Kedd este volt. Szokásához híven és abban a reményben, hogy viszontlátja Williamet, Theresa elindult a könyvtárba. A kabátját a fogasra akasztotta, kissé lehűlt az idő az elmúlt napokban, pedig még csak szeptember elején tartottak. Már hívták az egyetemről, hogy még egy-két hónapig megoldható a helyettesítése, de ha nem tér vissza hamarosan, akkor lehet, mást keresnek erre a tanévre. Theresa azonban nem tudott biztató választ adni. Fogalma sem volt, meddig kell maradnia. Köszönt az ügyeletes könyvtárosnak és elindult a levéltárba. William nem volt ott. Talán késik. A polchoz ment, ahol az 1850-es évek dokumentációit tartották és leemelte Robert Smith seriff jegyzeteit. Madison naplójával még nem végzett, de most nem bírta tovább olvasni. Még egy nyomasztó történet most nem jöhetett szóba. Leült a szokásos helyére, ahonnan szemmel tarthatta a lépcsőt, és olvasni kezdte a feljegyzéseket.

„1852. június 2.

A mai napon egy kivérzett áldozatot találtunk. Jason Brown és a fia elindultak reggel tűzifát gyűjteni az erdőbe, mikor megpillantották Tom Swan holttestét. Az egyik bokor tövében hevert, a nyakán furcsa harapásnyomok, melyek nem embertől származnak. A bőre egészen megkékült, szinte egy csepp vér sem maradt benne. A teste tele volt zúzódásokkal és a helyszínen karmolásnyomok is fellelhetőek voltak. Látszott, hogy az áldozat próbált menekülni, de az a valami teljesen maga alá gyűrte és kiszipolyozta a vérét. Félelmetes látvány volt.”

Theresa hátán végigszaladt a hideg, ahogy e sorokat olvasta. A következő támadás ezután egy hét múlva újra az erdő szélén történt, majd hetekig semmi. A seriff és az emberei bejárták a környéket, de nem találtak semmilyen állatot. Fogalmuk sem volt, mi okozhat ilyen sebeket. Aztán júniusban újra támadt az a valami és ezúttal egyre nőtt az áldozatok száma, miközben voltak, akiknek a holtteste nem került elő. Az első támadás után alig két hónappal már húszon felül volt a halottak és eltűntek száma. Ez nem lehetett véletlen – gondolta Theresa, miközben várakozó pillantásokat intézett a lépcső felé. William sehol sem volt. Hirtelen ötlettől vezérelve a jegyzettekkel a kezében kiviharzott a könyvtárból és végigrohant a régről ismerős utcákon. A nagy fehér ház, aminek a közelébe sem szabadott mennie gyerekkorában, a szülei mindig azzal ijesztgették, hogy egy gonosz ember szelleme lakik abban az épületben, ott magasodott előtte, de a Hold fényében inkább tűnt szépnek, mint félelmetesnek. Nem tudta mit keres ott, miért ment oda. Csak azt tudta, hogy ezt kellett tennie. Tudni akarta a miérteket. Sötét volt a ház körül, a zsaluk mindenhol behajtva. Talán elutazott. Bátortalanul megzörgette az ajtót, és hamarosan léptek halk neszét hallotta. Az öreg ajtó nyikorogva tárult ki, egy meglepett szempár bámult a nőre.

– Theresa? – kérdezte a férfi. Látszott rajta, hogy nem számított látogatóra e kései órán. Már besötétedett.

– Ne haragudjon William, hogy idejöttem – zihálta a nő a futástól fáradtan. – De mi az ördög ütött magába?

– Sajnálom – suttogta és tudta, hogy megérdemli a nő szemében lángoló dühöt.

– Nem azt akarom, hogy sajnálja – felelte Theresa. – Azt akarom, hogy magyarázza meg, miért kell kerülnie engem? Az ostoba csók miatt?

– Jöjjön be, kérem, ne itt a küszöbön beszéljük ezt meg – azzal szélesre tárta az ajtót, és a nő belépett.

Meglepetten nézett körül a sötét helyiségben, ahol csupán néhány lámpa égett. A hallból hatalmas, fából készített lépcső vezetett az emeletre, ahol a hálók voltak. Theresa eltűnődött rajta, vajon minek egy magányos férfinek ekkora ház? Ez is csupán írói szeszély lenne? William a nappaliba vezette, aminek előkelő stílusa lenyűgözte Theresát. A szoba központjában a kandalló állt felette egy hatalmas festménnyel egy gyönyörű nőről. A kandalló körül helyezkedett el az antik kanapé, melynek levendula színű volt a huzata, két hasonló szék, és egy dohányzó asztal tartozott hozzá. A bútor huzatához illő színben virított a hosszú függöny, mely az ablakot keretezte. Theresa elképzelte, mennyivel elbűvölőbb lenne a szoba, ha William kinyitná a zsalukat és hagyná, hogy a fény beragyogja a helyet.

– Kérem, foglaljon helyet – mutatott a kanapéra

Theresa leült, és egy ideig várt, hogy William beszélhessen. A férfi hosszasan bámulta az előtte ülő nőt, de nem tudta, mivel magyarázza viselkedését.

– Sajnálom, ostobán viselkedtem, tudom – nyögte ki végül. – Nem lett volna szabad megcsókolnom.

– Sajnálom, ha ezt érzi William – mondta Theresa őszintén és kicsit fájt neki, amit hallott. Talán nem tetszik Williamnek? Egy nő nehezen viseli az efféle kritikát. – De ez akkor sem ok arra, hogy szó nélkül elrohanjon, és többé ne keressen bujkáljon és meneküljön előlem.

– Igaza van. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Megijedtem, Theresa – leroskadt az egyik székre és az arcát a tenyerébe temette.

– Megijedt? De mitől? – kérdezte csodálkozva. Nem erre a válaszra számított.

– Magától... tőled – váltott a hivatalos stílusról egy sokkal közvetlenebbre. – Amiket mondtál, ahogy mondtad… nem tudom. Nem bírtam elviselni, túlságosan megérintettek. Nézd Theresa, mi nem lehetünk együtt.

– William, kérlek. Meséld el, mi az, ami miatt ellöksz magadtól. Azt hiszem, jogom van tudni – csuklott meg  Theresa hangja, a szeme fátyolossá vált. Annyi szenvedés, kín volt a férfi arcára írva, hogy nem tudta elképzelni, mi nyomhatja a szívét.

– Nem tudom elmondani. Képtelen vagyok beszélni róla.

– Bármi is az – ült hozzá közelebb a nő és megfogta a kezét. – nekem elmondhatod. Nem kell eltitkolnod semmit. Én megértem. – évtizedek teltek el azóta, hogy egy nő így beszélt vele, de mégis félt, hogy megismétlődnek a múlt eseményei. Nem, az nem lehet! Hogy csinálhat ekkora hülyeséget? Végre itt van valaki, akivel megoszthatja a bánatát, és ő eltaszítja? Megbízhat Theresában, ez nem volt kérdés. Már az első találkozásukkor ugyanazt a fényt látta a szemében, amit egykor a kedveséében. De vajon önmagában hogy bízzon? Talán pont Theresa lesz az, aki megtanítja majd erre.

– Egyszer nagyon szerettem valakit, de ezt már meséltem – kezdte. Tudta azonban, hogy nem mondhatja el a teljes igazságot. – Annyira boldog még soha életemben nem voltam. Azt hittem, a bűnöm megbocsátást nyert, egy angyalt küldött nekem az ég, aki elfogadott annak ellenére, ami vagyok. De én nem tudtam megbecsülni, amit kaptam és ezért elveszítettem őt. Örökre. Ez egy olyan kín, amivel együtt kell élnem.

– Elhagyott? – értetlenkedett Theresa. Próbálta kihámozni a férfi mondandójának az értelmét, de nem volt egyszerű.

– Nem. Meghalt – a szavak mintha a hideg szél fuvallatát hozták volna a szobába.

– Sajnálom – felelte Theresa együtt érzően és fogalma sem volt, milyen lehet így elveszíteni egy szerelmet. Csak azt tudta, milyen elveszíteni egy anyát. És az nagyon fáj.

– Köszönöm – suttogta William. – Nem akarlak megbántani Theresa, nem akarom, hogy túl fontossá válj és el kelljen veszítenem téged. Ez talán önző dolog a részemről.

– Inkább menekülsz egész életedben? – tekintetét a sötét szempárra szegezte és próbálta kiolvasni a választ. Attól tartott, hogy igen lesz. – Inkább nem szeretsz többé, hogy ne fájjon? De így téged sem fognak soha viszontszeretni, ami pedig az élet lényege. Áruld el nekem, mióta élsz így? Mióta zárod el magadtól a világ csodáit? A madarak énekét, a nap sugarait, egy asszony csókját?

– Túl régóta.

– Ezen senki sem változtathat, csak te! Szeretnék segíteni, de ahhoz engedned kell!

– Te annyira rá emlékeztetsz – fogta kezei közé a nő arcát, a göndör tincsek az ujjai körül tekeregtek. – Nem külsőre, mert úgy teljesen más vagy, de mikor megismert, ugyanezeket mondta nekem. És én elhittem neki, hogy méltó vagyok a szeretetre.

– Nem szabad a múltban élned. Akármi is volt, annak vége. Most a jelenben kell lenned, itt és most és átélned a pillanatokat, amik megadatnak, mert minden pillanat az életben egyszeri és megismételhetetlen.

William néhány másodpercig hezitált, de aztán nem gondolkozott tovább, átadta magát az ösztöneinek. Közel vonta magához a nőt, majd vágyakozva megcsókolta forró ajkát. Ezúttal azonban nem engedte el, beborította csókjaival.

Mikor végre levegőhöz jutottak, Theresa mosolyra húzta a száját, és csak ennyit mondott:

– Hála az égnek, ezúttal nem futottál el! – ezen mindketten jót derültek.

William kiment a konyhába, hogy teát készítsen Theresának. Szerencséje volt, mert véletlenül akadt nála otthon. Miközben feltette a vizet forrni, az elmúlt fél óra eseményein gondolkozott. Nem értette, hogy juthattak eddig. Biztos volt benne, hogy ellen tud állni a nőnek és mégsem sikerült. Őrület, ami köztük zajlott! Alig ismerik egymást néhány hete és már szerelmesen beszélgetnek a kanapén. Nem is emlékezett rá, mikor járt utoljára ember a házában. Ez azonban nem is számított igazán. Theresa megérintette egy olyan részét, amit hosszú évek óta zárva tartott. Szándékosan zárta be, a saját és persze mások érdekében is. Nem volt benne biztos, hogy nem veszélyes-e, ha kinyitja. Ebben a pillanatban semmit sem tudott. A teafőző sípolása rántotta vissza a jelenbe. Kitöltötte a vizet a tea filterre, tálcára tette a poharat és elindult a nappaliba.

Theresa a kandalló előtt állt és a festményt nézegette. Elbűvölte a rajta szereplő nő.

– Itt a teád – tette le az asztalra a férfi.

– Köszönöm – felelte, de továbbra is a képet bámulta. – Ki ez?

– Elisabeth – suttogta a férfi és nézte a nő reakcióját.

– Az az Elisabeth? – nyitotta tágra a szemeit. Mintha egy halott kelt volna életre előtte.

– Igen. Ő az – válaszolta halkan William. – Elisabeth Madison, akiről már olyan sokat olvastál.

– Honnan szerezted? – kérdezte hitetlenkedve. Eddig eszébe sem jutott, hogy esetleg képeket keressen a napló szereplőiről. Most jött rá, hogy mennyire is valóságos emberek voltak.

– Egy kiárusításon vettem, Madison más bútoraival együtt. Engem is megbabonázott – vallotta be a férfi.

A nő fiatal volt, alig húszéves. Karcsú, arányos termete volt. Vékony derekát kiemelte a fűző. Egy halványrózsaszín ruhát viselt, úgy nézett ki, mint egy tündér. Az arcáról jóság, kedvesség sugárzott. Hosszú, hullámos szőke tincsei körbefogták az arcát, kék szemeiből a tavaszi ég köszönt vissza. Elbűvölő volt.

– Nem csodálom, ha William Taylor odavolt érte – jelentette ki Theresa. A szavai ismét emlékeket ébresztettek Williamben. – És azt sem, hogy George Madison annyira féltette.

– Madison is szerette őt, de inkább birtokolni akarta. Egészen addig, míg el nem veszítette, nem tudta mije volt – csúszott ki William száján.

– Hogy érted azt, hogy elveszítette? – kapta fel a fejét Theresa.

– Meghalt – a szavak tompán csengtek.

– Mi történt vele? Tudod? – kérdezte izgatottan Theresa.

– Megölték – felelte. A szoba csendje visszhangozta e szót.

– Uramisten, de ki tette? – pár pillanatig csendben elgondolkozott, aztán felkiáltott. – Jóságos ég! Már értem!

William a nő arcáról leolvasható felismeréstől elsápadt.

– Megmagyarázom… – nyögte végül.

– A banda volt. Őt is megölték – hadarta el Theresa, ügyet sem vetve William szavaira. – Mielőtt ide jöttem Smith seriff jelentéseit olvasgattam a levéltárban. Leírta az első áldozat halálát, a holttestet, és hogy ezután egyre nőtt az áldozatok száma. Megölték őt is. Ezért tűntek el a lapok a naplóból.

William nem tudta, mit reagáljon, tiltakozzon vagy ne. Nem tudta, mi lenne a helyes. Nem tudta, Theresának és neki van-e közös jövője. A ma este történései teljesen összezavarták. Annyi minden történt egy óra leforgása alatt, mint az elmúlt száz évben. Azonban ha elmondja az igazat, vajon elveszíti-e a nőt?

– Azokon a lapokon olyan információk szerepelhettek a gyilkosról, amik leleplezhetik – szőtte tovább az elméletét. – Anya biztos elolvasta, rájött, ki vagy mi tette. Valami másnak is kellett még lennie ott, ami miatt engem idehívott, de azt még nem tudom, mi volt. Legalább tudjuk, hogy jó úton vagyunk.

– Theresa gondolkozz! – rántotta vissza William a jelenbe. – Ha igazad is van a gyilkosságokat illetően, akkor is, mi köze lenne a jelenhez? Azok az események több mint 150 éve történtek!

– Valami kapcsolat van a kettő között. Biztosan érzem. Az orvosi jelentés anya holttestéről, és amiket a seriff írt az áldozatokról, megegyezik. Vagy valaki lemásolja az akkori gyilkosságokat és akkor egy elmebeteggel van dolgunk, vagy valami szörnyeteg műve vagy egy állaté, ami akkoriban is erre garázdálkodott.

– De akkor hol volt az az állat az elmúlt időben? Miért pont most tért vissza? Miért nem hallottunk soha környékbeli esetekről? Vagy azt akarod mondani, hogy ez a valami 150 évig a téli álmát aludta?

– Fogalmam sincs, William – sóhajtotta és ezt a variációt épp oly értelmetlennek és lehetetlennek tartotta, mint ahogy a férfi szájából csengett. – Nem hiszek a szörnyekben, démonokban vagy ehhez hasonló mesékben, de valami összeköti ezeket a gyilkosságokat. És valaki próbál bennünket megakadályozni abban, hogy rájöjjünk, mi.

– Éppen ezért óvatosnak kell lennünk. Ha igaz, amit gondolsz, és a gyilkos tud rólunk, akkor nagyon figyelnünk kell. Ez már veszélyes játék, Tess. Életek múlhatnak rajta. Pont azokért a dolgokért, amiket elmondtam, nem engedhetem, hogy bajod essék. Ígérd meg, hogy nem teszel semmi meggondolatlant, és a kutatást csak velem együtt folytatod.

Nem tudta miért, de úgy érezte felelősséggel tartozik a nőért. Féltette és biztonságban akarta tudni. Tudta, hogy nem ok nélkül teszi ezt. Tudta, van mitől félniük. Ezek a lények senkit és semmit sem kímélnek.

– Rendben, ígérem – felelte Theresa. Elmerengett, vajon mit titkolhat előle William a szerelme haláláról. Ám tudta, hogy még nincs itt az ideje a kérdéseknek. Túl friss a kapcsolatuk.