Attila végre megint otthon lehetett. Ha nem is sokat, de ez a fél nap rengeteget számított. Kellett egy kis kikapcsolódás, mert maga is érezte, idegei pattanásig feszültek az elmúlt hetek eseményeinek hatására. Egyszerre többfelé is figyelnie kellett, és ez az összpontostás maximálisan kikezdte energiáját.
   Szabadidőtöltését egy óra alvással kezdte meg. Mikor felébredt, sokkal tisztább volt a feje, más szemmel nézett a világra.
   Ahogy kinyitotta a szemét, azt hitte, álmodik. Olyan hihetetlennek tetszett, amit látott.
   A kis Ádám ülta fotelban, és őt nézte. Ölében füzetet tartott, kezében egy tollat.
   - Segítesz? – kérdezte félénken a gyerek.
   Attila mérgesen összehúzta a szemöldökét. Nyújtózott egyet, majd nehézkesen feltápászkodott.
   - Add ide! – mondta, akaratlanul kicsit gorombán.
   Ádám átadta neki. Matematika feladatokkal volt teleírva a négyzetrácsos füzet: szorzásokat és osztásokat kellett írásban elvégezni.
   A rendőr mindig is otthonosan mozgott a számok világában. Középiskolában végig csupa ötöst kapott a tantárgyból. Nem esett hát nehezére elmagyarázni a fiának, hogy miképp kell az ilyen műveleteket megoldani.
   - Ide teszed mindig a vesszőt, és egyesével lépegetsz jobbra. Hátulról, mindig balra írod aszámokat. A végén pedig összeadod a számjegyeket, amelyek egymás alatt vannak.
   A gyerek először nem nagyon értette. Zavartan nézte, mit mutogat az apja, és nem győzte kapkodni a fejét. Aztán megpróbálta a gyakorlatban. Első próbálkozásra összejött neki.
   - Köszönöm – mondta vidáman, és szaladni akart a szobájába. Attila azonban megállította.
   - Ádám! – a fiú rémülten megtorpant, és felé fordult – Szeretlek, ezt ne felejtsd el!
  A fiú sápadtan mosolygott. Motyogott valamit, amit talán mégő maga sem értett. Végül átrohant az ő szobájába. Annyira meglepte vele Attilát, hogy a férfi azt sem tudta, hová legyen örömében. Ez az eset is azt mutatta, bizony nincs veszve még semmi. A néha gyengébben pislákoló lángot fel lehet izzítani, csak egy kicsit meg kell piszkálni a parazsat. Egy gonddal tehát kevesebbel kellett megküzdenie, legalábbis egyelőre.
   Most azonban volt egy dolog, ami mindennél jobban foglalkoztatta. Veronika újra előásott ügye jelenleg lesöpörte az összes többit a palettárül. Úgy érezte, ebbe kell energiájának java részét fektetni.
   A nyomozó megint indulásra készült. Felöltözött jó rétegesen, két pulóvert is magára kapott. A csípős, erőteljes szél nem jelentett neki akadályt.
   - Fiam, elmentem. Majd jövö – szólt be Ádám ajtaján keresztül.
   - Jó – hangzott bentről a kurta felelet.
   Attila lenyomta a kilincset, és egymásodpercre úgy maradt a keze. A telefon melletti kis cetlin akadt meg a szeme. Olivér telefonszáma… Valamilyen furcsa sejtés azt üzente, fontos lesz a későbbiek során. Csak még nem most. Egyelőre nem tudott volna az írásra fókuszálni. Veronika megtört arcának emlékképe nem engedte, hogy bármi elsőbbrendűvé váljon az igazság felderítésénél.
   Első helyen a rokonok, barátok, ismerősök listáján Veronika anyjának nővére állt.
   Az asszony egy kis családi házban lakott. Egy megtermett, izmos férfi nyitott ajtót.
   - Mit segíthetek? – dörmögte,és szeme ijesztő villámokat szórt. Mintha nem lett volna lélekben jelen, mélységes felháborodásában pedig,amiért elráncigálták onnan, most bűnbakot keresett. Attila nem szívesen vállalta ezt a szerepet.
   - A feleségével szertnék beszélni. Juhász Erika, ha jól tudom…
   A férfi tekintete valamelyest ellágyult, bár még mindig gyanakvón méregette Attilát.
   - Bocsánat – kapottészbe a rendőr – Nem mutatkoztam be. Jakab Attila vagyok a Szegedi Rendőrkapitányságról. Valamivel több mint egy éve szerencsétlenség történt…
   - Azt akarja mondani, hogy nem baleset volt? – szakította félbe a házigazda. Attila megállapította, mégsem olyan ostoba, mint amilyennek első ránézésre látszik.
   - Alapos okunk van feltételezni, hogy valaki a vonat elé lökte az asszonyt.
   A férj kezesbáránnyá változott. Szomorúan elmosolyodott, és betessékelte a nyomozót a házba. Kedvesen invitálta beljebb, egészen az apró étkezőig. A helyiség épp csak egy kicsivel volt nagyobb a konyhánál.
   Az étkezőasztalnál szemüveges, szőkésbarna nő ült, látszólag elmerülve az előtte fekvő magazinban. Amikor Attiláék közelebb értek, felpillantott, majd azonnal levette a szemüvegét.
   -Szívem – szólt a nagydarab férj – Ez az úr a rendőrségtől jött. Szeretne veled beszélni a húgodról.
   A nő kérdőn nézett párjára. Mintha arra lenne kíváncsi, miért van még mindig jelen. Nem kellett sok, és a férfi észrevette ezt.
   - Megyek, megnézem, mit csinál Gergő, addig ti beszélgessetek – mondta, és a következő pillanatban már el is tűnt az egyik szobaajtó mögött.
   - Tessék csak, üljön le! – mutatott az asszony egy egyszerű támlás székre.
   A nyomozó helyet foglalt. Várt még egy kicsit, hátha megkínálják kávéval is, de mivel ez nem történt meg, kénytelen volt belekezdeni a beszélgetésbe.
   - Nos, ugye ön is tudja… - ránézett a listájára – Erika… hogy annak idején a rendőrség balesetnek nyilvánította az ügyet. Most azonban alapos okunk van feltételezni, hogy a testvérét valaki szándékosan a vonat elé lökte.
   Mialatt beszélt, végig a nő arcvonásait fürkészte. A reakció kissé meglepő volt. Erika a magazin címlapján vigyorgó színészt nézte, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Tekintete zavart volt. Attila biztosra vette, hogy titkol valamit. Nem akart rákérdezni, ám az érintett nem hagyott számára más lehetőséget, mivelhogy nem szólalt meg.
   - Tud esetleg valamiről, ami a nyomozást érdemben segíthetné? Ellenségek, titkok, zsarolások…
   Erika továbra sem nézett fel, de a nyelve megeredt.
   - Egyetlen rosszakarójáról tudok, de róla meg nem tudnám elképzelni, hogy képes lett volna megölni Csillát – végre ránézett Attilára, majd folytatta: - Akkoriban a húgom és a férje közti viszony nem volt éppen rózsás. Annyira ne, hogy már a válás gondolatával foglalkoztak. Persze, ott volt Veronika… Rá való tekintettel aztán nem váltak el, de… Csillának titokban volt valakije. Találkozgatott egy fickóval – a nevét nem tudom - , akinek azonban szintén volt párja. Onnan tudom mindezt, mert a nő egyszer betoppant Csillához, amikor én is nálavoltam, és elkezdett üvöltözni vele. Megfenyegette, hogy ha nem hagyja békén a barátját, tönkreteszi az életét.
   - És miből gondolja, hogy nem lett volna képes megölni a testvérét? – kíváncsiskodott Attila, egyre jobban belelendülve.
   Erika spontán így válaszolt: - Nem gyilkos típus. Én legalábbis így állapítottam meg, bár csak egyszer láttam.
  - És ismeri annak a nőnek a személyazonosságát?- csillant fel Attila szeme,de a választól csalódnia kellett.
   - Soha nem láttam azelőtt, és azután sem.De azt tudom, hogy ő volt az egyetlen, akit valaha komolyabb veszekedésen kaptam a Csillával.
   Ezzel nem okozott túl nagy örömöt Attilának, aki ennél azért többet várt. Elraktározta azért a kapott információkat, hátha a későbbiek során még szüksége lehet rájuk.
   Távozása előtt Attila átadott egy névjegykártyát, ha bármi eszébe jutna Erikának. A hideg őszi szél most valahogy jólesett a nyomozó szervezetének. Jó nagyokat szippantott a friss levegőbe, és felszabadultan, céltudatosan ment tovább.
   A listán szerepelt még öt név. De ezeket már másnapra tartogatta. Az első lépést sikeresen megtette, innentől kezdve nem volt visszaút. Tudta, hogy előbb-utóbb szépen össze fognak állni a dolgok a fejében… Akármi legyen is az igazság.