Kocsival mentek, egyrészt a hideg, másrészt a nagy távolság miatt. Így is tizenöt percbe telt, míg odaértek.
   Egy új építésű családi ház kerítése előtt parkoltak le. Veronika határozottan, kissé idegesen bólintott.
   - Igen, ez lesz az.
   Attila kiszállt a járműből, megkerülte azt, és kinyitotta a lánynak az ajtót. Mindketten végignéztek a gazdag magánterületen: az udvarban kecses hajlású női testeket ábrázoló szökőkút ontotta magából a vizet, a ház előtt egy piros és egy kék Audi adták hírül gazdáik jómódúságát.
   - Na, ez aztán valami – jegyezte meg irigykedés nélkül a rendőr – Kíváncsi lennék, hogyan sikerült ekkora vagyonra szert tenniük ebben az országban.
   - A nő valami divatlapnál modell, a férfi meg sikeres ingatlanközvetítő… nagyon sikeres, hála eszének, amivel sikerült átejtenie sok balekot. Hát, így keresték meg a pénzüket.
   - Aha… -nyögte Attila, ámulva a lány alapos tájékozottságán. Kicsit félve nyomta meg a csengőt. Átfutott agyán, mi mindennel járhat, ha egy ilyen sikeres pár magánéletébe belekotnyeleskedik. Mégis, legbelső énje azt súgta, helyes, amit most tenni készülnek. De ha nem is volt ebben teljesen biztos, a mellette álló Veronika megerősítette a hitét. Legyen, aminek lennie kell!
   Néhány másodperc múlva nyílott a belső ajtó, és egy hosszú, szőke, göndörhajú fiatalasszony jött a fogadásukra. Szürke kabátját elöl kézzel fogta össze; bizonyára csak felkapta, mégse menjen a szabadba egy szál blúzban. Munkájához alapvetően szükséges mosolya nélkülözhetetlenül ott ült az arcán. Mű boldogságot sugárzott, amitől roppant ellenszenvessé vált Attila szemében. Veronika viszont őszinte barátsággal kezet nyújtott, mintha egy régi ismerőst üdvözölne. Bemutatkozott udvariasan, és elmondta, ki is ő.
   - Ó, szóval te vagy annak a nőnek a lánya? – kérdezte meglepetten a modell, majd tessékelő kézmozdulattal invitálta beljebb látogatóit.
   - Miatta vagyunk itt – vette át a szót Attila. Mégiscsak ő volt kettejük közül a rendőr – Alapos okunk van feltételezni, hogy meggyilkolták.
   - Ó! – kiáltott fel a nő, és szája elé kapta mindkét kezét – Bocsássanak meg, nem tudtam, hogy meghalt.
   Veronika és Attila összenéztek. A nyomozó kezdte feleslegesnek érezni ezt a látogatás, ám a lány szemében látott valamit, ami miatt úgy döntött, igyekszik a legtöbbet kihozni az adott helyzetből.
   - Úgy hallottuk – folytatta Attila, miközben mindhárman bementek a házba - , úgy tudjuk, az ön párja akkoriban gyengéd érzelmeket táplált az áldozat iránt.
   A háziasszony hellyel kínálta őket, majd töltött mindkettejüknek a dohányzóasztalon lévő, mindig szolgálatra kész jeges teából. Ezalatt volt ideje, hogy alaposan megfontolja, mit válaszol. Érződött ugyan hangjában némi keserűség a puszta emlék miatt, de nem volt benne az a fajta indulat, amely cselekvésre késztethetné az embert.
   - Elismerem, akkor nagyon dühös voltam rá. El is mentem hozzá, hogy alaposan beolvassak neki. De ott volt a testvére, így nem szántam cselekvésre el magam. A haragom pedig már másnapra elszállt. Azóta együtt vagyok Jánossal, mindent megbeszéltünk, és megbocsátottam neki…
   - Dehogy bocsátott! – vágott közbe váratlanul Veronika. Hangja tornádóként söpört végig az otthonosan berendezett nappalin. Körbenézett, majd elégedetten folytatta: - Azt mondta, amit a barátja hallani akart, meg ami elég volt a kibéküléshez. Valójában mindketten színlelték a szerelmet. De mit is várhatna az ember egy olyantól, aki gyakorlatilag testének mutogatásából él, mindent megtesz a pénzért… Nyilván Jánossal is a pénze miatt van együtt.
   - Ez aljas rágalom! – üvöltötte magából kikelve a nő – Unom már, hogy mindenki azt hiszi, a modellek csak felszínes, üres, érzelemmentes bábok! Biztos vannak olyanok is, de az én érzelmeim tiszták. Tiszta szívemből szeretem, és mindig is szerettem Jánost. Még az életemnél is jobban. Hogy merészeled megkérdőjelezni az érzéseimet? Fogalmad sincs,mennyit szenvedtem az utóbbi egy évben.
   - Szenvedett hát, mert félt az anyagi csődtől – fokozta Veronika – Semmi más nem érdekelte sohasem, akármit mond. Ahogy azt a rohadék urát sem!
   - Elég legyen most már, Vera! – csitította a túlfűtött lányt Attila, de Veronika csak folytatta. Igaz, már sokkal visszafogottabban.
   - Én azt tudom, hogy nehéz az életet úgy élni, ahogy helyes. De ha valaki meg sem próbálja, az még azt sem érdemli meg, hogy egyáltalán ezen a világon tartózkodjon.  
   Azzal felállt, és menni készült. Attila értetlenül meredt rá.
   - Ha gondolja, kérdezzen még tőle – hagyta rá a lány – Én már tudok mindent, amit tudnom kell. Ne fáradjon – fordult a háziasszony felé -, kitalálok egyedül is.
   És már ott sem volt. Odakint nekidőlt Attila kocsijának, úgy várta a nyomozót. Nem kellett öt percet szobroznia, már jöttek is mindketten. A modell arcáról most elmaradt a szokásos mosoly. De a mellette lépdelő Attilának sem volt ugyanolyan jókedve, mint mielőtt idejöttek. A nyomozásban egy tapodtat sem haladtak előre, holott elvileg azért furikáztak ennyit. Kezdte azt hinni, reménytelen az egész próbálkozása, és valójában tényleg úgy történt minden, ahogy azt első klikkre a hatóságok megállapították.
   Amint a háziasszony hallótávolságon kívülre ért, a férfi kérdőre is vonta Veronikát, akinek nem tett valami jót, hogy megint hidegben kellett ácsorognia.
   - Te megőrültél? Mire volt ez jó?
   A lány felemelte fejét. Könnyes szemmel nézett Attilára, és így szólt:
   - Nekem már csak ez jár.
   A rendőr értetlenül állt előtte. Ezt a mondatot végképp nem tudta hová tenni. Lassan arra a következtetésre jutott, hogy a lánynak nincs minden rendben odafönn. Szíve azonban gyengédségre ösztökélte. Nem akarta még jobban összetörni szegény teremtést.
   - Nyugi, rátalálunk anyád gyilkosára. Itt vagyok, és segítek neked.
   Veronika nem szólt semmit. Rá sem nézett Attilára, csak beszállt az autóba, és közölte sofőrjével a címét.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Ádám még nem aludt, amikor apja hazaérkezett. Hét óra múlt pár perccel, és a kisfiú kedvenc rajzfilmét nézte, a szokásosnál jóval hangosabban.
   Attila először észre sem vette. Automatikusan elindult a konyha felé, hogy megtömhesse üres hasát. Ahogy azonban a hűtőajtót kinyitotta, a gyerek szobájából még erőteljesebb hang szűrődött ki. Erre már a rendőr is felkapta a fejét. Kelletlenül a hangforráshoz osont, és hallgatózott. Odabentről a tévén kívül valami mást is hallott: gyenge, elfojtott hangú sírdogálást. Ekkor eszébe jutott. Megint kiment a fejéből, amit megígért. Mint már annyiszor a tíz év alatt…
   Lassan benyitott. Bemenni még nem mert, csak felmérte magának a terepet. A fiú hátát az ágy szélének támasztva ült a földön, és gyakran szipogva meredt a képernyőre. Attilának végre leesett, mennyire elbaltázta ismét.
   Megköszörülte a torkát, csak ezután mert közeledni. Ádám nem nézett rá. Nehéz dolga lesz, azt már előre látta.
   - Fiam! – kezdte, közben leült az ágy szélére – Tudom, holnapra kellene egy fogalmazást írnod arról, mit dolgozik apád. Bocs, hogy elfelejtettem. De ha van kedved, most segítek neked.
   - Nem kell, már megírtam – felelte a gyerek sértődötten, és még hangosabbra vette a tévét.
   - Mit tegyek, hogy megbocsáss nekem? – kérdezte kétségbeesve Attila. Idegesebb volt, mint bármikor azelőtt. Feszültsége odáig fokozódott, hogy már nem tudott ésszel sehova sem jutni. Indulatból cselekedett. Odament a televízióhoz, és a fő kapcsológombbal leállította azt.
   - Most pedig figyelni fogsz rám – mondta, szikrákat szóró szemmel. Ő maga nem érezte, mennyire félelmetes lehetett ebben a pillanatban. Csak valahogy dűlőre akart jönni a fiával.
   Ádám ijedten pislogott. Már megbánta, hogy kicsit talán túllőtt a célon.
   - Bocsáss meg, oké? – vette halkabbra a hangját Attila – Gyere, üljünk le, és beszéljük át azt a fogalmazást.
   A gyerek húzogatta a vállát, majd előkereste a füzetét. Felült apja mellé az ágyra, és odaadta neki az irományt.
   Attila tűnődve olvasta a sorokat. Mire a végére ért, látszólag minden ereje elhagyta. Keze lehanyatlott, fejét a mellkasára hajtotta.
   - Szóval ezt gondolod? – kérdezte csalódottan. Letette a füzetet a gyerek fekhelyére, és távozott a szobából. Annyira sokkolta az, amit az imént megtudott, hogy azt is elfelejtette, mit akart tenni, amikor hazaért. Enni sem volt kedve. Írni meg főleg nem. A régi, jól bevált alváshoz tudott csak ilyenkor menekülni. Az ő pátyolgató karjai közt megpihent; legalább addig sem kellett azzal szembesülnie, hol is él valójában.
   Néhány óra múlva azonban rá kellett eszmélnie, a napnak nincs még vége. A telefon csengésére ébredt fel fél tíz körül. Nem tudta hirtelen, melyik bolygón tartózkodik. Tanácstalanul kalimpált a levegőben, próbálta elhallgattatni az ébresztőórát. Hamar rájött, hogy annak semmi köze a hangzavarhoz.
   A készülék pár percen belül abbahagyta a csörgést. Épp amikor Attila nyúlt érte, szólalt meg utoljára. A rendőr dühösen sarkon fordult, ám ekkor ismét rákezdett.
   - Halló! – dörmögött bele a kagylóba a rendőr. Amint meghallotta a hívó fél hangját, dühösen fújtatott egyet – Mit akarsz már megint? A fene egye meg, éppen aludtam! Remélem, élet-halál kérdése.
   Fél percig hallgatott, majd elkiáltotta magát: - Ádám, anyád keres!
   Kisvártatva a fiú ki is jött a szobájából. Attila pedig dörmögve visszavonult a kényelmes kanapéjának társaságába.
   Ádám kedvesen szólt a telefonba. Örült édesanyja hívásának. Titokban már várta is, hogy újra hallhassa a hangját.
   Merengve hallgatta egy darabig Vivien mondandóját, néha helyeslően felelt is. Aztán úgy döntött, magához ragadja a kezdeményezést.
   - Anya, mondanom kell valamit… - Nem tudta, helyesen cselekszik-e, ennek ellenére folytatta: - Ha most megkérdeznék, kivel akarok maradni, téged választanálak.
   Még beszéltek néhány szót, majd bontották a vonalat.
   Attila ott állt a nappali ajtajában, amit félig nyitva hagyott, hogy hallja, mit beszél a fia. Hát eljutottak idáig! Legrosszabb rémálma valóra vált. Innentől fogva még annyi jóra sem számított, mint eddig.