2. fejezet

William

William csendesen sétált végig a régi nyírfasoron, ami a házához vezetett. A hold fénye beragyogta az eget, mindent láthatóvá varázsolt a közelben. A fák lombját langyos szellő lengette, mely halk zizegő hangot hallatott az este csendjében. Még a tücskök ciripelése is lármának tűnt. Egy réges-régi éjszaka jutott az eszébe, mikor egy oly nagyon szeretett nővel az oldalán hazafelé tartott a bálról. Ugyanezen az úton ballagtak végig kéz a kézben, boldogan, fiatalon, szerelmesen. Mindez a boldogság, idill egyetlen hiba miatt foszlott semmivé, és bélyegezte meg egész életét. Nem, az nem hiba volt – javította ki magát gondolatban. Az egy megbocsáthatatlan tett volt, ami alól, ha száz élete lenne, sem nyerhetne feloldozást. Nincs sem magyarázat, sem mentség arra, amit tett. Ő nem ezt várta, és nem is ezt érdemelte tőle. Bízott benne, ismerte a titkát, mégsem fedte fel. Ám ő ennek ellenére elárulta.

Mialatt a házhoz ért, próbálta leküzdeni magában a bánat, és az önmaga iránti megvetés érzését. Pedig mindkettő része volt az életének. Sok-sok éve már. Eleinte amiatt, amit a szülővárosának okozott, majd amit elkövetett a lány ellen. Vezekelnie kellett. Ehhez méltóan élte életét. A ház hófehéren magasodott ki a fák gyűrűjéből, hatalmas oszlopai a déli pompát idézték, a háború előtti időkből valók voltak. A környéken ez volt szinte az egyetlen ültetvény, amiben nem tettek jelentős kárt a jenkik. A ház stabil szerkezete, a veranda, a fából készült lépcső, minden a régi volt. Egyedül az ablakokat, ajtókat kellett kicseréltetnie újakra, és a kandallót kellett újra rakatni, mikor megvette a kúriát. Egymaga számára azonban túl nagynak bizonyult. A nyolc hálószobát hajdan nem egy embernek építették, a bálterem nagyságú társalgó sem egy magányos farkasnak készült. Mindezek ellenére szerette a házat, szeretett ott lakni, elbújni a kíváncsi szemek elől. Nappal dolgozott, belemerült az írásba a könyvtárszobában, amelynek ablakait zsaluk fedték, és amiket sosem nyitott ki. Nem szerette a fényt. Gyertya világított az asztalán, úgy írt. Belépett a fehér bejárati ajtón, a kabátját a fogasra akasztotta, és egyenesen a könyvtárszobába ment. A falon körben polcok sorakoztak, megrakva értékesebbnél értékesebb kötetekkel. Szenvedélyesen gyűjtötte az eredeti kiadásokat, minden könyve kincs volt. A szoba közepén egy hatalmas íróasztal helyezkedett el, majd a régi bőrborítású szék, amit George Madison hagyatékából vásárolt meg. A földön mindenhol papír fecnik hevertek, melyeket jegyzetként használt a következő regényéhez. A plafonon egy szintén antik csillár díszelgett, kovácsoltvasból készült gyertyatartókkal. Az egész szoba középkori hatást keltett, de ez volt az a stílus, mely közel állt William szívéhez. Leült a kényelmes fotelba és belekortyolt a bögrében lévő folyadékba. A szomjúság már a könyvtárban is égette, alig várta, hogy ihasson. Az ital lassan végigfolyt a torkán, minden cseppjét kiélvezte. Theresa jutott az eszébe, a nő, akivel a levéltárban találkozott. Gyönyörű volt. Teljesen más volt ugyan, mint Ő, de ez tette olyan vonzóvá. Barna göndör haja feltűzve a feje tetejére, néhány csíntalan tincs kilógott, bekeretezve bájos arcát. A bőre napsütött barna volt, a szeme kék, a mosolya őszinte. Nem viselt sminket, csak a szeme volt kissé kihúzva, de csak annyira amennyire kiemelte annak szépségét. A fülében egy rézből készült keleti fülbevaló, farmert és egy virágos blúzt viselt. Látszott rajta, hogy értelmes, okos nő. Hazudott volna, ha azt mondja, nem volt rá semmilyen hatással. Pedig már nagyon rég nem érzett vonzalmat egyetlen nő iránt sem. Most sem volt szabad. Nem szabad vele újra találkoznia. Veszélyes. Nem biztonságos. Nem történhet meg újra.

A múlton mélázott, miközben tett egy sétát a néhai Madison birtokon, ami immár évek óta az övé volt. Régen a levegőt betöltötte a gyapot illata, a feketék énekét sodorta feléjük a lágy esti szellő. Érezni lehetett a tábortűz füstjének illatát, amit a négerek gyújtottak, hogy az isteneiknek hódoljanak, vagy csak eltáncoljanak egy szellemtáncot a szabadulás reményében. Annyit olvasott és írt ezekről az időkről William, sosem tudott elszakadni tőlük teljesen. Annyiszor próbálta már, de sosem sikerült. Sosem tudta elkergetni a múlt kísértő démonait.

Pirkadni kezdett, a nap első sugarai megcirógatták a ház falán ébredező borostyán leveleit. A harmat a növényeken csillogott. William bezárta a bejárati ajtót, behúzta a fából készült sötét zsalukat a ház többi helyiségén is, letelepedett az asztalához és írni kezdett. Minden napja így zajlott, nappal nem lehetett látni. Éjjel is csak rövid időre merészkedett elő, akkor is igyekezte kerülni az emberek társaságát. Ők ezt megszokták, egy idő után nem zaklatták a furcsa írót. Hagyták, hogy William Taylor a saját kis világában éljen.

***

Kedd este volt. A sötétség már letette lábát a földre, az alkony homálya borította el a várost. William befejezte az aktuális fejezetet, becsukta a laptopját és öltözködni kezdett. Felvette a kockás inget a kedvenc farmeréhez, majd a fekete bársony zakót. Egyetlen pillanatra megfogta a nyakában lógó talizmánt, aztán elrejtette a ruhája alá. Ez a mások számára talán ijesztő „ékszer”, neki biztonságot és reményt jelentett. Amíg ezt birtokolja, nem bánthat másokat. Leoltotta a villanyt, és kilépett a sötétbe. Végigsétált az ismerős utcákon, kissé gyorsabban szedte a lábait, mint általában, a könyvtár épülete előtt állt meg. Egyenesen a levéltárba sietett, megnyugodva látta, hogy a nő még nincs ott. Csak remélhette, hogy nem talált semmit, hiszen vele szemben ő bármikor idejöhetett. Leemelte Madison naplóját a polcról, és sietve átlapozta. Megtalálta, amit keresett. A szemét elfutotta a könny, ahogy a részleteket olvasta, olyan meghökkentő volt újralátni, főleg így Madison szemszögéből. Mindig is kegyetlen embernek tartotta, ám a legjobban az fájt neki, hogy amit írt, igaz volt. Ő tette. Nem fér hozzá kétség, bűnt követett el, amelyre nincs bocsánat. Óvatosan körbepillantott, látta, hogy a könyvtáros elmerülten szemlél valamit. Gyors mozdulattal kitépte a napló két oldalát, a zsebébe süllyesztette őket, majd azt visszatette a helyére. Már az sem volt helyes, hogy Helen Harris megtalálta őket, nem akarta ismét gyanúba keverni magát. Veszélyes tudni a múlt sötét árnyairól.

Nem sokkal később megérkezett Theresa. Félszemmel figyelte, ahogy ő is a polchoz sétál, leveszi a naplót, és leül a szokásos helyére.

– Jó estét, Theresa! – lépett mögé William és maga sem tudta, miért szólítja meg.

A nő felkapta a fejét, összerezzent, ugyanakkor kellemes bizsergés szaladt benne végig a férfi hangjának simogató tónusára.

– William – szólt zavartan. – Megijesztett.

– Ne haragudjon, nem állt szándékomban – kért elnézést a férfi.

– Semmi baj, mostanában túlságosan félős vagyok – válaszolta Theresa, mert nem akarta elijeszteni. Fogalma sem volt, miért, de beszélgetni akart vele. – Egy ideje nem láttam.

– Tudja, – foglalt helyet a nővel szemben – hóbortos író vagyok, mint ahogy már úgyis leleplezte kilétem titkát – kacsintott, az elmúlt heti beszélgetésükre célzott. – Nappal tudok csak dolgozni, de olyankor nem szívesen bújok elő az odúmból. Sajnos este csak kedden van nyitva a könyvtár, ezért ez az egyetlen alkalom, hogy el tudok jönni.

– Áh, igen – helyeselt Theresa. – Tudom, mire gondol. Én sem voltam itt pár napja. Tudja édesapám beteg lett, elkapott valami vírust és őt kellett ápolni.

– Mi férfiak, a teremtés koronái igencsak el tudjuk magunkat hagyni, mikor betegek vagyunk – mosolygott. – Hogy halad a kutatással? – mutatott a fejével a naplóra.

– Egész jól – válaszolta a nő. Nem tudta miért, de úgy érezte, bízhat Williamben. – George lánya Elisabeth, aki egy igazi úri hölgy volt a leírás alapján, mély rokonszenvet táplált a feketék iránt, gyakran kiosont közéjük. Egy alkalommal az apja és az Ön névrokona, William Taylor utána mentek. George megfenyegette, hogy baja esik a rabszolgáknak, ha még egyszer ott találja. Nem érezte méltónak a lányához az effajta viselkedést. Azonban Williammel rokonszenvezett, jó partinak tartotta Elisabeth számára. Közben különös halálesetek történtek a környéken, az áldozatokat valamilyen állat támadta meg, és kiszipolyozta a vérüket. Olvastam a seriff korabeli jelentéseit, fogalma sem volt, mi tehette.

– Miért érdekli mindez magát? – kérdezte William őszintén. – Aligha van szervesen köze a város alapításának történetéhez.

– Igaza van – sóhajtotta a nő. – De talán köze van az édesanyám halálához, akit még nincs két hónapja, hogy hasonló sérülésekkel találtak az utcán. Ugyanazok a nyomok, az orvosok, a rendőrség most is tanácstalan. Lennie kell valaminek George Madison naplóiban, amit megtalált az anyám, és ami miatt megölték.

– Fogadja őszinte részvétem az édesanyja miatt. Tudom, milyen fájdalom elveszíteni egy anyát – együttérzően megfogta a lány kezét, majd folytatta. – De nem hiszem, hogy bármit is talál bennük. Akkoriban errefelé sok volt még a vadállat. Farkasok, pumák, elvadult kutyák hemzsegtek erre, nem is beszélve az indiánokról. Nincs rá bizonyíték, hogy mi történt az 1850-es években.

Theresa nem akart tudomást venni a férfi szavairól, szentül hitte, hogy nyomra bukkant. Forgatni kezdte a lapokat, kereste az előző alkalommal abbahagyott részt. Hirtelen észrevett valamit. Átható szemeit Williamre szegezte, diadalittas volt a pillantása.

– Mondtam magának William. Van itt valami… ebből a naplóból hiányzik pár lap, amik legutóbb még benne voltak…

– Tudja mi állt rajtuk? – kérdezte izgatottan és igyekezett leplezni a hangjában bujkáló remegést.

– Nem – sóhajtotta elkeseredetten Theresa. – De emlékszem, hogy nem volt benne hiányzó lap. Valaki kitépte!

– De ki tehette? – William tesztelni akarta a lányt és el akarta terelni magáról a gyanút.

– Fogalmam sincs – suttogta Theresa és nem akarta, hogy bárki is meghallja a beszélgetést. – Mikor megtalálták anyát az utcán megsebezve, minden eltűnt mellőle. A jegyzetei, a feljegyzései, még a laptopja is. Ebből is gondolom, hogy mindez nem véletlenül történt. Nem arról van szó, hogy valami ostoba zsebtolvaj megtámadta és megölte a pénztárcájában levő öt dollárért. Valaki azért ölte meg, mert rájött olyan dolgokra, amikre nem lett volna szabad. És ezek a dolgok nem új keletűek. Köze van az 1850-es évekbeli eseményekhez.

– Van logika abban, amit mond. Van róla sejtése, mivel állunk szemben?

– Úgy gondolom, hogy akkoriban is valami rablóbanda garázdálkodhatott itt Huntsville környékén, állattámadásnak álcázták, mikor megöltek valakit. Talán megfélemlítés volt a céljuk, talán több. Raboltak, fosztogattak. Talán ezek a mostaniak is őket akarják utánozni. Ha eltüntetik a naplókból a rájuk vonatkozó részeket, anyám feljegyzéseit, akkor megúszhatják a bűntényeket. Talán George Madison leleplezte őket. Talán azokon az oldalakon valami közelebbi információ állt a bandáról.

– Lehetséges – felelte megkönnyebbülten William, hogy Theresa még csak nem is gyanakszik rá vagy más okra. – Segítek magának, ha akarja.

– Kedves magától, William, de nem akarom bajba keverni.

– Engem nem olyan könnyű, higgye el – mosolygott meggyőzően. – Ha úgy alakul, meg tudom magam védeni. És akár Önt is.

– Miért akar segíteni? – értetlenkedett továbbra is Theresa. Jogosan. William teljesen ismeretlen, most beszélnek másodszor.

– Meghatott a történet és bevallom kíváncsivá is tett – felelte őszintén. – Tudja nekem ez az életem. A múlt, rejtélyek megoldása. Talán a segítségére lehetek.

– Rendben, de bármikor kiszállhat, ha úgy érzi túl veszélyes, vagy nincs ideje rá. Meg fogom érteni. Én viszont sosem fogom feladni. Meg fogom találni, ki a felelős anyám haláláért – nézett William szemébe, akit az elszánt tekintet biztosított arról, hogy a nő minden szót komolyan gondol.

– Jól van. Mondjon el mindent, amit tud.

Theresa az este hátralevő részében elmesélt mindent részletesen. Elmesélte, mikor, hogyan találták meg Helent. Mit írtak az orvosi jelentések, mit mondott a rendőrség. Elmondta azt is, hogy Adam figyelmeztette, hagyja abba a nyomozást, mert baja esik. Ebből arra következtetett, hogy valamit a rendőrség is eltitkol. William figyelmesen végighallgatta, megfogadta magában, hogy ha hazamegy, elmélázik a múlton, és próbál visszaemlékezni azokra az időkre. Bár neki akkoriban, egészen más problémái voltak, el kellett menekülnie azok után, amit tett. Azonban voltak dolgok, amik nagyon is élénken éltek az emlékezetében. Sosem gondolta, hogy valaha még beléjük botlik. Sosem gondolta, hogy ennyi év elteltével, újra fognak próbálkozni, ugyanott. Ostobák! És milyen veszélyesek! Meg kell őket állítania!

Amikor a könyvtáros szólt, hogy rövidesen zárnak, Theresa egy óvatlan pillanatban a kabátjába csomagolta a naplót, amit ezúttal egészen véletlenül nem adott le a ruhatárban.

– Theresa, mit csinál? – kérdezte meglepetten William.

– Muszáj elolvasnom, megtudnom mindent, nem ülhetek rajta hetekig. Majd visszahozom, ha végeztem vele.

– Ez veszélyes – tiltakozott William. – És ha rájönnek? Észreveszik?

– Senkinek nem fog feltűnni, nyugodjon meg. Rajtam kívül itt nem sok ember fordul meg. Pár nap és visszahozom.