Attila csendben üldögélt az asztalnál, és a forró cappuccino-ját kortyolgatta. Közben pedig újságot olvasott, hol elgondolkozva, hol bosszús homlokráncolás kíséretében, ahogy a politikai cikkeket szokás.
   Mellette ült barátja és kollégája, Bereczky István. Ő éppen reggelijét fogyasztotta: melegszendvicset evett és kávét ivott. Egy szót sem szólt étkezés közben. Ez alapjában véve nagy teljesítmény volt tőle. Azonban, miután végzett, visszatért belé megszokott énje. Lesöpörte magáról a morzsákat, aztán belekezdett a társalgásba.
   - Attikám, mit szólsz a mi kis ügyünkhöz?
   A kérdezett ingerülten felnézett a nyomtatott szövegről. Ha szemével ölni tudott volna, István azon nyomban feldobja a talpát.
   - Jól van na, nem kell leharapni a fejemet – folytatta István – Csak kíváncsi voltam, te mit gondolsz. Szerintem érdekes egy ügy. Nem azért, mintha olyan nagy világszám lenne, de megdöbbentő, milyen emberek vannak ebben az országban. Nem gondoltam volna, hogy egy rendőr civilben ekkora galibát tud okozni. Nem is értem, hogy egy tapasztalt zsaru hogy hagyhatja, hogy bárki könnyedén elcsórja tőle a stukkerét. Egyszerűen felfoghatatlan ez a számomra.
   Attila kis híján ledobta a bögréjét. Keze remegett, de valahogy sikerült baleset nélkül letennie a poharat. Tekintete sokkal jobban perzselt, mint az imént. István ettől egy kicsit megijedt.
   - Öt ember meghalt, huszonegyen súlyosan megsérültek! – ordított Attila, magából kikelve – Nem mondod komolyan, hogy ez neked jó poén!
   A másik erre lesütötte a szemét. Ujjaival a papírtálca szélével babrált, míg barátja lassan újra belemerült a napi friss hírekbe.
   Ekkor nagy lendülettel berobogott Gyula, a főnök. Igazi mindent elsöprő vezéregyéniség volt,ami ezzel a váratlan, de látványos berobbanással hatványozottan megmutatkozott.
   Hatalmas termetével az asztal fölé magasodott, és onnan nézett le beosztottjaira. De leginkább akkor ütközött ki személyisége, amikor mennydörgő hangon megszólalt: - Attila, beszédem van veled!
   Attila elképzelni nem tudta, miről lehet szó. Némán követte főnökét az irodába, mint a bűntudatos kisgyerek az igazgatót, ha rossz fát tett a tűzre.
   Gyula már ült a székében, amikor a nyomozó belépett. Attila csak ámult, hogy volt képes egy ekkora ember ilyen röpke pillanat alatt levetni a kabátját, és még helyet is foglalni. Felettese tele volt meglepetésekkel. Most éppen elterpeszkedett az íróasztal mögött, szinte leesett a székről, olyan lazán ült rajta.
   Rühellte az ilyen viselkedést Attila, de Gyulának elnézte, ugyanis tudta jól, hogy ő ilyen ember, és ez nem az ő személye ellen irányult. Ő is próbált úgy tenni, mintha kellemesen érezné magát, és nem feszengene. Legbelül azonban majd’ szétrobbant a feszültségtől. Félt főnökétől, de azt is tudta, ha ezt kimutatja,még sebezhetőbbé válik.
  Nézegették még egy kicsit egymást, mintha nagyon régen találkoztak volna. Gyula csak kis várakozás után volt hajlandó hellyel kínálni a nyomozót. Míg az leült, főnöke folyamatosan szemmel tartotta. Attila azon töprengett, mit követhetett el, amiért ilyen különös figyelemben részesítik. Rossz érzése volt a dologgal kapcsolatban, ami hamarosan be is igazolódott.
   - Azon gondolkoztam – szólalt meg végre-valahára Gyula, végigsimítva az állán - , milyen kevéssé ismerjük mi egymást. Pedig már vagy öt éve együtt dolgozunk.
   Attila mozdulatlanul ült a székben, és pislogott. Teljesen kiszolgáltatta magát főnökének, mert nem tehetett mást. Megszólalni nem mert, nehogy maga alatt vágja a fát. Hát gyanútlanul várta, mi következik ezután.
   - Tudod, Attikám, ennyi idő ismeretség után az ember elvárna egy kis bizalmat. Tudod jól, hogy mindig is támogattalak, ha arról volt szó. Ha helyesnek ítéltem, amit teszel, sosem álltam az utadba. De így, hogy titokban, mindenki tudta nélkül nyomozgatsz, nem tudom, mire gondoljak.
   Pont erre számított Attila. Ha eddig nem is, most akaratlanul lelkiismeretfurdalása támadt. Nem mert felnézni, nehogy véletlenül találkozzon tekintete Gyuláéval. A főnök azonban keményen ráripakodott:
   - Rám nézz, ha hozzád beszélek! Mindig is a te előmeneteled mellett álltam, bármibe is került. Sokszor a saját bőrömet vittem a vásárra, hogy neked ne kelljen. Ez a hála?! Még a szemembe sem mersz nézni?!
   A nyomozó félve rásandított felettesére. Még sosem látta magából ennyire kikelni. Ha Gyula valamiért nagy nehezen felkapta a vizet, akkor általában tényleg volt miért.
   A levegő izzott körülöttük. Mintha egy puskaporos hordó mellett lövöldöztek volna. Bármelyik pillanatban robbanhatott a lőszeres tartály, és abban mindketten biztosak lehettek, nagyot fog szólni.
   Ekkor azonban, a lehető legjobbkor, megszólalt a vezetékes telefon. Gyula dühe egy csapásra szertefoszlott… legalábbis csillapodott valamelyest. Remegő kézzel nyúlt a kagyló után, és ügyetlen mozdulattal felemelte azt. Belehallózott a készülékbe, majd egy fél percen keresztül hallgatta a vonal túlsó végén lévő személy mondanivalóját.
   - Értem… - mondta, miután a másik befejezte a beszédet – Rendben, nemsokára ott leszek. Csak természetes.
   Köszönés nélkül visszatette a kagylót a helyére. Egy pillanatra olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, hol is hagyta abba félbeszakadt tevékenységét. Amikor pedig rájött, valahogy nem tudta felidézni azelőtti haragját. Elszállt, mint egy héliummal telt lufi a levegőben.
   - Mikor óhajtottad velem közölni, hogy egy rég lezárt baleset ügyében nyomozol titokban? – fordult újból Attila felé, de ezúttal korántsem olyan zordan, mint először.
   Attila így már képes volt őszintén a szemébe nézni.
   - Úgy gondoltam – kezdte a magyarázkodást - , nem avatok be senkit, amíg nem tudok semmi biztosat. Az is lehet, hogy nem találok semmit, ami gyilkosságra utal. Akkor pedig mi értelme lenne mozgósítani annyi embert?
   Gyula tűnődve nézett végig beosztottján. Nyoma sem volt már korábbi mérgének. Sokkal inkább szomorúságról árulkodott ez a tekintet.
   - Ebben igazad van –ismerte el szokatlanul halk, érzelmes hangon – Csak arra kérlek, Attikám, ne lépj túl egy bizonyos határon. Tudom, hogy az a lány sok mindenen ment keresztül. Azt is tudom, hogy neked arany szíved van. Nem szabad beleélned magad túlságosan mások magánéletébe. Van egy bizonyos határ, amit nem szabad átlépni. Ebben a szakmában nem árt némi tárgyilagosság. Ugye, érted, mire gondolok?
   - Megérdemli az a lány, hogy kiderüljön az igazság – felelte gondolkodás nélkül Attila – Semmiféle érzelmességről szó sincs.
   Gyula kissé oda nem illő módon hahotázni kezdett.
   - Ugye ezt te sem gondolod komolyan?
   - Nem fogok semmi meggondolatlant tenni, ha találkozom a gyilkossal. Nem fogom megölni, ha netán erre gondolnál.
   - Még akkor sem, ha a kis Veronika kér meg rá? – halálos komolysággal nézett Gyula Attilára, aki erre valóban kissé elbizonytalanodott. A rendőrfőnök halványan elmosolyodott, és így szólt: - Jól van, elhagyhatod az irodát. Nem kínozlak tovább. Csak ígérd meg, hogy legalább elgondolkozol azon, amit mondtam.
   Attila bólintott, majd kóvályogva felállt a székből.
   - Én mindig megfogadtam a tanácsodat, Gyulám – mondta – Nem fogom senkinek ellátni a baját, csakis törvényes keretek között.
   - Remélem is. Most pedig takarodj a szemem elől!
   Mosolyogva mondta ezt, és kitessékelő kézmozdulattal kísérte. Attila hálás-barátságos tekintettel viszonozta a vicces elköszönést. Az ajtóból még egyszer visszanézett, de főnöke már belemerült valami papírmunkába, hát minden további nélkül távozott.
   Odakint a folyosón István a faliújságot vizsgálta. Amint barátja odaért mellé, azonnal felé fordult.
   - Nem költözünk be ide a környékre? – kérdezte – Van olcsó albérlet. Ketten megosztjuk a két szobát, meg a költségeket is. Na, mit szólsz? Legalább nem kéne annyit gyalogolni.
   - Nem mondod, hogy az az egy kilométer gallyra vágja a szervezetedet. Ennyire nem lehetsz elpuhulva.
   Olyan komolyan mondta ezt, mintha István valami gaztettet követett volna el. Barátja nem is állta meg szó nélkül.
   - Na mi van, lecsesztek? Vagy Gyula belegázolt a lelkivilágodba?
   - Hagyjuk! – intette le kollégáját Attila – Inkább arról mesélj, mi újat tudsz még a buszbalesetről!
   István szemmel láthatóan örült, sőt, hálás volt, hogy végre produkálhatja magát. Ünnepélyesen megköszörülte a torkát, és belekezdett:
   - A helyzet az, hogy az anyának épp az elméjét vizsgálják. Ezen múlik, hogy börtönbe kerül vagy elmegyógyintézetbe. Valószínűleg az utóbbiról lesz szó. Nyilván van egy kis beütése, ez teljesen biztos. A gyereket pedig az apánál fogják elhelyezni. Azt hiszem, a történet ezzel véget is ért.
   Attila kicsit örült ennek. Másfelől viszont szomorú is volt. Beigazolódott az, amitől a legjobban félt az üggyel kapcsolatban: nem az anya bűnhődése érdekelte igazán, hanem az apára váró kellemetlen feladat, miszerint fel kell nevelnie egy gyereket, akit még csak nem is ismer, nem is látta valószínűleg két óránál többet. Ez volt az, ami akkor a kórházban legjobban kihozta a sodrából. Nem Irénre volt mérges, csupán a faramuci helyzetre, ami kialakult.
   Barátja észrevette rajta, hogy csügged. Kedvesen megveregette a vállát, és így szólt: - Ne aggódj, pajtás! Biztos nem lesz a gyereknek olyan rossz az apjával, mint az anyjával volt.
   - Na, ebben egyáltalán nem értünk egyet – válaszolt keserűen Attila, és lehajtott fejjel tovakullogott. István lecövekelve állt egy darabig, aztán csatlakozott hozzá. Menet közben többször próbálta oldani a kellemetlen feszültséget, ez azonban most nem sikerült neki. Sorra vette favicceit, melyeken máskor órákat tudtak röhögni; most csak sóhajtásszerű nevetésféle hagyta el Attila torkát. Mintha minden életkedv elszállt volna belőle.
   A kocsiban végre úgy tűnt, ismét érdeklődik az őt körülvevő világ iránt. István önkényesen betette legújabb disco válogatás cd-jét, erre Attila tíz másodperccel a szám indulását követően megnyomta a stop gombot. A műszerfal tetejéről levette kedvenc ABBA-lemezét, és mókás komolysággal átnyújtotta kollégájának.
   - Ha már diszkót akarsz hallgatni, legyen olyan, amit még az én fülem is elvisel.
   Istvánnak feltétlen vissza kellett vágnia: - Na mi van, valaki visszanyerte a jókedélyét? Mi történt, sms-t kaptál a szerelmedtől, mialatt én nem figyeltem oda?
   - Majd ha lesz – reflektált Attila, majd olyan képet vágott, mint aki rájött a világegyetem titkára. Kivirult, teljesen átalakult arckifejezéssel azt mondta: - Tényleg, milyen jó lenne valamelyik hétvégén elmenni valahová, mint a régi szép időkben. Sörözgetnénk, beszélgetnénk, megszólítanánk a csajokat… jól éreznénk magunkat. Szerintem a mostanában történtek után alaposan ráférne mindkettőnkre.
   István nem tudta, mit is mondjon. Annyira örült barátja „visszatérésének”, hogy azt kifejezni szóval nem tudta.
   - Az szuper lenne! – mondta végül, és felemelte a kezét. Attila adott neki egy ötöst, hogy biztosítsa róla, minden rendben van. Legbelül azonban tudta, hogy bizony nem oké semmi sem. Mégis, kellett valami, végre elfeledtetni vele a sok lelki gyötrelmet, még ha nem is volt teljesen őszinte.