Édesapja tanácsára Éva hazament kipihenni magát. Nem sokat aludt az elmúlt két napban. Alig két órát töltött pihenéssel, és azt sem nyugodtan. Nehéz szívvel, de muszáj volt engedelmeskednie.
   Zoltán megnyugtatta, hogy rendben lesz minden. Beszélt ő is azóta Lászlóval, aki megígértette vele, nem hagyja magára a lányát, mellette marad, amíg őt haza nem engedik a kórházból.
   Az üres lakás hidegen, barátságtalanul fogadta őket. Éva úgy érezte, mintha egy idegen otthonába lépne. Máskor azért némi boldog nyugalom töltötte el, ha hazaért; most csak fekete űr töltötte be szívét.
   Zoltán jelenléte valamelyest oldotta búskomor hangulatát, de természetesen nem tudta magát függetleníteni a történtektől. Olyan váratlan egymásutánban jöttek az események, hogy szinte követni sem volt képes a zajlásukat, nemhogy feldolgozni azokat.
   - Ha bármire szükséged van, a nappaliban leszek – ajánlotta fel a férfi, csupán illendőségből. Sejtette, hogy a lány nem fogja igénybe venni a segítségét.
  Éva biccentett, majd bevonult saját kis birodalmába. Ott érezte magát igazán otthon, bármilyen mostohák voltak is a körülmények. Macskájával bármikor el tudott beszélgetni, összebújtak, átadták egymásnak testük melegét; egyszóval elfelejtették, milyen kegyetlen is a világ.
   A hófehér háziállat békésen szundikált gazdája párnáján, összegömbölyödve. Éva nem tessékelte odébb, holott megtehette volna. Inkább összehúzta magát az ágyon, mintsem kedvencének álmát megzavarja. Megint egyedül volt, ugyanúgy, mint eddig mindig. Azonban most valami megjavult. Ezentúl minden más lesz. Nem kell többé kerülgetnie az apját, és nem kell attól tartania, hogy elszabadul a pokol. Mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el ez a tudat. És mindez Veronika miatt, aki a semmiből előtűnve gyökeresen megváltoztatta az életét…
   Erre a gondolatra kikelt az ágyból. Fogta a farmernadrágját, és annak zsebéből kihalászta a mobilját. Miután kikereste újdonsült barátnője számát, tárcsázott.
   - Szia, Veca! – szólt vidáman a készülékbe – Nem tudod, mennyire örülök, hogy találkoztam veled! Ha te nem vagy, még mindig szorongással teli, zárkózott kislány lennék. Felnyitottad a szemem, és már tudom, mi a fontos… Mi az, megfáztál?
   Együttérzéssel gondolt vissza az előző estére. Valóban nem volt kifejezetten sétálóidő, sőt… Örülhetett, hogy neki nem ártott meg a késő őszi hideg szél.
   - Hát akkor jobbulást kívánok! – szólalt meg némi szünet után a lány – Csak ennyit akartam mondani. Remélem, még találkozunk. Szia, nem is zavarlak tovább.
   Sietve szakította meg a hívást. Mintha nem akarta volna, hogy további témákat feszegessenek.
   Ám e beszélgetés meghozta a kedvét. Letett a lefekvésről: hirtelen rengeteg dologhoz lett hangulata. Még ahhoz is, hogy kimenjen a szobából, és Zoltánnal beszélgetést kezdeményezzen. Holott nem is látta még azelőtt egyszer sem.
   Zoltán a konyhaasztalnál ült és újságot olvasott. Amikor Éva megjelent, csodálkozva felemelte fejét. Nem hitte, hogy ma még ekkora csodában lesz része.
   - Kell valami? – kérdezte zavarodottan. Nem tudta, mit is mondhatna a lánynak. Az nemleges fejmozdulatot tett, és leült az egyik székre, pár méterre a férfitól.
   - Csak beszélgetni szeretnék valakivel – szólt remegő hangon Éva. Nehezére esett a beszéd, egyrészt lelkiállapota miatt, másrészt azért, mert nem szokott hozzá a társalgáshoz.
   Zoltán félretolta a lapot. Felállt, és a konyhapulthoz lépett.
   - Főzök egy teát, ha már beszélgetésről van szó – mondta barátságosan mosolyogva. Mialatt nekilátott az előkészületeknek, próbált minél közelebb kerülni a lányhoz, hogy könnyedén beszélgetésbe elegyedjenek.
   - Édesapád nagyon sokat mesélt ám rólad annak idején. Jó barátok voltunk, együtt szereltünk le a katonaságtól. Képzeld, az elején még majdnem kinyírtuk egymást, aztán fokozatosan egyre jobban összeismerkedtünk, végül elválaszthatatlanokká váltunk. Rengeteget beszélgettünk. Bár akkor még nem tudta, hogy van egy lánya, de rögtön az után, hogy leszereltünk, mintha kicserélték volna. Még ha nehéz is elhinni, annak idején örült, hogy te megérkeztél, és hogy az ő vére vagy. Büszke volt rá, hogy van egy gyereke. Soha nem láttam olyannak, mint akkor. Teljesen más ember volt.
   Éva elérzékenyült. Csaknem sírni kezdett. Lassan megértette, milyen lelki gyötrődésen mehetett keresztül az apja.
   - És anyám? – kérdezte, egyre inkább belelendülve – Soha nem beszélt róla nekem. Mintha soha nem is létezett volna.
   Zoltán feltette a teavizet, és leült a lány mellé. Komoly, bölcs kifejezéssel az arcán folytatta a beszámolót:
   - Nagyon is létezett. Ő volt apád első, és azóta egyetlen igaz szerelme. Róla aztán ódákat tudott mesélni a laktanyában. Azzal kérkedett előttem, és még sokak előtt, hogy neki van a világon a legelbűvölőbb, legodaadóbb barátnője, aki fülig szerelmes belé. Már a házasságon törte a fejét, aminek pedig azelőtt sohasem volt híve. Aztán a születésed után nem sokkal megszakadt a kapcsolatuk. A lány már nem írt apádnak, és amikor leszereltünk, hűlt helyét találta. Egy nap aztán ott voltál az ajtaja előtt… De neked erről nem beszélt egy szót sem?
   Éva lesütött szemmel megrázta a fejét.
   - Amióta az eszemet tudom, csak üvöltözött velem, én meg inkább hozzá sem szóltam, ha nem volt muszáj.
   Amikor újra belenézett Zoltán szemébe, a férfi nyomát sem látta szomorúságnak. Reménykedőn csillogott a lány arca; most szebbnek tűnt még a napnál is.
   - Minden jó lesz mostantól, meglátod – öntötte belé a lelket Zoltán – Bepótolhattok mindent, amit az évek során elmulasztottatok.
   Éva megint elbizonytalanodott. És ez így ment még egy darabig: hol elszántságot, hol reménytelenséget érzett. Sosemvolt tüzet nem túl könnyű lángra lobbantani, főleg, ha a felek állandóan azzal voltak elfoglalva, hogy a másikat minél messzebb elkerüljék…

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Veronika büszkén állt a szekrény ajtaján lévő tükör előtt. Ritkán tette ezt, de most kivételesen élvezte a látványt. Önbizalommal teli mérte végig testét: gyönyörű, hosszú, csípőig érő szőke haját, pirospozsgás arcát, hegyes, nemes vonású állát, éppencsak kidudorodó melleit; de leginkább kecses, formás alakja ragadta meg a figyelmét. Kész nővé érett már. Nem hitte volna, hogy valaha ilyet fog érezni, ám határozottan elégedett volt önmagával. Életében először kezdte elhinni, őt is megnézhetik az utcán, neki is lehet udvarlója, sőt, barátja is. Ahogy azonban erre gondolt, sugárzó tekintetét sötét felhők borították el.
   A következő pillanatban már az ágya szélén üldögélt, magába roskadva. Úgy érezte, nem számíthat senki másra: egymaga maradt a küldetésével, amit mindenképp meg akart valósítani.
   Lassan felállt, megigazította a tükör segítségével ruháját, majd lábujjhegyen az ajtóhoz osont. Halkan kinyitotta. Nem volt benne biztos, hogy mindenki távol van otthonról. A délután folyamán elszunyókált kissé, azóta akár haza is jöhettek. Nem akarta, hogy bárki megkérdezze, hová indul ilyen késői órában, ráadásul betegen.
   Végül sikerült elkerülnie a nem várt találkozást. Nem nézett hátra, mihelyt kilépett az ajtón, futott is lefelé a lépcsőn. Az sem érdekelte, hogy bezáratlanul hagyta a lakást.
   Tíz perc múlva már messze járt. Három utcát maga mögött tudott, maradt egyetlen útszakasz, amit meg kellett tennie.
   Jakab Attila alig öt perce húzatta fel magát a lifttel. Fáradtan, kimerülten érkezett haza. Semmi kedve nem volt találkozni bárkivel is. Beszélgetni meg aztán pláne. Egyedül az ágyára tudott gondolni, és néhány kényelmes semmittevéssel eltöltött órácskára, majd este kilenc után egy kis… írogatásra… Ettől azonban elbizonytalanodott. Kéne gyakorolnia, hogy ismét visszalendülhessen egykori formájába, ugyanakkor nem tudta, hogy is álljon neki. Volt egy számítógépe, de azt általában Ádám használta különféle internetes játékok sportszerű űzésére. Papírra írni pedig… olyan fárasztónak tűnt, ráadásul felesleges munkával is jár, mivel a kézzel írt szöveget valahogy olvasható formátumúvá is kellett alakítani. Egyszóval: macerás dologba akart kezdeni.
   A füzet meg a toll ott álltak kikészítve a nappali közepén elhelyezett dohányzóasztalon, várva a munkába fogás pillanatát. Az viszont még nem érkezett el; Attila karlegyintéssel elintézte az írogatás ügyét, és nagyot nyújtózkodva elterült a kanapén.
   Nem örülhetett három percnél tovább, mert a kaputelefon kegyetlen csengésbe kezdett. A kimerült nyomozó látatlanul a pokolba kívánta a zavaró látogatót. Később azonban a kezdeti düh hálává változott. Titokban várta is, hogy Veronika végre ismét felbukkanjon. Az igazságot rendületlen lelkesedéssel kutató lány erőt adott neki. Hosszú idő óta végre újra értelmet látott az életben. Határozottan magabiztosabb lett, az ő közelségétől.
   Meglepődött, amikor meglátta Veronikát. Valahogy nem illett a lány erős, kitartó jelleméhez egy olyan közönséges jelenség, mint egy megfázás.
   - Ne fáradjon, elég teát ittam már – előzte meg Veronika a valószínűsített felkínálást.
   - Azért egy kávéval megkínálhatom, hölgyem?
   Attila hangja teljesen elütött a hangulatától. Maga is meglepődött, mennyire vidám és felszabadult.
   Ekkor Ádám jelent meg szobája ajtajában. Kérdőn apjára nézett. Még soha nem látta azelőtt Veronikát, ezért meglepődött, hogy most itt van. Nem szoktak idegenek járni hozzájuk.
   - Fiam, ő itt Hajnal Veronika – fordult a gyerekhez Attila, amolyan kellemetlen kötelesség gyanánt – Ő pedig itt Jakab Ádám, a fiam.
   A bemutatottak egymásra mosolyogtak, majd a kisfiú azon nyomban eltűnt a mellékhelyiségben.
   - Kicsit szégyellős – magyarázta a házigazda, és mutatta az utat a konyhába.
   Ott a szokásos rendetlenség uralkodott. A mosogató tele volt szennyes edényekkel, sőt, néhány tányér és evőeszköz szanaszét hevert a konyhapulton. Veronika próbálta színlelni, mennyire szúrja a szemét, de ez nem nagyon sikerült.
   - Hát igen… - hebegte Attila – Itt látszik a női kéz hiánya.
   A lány gyengéden mosolygott. Attila jobbnak látta, ha más témára tereli a szót.
   - Édesanyád testvérével és annak férjével beszéltem tegnap. Próbáltam kiszedni belőlük, ismertek-e valakit édesanyád múltjából, aki gyűlölhette őt. Nos, mint megtudtam, apáddal nem volt valami rózsás a kapcsolatuk. Anyádnak szeretője volt, akinek a barátnője állítólag egyszer megfenyegette anyádat. Róla viszont egyikőjük sem tudott többet mondani, a puszta létezésén kívül.
   Veronika lesütött szemmel ült az időközben elé tett gőzölgő kávé mellett. A tapasztalt rendőrnek nyomban szemet szúrt a hirtelen hangulatváltozás.
   - Talán te tudsz valamit?
   Leült ő is, jól láthatóan izgatottan, mint egy kisgyerek.
   - Kíváncsi kislány voltam – szólalt meg gyenge hangon a lány, még mindig leszegett fejjel – Mindent tudni akartam, ami körülöttem történik. Főleg, ami a szüleimmel kapcsolatos. Az ő házasságuk mindennél jobban érdekelt. Egy véletlen folytán rájöttem a titokra, és onnantól kezdve nem tudtam megállni, felkutattam a szereplőket. Pontosan tudom, hol lakik az a nő jelenleg.
   Attilának felcsillant a szeme. Veronika is felnézett, az ő arca is egyre inkább ragyogott. Belekortyolt egy nagyot a kávéba, majd így szólt: - Felőlem akár indulhatunk is.