a megszeppent lánynak.
   - De egy angyal nem szállhat egyedül. Mindenkinek társra van szüksége.
   A borítékon ugyanaz a gyöngybetűkkel írott név szerepelt, mint az előző napi levél végén búcsúzásként. Belül azonban levél helyett egy képet helyezett el a feladó, az újszülött Jézusról, anyja és apja féltő karjai közt.
   Veronika azonnal elhajította a rajzot a sarokba. Sok volt neki hirtelen ez a rengeteg jóindulat. Ő nem tartotta saját magát olyan kiemelkedően jónak, érdemesnek a megtisztelő angyal jelzőhöz. Róbert személye viszont egyre inkább vonzotta. Percekig tartotta kezében az üres borítékot, aztán letette a párnája mellé, és elaludt.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   A Szűts-lakásban csend és béke uralkodott. Ritkán fordult elő ilyen az elmúlt másfél évtizedben. Általában puskaporos volt a hangulat, még ha egy személy tartózkodott is otthon.
   Zoltán nyugodtan ült a kávéja mellett, és nézte a reggeli újságot. Valóban csak szemügyre vette; nem igazán jutott el a tudatáig a tartalom. Azért próbálkozott, hátha megmarad egy-egy mondatnak a jelentősége. Nem sok sikerrel járt. Sokáig nem is erőltette. Inkább a falra meredt. Még annak is több értelme volt.
   Fél hetet mutatott az óra, amikor Éva szobájában megszólalt a vekker. Néhányat sípolt, majd elhallgatott. A reggeli készülődés neszeit követően az ajtó kinyílt, és egy álmos, a forgolódástól összekuszálódott hajú lány lépett ki rajta fehér hálóingben, mely a térdéig ért. Megdörzsölte szemét, nyújtózott egy nagyot, aztán elindult a konyhába.
   - Jó reggelt! – köszönt kissé rekedt hangon Éva. Zoltán ellenben frissen, elevenen üdvözölte őt.
   - Szia, Éva! Na, kialudtad magad?
   - Láthatod magad is, mennyire – felelte leverten a lány, miközben a kávét töltötte, meglehetősen ügyetlenül. Felét a konyhapultra sikerült kiloccsantania.
   - Hagyd csak, majd én letörölöm – ajánlkozott készségesen a férfi – És ne légy már olyan búval bélelt! Apádat nemsokára hazaengedik a kórházból, és mindent tiszta lappal kezdhettek. Bepótolhatjátok mindazt, ami elmaradt a gyerekkorodból.
   Éva leült az asztal mellé, maga elé húzta az újságot, és belekortyolt a kávéjába.
   - Jó, örülök ám én – mondta – Csak majd kicsit később fogom kimutatni. Most örülök, ha megtalálom az iskolát.
   Amint ezt kimondta, némi aggodalom fogta el. Eddig fel sem fogta igazán: az iskolában valószínűleg nem változik semmi: ugyanaz a zárkózott, félénk lány marad, aki volt. Ez a tény némileg lelombozta.
   - Én azt hiszem, elindulok – szólalt meg Zoltán, felrázva Évát keserédes merengéséből – Van még némi elintéznivalóm, mielőtt megkezdem a napi munkát. Te meg nehogy kimaradj az iskolából! Ha meghallom, hogy nem voltál bent, nem leszünk jóban.
   Kacsintott, majd fogta a kabátját és elment.
   - Szia, majd találkozunk délután! – kiáltott vissza az ajtóból.
   Éva hangosan viszonozta a köszönést, azután magába roskadt. Hét óra tíz perckor fogta magát, felöltözött. Még indulás előtt az előszobai tükörben ellenőrizte megjelenését. Elégedetten bólintott, és magabiztosan kilibbent a lakásból.
   A nap odakint vidáman szórta szét sugarait. A lány engedte, hadd süssön a szemébe. Jólesett az elmúlt napok rideg hűvössége után. A szél sem fújt annyira, mint szokott. Mintha a világ is megnyugodott volna, és nem akarna többé háborúzni. Évának az volt az érzése, kicsit miatta is lett ilyen az időjárás.
   A gimnázium zsibongott a tanulók hadának beszélgetésétől és mókázásától. A legtöbben vidáman ugrabugráltak, viccelődtek egymással. A barátok, barátnők vígan, ütemesen beszélgettek. A szerelmesek kézenfogva sétáltak a folyosón, vagy éppen összebújtak a tanterem előtti padon ülve.
   Éva mosolyogva járt köztük. Nem tartozott hozzájuk teljesen, ezt jól tudta, ugyanakkor szorosabb kapocs kötötte őket össze, mint eddig valaha.
   Az emeleten, a korlátnak támaszkodva állt Krisztián, akár egy magányos fűzfa a folyóparton. Senki nem vette figyelembe, hogy ő is ott van. Átlagos kinézetű srácként nem igazán vették körül. Ráadásul mások társaságát sem kereste. Beletörődött, hogy ő már egyedül fog élni, míg világ a világ.
   Éva az alsó szinten sétált. Egy pillanatra megállt, és felnézett a különc fiúra. Látott benne valamit, ami magával ragadta. Úgy döntött,itt a megfelelő alkalom: még öt perc maradt a szünetből, most vagy soha! A lány ösztönei azt súgták, ha nem lép azonnal, azt nagyon megbánja. Elindult hát, hogy kezébe vegye az irányítást. Kettesével szedve a lépcsőfokokat, hamarosan felért az emeletre. Krisztián még mindig a korlátnak támaszkodott, és a napfényben tündöklő fákat nézte az udvaron. Akkor sem zökkent ki dermedtségéből, amikor Éva megszólította: - Hello, Krisztián!
   A lány úgy érezte, bolondot csinált magából. Most, hogy végre valahára elszánta magát, még csak válaszra sem méltatja szíve választottja. Nekidőlt ő is a korlátnak, de az ellentétes irányba, az osztálytermek felé nézett.
   Már-már feladta, amikor teljesen váratlanul a fiú megfordult. Megköszörülte a torkát, majd így szólt: - Éva, mondanom kell valamit…
   Évának elszorult a torka. Levegőt venni is elfelejtett pár másodpercig. Amikor magához tért, hatalmas sóhajtás hagyta el a tüdejét.
   Krisztián tétovázott, de lassan, szaggatottan folytatta, amit elkezdett: - Mióta megláttalak… beszélni akartam veled… csak nem tudtam, hogyan kezdjem… Szerintem jobb lenne, ha iskola után elmennénk a parkba sétálni egyet… hogy nyugodtan beszélgethessünk.
   - Rendben van – felelte Éva, és a fiú vállára tette a kezét. Maga is meglepődött, mennyire határozottan szól a hangja  – Hazamegyünk, letesszük a táskát, aztán négy órakor a parkban találkozunk.
   Amint ezt kimondta, becsengettek. Szép lassan kiürült a folyosó. Csak Éva és Krisztián maradtak még pár pillanatig. Összenéztek, és mindketten elmosolyodtak. Egészen más emberként lépték át az osztályterem küszöbét.