A mosogatóba cseppenként hullott a víz a csapból. Az alatta fekvő mélytányér tele volt vízzel, abból is folyt kifelé. Szerencsére a lefolyó nem dugult el, így nem állt fenn a veszély, hogy úszni fog a konyha.
   Ilyenkor hétköznap mindig így nézett ki a Madarász-lakás képe. Nem akadt egy olyan kéz, amely tisztán tartotta volna. Estefelé ugyan Veronika félig el szokott mosogatni, meg úgy-ahogy rendet is rak, de mindezt nem nagy kedvvel, kínkeservesen. Ezért munkája olyan is lett, amilyen.
   Most ráadásul a betegség is ágynak döntötte. Arra sem volt lelkiereje, hogy megmozduljon. Ennek ellenére valamiért úgy érezte, volt értelme előző nap este Évával beszélgetnie. Ennek előbb-utóbb meg kellett történnie, a körülmények pedig mellékesnek mondhatók.
   Veronika összeszorított fogakkal megfordult az ágyban. Valami felébresztette, de nem volt tisztában vele, hogy micsoda. Fejére húzta a takarót, és szundított tovább. Nem pihenhetett azonban sokáig, mert ami felriasztotta, újra megzavarta a következő pillanatban. Kopogtak az ajtón, de olyan hangosan, hogy a lány hirtelen azt hitte, be akar valaki törni hozzájuk. Nehézkesen kecmergett ki fekhelyéről. Teljes otthoni ruhát viselt: mackónadrágban és pulóverben aludt. Kábán belebújt fehér, piros masnis macskát ábrázoló mamuszába, és már csoszogott is ajtót nyitni… mint egy hetvenhat éves, testileg egészen kikészült öregasszony…
   Az ajtóban Veronika korabeli lány állt; barna haját szőke hajtincsek tarkították, száját rúzsozta, szemét festette, arca roskadásig telt az alapozótól és különféle krémektől. Éppen rágógumiból fújt lufiját pukkantotta szét, amikor Veronika kinyitotta az ajtót.
  - Szevasz, Jenny! – üdvözölte a jövevényt, és beljebb tessékelte – Megkínálnálak valamivel, de nagyon szarul vagyok, hogy őszintén megmondjam. Azt sem tudom, hol áll a fejem… Egyáltalán áll-e valahol. Úgyhogy csak mondd a házit, aztán tűnés, még mielőtt te is elkapod tőlem a bajt.
   Jenny szája fülig ért. Hevesebben rágni kezdett, közben elővett két füzetet és egy tankönyvet.
   - Nem veszek ki többet, úgyhogy megnyugodhatsz. A többiből csak tanulni kell, azt meg ugye te nem nagyon szoktál.
   Még nagyobb lett arcán a mosoly. Így túlcicomázva elég ostobán nézett ki azzal a vigyorral. Veronikát csaknem elkapta a röhögőgörcs. Csak az a gondolat tartotta ettől távol, hogy a lány egyike volt azon kevés embereknek, akiket a barátjának nevezhetett. Ezért, és csak ezért nem tette nevetség tárgyává, még ha kettesben voltak is. Egy kis nevetésfélét azért megengedett magának, amit azonban Jenny nyilván az iménti poénjának tudott be, tehát nem történt igazi megalázás.
   - És nem hiányzom az osztálynak? – érdeklődött Veronika, miközben az aznapi leckét írta le.
   Jenny-nek nyilván tetszett, ha mosolyoghatott. Fokozni már nem is tudta volna. Most úgy nézett ki, mintha önmaga karikatúrája lenne.
   - Dehogynem! A lányok azt üzenték, mielőbb gyere suliba, mert már nem bírjuk tovább nélküled. Te annyira… jó vagy. Elromlunk teljesen, ha sokáig nem jössz.
   Veronika arca egy pillanatra felragyogott. Aztán rátört a köhögés, és ismét olyan volt, mint aki most rágott szét egy marék keserű pirulát.
   - Úgy döntöttem – kezdte komolyan Veronika - , karácsony előtt már nem megyek be.
  Barátnője szemmel láthatóan megrémült ettől a mondattól. Abbahagyta a rágózást; még lélegzetet venni is elfelejtett. Ezúttal nem volt kedve mosolyra húzni a száját.
   - Jól van ám, nem kell komolyan venni – nevetett Veronika, és letette a tollat – Úgy megijedtél, mintha kísértetet látnál. Csak vicceltem, nem tennék ilyet. Ki sem bírnám annyi ideig nélkületek.
   Kissé hosszú ideig tartott, mire Jenny-nek leesett a poén. Akkor azonban rögtön visszatért arcára az ostoba vigyor.
   -Jól van, ezt még visszakapod – fenyegetőzött játékosan. A bugyuta mosoly lassan teljesen szétterült ábrázatán. Nyerített egyet, majd hozzátette: - Ha eljössz velünk hétvégén teniszezni, úgy lesöpörlek a pályáról, hogy nézhetsz.
   Veronika szomorú szemmel nézett barátnőjére. Az szinte azonnal megértette a szituációt.
   - Nehogy azt mondd, hogy nem jössz a héten sem! Ez már a harmadik alkalom lenne, hogy kihagyod. Ki kell mozdulnod végre, nem tesz jót neked ez a begubózás. Emlékszel, régebben hetente többször összejártunk mi négyen. Csak beszélgetni a parkban, sétálni, vagy sportolni. Úgyhogy nincs apelláta, leszavaztunk. Készülj a szombatra, addig állj talpra, mert az lesz a meccsek meccse.
   Erre nem lehetett nemet mondani, bármennyire is ellenére volt Veronikának a dolog. Számítanak rá, és nem akarta őket cserbenhagyni. Azokkal az emberekkel nem bánhat így, akik mindig támogatták őt, bármit tett. Magányos, szomorkás napokon mellette álltak, ahogy a vidámabb pillanatokban is. Az volt a legkevesebb, hogy eleget tesz egy ilyen apró elvárásnak.
   - Oké, megpróbálok helyre jönni addig – felelte mosolyogva, és Jenny vállára tette a kezét – Nagyon sokat jelentetek nekem ti hárman. Egész életemben elkísértetek, rátok mindig számíthattam. Tudod, nagyon szeretlek benneteket.
   - Jól van, jól van – rázta le magáról Veronika vékony ujjait a lány – Nem kell túl érzelmesnek lenni, mert mindjárt elhányom magam. Befejezted már a másolást?
   Veronika becsukta barátnője könyvét és füzeteit, és átlökte őket az asztal túlsó felére.
   - Vidd, ne is lássam! – mondta tréfásan – Aztán holnap még ennyit se hozz!
   - Neked? Kétszer ennyit! – nevetett Jenny. Elpakolta a tanszereit, és fiatalos lendülettel vállára dobta a táskáját. Talán túl nagyot lódított rajta: majdnem felborította a súly. Nagy nehezen megállt a lábán, sőt,az ajtóig is sikerült elmennie.
   - Ne fiúzz túl sokat, ne igyál hideget, és jól öltözz fel, ha véletlenül kimerészkedsz az utcára! – tanácsolta búcsúzásképp. Veronika erre gyakorlatilag kilökte őt a kijáraton.
   Bár csak viccből nyomta ki Jenny-t erővel, végtelenül megkönnyebbült, hogy barátnője végre távozott. Lehunyt szemmel az ajtónak dőlt, és egy jó nagyot sóhajtott. Remegő kézzel keresztet vetett, majd uzsgyi, rohant be a szobájába, egyenesen vissza a meleg paplan alá. Ha tehette volna, ki sem kel az ágyból. De tudta jól, ez csak átmeneti állapot, és másnap már ugyanott fogja megkezdett munkáját folytatni, ahol abbahagyta. Csak egy kis erőgyűjtésre volt szüksége, hogy később megújulva, teli energiával tudjon fókuszálni a legfontosabbra. Hiszen a vége már nagyon közel volt…