Gyakorló traumatulógus orvos vagyok; világéletemben racionálisan gondolkodtam, tanulmányaim alatt is szinte erőszakkal verték belém a test mindenhatóságát. Ha az egészséges, akkor minden jól van, a lélek értelmetlen bolondság… és már fásult is voltam ahhoz, hogy az érzelmekkel törődjek. Pedig még fiatal voltam…

Ezelőtt egypár évvel azonban minden megváltozott. Egy fiatalembert hoztak a mentők; húsz-huszonegy éves lehetett; a gátfalról zuhant le a folyóba, a jeges vízbe. Törött karral és hipotermiával hozták be, szinte kihűlt a vízben… Amikor bementem hozzá, már magához tért, fájdalomcsillapítókat is kapott, s a műtétre várt. Rosszkedvemben talált; aznap már volt részem részegen talált kamasszal, öngyilkosjelölt szőkeséggel; az emberi butaság és felelőtlenség már annyira feldühített, hogy hozzá sem volt türelmem. Nem tudtam, pontosan mi történt vele; - de nem is érdekelt; nekem bőven elég volt az, amit én gondoltam róla. Nekitámadtam.

- Hogy’ képzelted ezt?! Kész jégpálya lehetett annak a párkánynak a teteje! Talán bizony meg akartál halni? Ajánlom inkább a fiatalok szokványos önpusztító módszereit: vedelj, mint a görény és lehetőleg lődd is be magad! Garantáltan hatásos, de legalább a toxikológiára visznek, és nem nekem kell bajlódnom veled!

Egész kirohanásom alatt kifejezéstelen arccal elnézett mellettem; utolsó szavaimnál azonban már képtelen volt uralkodni indulatain, és – hangosan felnevetett. Annyira nem számítottam rá, hogy még a szavam is elakadt; s persze csak még inkább haragudtam szerencsétlenre. Valahol persze éreztem, hogy igazságtalan vagyok vele; de már nem érdekelt. Ő azonban nem sértődött meg. Már nem nevetett, s ahogy végre méltóztatott végre egyenesen rám nézni, szíven ütött a tekintete. Valahonnan fájdalmasan ismerős volt, valahonnan régről, amikor még az ember is számított, nem csak a sérülés tökéletes gyógyítása… Milyen rég’ volt.

És mosolygott. Kissé szomorkásan, úgy, mint aki titkos tudás nehéz keresztjét hordozza.

- Jó volna, doktor úr, ha nem csak a felszínt látná, hanem hajlandó volna az emberek álarca mögé is tekinteni. Nem akarok meghalni – felelte lassan, míg szemei ismét a messziségbe révedtek – Dehogy akarok. Csak szeretem nézni a tovaúszó vizet, múlt és jövendő hordozóját, tudja, valahogy úgy, mint József Attila A Dunánál versében… Megnyugtat a látvány. Persze, most jéghártya béklyózza, de akkor is szép. Szeretem a folyót; nyaranta gyakran kiülök a gátfalra, térdemre fektetem a mappámat, és írok.

Félszegen elmosolyodik, ahogy egy pillanatra rám villan a tekintete:

- Találkozhatnék a mentősökkel, akik behoztak? Szeretném megköszönni nekik, hogy a mappámat is behozták. Nagyon sajnáltam volna, ha elvesznek a vázlataim. Tudja, éppen ma terveztem, hogy elkezdem kidolgozni a teljes történetet a vázlatokból… Eddig még csak novellákat írtam, de nyáron annyi szerteágazó ötletem támadt, hogy azt képtelenség lett volna pár oldalban elmondani. Eddig gyűjtöttem a jegyzeteket, vázlatokat, hogy lássam: mi lesz belőle; és egypár napja végre összeállt a kép! Úgy gondoltam, ma kezdem el a regényemet megírni a tervekből. Felmásztam a gátfalra; kicsit hideg volt, levettem a kabátomat, hogy magam alá gyűrjem… és megcsúsztam, aztán már csak arra emlékszem, hogy nagy sokadalom bámészkodik a parton, és a mentősök hordágyra fektetnek.

Végigsimít a mappán, valóban ott feküdt az éjjeliszekrényén, eddig észre sem vettem, annyira nem érdekelt se a fiatalember, se a holmija. Most csodálkozva hallgattam. Jóformán a földbe döngöltem, ismeretlenül is megaláztam; s erre ő mit tesz? Úgy megnyílik előttem, ahogy én a legjobb barátom előtt sem tenném! Már ha volna olyan. Ilyen személyes dolgokról beszélni egy idegennek… Mégis: volt benne valami lenyűgöző. Most húzták ki a vízből, a karja törött, persze, látszik az arcán a fájdalom, már kezd kimenni a gyógyszer hatása, szólnom kellene, hogy adjanak még neki; fáradt is… de mégis. Ahelyett, hogy pihenne, annak örül, hogy a mappája – s benne a papírjai – vele vannak… Hihetetlen.

- Szeretnék köszönetet mondani nekik – szinte már esdekelt – A legtöbben a helyükben otthagyták volna a mappát. Ők gondoltak rá, hogy nekem fontos lehet.

Egyszerre ismét elöntött a méreg.

- Az életedet mentették meg, de téged csak azok a nyomorult papírok érdekelnek!

Ahogy rám nézett… Most valóban megsértődött; csak úgy sütött a szemeiből a megbántottság. És én egyre kevésbé értettem. Amikor iszákos-drogos tinédzserszámba vettem, amikor gúnyolódtam a balesetén, akkor csak kinevetett, egészséges fiatalos jókedvvel. Most azonban szinte gyűlölt.

- Az a kötelességük volt, hogy minden lehetségest megtegyenek az életem megmentéséért. A mappám megmentése már emberség volt. És számomra igenis legalább olyan fontosak a vázlataim, mint az életem.

Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Nem volt erőm vitába szállni vele, nem is akartam; annyira másként gondolkodtunk, hogy úgy véltem: nem lett volna értelme. Nemtörődöm legyintéssel otthagytam, s bár még nem járt le a munkaidőm, hazaindultam. Szerettem volna végre megnyugodni, s minél gyorsabban elfeledni a felkavaró találkozást.

Azonban nem tudtam nem rágondolni. Amikor a rakparton vezettem végig, hazafelé, azt kerestem: hol ülhetett, hol zuhanhatott a vízbe… Otthon, amikor a drágalátos fiam ismét egy irodalom elégtelent tolt az orrom elé, hogy írjam alá, mivel megint csak nem olvasta el még rövidítve sem a kötelezőt; újra eszembe jutott a betegem. Ő bezzeg nem csak olvas, hanem ír is… Mi vihet rá egy ilyen ifjú embert, hogy ne a barátaival szórakozzon, ne a lányokat hajkurássza, hanem alkosson? Egyszerre kíváncsi lettem: mit írhat? Ugyan mi foglalkoztatja?

„SzegrétiAndrás”, írtam be a nevét a keresőbe, reméltem, meglelem egypár írását. Sikerrel jártam. Találtam egypár pályázatot, melyekre novellákat írt… milyen jó ötlet, hogy fennhagyták a honlapon a pályaműveket. Nekiláttam, hogy beleolvasok – és egész éjjel a gép előtt maradtam.

Megrázó erejű írások, a legtöbbjük különleges emberek harcáról, hogy hívek maradhassanak önmagukhoz, s talán, hogy – megszeressék őket; önmagukért, anélkül, hogy ők alkalmazkodnának az átlaghoz. A történelmi témákat is felettébb kedvelte, s meglepő elevenséggel jelenítette meg a letűnt korokat… s volt néhány verse is, szintén az önkeresés megejtően őszinte útjairól. S egy szerelmes vers, gyönyörűségesen eleven képekkel.

- Hogy’ tudsz ilyen fiatalon így írni? – kérdeztem tőle másnap. Láttam, meglepődött, hogy olvastam tőle; de nagyon jólesett neki.

- Köszönöm, hogy így gondolja. Nekem soha nem volt barátom, soha nem volt szerelmem; én mindig csak elképzeltem mindezt; az álmaimban valóban átélem mindezt. Én az álmaimban élek… én csak akkor létezem igazán, amikor írok – felnevet, kesernyésen kissé, most kamaszos dac lobban a hangjában – Persze, azért én is élek néha úgy, mint a többi fiatal, jólesik néha veszedelmes dolgokat tenni, új dolgokat kipróbálni… a Halállal táncolni. Dance macabre… de csak azért, hogy megírjam azt is.

Megborzongtam. „Halállal táncolni”, mintha az ő szájából az irodalmi toposz különös jelentőséggel bírna. Mégsem vettem komolyan. Nem akartam… nem mertem.

- Mint például jeges gátfalon ücsörögni? – tréfálkoztam inkább.

- Mondjuk. Vagy sisak nélkül lovagolni, hogy a szél szabadon kaphasson a hajamba… Éjt-nappalt egybemosni, mindent, ami történik, a lehető legmélyebben megélni…

Nyakon legyintettem; nem tudtam rá igazán haragudni, de nem hagyhattam szó nélkül egy ekkora felelőtlenséget. Meg is halhatott volna a vízben!

Úgy rendeltem vissza ellenőrző vizsgálatokra, hogy mindig én vizsgálhassam. Nem tudtam volna számot adni róla, de éreztem benne valami nyugtalanítót – ugyanakkor magával ragadó egyéniség volt. Lassanként megismertem a filozófiáját; a vágyát mindent kipróbálni és megélni, minél rövidebb időn belül minél több élményt felhalmozni… Az élet központi szereppel bírt minden tettében s szavában; látványosan élni akart, mégis mindent legfőbb szenvedélyének rendelt alá; s ez az írás volt. Azért akart olyan színesen élni, hogy aztán mindezt megírhassa. Megengedte, hogy beleolvassak készülő regényébe; és én olvastam is; olyan érdeklődéssel, ahogyan már rég nem olvastam. Tehetséges író, már most is az, és mivé lehet még; gondoltam, megborzongva egy-egy különösen eltalált rész olvastán.

A karja már régen meggyógyult; de akkor már nem a betegem volt, hanem a barátom. Felajánlottam neki a tegezést is… Sokszor találkoztunk, csináltunk mindenfélét, amit a barátok szoktak: mozi, színház is néha, még teniszezni is tanítottam, bár eleinte nem nagyon lelkesedett az ötletért… Máskor pedig csak beültünk valahova meginni egy sört, és beszélgettünk. Világmegváltásról, a készülő könyvéről, egy újabb őrült ötletéről, mint amilyen a gát megmászása is volt, némelyik furcsa betegemről, nőkről… Néha még mindig éreztem benne azt a nyugtalanító árnyat; de nem törődtem vele. Később sokáig vádoltam magam, amiért nem mertem észrevenni. Akkor talán… eh, mindegy. Akkor sem változott volna semmi.

Hónapokkal később ismét feltűnt a traumatológián; törött karral.

- Hát most meg mi történt? – fogadtam szinte kedélyesen – Olyan sürgős volt a találkozás, hogy nem voltál képes megvárni a délutáni teniszezést?

- Lovagoltam - mosolygott – Persze nem tudok elég jól, de azt hazudtam, hogy remek lovas vagyok. Egyedül lovagoltam ki az erdőbe; még soha nem tettem ilyet, csodálatos volt! Addig, amíg a ló meg nem ijedt egy felszökő nyuszitól. Engem széles ívben ledobott, ő pedig elrohant… Sisak nélkül voltam, csoda, hogy a fejemet nem vertem be. Nemrég hívtam a lovardát, hála Istennek, hazatalált. Sajnáltam volna, ha miattam elveszik vagy baja esik; végül is, tényleg nem lett volna szabad az én lovaglótudásommal magammal vinnem.

- Egyáltalán hogy merted? – kérdeztem, már régen nem haraggal; megszoktam, hogy hajmeresztő ötletei vannak; a legutóbbi kezelésre is véresre horzsolt tenyérrel jött, mert ez a drága fiú épp akkor érezte úgy, hogy ő bizony kipróbálja a gördeszkát. Az a csoda, hogy eddig nem törte össze jobban magát. Én úgy értettem: hogy mert sisak nélkül nyeregbe ülni.

Ő azonban egészen máshogy értelmezte a dolgot.

- Tudom, hogy be kellett volna vallanom, hogy nem vagyok olyan gyakorlott lovas, de annyira akartam! Egymagam a végtelenben; szabadon, versenyre kelve a széllel! Csak én és a ló, eggyéforrva, szinte repülve, mintha a lelkem megszabadulna a földtől… Olyan régóta szerettem volna; és nagyon féltem, hogy máskor már nem lesz rá lehetőségem.

Szíven ütött a mód, ahogyan mondta; de igyekeztem tréfára venni a dolgot. Amiképpen mindig is így menekültem, ha félelmesnek éreztem indulatait.

- Ugyan már, még hogy nem lesz rá lehetőséged! Fiatalabb vagy nálam; akkor én mit szóljak? Ássam meg a sírom itt helyben és feküdjek bele?

Megrándult az ajka. Láttam, ő is tréfálni akar, visszavágna, vagy legalább nevetne – de képtelen volt rá. Arcán remegés fut végig… egy könnycsepp a takaróra hull, majd még egy… Végül felcsuklik belőle a zokogás; s már megállíthatatlanul sír. Még sosem láttam sírni.

- Nekem már valóban nem lesz sok lehetőségem… mert én… én súlyos… rákbeteg vagyok! – szakadt ki belőle.

Én fel sem fogtam. Rákos? Ez az eleven, életteli, tehetséges, intelligens fiatalember? Az nem lehet! És rögvest belémnyilallt a félelem. Rettegtem, hogy elveszíthetem.

Amikor, első döbbenetemből felocsúdva, a szokásos szólamokat kezdtem ismételni, mert nem mondhattam mást; éreztem: önmagamat éppúgy meg akarom nyugtatni, éppúgy akarom hitegetni, mint őt. Ígértem, megkeresem a legjobb specialistát, tudtam, hogy árva, a nagyanyja neveli, mondtam: ha pénz kell, adok én; ha bármitől fél, mellette leszek; ha nem ért valamit, elmagyarázom, utánanézek…

Kívülről hallottam magam, ahogy beszélek; és tragikusan értelmetlennek találtam. Nem értettem, miért beszélek ilyen felesleges marhaságokat egy haldoklónak…

- Nem! – kiáltott fel hirtelen – Soha nem fogom vállalni a műtétet! Felnőtt vagyok, jogom van visszautasítani!

Egyszerre kijózanodtam. Ilyen nincs; ezt nem szabad; akkor már őszintén átélve éreztem a régi szólamot: amíg az ember él, addig nem szabad soha feladni! Megragadtam a vállát.

- Nem teheted! Fiatal vagy, nem dobhatod el az életet csak úgy! Küzdened kell!

- Akármi más bajom lenne, akár rák is, ha máshol lenne; megtenném. Ha nyomorultul is érzem magam: az élet mégis szép. Nagyon szép… és én élni akarok. De mégsem vállalom a műtétet. Egy koponyaműtétet… Ha bármit elszúrnak… akár csak azért, mert nem ismerik még jól azt a területet… bármi, ha történik… én nem kockáztatom meg, hogy megváltozzon a személyiségem! Hogy elveszítsem azt, ami számomra a legfontosabb! Nagyapámnak is agydaganata volt… megműtötték… de elrontottak valamit, mert képtelen volt értelmesen beszélni utána! Én nem akarom elveszíteni a személyiségem! Nem akarom, hogy éppen azt vegyék el tőlem, ami a legértékesebb bennem! Nagyi biztosan megértene… Ő végigcsinálta papával; engem nem kényszerítene rá! Könyörgöm, hadd haljak meg méltósággal… de ne kívánja, hogy ezt kockáztassam!

Megpróbáltam elmagyarázni neki; de én magam is elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy – ha a szó szoros értelmében nincs is igaza, de – van valami abban, amit mond. Kis esély van rá, de valóban megtörténhet. És ő folytatta.

- Ha vállalom a műtétet, lehet, hogy meggyógyulok; de lehet, hogy megnyomorodom. A harmadik esély, hogy meghalok. Én nem vállalok kockázatot, doki. Ha én is úgy járok, mint papa, többé nem leszek képes írni. Nem vetem kockára azt, ami mindennél fontosabb számomra. A könyvem megírtam, szeretnék még írni; de nem merek élni… Félek, doki. Értsd meg, ezt nem vállalhatom… nem akarok lélek nélkül élni.

Tiltakozni akartam; a legtökéletesebb érveket felsorakoztatni… Csak hát az ő félelmével szemben minden biztató adatom papírízűnek tűnt. Eszembe jutott, amit első találkozásunkkor mondott: „legalább olyan fontos, mint az életem”; értette az írásra. Hát most valóban meghal az álmaiért; gondoltam; de ismét fellázadtam a belenyugvás ellen. Ő azonban nem hagyott szóhoz jutni.

- Két kívánságom van, amit kérem, adj meg nekem. Az egyiket még nem mondom meg; a másikat… a másikat igen. Amíg kinn vártam, találkoztam egy családdal. A kislány is a dokira vár, a csuklóját törte el; s az édesanyja kísérte el. Beszélgettem velük… Az anyáról kiderült, hogy súlyos beteg. Vesére vár… Ha az enyém megfelelne…

- Nem! Semmi értelme; az a nő valószínűleg félig halott! Azonnal felejtsd el, és igenis, vállalni fogod a műtétet! Ha kell, én hamisítom alá a beleegyezésedet; de nem hagylak meghalni! És egyébként is – jutott eszembe – mire téged, ne adja az ég, elvinne a betegséged, lehet, hogy ő már rég’ halott lenne!

- Igen. Mire elvinne. De én nem akarom megvárni. Nem azért nem egyezem bele a műtétbe, hogy helyette a betegség vegyen el mindent, ami számít…

Lassan megértettem, mit akar. És abban a pillanatban elemi erővel robbant ki belőlem a tiltakozás. Minden, amit az egyetemen és tanulóéveim alatt belémvertek, minden, amiben én magam hittem, gyökeresen ellentmondott a kívánságának… és persze, mellékesen, a törvény is tiltja.

Megszoktam furcsaságait, régen nem kiabáltam vele – de most nem tudtam és nem akartam fékezni az indulatomat.

- Felejtsd el! Soha, érted, soha nem leszek hajlandó eutanáziára! Ha béna volnál, ha beszélni nem tudnál, ha élőhalott lennél, akkor is százszor meggondolnám! Amíg egy szikra esély van, addig nincs jogom feladni!

- Mondja ezt az, aki még soha nem félt és aki még soha nem szenvedett úgy igazán. Csak lélektelenül végignézte mások szenvedését.

Kegyetlen szavak; de megbánás nélkül mondta ki őket. Akkor már szinte gyűlöltem, meg tudtam volna fojtani, amiért nem mer élni. Mégis, inkább szomorúan, mint haragosan feleltem neki:

- Nem akarlak elveszíteni.

Mosolyog; a régi mosolyával.

- Akkor engedj el…

Képtelen voltam többet mondani; éppúgy otthagytam, mint a legelső alkalommal. És éppúgy nem feledhettem, mint a legelső alkalommal. Eszembe jutott az egyik első betegem… Egy táncos volt, híres balett-táncos, és sérült lábbal hozták be. Lebénult… Könyörgött, hogy segítsek rajta… csak feledjek kinn az asztalon egy csomag nyugtatót… csak látogassam meg a testvérét, és adjam neki oda, akkor senki nem tudja meg, hogy tőlem volt… Nem tettem meg. Kezeltem, úgy, ahogy azt a becsületem követelte; és amikor már többet nem tehettem érte, kiállítottam a zárójelentést, és hazaküldtem. Élt még egy évet…

Egy kora reggel az ápolója felvágott erekkel találta a padlón.

Persze, tudom, a kettő nem ugyanaz; Andrásnak volna esélye. De meg van róla győződve, hogy neki is az lesz a sorsa, mint a nagyapjának; és nem tudhatom, hogy ez hogyan befolyásolhatja a műtét eredményeit… Nem tudhatom. És az az édesanya… ő élhetne, ha a vese megfelelne…

Tiltakoztam önmagam ellen is; képtelen voltam elfogadni a fiú döntését. Másnap találkoztam a vesebajos anyukával; a lányát hozta hozzám. Ez nem az én területem; mégis láttam a nőn, már nem lehet neki sok hátra. Beszélgettem vele… Egyedül neveli a lányát; a férje évekkel ezelőtt meghalt. Senkije sincs; ha ő is meghal, a gyerek teljesen elárvul… Nem akarja, hogy állami gondozott legyen, ő úgy nőtt fel, de „nem kívánná senkinek, még az ellenségének sem”.

És talán megmenekülhetne; gondoltam. Mégis: ez az út mindennek ellentmond, mindennek, amiben valaha hittem…

Másnap mégis elvégeztem a szükséges teszteket; bár azt nem mondtam meg Andrásnak a vérvételkor, mire is kellenek pontosan. Őrjítő várakozás, míg meglettek az eredmények…

Egyezés.

Megfelelő donor lenne. Nem! Andris a barátom; mintha az öcsém volna, fiam, nem gondolhatok rá donorként! Neki élnie kell; haljon meg mindenki, de ő éljen!

- Tehát jó donor volnék, igaz?

Ledöbbentem a kérdéstől. Aztán persze ráébredtem, honnan tudja: reggel az asztalán feledten a friss leleteket, s velük a személyes jegyzetemet. Feledtem; na persze. Érdekelne, vajon mit gondolna Freud erről az érdekes véletlenről…

Leültem mellé az ágy szélére.

- Igen; az volnál. De én ebbe soha nem egyeznék bele. Ezt ne várd tőlem. Még soha nem volt betegem, akit ennyire megszerettem volna; remélem, ezt te is érzed, soha nem volt barátom, kamaszkoromban sem, se haver, se semmi; erre találkoztam veled, tizenöt évvel vagyok idősebb nálad, mégis merem mondani, hogy a barátom vagy; ha néha őrjítően is máshogy látjuk a világot… Nem foglak megölni! Sok mindent elfogadtam; ha nem is értettelek egészen, épp azt szerettem, hogy olyan merészen és szabadon tudod látni a világot; de ezt ne várd tőlem!

Rám nézett… mindentudó mosollyal. Olyan fájdalmas volt egy felnőtt bölcsességét látni gyerekarcán! Mert hát az én szememben gyerek volt, hiába volt sokkal érettebb a koránál, hiába volt húszéves; számomra gyerek volt.

Az ajtónál feltartóztatott.

- Péter…

Mindig dokinak hívott; csak akkor mondta a nevemet, amikor valami nagyon fontosat készült mondani.

- Köszönöm, hogy a barátom vagy. És hidd már el végre: jó ember vagy, csak verd már ki a fejedből mindazt a paragrafusízű szamárságot, amit az emberi kapcsolatokról a fejedbe vertek... Egyszer az életben hallgass végre a szívedre, ígérd meg, Péter!

Mintha búcsúzott volna. Néha még mindig mardos az önvád, amiért nem hallgattam feltámadó rossz érzésemre, és nem maradtam mindvégig az ágya mellett. Nem szabadulhatok az érzéstől, hogy a lelkem mélyén, ha nem is ezt akartam, – de egyetértettem vele.

Az éjjeli vizites nővér reszketve, sírva rohant be az ügyeleti szobába hozzám: a tizenkettes kórteremben, a négyes ágyon a beteg felvágta az ereit és elvérzett. Amikor a viziten sorra került a szobája, már nem lehetett rajta segíteni…

Senki más nem volt akkor a kórteremben; egyedül álltam az ágya mellett. Egy levél hevert a véres takarón; nekem címezve.

„Drága Péter!

Kedves dokikám. Bocsáss meg nekem; de meg kellett tennem. Már nem indoklom, miért; mindent elmondtam, amit elmondhattam… Már csak egyvalami maradt. Én elvárom, hogy megérts; megértettem, hogy te is elvárhatod ugyanezt. Nem kívánhatom, hogy meggyőződésed ellenére halálba segíts… De én megtehettem. Mire nem jó egy üvegcserép… nem fáj, Péter, igazán. Semmit nem érzek, csak növekvő fáradtságot… Kérlek, adják oda a vesémet annak az anyukának. Nemcsak őt mented meg, ha ezt az illetékeseknél kiviszed, hanem a lányát is. Neki is visszaadod az életét… a boldog családi életét. És nekem sem kell többet rettegnem. Tudom, hogy nem értesz egyet, de bocsáss meg… és fogadd el a döntésemet. Nagyival már beszéltem; ő belenyugodott… neki sem volna ereje ismét végigcsinálni. Neki is jobb így. Nem te tehetsz róla.

A másik kívánságom, amit nem mertem személyesen elmondani: kérlek, segíts kiadni a könyvemet. Tudod jól, hogy az írás számomra az életemnél is fontosabb... És te tudod a legjobban, hogy ez a közhely tőlem többé nem csak üres szólam.

És ismét köszönöm, hogy a barátom voltál. András”

A nővért régen kiküldtem; nem volt szükségem közönségre, hogy szembenézzek azzal, amitől voltaképpen azóta féltem, amióta ráébredtem: ez a szeszélyes, szenvedélyes különc többet jelent számomra, mint egy beteg. Amióta a barátommá fogadtam, féltem, hogy elveszítem. Hiszen olyan önpusztítóan élt… annyira meg akart élni mindent, hogy felégette minden erejét. A halálos betegség tükrében már érthető volt eddigi vad élnivágyása… És annak a szerencsétlen, öngyilkos balett-táncosnak emléke lassan érthetővé tette halálát is.

Meghalt, hogy meneküljön… hogy mindenki úgy emlékezzen rá, amilyen volt, ne roncsként… és persze, hogy egy másik ember élhessen.

Már nem tartott sokáig. Amikor elmondtam a nagyanyjának, láttam az asszony tekintetén: mindent tud, és bár fáj, de megérti. A rendőrségi vizsgálat nem talált bűnösnek senkit, egyszerű öngyilkosságot állapított meg, a betegség ismeretében az ok is megvolt rá. Az anya megkapta a vesét, a műtét sikerült; azóta is egészségesen él, és boldog a lányával. Nemrég kaptam tőle egy e-mailt, melyben megírta: nemsokára ismét férjhez megy.

András utolsó kívánsága volt, hogy segítsek kiadatni a könyvét. Megtettem. Valóban tehetséges volt; imádtam azt a regényt… Ha nem ismerem személyesen, nem hittem volna el, hogy egy húszéves srác írta; a könyv tükrében sokkal érettebbnek tűnt.

Az év sikerkönyve lett, s azután is többször kiadták.

***

Soha nem tudtam meg, mennyi része volt döntésében a menekülésnek és mennyi az önfeláldozásnak; de egy idő után ráébredtem: nem is számít. Ő döbbentett rá: nem kell mindig mindent értelmezni; elég érezni. És ahogy változik a hangulatom, úgy látom másképp és másképp a tettét és az indítékait… És jól van ez így. A menekülő, a hős, az önző kamasz, a szenvedélyes ifjú felnőtt, a vakmerő kalandhajhász, a tehetséges író: ez mind ő volt.

Én is köszönöm, András, hogy a barátom voltál. És még valamit; amit Te adtál nekem; többet, mint amennyit puszta baráti közelségeddel adtál: visszaadtad a hitemet az emberi lélek erejében és fenségében.