***

Theresa felvette a naplót és elindult a kertbe, hogy folytassa az olvasást. Már nem sok volt belőle hátra. Elolvasta a részt, melyben Madison leírta, milyen volt Elisabeth temetése, és hogy ez milyen hatással volt későbbi életére. A férfi teljesen összetört, megszállottan kereste a lánya gyilkosát. Közben említést tett újabb eltűnésekről, és célzott is rá, hogy tudja ki okozta Elisabeth halálát. A gondja meggyűlt a rabszolgáival is, hiszen azóta, hogy ott találta a lányát vérbe fagyva közöttük, lázadozni kezdtek ellene. Ismét elismerte, hogy jó ötlet volt a vaslánc.

A nő leviharzott a lépcsőn, hirtelen Trevorba ütközött. Mostanában egyre többször futottak össze, hiszen ő és Adam nagyon jó barátok lettek a közös munka során.

– Hoppá – mosolyodott el a férfi, hófehér fogai elővillantak.

A nő kezében levő lapok szanaszét repkedtek a lépcső alján. Trevor lehajolt, hogy felszedje őket.

– Hova ilyen sietősen? – kérdezte, miközben gyűjtötte a kezébe Theresa jegyzeteit, és a naplót.

– Csak a kertbe készültem olvasgatni, most olyan szép napfényes idő van – felelte, mialatt elvette Madison naplóját Trevor kezéből.

A férfi még mindig a földön guggolt, mikor egy ismerős kézíráson akadt meg a szeme. Azt hitte fejbe vágták.

„Drága William,

Ma kimentem közéjük, míg apám a városban volt…”

– Valami baj van? – kérdezte Theresa a férfit, döbbent tekintetére célozva.

– Nem semmi – motyogta ő, mialatt a levelet a zsebébe gyűrte.

– Menjünk már, Trevor – lépett oda Adam és türelmetlenül nézte az óráját. – A főnök vár bennünket megbeszélésre.

– Megyek – kapta össze magát a férfi. – Viszlát Tess – azzal elsietett.

***

William feje zsongott az elmúlt éjszaka eseményei miatt. Fogalma sem volt, hogy mondja el Theresának, amit megtudott. Egyáltalán, hogy mondjon el neki bármit, mikor nyíltan közölte, hogy nem hisz a szörnyekben? Nem tudta, mit tegyen. Theresa élete veszélyben forgott. Lehet, hiba volt, amit tett.

***

A lények könnyedén fellökték a csatornafedelet, és a felszínre szökkentek. Kinyújtóztatták elcsigázott tagjaikat, majd a fal mögé rejtőztek és figyelték, mikor közeledik áldozatuk. Ez volt az első támadásuk, mióta átváltoztatták őket. Arthur azonban részletesen elmondott mindent. Egy valamit kivéve…

***

Theresa Harris a polcokhoz lopakodott, és mikor senki nem figyelt, visszahelyezte a Madison naplót a helyére. A feje zsongott a sok információtól, a gondolatok csak úgy kavarogtak benne. Igyekezett rendet rakni a fejében, rendszerezni, amit eddig kiderített. Ezek szerint akkoriban rejtélyes támadások és eltűnések tizedelték Huntsville lakóit. Azonban senki sem látta az elkövetőket, akik a kivérzett holttesteken kívül nem hagytak más nyomot. A seriff részletes leírást adott minden eseményről, minden új gyilkosságról, de ő is tanácstalan volt. A másik szál, amin elindult, Madison és családjának története, ami tragikus véget ért Elisabeth halálával, aki szintén ennek a rejtélyes gyilkosnak az áldozata lett. Azonban nem értette mi volt az ok, az indíték. Nem volt kapcsolat az áldozatok között, nem volt rendszeresség vagy logika. Minden véletlenszerűen történt, és egyre gyakrabban. Ugyanúgy, ahogy a jelenben is megismétlődött. Vagy egy eszement őrült állt a történtek mögött, vagy valami olyan, amire gondolni sem mertek. Egy pár napos újság került a kezébe, miközben Williamre várt. A címlapon egy újabb eltűnésről adtak hírt, fényképet is mellékelve. A fiatal férfi mindössze 22 éves volt, egyetemista, jómódú szülők gyermeke.

– Szia – szólalt meg az ismerős hang a háta mögött. – Mit olvasol?

– William – nézett fel ijedten. – Csak a tegnapi újság. Egy újabb eltűnt fiú. Pár napja is olvastam egy másikról.

– Beszélnünk kell. – mondta William és a feszültség az arcára volt írva. Meg sem hallotta, amit a nő közölt vele. – Menjünk. Itt nem biztonságos.

Azzal megragadta Theresa karját és maga után húzta. A nő nem értett semmit, de azt leolvasta William arcáról, hogy valami fontosról van szó. A férfi nem látszott jókedvűnek. Kiértek az utcára, William még gyorsabbra fogta lépteit. Theresa alig bírta követni. Mi lehet ilyen sürgős?

– William! – kiáltott utána. – Lassítanál?

Ekkor zörejt hallott a háta mögül, ahogy megfordult, valami iszonyatos magasodott föléje. Bőre halvány volt és nedves, fülei hegyesek, orrlyukai nagyok. Hatalmas agyarai kilátszottak a szájából, nyál csorgott le róluk. Az ujjai éles karmokban végződtek, ahogy Tess rájuk nézett, eszébe jutott anyja sírköve. Vajon vele is ez a valami végzett? Theresa a legszívesebben sikított volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Azt sem tudta eldönteni, hogy egyáltalán emberrel, állattal, vagy miféle szörnnyel kell szembesülnie. Kétségbeesetten körbenézett Williamet keresve, de a férfi nem volt sehol. Elfutott volna, itt hagyva őt ezzel a förtelemmel? Szép kis lovagot sikerült kifognia... A rém mélyen ülő szemeivel a nőre nézett, és egyfajta bizarr, mégis elégedett mosoly ült ki az arcára. Lassan megindult felé. Theresa rohanni kezdett, nem érdekelte, hogy hova, csak futott, amerre a lába vitte. Soha életében nem félt még így. Egyetlen dolgot szeretett volna: életben maradni. Minél jobban rohant, annál közelebb érezte a nyomában a szörnyet. Tudta, hogy hiába menekül, üldözője sokkal gyorsabb nála. Eszébe jutott a kicsi kocsma a szomszéd utcában. Ha sikerülne addig elérnie... ez az izé talán nem merészkedne tömegbe, emberek közé. Theresa elfutott a szemeteskonténerek mellett, befordult a sarkon, nem vette észre az előtte álló alakot, akiről úgy pattant a földre, mint egy labda. William? Nézett fel reménnyel teli szemekkel, de amikor meglátta, hogy egy másik szörnybe ütközött, aki igencsak hasonlít az előzőre, kihalt a remény tekintetéből. Amire üldözője odaért, egy harmadik is előmászott a konténerek mögül. Az ő arca valahonnan nagyon is ismerős volt, de kellett néhány másodperc, amire rájött, hogy honnan. Beugrott a pár napja olvasott újságcikk az eltűnt fiúról. Ő volt az. Hiába volt arca torz, mint a többi szörnyé, Theresa ráismert.

– Megvagy kicsike! Arthur büszke lesz ránk! – röhögött az üldöző. Tehát emberek. Akármennyire is ijesztőek, emberek! Bekerítették Tess-t, egyre közelebb araszoltak hozzá. Most már tudta, hogy hiba volt belefolyni ebbe az egészbe. Hogy lehetett ilyen ostoba, hiszen annyian figyelmeztették! És most itt a vége. Ugyanúgy végzi, mint az anyja.

– Hozzátok! – parancsolt egyikük a többire.

– Azt jobb lesz, ha elfelejted barátocskám! – szólalt meg egy ismerős hang a semmiből. Tess rögtön tudta, hogy ki az, tehát mégsem hagyta cserben!

A lények egy kicsit összezavarodtak a nem várt látogatótól, de rögtön támadásba lendültek. Egyikük a férfire vetette magát, hatalmas karmait az arcába mélyesztette, csúnya sebet hagyva rajta. Mielőtt a második ütést is bevihette volna, William egy karót kapott elő a kabátjából, és a szörny mellkasába szúrta. Még felüvöltött, mielőtt elporladt. Theresa elképedve figyelte a történéseket, csakúgy, mint a másik kettő. Fogalmuk sem volt, hogy kivel van dolguk, Arthur azt mondta, hogy sima ügy lesz. Hát nem az! Nagyon nem az! Az újságból ismerős a levegőbe ugrott, és William mögött ért földet. Rohanni kezdett felé, karmaival úgy hadonászott, akár egy őrült. A férfi felkapott egy csatornafedelet, és pajzsként használta. Hihetetlen ereje volt a szörnyetegnek, de a tömör fémmel nem tudott mit kezdeni. William nyugodt maradt, csak a megfelelő pillanatra várt, hogy elkaphassa támadóját. Amikor a szörny meg akarta harapni, belekapaszkodott mindkét állkapcsába, és egy hirtelen mozdulattal leszakította a felsőt. Csak akkor vette észre, hogy baj van, amikor megfordult. A harmadiknak sikerült ugyan elvennie a kedvét a harctól, de attól nem, hogy a feladatát elvégezze. Amíg az előző lény lefoglalta, ő hosszú karmaival belemarkolt Tess húsába, és futásnak eredt vele. William tudta, hogy túl sok energiát elhasznált ahhoz, hogy utolérje ellenfelét, de nem hagyhatta, hogy elrabolja a lányt. Megfogta a csatornafedelet, összegyűjtötte minden erejét, és eldobta, mint egy frízbit. Félt, hogy Theresának baja eshet, ha elvéti a célt, de tudta, hogy ha nem cselekszik, olyan dolog történhet vele, ami rosszabb a halálnál. Hihetetlen sebességgel indult meg a diszkosz egyenesen az utolsó szörny irányába, a lény megérezte a veszélyt, még hátranézett, de reagálni már nem tudott. A csatornafedél úgy vágta le a csúf fejet, akár egy szamurájkard. Néhány métert gurult még az úton, mielőtt elporladt. A férfi letörölte a vért az arcáról, az előbb szerzett sebe már csaknem begyógyult.

A földön térdelő nőhöz rohant, az ölébe emelte, és mint a szél, olyan gyorsan a Madison birtokra iramodott vele. Bezárta az ajtót, Theresát egyenesen a nappaliba vitte, és a kanapéra fektette.

– Jól vagy? – kérdezte. – Nem esett bajod? – azzal a nő testén lévő karmolásokat vizsgálta.

A vér már alvadóban volt, de így is csábította az illata. Azonban erőt vett magán, az aggodalma most az egyszer erősebbnek bizonyult, mint a vágya. Theresa arcára érzések sokasága volt írva a rémülettől, a hitetlenkedésen át az undorig. Williamnek fogalma sem volt, mit mondjon, hogy kezdjen bele.

– Letépted a fejét! – zokogta és értetlenkedve nézett a férfira. – Puszta kézzel. Hogy voltál rá képes? Mi vagy te?

– Theresa nyugodj meg, kérlek – próbálta csitítani William.

– Nem értem. Hogy lehetséges ez?

– Mindent elmagyarázok, csak nyugodj meg.

– Mik voltak ezek? – hüppögte a nő – Egyiküket láttam pár napja az újságban. Akkor még ember volt. Ő is eltűnt.

– Theresa fel kell készülnöd arra, amit most mondani fogok neked. Készen állsz? – nézett mélyen a szemébe, olvasni próbálta a jeleket.

– Mi vagy te? – a szemei tágra nyíltak a félelemtől. – Láttam a sebet az arcodon és aztán már nem volt ott. Hogyan lehetséges ez?

– Gyorsabban gyógyulok, mint az emberek – hangzott az őszinte válasz.

William már tudta, hogy nincsen visszaút. El kell mondania az igazat Theresának. Azonban még mindig teljesen tanácstalan volt a hogyant illetően.

– Mint az emberek? – ismételte a nő. – Nem tudom felfogni, amit láttam. Nem értem.

– Theresa, akik megtámadtak, vámpírok voltak – sóhajtotta, és nagyon nehezére esett beszélni.

Visszagondolt egy hasonló beszélgetésre több mint százötven évvel korábban egy Elisabeth nevű nővel, elszorult a szíve. Van joga ezt tenni?

– Vámpírok? – kacagott fel szinte már hisztérikusan a nő. – Vámpírok… hát ez nagyon jó!

– Theresa kérlek – csitította William. – Kérlek, próbáld meg elhinni.

– Vámpírok nem léteznek, William.

– De igen – állt fel a férfi. Már tudta, hogy képes lesz rá. – Éppen itt áll egy előtted.