A kórházban már kora reggel annyian voltak, mint a déli buszon. Legtöbben sürgősségi betegellátásra vártak, csak éppen kevés orvos jutott rájuk. Az egyik betegnek például igencsak természetellenes pózban állt a lábfeje. Csoda, hogy egyáltlán eljutott idáig. Idős asszony volt, olyanfajta, akinek nem akad még arra sem segítsége, hogy elkísérje a kórházba, ha balesetet szenved. Egy nővér töretlenül nyugtatni próbálta, ne aggódjon, hamarosan érkezik a doktor, bár ez a nőt nemigen vigasztalta.
   Két üléssel mellette ült Éva, a széken kissé lecsúszva, hogy a feje a háttámla felső peremén pihent. Már régóta húzta a lóbőrt. Az éjszakát itt töltötte, várva a fejleményeket. De nem jött senki, aki megmondta volna, mi a helyzet. Ha rákérdezett, csak ennyit válaszoltak: „Majd szólunk.” Nem erőltették meg magukat ez ügyben.
   A lány arra ébredt, hogy valaki gyengéden megrázta a vállát. Kábultan körbenézett. Először azt sem tudta, hol van és mit keres ott. Aztán szép lassan körvonalazódott előtte Zoltán reménykeltő ábrázata. Mindkét kezében egy pohár gőzölgő kávét tartogatott. Egyiket maga kortyolgatta, másikat bőszen Évának kínálgatta,aki nem igazán kívánta, de ha már a férfi ennyit vesződött vele, elfogadta azt.
   Zoltán leült Éva szabad oldalára. Ő is itt volt egész éjjel, mialatt most először hagyta magára egykori katonatársa lányát. Elhatározta, hogy semmi pénzért nem távozik, míg Éva felnőtt felügyelet nélkül van.
   - Mégis mi történt vele? – tudakolta a lány. Rég meg akarta ezt kérdezni, de valahogy sosem volt megfelelő az alkalom.
   Zoltán ránézett, majd így válaszolt:
   - Azt mondták, lent találtak rá, az ablak alatt. Minden bizonnyal kiugrott. Szerencséje van, hogy egyáltalán életben maradt.
   Éva elmerengve nézett maga elé.
   Nemsokára megérkezett a fehérköpenyes doktor, és elegánsan mosolyogva Éváék felé fordult.
   - Most már nyugodtan bemehetnek a beteghez. Eszméleténél van, és túl van az életveszélyen.
   Éva és Zoltán összenéztek. A férfi felszabadultan így szólt:
   - Menj csak, én ráérek.
   A lány nem teketóriázott sokat. Erre várt tegnap óta. Felpattant a kemény ülésről, és megiramodott a kórterem felé. Gondolkodás nélkül benyitott, aztán az ágyhoz futott.
   Apja fáradt, hófehér arccal ránézett. Csak egy pillantásra volt szükség, máris eleredtek a könnyei. Sok év elfojtott bánata, hosszú-hosszú kálvária jött ki azokkal együtt. László engedte,hadd peregjenek. Végre leküzdötte Góliátnak hitt makacsságát, és ennek mérhetetlenül örült.
   Éva ott térdelt mellette, szorosan fogta a férfi hideg kezét. Ő sem tudta visszatartani érzelmeit.
   - Azt hittem, elveszítelek! – szipogta a lány – Annyira aggódtam érted! El sem tudom képzelni, mit tennék, ha te nem lennél.
   Zavartan lehajtotta a fejét. Nehezére esett kifejezni az érzelmeit, most mégis átlépett egy bizonyos határt.
   - Bocsáss meg! – folytatta – Ostoba voltam, nem engedtem, hogy helyrehozd a hibád…
   - Egy szót se többet! – vágott közbe László, és gyengéden megsimogatta lánya arcát – Nincs mentség arra, amit éveken át műveltem veled. Tönkretettem az életedet. Nem te vagy, aki bocsánatkéréssel tartozik, hanem én. Önző voltam és dühös a világra. Közben meg nemvettem észre, hogy a világon a legfontosabb dolog végig ott volt mellettem. Meg ne halljam hát, hogy még egyszer magadat okolod!
   Behunyta két szemét, és úgy folytatta: - Nem hittem volna, hogy az életben ekkora csoda várhat még rám. Nem láttam tovább az orrom hegyénél, most pedig a világ legboldogabb embere vagyok.
   Évának Veronika előző esti szavai jutottak eszébe. Szóról szóra felidézte az elmesélt történetet, és elszorult a szíve. Erősebben megmarkolta apja kezét. Az ismét kinyitotta a szemét, és ránézett, hatalmas szeretettel a tekintetében.
   Több szó nem esett köztük. Nem is volt rá szükség. Rátaláltak végre egymásra, és ez sokkal többet jelentett minden beszédnél.