Éva végre ismét szabad volt. Kicsengettek az utolsó óráról, mehetett haza.
   Osztálytársai rendre kikerülték, mintha ott sem lett volna. Néhány rosszindulatú lány ráförmedt, hogy húzzon már gyorsabban. A fiúk közül néhányan tisztelettudóan csak figyelmen kívül hagyták őt. Mások gúnyosan mosolyogtak rá, amint a közelébe értek. De volt egy srác, aki másképp tekintett rá, mint a többiek.
   Kotsis Krisztiánnak hívták, és ahogyÉva megfigyelte, ő sem igazán teremtett kapcsolatot senkivel. Barna, jól fésült haja volt, kék szemében gyermeki fény csillogott. Sokan azt gondolták a fiúról, valahol hatéves korában leragadhatott agyi szinten.
   Mindig Krisztián hagyta el utoljára az osztálytermet, közvetlenül Éva után.
   Így volt ez már körülbelül egy éve. Egyesek titkos szerelmespárnak hívták őket, amely véleményüknek sokszor hangot is adtak. Éva pedig titkon örült ennek: cirógatta a lelkét a tudat, hogy, ha csak elméletben is, összehozták valakivel.
   A fiú most is ott állt némán mögötte. A lány szeretett volna megfordulni, átkarolni őt… beszélgetni… órák hosszat beszélgetni. Ehhez azonban túlságosan gyáva volt. Sejtette, hogy valószínűleg mindketten a másik kezdeményezésére várnak, de nem mert ő lenni az első, aki megtöri a jeget. Másrészt érezte, ha hamarosan nem történik változás, a köztük lévő szakadék lassan nőni kezd, mígnem teljesen áthidalhatatlanná válik.
   Éva elérte a dupla ajtós kijáratot. Az egyik felét gyengéden kitárta, és megfogta a kilincset, hogy Krisztián is kimehessen. A fiú nem nézett rá, csak alig hallhatóan megköszönte az apró szívességet.
   A lány csalódottan nézett titkos szerelme után.Remélte, visszanéz, rámosolyog, de úgy tűnt, nem így történik…
   „Most vagy soha!” – gondolta Éva, és fürgén elindult Krisztián nyomában. Már egészen utolérte, mire az iskola sarkához értek. Éva tudta, hogy it elválnak útjaik: ő egyenesen, Krisztián pedig balra tart majd.
   De a fi, még mielőtt befordult volna a merőleges utcába, visszanézett. Bizonyára véletlen volt, hogy találkozott a tekintetük. A fiú megköszörülte a torkát, és rekedten ennyit mondott: - Szia.
   - Szia – viszonozta Éva, remélve, hogy sikerült némi mosolyt csempésznie az arcára. Szíve vadul dobogott a torkában. Végre ránézett! Végre megszólította!
   Léptei méterről méterre egyre nehezebbé váltak. Szaporán szedte a levegőt. Ha valaki ekkor látja, azt gondolta volna, fuldoklik. Lehet, hogy ez nem is állt túl messze a valóságtól. Ám hosszú idő óta először ismét boldog volt. Rájött, talán rá is várhat még valami jó az életben.

Az idős férfi felkönyökölt a kórházi ágyban. Nehezére esett, de erőt adott neki a tény,hogy fontos vallomást várnak tőle. A nyomozók ott álltak közvetlenül mellette, kezükben toll és notesz. Ettől az öregember arca kivirult: valahogy fiatalabbnak látszott. Mint egy gyermek, aki izgatottan várja egy ünnep közeledtét.
   A bácsi nekitámaszkodott a fejtámlának, majd rekedtes hangján így szólt:
   - Tudom, miért volt annál a nőnél fegyver.
   Attila és István összenéztek. Az öregember arca hirtelen elborult.
   - De ugye nem lesz ebből semmi bajunk? – kérdezte ijedten – Nekem meg a feleségemnek.
   - Megnyugtathatom, nem esik bántódásuk, amennyiben az igazat nyilatkozzák – válaszolt István, és felkészült a jegyzetelésre.
   A bácsi aggodalma jól láthatóan szertefoszlott. Visszatért az iménti, gyermekien ragyogó arc.
   - Szóval – kezdte - , az úgy volt, hogy Solt környékén furcsa, nyöszörgő hangot hallottam a busz hátuljából. A kisegyrek volt az, akinek az anyjánál fegyver volt. Hátrafordultam, és láttam, hogy a gyerek valamitől nagyon megrémült. Az anyja próbálta csitítani, de hiába: tovább nyöszörgött. Az anyja elindult előre. Eggyel előttük egynagydarab fickó ült, zenét hallgatott, lehunyt szemmel. Az anyuka színlelte, hogy megbotlik, közben gyorsan kirántotta a pisztolyt a pasas kabátzsebéből.
   Attilának leesett az álla. Ilyen történetet mégnem hallott.
   - Köszönjük szépen – mondta gépiesen – Nagyon sokat segített.
   - Mondják – szólt utánuk az öregember -, a feleségem jól van?
   - Biztosíthatom, hogy hamarosan ismét együtt lehetnek – felelte Attila, majd távoztak.
   A folyosón magukba fordulva mentek végig. Mielőtt a nagydarab férfi kórtermébe léptek volna, István megragadta Attila karját.
   - Miután ezzel végeztünk – mutatott az ajtóra -, alaposan át kell gondolnunk, mi legyen a gyerek sorsa. Nem hagyhatjuk az anyjával, az márbiztos.
   - Jól van, menjünk már be – rántotta kimagát Attila a szorításból - És még egyszer megszorítod a karomat, úgy képen töröllek, hogy a fal adja a másikat.
   Mosolyogva nézett Istvánra.
   - Legyen már egy kis jó kedved! – ütögette meg barátja vállát – Nem olyan szörnyű ez az egész, mint amilyennek kinéz.
   - Na menj a francba! – förmedt rá István, majd tekintete átsiklott Attila feje fölött. Mindketten arra fordultak.
   Bő fehér köpenyes nővér szaladt feléjük, egyre csak azt kiabálva: - Ne menjenek oda be! Nem mehetnek oda most be!
   A nyomozók kíváncsian nézték a vonzó, fiatal teremtést.
   - Az imént volt rohama, szerencsétlennek – mondta a nővér – Épp most hozták vissza az intenzívről. Nagyon súlyosan megsérült, hatalmas súlya meg még rosszabbá teszi az állapotát. Nem biztos, hogy túléli a hetet. Most biztos, hogy nem fogadhat látogatókat. Stabil jelenleg az állapota, de nem kockáztathatjuk meg, hogy valami felzaklassa.
   A nyomozók ismét összenéztek. Hasznos volt, hogy visszajöttek a kórházba, de többet is elérhettek volna.
   - Akkor azt javaslom – kezdte István - , keressük meg Irén barátnőnket, és kérdezzük meg tőle, mi okból hallgatott el egy ilyen fontos tényt.
   Attilára nézett, és vigyorgott.
   - Na mi van, nem tudsz egy kicsit örülni?Nem olyan szörnyű ez,mint amilyennek kinéz.
   Társa szó nélkül kikerülte. István már azt hitte, örökre véget vetett a barátságuknak, ám ekkor Attila hátraszólt:
   - Na jössz vagy maradsz? Nemérek rá egész nap.
   „Tehát túltette magát rajta” – gondolta István – „Nem hagyja, hogy a véletlen bekövetkezett párhuzam megfertőzze az életét. És ez ígyhelyes.”
   Lassan elindult partnere után. Messze járt már, nem érhette utol. Nem is akarta. Igazából nem nagyon szeretett volna megint egy szobában lenni azzal a nővel, aki a gyereke társaságában képes fegyvert ragadni mindenféle előzmény nélkül.
   Nagy meglepetésére Attila már bent volt, mire ő egyáltalán az ajtóhoz ért. Mielőtt belépett, a legrosszabbra számított. Aztán a következő döbbenet lett úrrá rajta: társa odahúzta a széket közvetlenül az ágy mellé, és le is ült rá. Egy ideig némán nézte az asszonyt, aki éppen aludt.
   - Azt hiszem, rosszkor jöttünk – szólalt meg Attila, amint István a kórterembe ért – Gyerünk, intézzük a papírokat! Minél hamarabb javító intézetbe kell zárni azt a gyereket. Még mielőtt még több galibát okoz.
   Istvánnak először fogalma sem volt, mit akar Attila. Javítóintézetről eddig nem volt szó. A következő minutumbanez is kiderült.
   Irén kinyitotta a szemét, és a mellette ülő rendőrre nézett. Arcán könnycsepp húzott csíkot.
   - Ő nem tehet semmiről – mormolta megtörten – Kérem, ne tegyék ezt vele. Ne vegyék el tőlem a fiamat!
   István közelebb húzódott. Attila jelenlegi arckifejezésétől még ő is megijedt, pedig neki nemigen volt félnivalója. Könyörtelenül, szinte gúnyosan mosolygott barátjára.
   - Attól tartok, ehhez már túl késő. Legjobb esetben bolondokházába kerül. A fia meg,természetesen, nevelőotthonba kerül, hacsak nem találjuk meg az apját.
   - Az apja meghalt – csattant fel Irén felháborodva.
   - Talán őt is maga kergette a halálba? – ütötte tovább a vasat Attila. István már egészen közel állt hozzá. Csillapítólag vállára tette a kezét, de barátja lerázta azt, hát visszahúzódott.
   - Nem öltem én meg senkit – felelte komolyan Irén – Mit képzel, milyen ember vagyok én?
   Attila mintha csak erre a kérdésre várt volna. Szeme még ijesztőbben, még gonoszabban csillogott.
   - Olyan, aki a saját fia jelenlétében pisztolyt ragad. Aki a zagyvaságaival tönkreteszi a gyereke életét. És olykor még élvezi is. Tudja, mi maga? Egy utolsó senki! Egy elmebeteg! Közveszéles őrölt! Hát ez maga!
   Most már torkaszakadtából ordított. István megragadta a karjánál fogva, és felrántotta.
   - Gyere, menjünk! Hülyeség volt idejönni.
   Sikerült az ajtóig elvonszolnia. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha hagyja őket. Egyikük valószínűleg nem élné túl.
  - Nem akartam semmi rosszat – kiáltotta Irén – Szeretem a fiamat, nem akarom elveszíteni!
   Attila szeretett volna még visszaszólni, de István jó erősen kipenderítette az ajtón.
   - Mi a fene ütött beléd? – vonta kérdőre barátját,amikor már kint voltak.
   - Ez a nő egy szörnyeteg! – kiabált Attila, az ajtóra mutogatva dühösen – Nem hagyhatjuk, hogy ezek az emberek bárhol és bármikor azt csináljanak, amit akarnak. Valakinek meg kell állítania őket.
   - Nyugi, úgy lesz, ahogy helyes.
   - Nem. Te ezt nem érted – Attila arca megváltozott. Szomorú bölcsesség terült el rajta – Megtaláljuk az apát, aztán mi lesz szerinted? Lehet, hogy meglesz a gyereknek mindene, amire csak vágyik. Lehet, hogy nem. Viszont nem lesz apja a szó valóságos értelmében. Te nem tudod, milyen az, amikor a fiadat, akinek addig alig engedteka közelébe, egy nap váratlanul nálad helyezik el. Nemvagy rá felkészülve. Nem tudod, milyen apának lenni. Mégis, nem mondhatod azt, hogy nem veszed gondjaid alá, hiszen a fiad, és ez a tudat csak egyetlen lehetőséget sugall. Kénytelen vagy vele élni, de nem tudod, mi a kedvenc színe, mit szeret enni és inni, hova szeret járni szórakozni, vagy hogy milyen zenék a kedvencei. Nem tudsz róla semmit, és azt sem tudod, hogyan kerülhetnél közelebb hozzá. Hiszen már valóságos kisember, megvan a saját gondolatvilága, amiről te mit sem sejtesz.
   István csak most engedte el a karját. Már nem volt félő, hogy Attila visszamegy elrendezni a dolgot. Úgy látszott, viszonylag megnyugodott.
   - Húzzunk innen a vérbe – mondta végül, és elindult.
   István ismét lemaradt tőle kissé. Elmerengve nézett társa után. Életében nem először volt tanúja, hogy egy rendőr teljes egészében személyesnek tekint egy ügyet. Ismerteennek veszélyeit, ugyanakkor tudta, egymaga nem lesz képes mindig kontrollálni az eseményeket.