Szűts László dermedten állt a hideg konyhakövön,és vacogott. Kezében egy dobozos sört tartott, amelyet az imént vett elő a hűtőből.
   Arccal lánya ajtaja felé fordult. Éva nem volt otthon. Iskolába ment, mint minden rendes gyerek az ő korában. Kelletlenül, unott arccal távozott hazulról, mintha a vesztőhelyre indulna.
   Apja jól tudta, mi az oka ennek a kedvtelenségnek. Nem várt a suliban rá semmi öröm:nem voltak barátai; nem akadt olyan ember, akinek köóiönthette volna a szívét. Ha iskolába ment, semmivel sem kapott több figyelmet, mint otthon tőle.
   László szinte semmit nem tudott gyerekéről, azonkívül, hogy búskomor, és gyűlöli az apját. Ezért aztán, életében először, nem várt csábítás kerülgette. Nézte a szobaajtót, és arra gondolt, mi lenne, ha egy kicsit szétnézne Éva magánterületén. Talán még nem késő helyrehozni kettejük kapcsolatát.
   Két hete még makacsul ragaszkodott korábbi viselkedéséhez, régi énjéhez. Aztán egy véletlen esemény kezdte szépen lassan felemészteni legbelülről.
   Pontosan két héttel azelőtt, amikor munkába tartott, észrevette, hogy az üzemanyag jócskán fogytán van. Előző nap tankolni akart, de ez valami oknál fogva elmaradt.
   Első útja tehát a közeli benzinkúthoz kellett, hogy vezesse. Nem akart pórul járni.
   Míg üzemanyaggal töltötték a kocsiját, ő lehajtott fejjel állt. Így nemláthatta az alkalmazott arcát. Az azonban felismerte őt, és megszólította:
   - Már meg sem ismered régi cimborádat?
   László felnézett, és legnagyobb meglepetésére egykori katonatársa és barátja, Seres Zoltán állt mellette. A mosolygó arcot látva ő is menten jobb hangulatban volt.
   - Hát mi újság van veled? – kérdezte Zoltán, miután kezet ráztak.
   László arca elkomorodott.
   - Semmi különös – felelte – Leragadtam egy helyben… annak a cafkának a lányával.
   Akarta, nem akarta, kicsúszott a száján. Most már nem szívhatta vissza. Zoltán is látta, mennyire szívből jött a megnyilatkozása. Még azt sem játszhatta meg, hogy hirtelen arcjátékkal viccre fordítjaa dolgot. Barátja nem hitte volna el.
   A tank közben megtelítődött, de Zoltán még nem mondta ki az árat. Látszott, hogy valami nyomasztja.
   - Mennyit kell fizetnem? – sürgette László, mire barátja végre visszaterelte gondolatait a jelenre.
   - Hatezer-hétszáznyolcvanhat forint – felelte Zoltán gépiesen.
   Miután a fizetés végbement, mintketten igyekeztek minél hamarabb elbúcsúzni. Nem akarták a régi sebeket még jobban feltépni. Kezet ráztak, László pedig gyorsan bevágódott az autóba. De Zoltán meggondolta magát. Bekopogott az ablakon, mire az lassan leereszkedett.
   - Na mi az, kevesebb volt a visszajáró? – viccelődött László. Zoltán azonban nem volt jókedvű.
   - Valóban úgy érzel, ahogy az imént kijelentetted? – kérdezte hófehér arccal – Hogy teher számodra, hogy a lányoddal együtt kell élned?
   László meghúzta a vállát,és ígyszólt:- Felejtsd el! Néha elönt a harag, minden ok nélkül. Olyankor sok mindent mondok.
   - Csakhogy ez nem így működik! – csattant fel Zoltán tüzesen, égő szemmel – Akár tetszik, akár nem, van egy szép, egészséges lányod, aki előtt ott áll a jövő. Most van a leginkább szüksége a támogatásodra. Én mindent megadnék, hogy…
   Nem fejezte be a mondatot. Egyszercsak megfordult, és lehajtott fejjel besétált a benzinkúti boltba.
   László magával vitte az utolsó szavakat, melyeket barátjától hallott. Az elmúlt két hétben ott lebegtek a feje körül, akár a kísértetek. Végül elérték céljukat: az apa kezdte belátni korábbi tévedését. Ott azonban még nem tartott, hogy átkutassa Éva szobáját. Ehelyett gondolt egyet, felkapta a farmerkabátját, belebújt a cipőjébe, és elment hazulról. Meg sem állt a benzinkútig.
   - Zoli még nincs bent, ma csak délután háromtól jön – mondta a pénztárnál ülő benzinkutas hölgy.
   László megnézte magának. Tipikus plázacica, gondolta. Műköröm, festett szőke haj, agyoncicomázott arc; talán a melle sem volt igazi. A lány észrevette, hogy a vendég őt nézi, és ez tetszett neki. Kacéran elmosolyodott, flörtölt a korosodó férfival. Ettől Lászlónak felkavarodott a gyomra.
   - Megmondaná neki, hogy kerestem? – kérte jól érzékelhető undorral a hangjában. Indulásra készült, de meggondolta magát. Zsebében éppen lapult egy toll meg egy régi blokk. A pulthoz ment, felírta a telefonszámát, majd átadta az eladólánynak.
   - Ezt nemmagának, hanem Zolinak írtam fel. Adja majd át neki.
   A lány sértődötten kikapta kezéből a papirost, László pedig otthagyta őt, haddévődjön magában.
   Útba ejtette lánya iskoláját, ahová eddig be sem tette a lá át. Átérezte ennek súlyát, és beleborzongott. A kétszintes épület volt az egyetlen hely, ahol Éva társaságban volt. És életének talán legfontosabb állomása. Ő pedig még csak annyit semkérdezett soha, milyen volt a suli.
   Szomorúan figyelte az ablakonát az odafigyelő és engedetlen arcokat. Utóbbiból jóval többet láthatott. Tekintete találkozott az egyik tanulóéval. A fiú ránézett, de László szerencséjére, nem kezdett el röhögve mutogatni rá. Furcsállón összehúzta a szemöldökét, aztán elfordította a fejét, éskövette tovább a tanóra menetét.
  László továbbment. Fölötte, magasan varjúcsapat szállt, jelezve a tél közeledtét. Egy-egy madár levált a többitől, másfelé szállt, néhányan a szélben hajladozó lombokról felröppentek, csatlakoztak a tömeghez. Egyesek hangtalanul, némán suhantak a levegőben, mások harsányan károgva rótták a fellegeket.
   A férfi idegei pattanásig feszültek.Szeretett volna tiszta szívéből ordítani; a világ tudomására adni, mennyire megveti azt a szívtelen szörnyeteget, ami ő volt még pár hete. Ha ezt szétkürtölhette volna, talán könnyebbé válik minden. Ez azonbannem így működött. Nem üvölthetett a nyílt utcán, mindenki füle hallatára. Még bolondnak néznék. És különben is, attól még lányával nem lesz jobb a kapcsolata. Legfeljebb ő maga megkönnyebbül; esetleg megszánja pár járókelő; ezenkívül viszont nem igazán hitte, hogy elérhet bármit is.
   Sétált még egy kicsit; fél órát talán, végül megállt egy üres játszótéren. Az egyik padra leült, és onnan nézte a tovaszálló, később visszatérő varjakat.