A lány magányosan sétált az elhagyatott pályaudvaron. Fejében köröztek a gondolatok, akár egy autós verseny pilótái a pályán. Nyugtalan szemét a poros peronon tartotta, miközben fejtartása mit sem változott. Az őrt álló oszlopokat valamilyen megérzés alapján ügyesen kikerülte.
   Éjszaka volt. Csak az állomás gyenge fényei adták a homályos világosságot.
   A lány egyszer csak megállt, a sínek felé fordult, és könnyes szemmel nézte az egymással párhuzamosan szaladó sínpárt.
   Emlékeiben még élénken éltek annak a szörnyűséges, mindent gyökeresen megváltoztató eseménynek a képei. A tovaszáguldó szerelvény, a szétroncsolt test, a hirtelen odacsődülő rengeteg ember, szinte szét akarták tépni belülről…
   A falon az óra mutatói némán rótták a köröket. A lány mélabúsan tekintett fel a számlapra, és sóhajtva vette tudomásul, hogy alig másfél óra múlva eldübörög az első vonat. Tudta, hogy amennyiben itt marad, abból akármi kisülhet. Ha viszont távozik, azon az úton, amelyiken idejött… Talán nehezebb lesz, mint azt a másik dolgot megtenni, mégis, mi van, ha ez a helyes döntés?
   Leült a peron szélére, onnan nézett körül a magányos pályudvaron. Pár méterrel arrébb, egy szénszállító vagonban valaki megfordult egyik oldaláról a másikra. Bizonyára hajléktalan, aki, alighogy virrad, ki fog kelni szedett-vedett ágyából, és továbbindul valami jobbnak a reményében. Lehet, hogy ráakad egy elhagyatott kis viskóra, amit már régóta senki sem használt, még tárolásra sem. Kipókhálózza, kicsit rendbe pofozza, és már kész is a lakás. Ha szerencséje van, épp egy kukoricamező mellett lel menedékre… talán egy kis patak is lesz a közelben, alkalmas apróbb halak kihorgászására. Szegényesen, de meg tud majd élni…
   Ahogy ezt végiggondolta, hirtelen belenyilallt egy érzés. Szeme felcsillant, és hirtelen akkorát ugrott, kis híján a síneken landolt. A kezdeti megtántorodás után összeszedte magát, és, mint akit megbabonáztak, sietve indult a kijárat felé. A főkapunál egy pillanatra még visszafordult, tekintetében isteni szikra lobbant lángra.
   Alighogy elhagyta a pályaudvart, dudálva suhant el a reggeli első szerelvény.

   Csendes volt az utca ezen a gyönyörű kora esti órán. Vasárnap lévén a város kiürült, legtöbben lakásuk rejtekében töltötték a hétvége utolsó perceit. Egy fiatal szerelmespár kézenfogva sétált a betonlabirintusban. Néha meg-megálltak, körülnéztek, mintha most járnának itt először. A lány erősebben a fiú ujjai közé fonta övéit, ezzel éreztetve erős ragaszkodását. A fiú viszonozta a szorítást, és kedvese szemébe nézett. Így álltak vagy öt percig, végül tovább kullogtak, látszólag céltalanul. Hamarosan befordultak az egyik mellékutcába, és azzal el is tűntek, oly hirtelen, ahogyan jöttek.
   Mögöttük egy hófehér macska szedte lábát. Az úttest szélén megállt, körülnézett, majd, mivel nem volt forgalom, átsuhant az utca túloldalára. Egy darabig lassan ment az ablakok alatt, néha fel-felnézett a lépcsőház szemeire, aztán folytatta útját.
   Ekkor egy kutya fordult be az utcasarkon. Apró testű bulldog volt, bizonyára ellógott a gazdájától: piros bőrnyakörve világított a lemenő nap fényétől.
   A macskát látszólag meg sem rendítette egy erősebb és dominánsabb állat jelenléte. Ösztönösen tudnia kellett, hogy hamarosan el fognak haladni egymás mellett, de még a félelem halvány jele sem volt kiolvasható viselkedéséből.
   Az egyik ablakban fehérhajú néni könyökölt, elbűvölve nézte a jelenetet. Fülig érő, igaz mosollyal nyugtázta, hogy a két élőlény, a különbségek figyelembevétele nélkül, bonyodalommentesen sétálnak tovább, mintha nem is találkoztak volna.
   A macska egyre ütemesebben szaporázta lépteit. Valószínűleg érezte, hogy mindjárt otthon lesz, és ez az érzés serkentette arra, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. Gazdája megsimogatja majd a buksiját, talán egy kis finomság is ott várja már a tálkájában, amit utána finom tejecskével leöblíthet.
   Végre felugrott a legközelebbi lépcső korlátjára, felmászott annak legmagasabb pontjára, onnan pedig a nyitott első emeleti ablakon simán sikerült beszökkennie. Okosan kikerülte a párkányon díszelgő kaktuszt, rálépett az alacsony szekrényre, onnan pedig a padlószőnyegre huppant. Következő célpontja a szoba közepén lévő ágy volt. Mint oly sokszor, most is odatelepedett gazdája mellé. Összekuporodott, és élvezte, ahogy a fiatal lány gyenge ujjaival cirógatta bundáját. Érezte, hogy szomorú, és szüksége van a jelenlétére. Meg sem fordult a fejében most megkeresni tálkáját, hogy saját éhségét csillapítsa. A finom tej sem csábította. Csak feküdt a gazdi mellett, vigasztalta azzal, hogy ott volt.
   A következő pillanatban azonban ösztönösen felugrott, és otthagyva csapot-papot, a helyiség legtávolabbi sarkába húzódott.
   Az történt, hogy az ajtó hirtelen kinyílt – kivágódott - , és izzó tekintettel berontott egy szürkés-fekete, ritkáshajú férfi.
   - Éva, mondtam valamit, nem?! – ordította – Azonnal takarodj a konyhába, és rakd rendbe azt a rumlit!
   Egy pillanatra mintha megrökönyödött volna. Észrevette a lány arcán a könnyeket. Közelebb lépett az ágyhoz, de ahelyett, hogy szelíd, vigasztaló szavakat mondott volna, letépte róla a takarót, és ráförmedt:
   - Én is bőghetnék naphosszat, elhiheted! Elég legyen az önsajnálatból, húzzál a konyhába, azt mondtam! Mars!
   Éva nem tehetett mást, engedelmeskedett. Visszanézett, tekintetük találkozott egy pillanatra a macskával. Ebből valahogy erőt merített. Vett egy mély levegőt, majd kifújta. Máris jobban érezte magát. Az apja durván meglökte a vállát. Sikerült megbotlania a küszöbben, de el nem esett. Miután megtalálta az egyensúlyt, emelt fejjel hagyta hátra a fortyogó vulkánt.
   A láva végül nem tört ki. Az elgyötört, megfáradt arc mögött most réges-régi emlékek törtek felszínre.
   A férfi leült az ágy szélére, és mélyen elgondolkozott, mit rontott el az életében; mit kellett volna egészen másképp cselekedni.