A vasútállomás most nem állt éppen üresen. Bár a lány jobban szerette, ha nem látja őt senki, ennek ellenére mégis kilátogatott. Veronika szívesen ült a peron melletti padon, dideregve, és akár órákig is elnézte annak a szörnyű eseménynek a helyszínét: a sínpárt, ahol édesanyját gyakorlatilag kettészakította a tovaszáguldó szerelvény. A szörnyű emlékek mardosták a szívét, ő mégis nap mint nap visszatért ide. Különös módon egy kicsit kellemes is volt számára ez a szenvedés.
   Körülötte a legkülönfélébb emberek jártak-keltek. Veronika nem is nézett rájuk. Kiválasztotta a pályaudvarnak azt a pontját, amelyik a legtöbbet jelentette számára, és onnantól kezdve történhetett bármi, nem fordította el az arcát másfelé.
   Ahogy így magában merengett, egyszer csak lehuppant mellé az átfagyott fapadra egy alak. Egy darabig csak ültek némán, az állomás morajának tengerében.
   Az illető azonban nem mutatkozott türelmesnek; megszólította a lányt:
   - Bocs, hogy csak így rádtörök, de már hetek óta azért jövök ki ide esténként, hogy találkozzak veled. Úgy érzem, különleges lány vagy. Mintha már évek óta téged keresnélek. És most végre megtaláltalak.
   Veronika szánalomból ránézett. Vele egykorú fiú foglalt helyet mellette. Jóképűnek is lehet nevezni arányos arcfelépítését, szőke, kissé bozontos haját és mélyen ülő kék szemét elnézve. Bizonyára megőrültek érte a korabeli lányok, de ő, Veronika első benyomása alapján, csak az igazira, utánozhatatlanra várt.
   Miután mindezt megállapította, visszafordította tekintetét a vasúti sínpár imént kiszemelt pontjára.
   A fiú viszont nem adta fel.
   - Jó, akkor csak nézzük együtt a síneket – mondta, már-már idegesítő önbizalommal.
   Veronika végül úgy döntött, nem áltatja tovább szegény gyereket.
   - Figyelj! Jóképű, kedves fiú vagy, és biztos vagyok benne, hogy találsz majd magadnak egy olyan párt, aki valódi lelki társad lesz. Sajnálom, de én még erre egy darabig nem fogok készen állni. El kell intéznem valamit, amit már nagyon régen kellett volna.
   Az utolsó mondatot inkább csak önmagának címezte, önnön lelkierejének növelése céljából.
   Feszengve felállt, és magára hagyta a hoppon maradt udvarlót. Lelke legmélyén remélte, hogy kételkedését megérti a fiú, és nem adja fel ilyen könnyen.
-----------------------------------------------------------------------------------------------

   A reggel oly észrevétlenül érkezett, ahogy az álom szokott. Veronika arra eszmélt, hogy már itt is van.
   Előző este, mikor hazaért a hosszú túráról, minden porcikája remegett. Átfagyott az egész teste, ráadásul kimerült. A gimiben félévi felmérőkkel, felelésekkel traktálták őket, és nem tett jót neki, hogy egyszerre több fronton kellett megállnia a helyét. Főleg most, amikor hosszú, lázas tervezgetés után végre nekilátott a megvalósításnak. Energiája tehát egyenlő volt szinte a nullával. Még tusoláshoz valami csoda folytán össze tudta szedni maradék erejét, viszont utána egyből bedőlt az ágyába… aztán eljött a reggel.
   Valamennyire sikerült kipihennie magát, de kissé folyt az orra, és a hideg is rázta. Félő volt, hogy ágynak dönti a megfázás.
   Kiment a konyhába. Nevelőanyja már főzte a kávét és a teát. Az asszony ránézett Veronikára, Veronika pedig őrá; és ebből mindketten tudták, mi következik.
   - Jól kikészítetted magad, szívem! – mondta őszinte sajnálattal Tímea, majd beletette a vízbe a teafüvet és elzárta a gázt – Pont most, amikor legfontosabb lenne, hogy ott legyél az órákon.
   - Nem érdekel az iskola – csúszott ki Veronika száján, nagy megdöbbenést okozva.
   Határozottan jelentette ezt ki; kétség sem fért hozzá, hogy komolyan is gondolja.
   Tímea egy percig mozdulatlanul állt, aztán töltött egy bögrébe a forró teából. Tett bele két teáskanál cukrot, és odatolta nevelt lánya elé, aki görnyedten, szipogva ült az étkezőasztalnál.
   - Jut eszembe – csapott a homlokára az asszony -, ma reggel lementem a postaládát megnézni, és ezt találtam benne.
   Azzal háta mögül előkapart a konyhapultról egy borítékot, és azt is Veronika orra alá dugta. A lány ránézett, a következő pillanatban pedig fejét az asztal lapjára hajtotta.
   - Már csak ez hiányzott! – motyogta.
   A borítékon ez állt: „Hódolód, Róbert”.
   - Már alig várom, hogy megismerjem ezt a Róbertet! – heccelte Tímea, és távoztában megveregette Veronika vállát – Na, szép napot, drágám, sietek haza.
   - Oké – felelte a lány leverten. Szívből örült, hogy ma nem kell iskolába mennie. Még csak az kéne, hogy egy elmebeteg megszólítsa őt az utcán.
   Lassan elkortyolgatta a teáját, aztán elindult a szobája felé. A levelet azonban az asztalon felejtette. A szobaajtóból visszatért, egy darabig habozott a boríték láttán, végül megragadta azt, és vitte magával.
   A következő néhány perc Veronika számára maga volt a kínszenvedés. Nem tudta megállni; a kíváncsiság rávitte, hogy elolvassa a neki szánt üzenetet. Miközben újra és újra végigment a sorokon, csendesen hullatta a könnyeit. A papíron a legszebb szerelmi vallomás volt szavakba szedve.

„Kedves Angyal!
Miközben ezeket a sorokat olvasod, én szüntelenül rád gondolok. Te jársz az eszemben ébredéstől lefekvésig, reggelitől vacsoráig. Téged látlak, bárhová lépek, bármihez nyúlok. Te vagy a vízben, amit megiszok; Te vagy a kenyérben, amit megeszek. Lassan Te uralod minden mozdulatomat. Végre magamra találtam: mióta megláttalak, értelmet nyert az életem.
Tudom, hogy nem érdemellek meg, hisz Te egy angyal vagy, én pedig csak egy gyarló halandó. Így csak remélhetem, hogy még látom csodaszép lényedet. Minden nap kimegyek a vasútállomásra, és ott fogok ülni, azon a padon, ahol először megadatott beszélnem Veled.
Ha kell, örökké várok, hogy felbukkanj.
Nagy tisztelőd: Róbert”

   Veronikának meg akart szakadni a szíve. A levelet a mellkasához szorította, úgy zokogott. Aztán megrázta magát, és letörölte a könnyeit. Kiugrott az ágyból, és a szekrényajtón lévő tükörhöz lépett.
   - Nem torpanhatsz meg – suttogta saját maga szemébe – Itt, a cél előtt nem szabad feladnod. Nem szabad elérzékenyülni! Most nem!
   Ettől a kis „párbeszédtől” összeszedte magát. Máris erősebb volt valamivel, és még arról is megfeledkezett, hogy múlt este gyakorlatilag teljesen átfagyott.