És megint… Megint… Egyesével kopogtak a szürke ablakon a cseppek, de nem nyertek bebocsátást. Odabent, a halvány gyertyafénynél egy öreganyó üldögélt a földön, és nézte az üveget. Kopp… Kopp… Mindegyik megjelent egy pillanatra, csak azért, hogy elmúlhasson, hogy elfelejtődjön. Odakint egy fa eleresztette pár levelét. Lassan hulltak, majd a hirtelen feltámadó szél a ház mellé röpítette őket. Lassan nézték üdén zöld szemeikkel a lehulló cseppek táncát. Nem csak egy pillanat volt a létük, az ablakra csapódást követő halálukat hosszú élet követte, lassan folyó pillanatokkal, sikerekkel, csalódásokkal, amik egy ember számára felfoghatatlanok, mert az ember a saját világában néz körbe, de a kis cseppeket méltatlannak tartja ahhoz, hogy befogadja magába. Az néni nem látta, ahogy a cseppek ünnepeltek. Táncot jártak. Megtartották a karácsonyt, apró, odavetődő porszemből készített karácsonyfával. És csak hulltak, a levelek pedig nézték. Sajnálták az anyót, aki hónapok óta csak üldögél, kötöget és unatkozik, mert a világa üres, de mégsem tágítja ki azt. Pedig ők csak levelek. Egy ágon lógnak, majd elhullnak, cseppeket néznek, olykor madarakra szállnak, majd elsorvadnak. Ők is ünnepelnek. De most csak a fal mellett feküdve élvezték a millió, üvegen kopogó élettörténetet. Villámlott, az anyóka megrándult, a gyertya fényénél sárgás arca megmerevedett. Félt. Ha villám jött, mennydörgés is fog jönni. És eldördült az ég, a kopogó cseppek köszöntését pedig elnyomta egy állati bődület a messzeségből. Beköszöntött a vihar is. Az anyóka hátrált, a levelek békésen feküdtek. Nekik mindegy, nekik ez a világ része, az anyóka viszont nem engedi be az életébe ezeket, megmarad a falak között, és várja azt, hogy üres papírlap-életét egy isteni ecset fesse ezerszínűre. Ismét villámlott, a fa lángra kapott, a madarak arrébb repültek, az egyik lehullott a levelek mellé, csukott szemmel nézve tovább a műsort. Csengettek. A néni kibotorkált, nem szoktak vendégek jönni, ki lehet az? Kinyitotta az ajtót, egy ecset állt ott, piros és kék és fekete és fehér, és nem köszönt, csak a kusza vége libegett jobbra-balra, és az anyó bőre elsápadt, fehér lett, vászondarab, majd megjelentek rajta az első foltok. Piros pötty, ami egyre tágult, és kezdett kisütni a Nap. A levelek nézték, és mosolyogtak nem létező szájukkal. Ők kitágították a világukat, életük része az is, amit nem látnak. Valahol mélyen, ereik között lapuló muslincaszívük mélyén ők voltak az anyó. És elkezdtek kiszínesedni, érni az öregasszony tarkaságával együtt, ami most kezdett kibontakozni. És kék foltok, és meleg szellő támadt, és zöld, és az anyó szeme megtelt élettel, miközben a távoli lombok elkezdték hullatni leveleiket. Majd fekete. Fekete. Az anyó becsukta a szemeit. Élt… Legalább pár pillanatra élt. A levelek meg csak mosolyogtak a cseppekkel. Ők mindig is éltek.