Éva határtalanul boldog volt. Amint hazaért, berobbant a szobájába, felkapta mit sem sejtő macskáját, és táncolt vele körbe-körbe. Szegény állat szabadulni próbált, de esélytelen volt a küzdelem.
   Forgott, pörgött a lány, mintha buliban lenne. Máskor egyből bedőlt az ágyába, most leülni sem volt képes. Tele volt energiával és életkedvvel.
   Amikor megunta, letettea háziállatot, és kiment a konyhába, kaja után kutatva. Tojásrántotta, jó sok hagymával, szalonnával. Ez tűnt a legegyszerűbbnek. Ahhoz már hozzászokott, hogy nem várta otthon főtt étel. De kit érdekelt az ilyen apróság, amikor szerelmes az ember?
   Fogta a hagymát, dúdolgatva előhalászott egy jó éles kést, meg egy kisebb vágódeszkát. Megtöltötte vízzel a száját (ezt a trükköt még egy főző show-ban látta egyszer), és nekilátott szeletelni.
   Ekkor kattant a bejárati ajtó zárja, és a víz rögtön a csapban landolt.
   Édesapja halkan, de végre egyszer köszönt. Ám Éva nem viszonozta ezt. Folytatta némán a szeletelést, szándékosan elrejtve mérhetetlen boldogságát.
   Érezte, ahogy László lassan mögé kerül. Lüktetett a levegő, ahogy a férfi közeledett… vagy csak Éva szíve vert egyre hevesebben. Mindenesetre próbált úgy tenni, mintha nem történne semmi. Láthatatlan emberként kezelte továbbra is az apját.
    László megköszörülte a torkát, majd megszólalt:
   - Éva, azt hiszem, beszélnünk kell.
   Éva bal mutatóujjából vér spriccelt a konyhaasztalra. Sikerült belevágnia, annyira felzaklatták az imént elhangzott szavak.
   A lány ökölbe szorította a kezét. Most már a tenyere is véres lett. Nem foglalkozott vele, beleszórta a hagymát az olajba, és elkezdte pirítani.
   Apja látta, hogy nem sokra megy, de azért nem adta fel.
   - Jó, ha nem válaszolsz, az sem baj – folytatta rendületlen bizalommal – Csak arra kérlek, hallgasd meg, amit mondok.
   Éva beleszelte a szalonnadarabokat is, csökkentve apja hátralévő idejét.
   A férfi tovább beszélt: - Szörnyű apa voltam, elismerem. Megkeserítettem az életed. Gyakorlatilag gyerekkorodtól kezdve embertelenül bántam veled. Az gondoltam, te vagy az oka nyomorú sorsomnak. Úgy hittem, miattad nem jutottam semmire az életben. Pedig mindent csakis saját magamnak köszönhetek – Éva közben felverte és megsózta a tojásokat – Szeretnék tiszta lappal indulni. Jó lenne, ha végre jóban lehetnénk.
   A lány nem reagált. Beleöntötte a tojást a serpenyőbe, és sűrűn kevergetni kezdte.
   Lászlónak nem maradt sok ideje. Abban biztos lehetett, hogy Éva nem a konyhában fogja elkölteni az ebédet.
   - Szeretném továbbá – folytatta - , hogy a te jövőd sokkal szebb legyen, mint az enyém. Ebben rám számíthatsz. Megteszem, amit tudok. Bár tudom, hogy most elutasítasz, de arra kérnélek, gondold végig.
   Éva befejezte a főzést. Elzárta a gázt, tálcára tette a serpenyőt, és vett egy szelet kenyeret a zacskóból. Így felszerelkezve elindult a szobájába. De apja útját állta. Megragadta a lány karját, mire ő olyan erőset rúgott László leggyengébb testrészére, hogy a férfi csillagokat látott.
   - Ne merj még egyszer hozzámérni! – sziszegte Éva, és elviharzott.
   László fájdalmában kénytelen volt leülni. De nem a fizikai bántalom esett legrosszabbul neki; sokkal inkább a tehetetlenség őrítette meg. Rég nem került közvetlen kapcsolatba a lányával. Nem gondolta volna, hogy ilyen mélyre süllyedtek. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy Éva tiszta szívből gyűlöli őt, és jelenleg képtelen a megbocsátásra.

   Éva sokáig némán nézte békésen szunyókáló macskáját. A rántottát régesrég elfogyasztotta már. A maradékból a háziállat is jóllakott.
   A lány mozdulatlanul feküdt az ágyban, hátával a falnak támaszkodva. Üresnek érezte magát legbelül,és nem volt kedve az égvilágon semmihez. Az ételt is csak a minimális létfenntartás kényszere miatt tudta leerőszakolni a torkán.
   Egy párnapja már rendet sem rakott a szobájában. Szükségtelen tankönyvei az ágya mellett hevertek a földön, egy póló és egy mackónadrág viszonylagos takarásában. Lepedőjét, Isten tudja, mióta nem hajtotta össze. Gyűrött volt és piszkos. Most, hogy a lány szétnézett, eszébe jutott, hogy bizony a haját sem mosta meg egy ideje. Következő útja a fürdőszobába vezetett. Amikor onnan visszatért, friss volt és végre tiszta.
   Fél óra tel t el az apjával történt veszekedés óta. A dolog kezdett szépen lassan leülepedni.
Elpakolta szanaszét heverő ruháit és könyveit, majd kivitte a serpenyőt a mosogatóba. Alaposan körbenézett az előszobában és az étkezőben, de a mumus nem volt sehol. Biztos lelépett, mialatt ő a zuhany alatt áztatta magát. Ezen nem lepődött meg. Ha az öreg berágott valami miatt, mindig megfutamodott. Elmenekült a problémák elől. Most is elkezdte a szentbeszédet, aztán az első adandó nehézség alkalmával feladta… alighogy hozzálátott.
   Ekkor Évának eszébe jutott valami. „Megvan! Hát ez a megoldás!” – gondolta, és csillogó tekintettel futott a szobájába, hogy lázas kutatásnak fogjon neki. Keresett a polcokon, az íróasztalon, benézett az ágy alá, mire végre rájött, hol találja meg a kívánt tárgyat. Előhalászta a sarokból a táskáját, és kicippzárazta az elülső fakkot. Benyúlt, majd kihúzott egy apróra összehajtogatott papírdarabot. Széthajtotta lassú, megfontolt mozdulatokkal. Ezután egy darabig nézegette a nevet és a telefonszámot. Kicsivel később rápillantott az asztalán lévő, zöld vekkerre. Öt óra múlt három-négy perccel. Végiggondolta a dolgot. Arra jutott, legjobb lesz azonnal, habozás nélkül telefonálni, még mielőtt meggondolná magát. Bepötyögte hát a számot a mobiljába, és tárcsázott. Kisvártatva Veronika hangja megszólalt a vonal túlsó végén.
   - Szia, én vagyok az, Éva – felelte a lány – Tudnánk a közeljövőben találkozni valahol? … Fél óra múlva a szökőkútnál? Oké! Ott leszek.
   A szökőkút környéki nagy, kavicsos terület világos volt, de üres. Az utcai lámpák csak az üzemen kívül lévő vízköpőt emelték ki. A múzeum ugyan szintén ki volt világítva, de a körül sem tartózkodott senki.
   Éva volt az egyetlen, aki ezen a hétfői napon, jóval sötétedés után kimerészkedett ide. Hideg szél fújt, ő mégis helyet foglalt az áthűlt padon. Körülbelül százméternyire lejjebb folyt a Tisza megállíthatatlanul. A magányos lány eltűnődött, mennyi mindent tudna ez a folyó mesélni, ha képes lenne beszélni.
   Az egyik kopasz fa mögül egy homályos alak közeledett felé. Veronika volt az, egyike a két kósza léleknek, akik a viszontagságos időjárás ellenére kint lődörögtek az utcán.
   Veronika megállt a pad előtt, és fejbiccentéssel üdvözölte gyerekkori barátnőjét, aki viszonozta azt.
   - Inkább sétáljunk – javasolta – Nem kéne a fagyos padon ücsörögnünk.
   Éva belátta ezt, hátfelállt. Elindultak a tiszai rakpart irányába. Lassan lépegettek az apró kavicsokon. Idejük annyi volt, mint a tenger.
   Egyre hűvösebb lett a levegő,de ez most nem érdekelte őket. Halkan, szinte suttogva, beszélgetni kezdtek. Először Veronika törte meg a csendet:
   - Olyan hideg van, mintha tél lenne.
   Éva ránézett, és bólintott. Arca angyalian gyönyörű volt: túlvilági jóság sugárzott róla.
   - Sokszor sétálgatok ezen a környéken – folytatta elmerengve Veronika – Csak sétálok itt végig a parton, nézem a hullámokat, és hosszan eltűnődök az élet apró csodáin. Ugye, te is látod őket?
   - Hát… - kezdte habozva Éva – Nem is tudom… Talán.
   veronika segített neki – Láttál már például sirályokat repülni a víz felett? – Éva bólintott – Na, mit éreztél akkor?
   Éva elgondolkozott. Egyszer csak felcsillant a szeme, és így szólt:
   - Úgy éreztem, hogy egy kicsit én is repülni szeretnék. Csodálatosan cikáztak, keringtek a levegőben. Igazából nincs is rá szó.
   - Így van! – veronika izgalomba jött – Hát azt láttad-e már, milyen a víztükör a lemenő nap fényében?
   - Olyan, mintha sok kis csillag lenne a vízben – vágta rá Éva – Elolvad tőle a szívem, olyan gyönyörűséges.
   Veronika szemmel láthatóan örült barátnője lelkesedésének.
   - Azt hiszem, kezded már kapiskálni. És a szél, amikor hajlongatja a fákat, rázza a leveleiket?... Az élet tele van csodákkal. De tudod-e, melyik a legnagyobb csoda?
   Éva tagadólag rázta a fejét.
   - A család – felelt saját kérdésére Veronika – Része lenni egy családi közösségnek, ahol az emberek szeretik egymást, pusztán azért, mert léteznek. Ez a legszebb dolog a világon – sóhajtott egy hatalmasat, majd folytatta: - Nekem sajnos a legrosszabbat kellett átélnem, hogy erre rájöjjek. Anyámat meggyilkolták, majd édesapám bánatában öngyilkos lett. Egy évet kellett nevelőotthonban laknom, míg végül magához vett egy kedves házaspár. Nem helyettesíthetik persze az igazi szüleimet, de legjobb tudásuk és képességük szerint megadnak nekem mindent.
   Éva lehajtott fejjel sétált mellette.
   - Azt akarod ezzel mondani, hogy béküljek ki apámmal? Bocsássak meg neki?
   Továbbra sem nézett fel, a lába előtt lévő földet szemlélte.
   - Ha már ő nem lesz – felelte lassan Veronika -, néha meg fog jelenni álmodban. Akár akarod, akár nem. Hogy akarsz rá emlékezni? Mint édesapádra, aki szeret, vagy mint egy idegenre, akinek sohasem tudtál megbocsátani?
   A kérdésre nem jött válasz. Éva némán bandukolt barátnője mellett.
   - Most pedig – állt meg Veronika ünnepélyesen – elmondok neked egy titkot, amit még eddig senkivel sem osztottam meg.
   A másik erre már felkapta a fejét.
   Ott álltak egymással szemben,a hideg szél meg közben süvített, megállás nélkül. És Veronika mesélni kezdett egy roppant tanulságos történetet.