Éva rohant hazafelé. Amit az imént hallott, olyannyira sokkolta, hogy egyszeriben iszkolnia kellett. Na meg a hideg miatt is szaporázta a lépteit. Azonban volt egy dolog, ami ezeknélis jobban hajtotta előre.Szerette volna megölelni az apját,minél hamarabb. Mégmielőtt elszáll a varázs, és visszasüllyed választott magányába.Érezte, most minden jóra fordulhat.
   Ahogy befordult az utcájukba, meglátta a macskáját. Egyedül kóborolt, és szokott útvonalán felmászott az ablakpárkányra, ahonnan már könynedén bejuthatott a szobába.
   Gazdája figyelmesen követte az állat mozgását. Kívülről még sohasem volt tanúja, hogyan tornássza fel magát a második emeleti ablakig. Egy pillanat erejéig úgy maradt a tekintete. Aztán a megbabonázott állapotból egy száraz tény rántotta vissza a valóságba: soha nem nyitotta ki az ablakot, amikor elment hazulról.
   Nem tudta, mire gondoljon. Fogalma sem volt,mi történhetett.Annyi bizonyos, hogy roppant rossz érzése támadt a tátongó nyílászáró láttán.
   Megkettőzte lépéseinek gyorsaságát, és a lépcsőn pillanatok alatt felrohant. Félelme nőttön-nőtt, minden egyes lépcsőfokkal. Végül, amikor a bejárati ajtó elé ért,teljesen önkívületi állapotba esett. Aztán jött a végső döbbenet: az ajtó nem volt kulcsra zárva. Erre végképp nem készült fel.Ez a np eddig is olyan volt, mint egy álom.Édesnek indult,majd egy váratlan fordulattal lidércnyomássá változott.
   Kezét percekig a lenyomott kilincsen tartotta. Lába sem előre,sem hátra nem akarta őt vinni. Úgy állt ott, mint egy kőszobor. Már kezdte elveszíteni végleg a valóságról alkotott képét, amikor a háta mögött öblös férfihang szólalt meg:
   -Mi az, kislány? Segíthetek valamiben?
   Erre Éva végre megmozdult. Rettegve hátrafordult. Megnyugodva vette tudomásul, hogycsak a szomszéd az.Magas volt, kigyúrt és sportos, de korántsem félelmetes. Ismerték, és jó embernek tartotta mindenki a házban.
   - Azt hiszem – mondta bizonytalanul a lány – Szerintem valaki van a lakásban, akinek nem kéne ott lennie.
   Furcsa volt, ahogy ezt kimondta. Valahol ostobaságnak hangzott. Az megsem fordult a fejében,hogy apja időközben hazaérhetett, egymagára pedig minek zárja be az ajtót?
   - Nyugodj meg! – vigasztalta a férfi, és vállára tette a kezét – Láttam apádat hazajöni, és azóta nem hagyta el a lakást. Végig olvastam a szobában,néma csendben, hallottam volna, ha kattan a zár. Úgyhogy nyugodtan menj csak be, nem lesz semmi baj.
   Éva azonban nem nyugodott meg. Sőt, ha lehet, még idegesebb lett. A szomszéd látta rajta, mennyire hezitál.Nem akarta ilyen állapotban otthagyni.
   - Rendben – mondta – Bemegyek veled, hogy megnyugodj.    Ahogy ígérte, úgy is tett. Kisvártatva a lakásban voltak – amelyben rajtuk kívül senki nemtartózkodott. Mindketten mérhetetlenül megdöbbentek. Évának nagyon kellemetlen érzése támadt. Mint az őrült, száguldott egyik helyiségből a másikba, de semmi szokatlanra utaló nyomot nem talált. Mintha az elmúlt huszonnégy órában rajta kívül nem járt volna egy lélek sem ott.
   Hosszas eredménytelen kutatás után megállt az étkezőben. Eleredtek a könnyei.
   - Mit tegyek most? – kérdezte esdeklő tekintettel a szomszéd férfit,aki legalább olyannyira tanácstalannak látszott, mint ő. De neki felnőttként kellett viselkednie ebben a helyzetben, hiszen végtére is, az volt.
   - Itt maradok, amíg apád haza nem jön – mondta ki a végső döntést, majd hozzátette: - Lehet különben,hogy annyira belemerültem a könyvbe, hogy nem vettem észre az ajtónyitást.
  De Évát ezzel nem sikerült megnyugtatnia. Bár ő volt a férfi, ugyanolyan tehetetlenül állt az esetelőtt.
   A lány lehajtott fejjel bement a szobájába, és magára zárta az ajtót, hogy aztán pár perc múlva eszeveszett erővel kivágja azt. Kintről ugyanis erőteljes, ütemes kopogás hallatszott, aztán egy idős néni rekedt hangja.
   Éva lelkesedése alábbhagyott, amikor meglátta a váratlan látogatót. Az öregasszony az ő közvetlen alsószomszédjuk volt. Ijedt, vizenyős szemével hol a nagydarab férfira, hol a törékeny, gyenge lányra nézett. Nem tudta mire vélni ennek az előbbi embernek a jelenlétét.
   - Bocsánat a késői zavarásért – kezdte pillanatnyi habozás után - , csak szeretném magukat szépen megkérni, legyenek egy kicsit csendesebbe. Múlt éjjel egyáltalán nem aludtam, szeretnék egy kicsit korábban lefeküdni, és zavar ez a folyamatos lábdobogás. Mintha le akarna szakadni a plafon.
   - Elnézést, Piroska néni – szólt a szomszéd férfi - , de itt valami félreértés lesz. Alig tíz perce léptünk be a lakásba, ésegyáltalán nem ugráltunk.
   Piroska néni tekintete mégzavartabb lett, mint volt. Majdnem szégyellte magát,amiért idejött.
   - De én.. – dadogta – Félórája…
   - Mi volt félórája? – csapott le a szóra Éva, akár az áldozatára váró hiéna.
   A néni megrémült a lány ehemens kitörésétől.
   - Lehet, hogy túlreagáltam – mentegetőzött az öregasszony, és távozni készült – Bocsánatot kérek.
   De Éva nem hagyta ennyiben.
   - Tíz perce jöttem haza,és apa nem volt sehol. Azt akarja mondani, hogy félórája még itthon volt?
   Piroska néni megnyugodott. Mintha fel sem fogta volna,mit mondott a lány, gyengéden elmosolyodott.
   -Nagy ugrálást hallottam, mintha valaki szökdelt volna. Úgyhogy valaki biztosan volt itt.
   Éva fellángolása megint alábbhagyott.
   - De akkor hol van most?- kérdezte, teljesen kétségbe esve. Újra hulltak a könnyei, amitől a néninek meglágyult a szíve.
   - Főzök egy csésze teát, attól jobban leszel – mondta,és lesietett. Pár perc múlva ismét zörgetett, kezében a teli bögre gőzölgő itallal.
   Éva az étkezőasztalnál ült, tekintete távoli, révedő volt. Sokkal idősebbnek tűnt most a koránál.
   Piroska néni leült mellé. Végigsimított dús, hosszú, fekete haján. Alány ránézett, ésráborult az öregasszony vállára.
   - Nem lesz semmi baj,drágám – próbálta vigasztalni – Itt vagyunk veled, segítünk mindenben, amiben csak kell.
   Szavai vészjóslóan csengtek. Mintha már megtörtént volna a legrosszabb, amire számítani lehet.
   - Mi lesz, ha elment örökre? – sírta Éva – Az én hibám az egész. Ő próbált kibékülni velem, én meg csak gorombáskodtam vele. Mindent elrontottam!
   A lány mellkasa remegett a sírástól. Szomszédai nem tágítottak mellőle, és ez jó érzést keltett benne.
   A következő dolog, amire Éva emlékezett, hogy az ágyában feküdt hanyatt. Hogyan került oda, arról fogalma sem volt. Nyilván elaludt, és a szomszéd férfi bevitte őt a szobájába.
   Rossz az, ha arra ébredsz, nem tudod, miként zuhantál álomba. Még rosszabb, ha gőzöd sincs róla, mennyi ideje alszol. De a legrosszabb, ha rájössz, hogy ez idő alatt az égvilágon semmi változás nem történt: a lidércnyomás folytatódik.
   Éva első mozzanataként levette az ébresztőórát a komódról, hogy jobban lássa. Fél nyolc múlt öt perccel. Alig több, mint egy órát aludt. Ekkor betoppant Piroska néni – biztosan meghallotta a mocorgást, melyre már régóta várt – kezében ugyanazzal a bögrével, amit a lány nemrég fenékig ürített. Nem akarta megsérteni az öregasszonyt, ezért elfogadta a forró italt, bár most minden porcikája irtózott tőle.
   - Van már valami? – kérdezte két korty között Éva.
   A néni bánatosan csóválta a fejét.
   - De ne aggódj – mondta, majd végigsimított a lány haján - , ismerem apádat. Biztos vagyok benne, hogy ok nélkül nem hagyna magadra.
   Rájött, hogy csak ront a helyzeten. Ha okkal van távol, az lehet, hogy még rosszabb, mintha csak úgy eltűnt volna. Jobbnak látta, ha inkább nem szólal meg.
   Néhány percig némán ültek Éva ágyának szélén. A légy pisszenését is hallani lehetett volna, ha ugyan némelyik bátor példány előmerészkedne ilyen farkasordító hidegben. Ám a nyugalom múlandó dolog… Nemsokára szerény kopogásra lettek figyelmesek. Kevésbé jó fülű emberek talán észre sem veszik. Éva azonban az első halk neszre ugrott, mint a tigris az áldozatára.
   Az ajtóban egy idegen férfi állt. Szemüveges, vékony emberke volt, dús fekete haját gondosan kétfvelé fésülte. A váratlan vendégnek leesett az álla, amikor meglátta a gyönyörű tinédzsert.
   - Szia – nyögte ki végül – Seres Zoltán vagyok. Te bizonyára Laci lánya vagy.
   - Tudja, hogy hol van? – rontott a dolgok elébe Éva, nem törődve a formaságokkal.
   Zoltán nagy nehezen kibökte: - Most hívtak a kórházból. Apád súlyos kéz- és lábtörést szenvedett. Kocsival beviszlek hozzá.
   Piroska néni, teljesen hirtelen, előtűnt valahonnan. Szúrós tekintetét a rossz hír hozójára szegezte, mintha ő tehetne mindenről.
   - Miért nem a lányának telefonáltak? –kérdezte felháborodva – Szegény teremtés itt halálra aggódta magát, mert nem találta itthon az apját.
   - Én próbáltam hívni legutóbb, biztosan azért. Így volt észszerű – felelte Zoltán, és menni készült. De Éva csak állt, földbe gyökerezett lábbal, a padlóra meredve. Halk, alig hallható hangon mormolta: - Apa nem tudja a telefonszámomat.
   Piroska néni nem kérdezősködött tovább. Észrevétlenül visszatért saját kuckójába.
   Éva bezárta az ajtót (az ablakra megint nem gondolt), és követte a katonás járású idegent, mint jelenlegi egyetlen iránytűjét.