1. fejezet

Theresa

Theresa Harris lehajtott fejjel állt a temető kapujában, és remegő kezével lenyomta a kilincset. Végigsétált a zöld füvön, elhaladt az öreg tölgy mellett, és az ismerős táblánál állt meg. A kis, vadvirágokból álló csokrot a vázába tette. Ezek voltak az anyja kedvenc virágai. Kislánykorában, ha ráértek, mindig kisétáltak a közeli mezőre és hatalmas csokrokkal gyűjtöttek az éppen nyíló virágokból. Máig visszasírta azokat az éveket. Nem volt jó felnőttnek lenni. Különösen mostanában. A bánat, gyász és szomorúság ismét könnyeket csalt a szemébe, miközben a táblát olvasgatta vagy ezredszer: Helen Harris, élt 56 évet. Szerető feleség és anya… még csak egy hónapja, hogy nincs velük, de már mindannyiuk számára egy örökkévalóságnak tűnt. Soha nem felejti el azt a napot, amikor felhívták San Franciscóban, hogy haza kell jönnie, mert valami történt az anyjával, nem sokkal azután, hogy Helen telefonált neki. A szíve, mintha ólomnehézségűvé vált volna, magukkal ragadták a félelem hullámai, a Huntsville-be tartó repülőút alatt végig imádkozott. Imádkozott, hogy Isten óvja meg Helent, aki a család összetartó kapcsa volt, és ne vegye el tőlük a legféltettebb kincsüket. Ám mire a kórházba ért, elkésett, az anyja halott volt. Ott állt az apja a folyosón, teljesen megsemmisülve attól, amit hallott. Egyikük sem számított rá, hogy elvehetik tőlük az őrangyalukat, és ezzel mindent, ami családdá tette őket. A bátyja Adam az ablaknak dőlve zokogott, csak Faye, a jégszívű nővére ült ott, mintha ő nem veszített volna semmit. Ennél szörnyűbb már soha nem történhet velük – gondolta Theresa, de ami még ennél is kínzóbb volt mindannyiuknak, hogy fogalmuk sem volt, mi történt. Helen elment a levéltárba, ahol a kutatást végezte a város történetéről írott könyvéhez, és mikor este sötétedés után hazafelé tartott, valaki vagy valami megtámadta a nyílt utcán, és halálra sebezte. Az orvosok sem láttak hasonló sérüléseket, fogalmuk sem volt, mi okozhatta. A rendőrség természetesen nyomozást rendelt el, és külön figyelemmel kísérték az események menetét, hiszen Adam Harris anyjáról volt szó, az egyik vezető rendőrükéről. Mindeddig azonban eredmény nélkül.

Theresa letörölte könnyáztatta arcát és a fogadalmára gondolt, hogy megtalálja azt, aki az anyja haláláért felelős. Bármi történt is vele, ő kideríti. Nem volt nyomozó, igaz. Még soha életében nem került szembe ilyen kihívással, de eltökéltebb volt, mint mikor a Berkley-re került és elkezdett a doktoriján dolgozni. Akkoriban sokan kételkedtek benne, nem értették, miért kell egy értelmes fiatal tanárnőnek disszertációt írni, sokan nem is tartották rá képesnek, de egy ember rendíthetetlenül hitt benne. Az édesanyja. Tartozik neki ezzel, gondolta Theresa, nem számít mennyi időbe telik, nem számít, meddig nem tud visszamenni az egyetemre tanítani, neki most itt van dolga. Véghez fogja vinni a tervét, mint ahogy a neve elé került az a két betű is, amire annyira vágyott. Ő lett az egyik legfiatalabb doktor a történelem tanszéken.

Valami megzörrent a háta mögött, ijedten rázkódott össze. Hátrapillantott, de nem látott semmit. Biztos csak egy fáról lehulló ág volt, vagy egy macska, vagy valamilyen más állat. Nem sokkal ezután, akármilyen nehéz is volt otthagyni az édesanyját, elindult vissza a házba, hogy összeszedje a holmiját és indulhasson vissza a könyvtárba, ahol pár hete a napjai nagy részét töltötte. Amikor egy utolsó pillantást vetett a kőtáblára, valami furcsára lett figyelmes. A hátoldalán karmolás nyomot fedezett fel, de nem emlékezett rá, hogy korábban látta volna. Miféle állat képes nyomot hagyni egy sírkőben? Vagy ha nem állat, akkor milyen vandál rongálja a temetőben az emléktáblákat? El ne felejtse megemlíteni a bátyjának, majd ő utána néz. Azzal sarkon fordult és elindult a kis ösvényen.

Fél óra múlva édesanyja autójával beparkolt a garázs elé. Nem szállt ki, csak ült és bámulta az üres tornácot. Délutánonként Helen ott szokott ülni és vagy olvasott, vagy hímzett, vagy kötögetett. Ez az emlékkép élénkebben élt benne az anyjáról, mint bármi más, mióta utoljára otthon járt. Most azonban a tornác üres volt. Nem voltak kint a szokásos virágok sem, sem a terítő az asztalon, amit még a nagyanyjuk horgolt, sem a limonádé a megcsorbult kancsóban. Az emlékezés és anyja hiánya könnyeket csalt a szemébe. Mivel ő volt a legkisebb gyerek, és ő lakott otthon legtovább, nagyon közel álltak egymáshoz a szüleivel. Azt gondolta, hogy még nagyon sokáig élvezheti a szeretetüket és a jelenlétüket. A legszörnyűbb rémálmaiban sem merült fel annak a lehetősége, hogy valamelyikük meghal. Ám az idő múlása egyre nyilvánvalóbbá tette a szomorú valóságot: az édesanyja többé nem jön vissza. Kikászálódott a kocsiból, megtörölte az arcát, és ekkor vette észre, hogy a bátyja kocsija is a felhajtón áll. Elindult a kikövezett ösvényen, mely az anyja virágágyásán át vezetett a verandáig, és amit az idén verbénák színpompás kavalkádja övezett. Máskor dáliákat szokott ültetni, jegyezte meg magában. Közben felért a bejárati ajtóhoz, amely ugyancsak régi darab volt, még a nagyapja munkája, és az idén erről is hiányzott az ismerős ajtódísz. A ház hatalmas volt, igazi déli stílusban épült. Nagy oszlopokkal, verandával, belül tágas terekkel. Ahogy lenyomta a kilincset, szó szerint beleütközött valakibe. Még nem látta a férfit, aki rendőr egyenruhát viselt. Magas volt és a bőre, mint a csokoládé, a pillantása átható, de ugyanakkor kedves. Rövidre nyírt haja apró csigákba göndörödött.

– Elnézést – mondta hátralépve.

– Én kérek elnézést – válaszolt a férfi. – Nem számítottam rá, hogy valaki áll itt.

– Adam húga vagyok – nyújtotta a kezét – Tess… akarom mondani Theresa.

– Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem Trevor Scott – erős, határozott kézfogása volt. – Nem rég helyeztek ide, rendőr vagyok – bökött a jelvényére széles mosollyal.

– Áh, igen, sejtettem – viszonozta a mosolyt a nő.

– Hello doktornő! – jelent meg a bátyja, Adam – Merre jártál?

– Virágot vittem a temetőbe – valamit még akart mondani ezzel kapcsolatban Adamnek, de kiment a fejéből.

– Látom, Trevorral már találkoztatok. Csak egy kávéra ugrottunk be, megyünk is, mert folytatódik a nyomozás a banda ellen, ami mostanában erre felé garázdálkodik.

– Oh, igen! – kiáltott utánuk Tess. – Láttad már te is a sírkövön azt a furcsa karcolást?

– Nem tudom, miről beszélsz, hugi – azzal le is rázta a testvérét és a magas néger férfival együtt elhajtottak az őrsre.

Theresa belépett a házba, ahol az apját pillantotta meg először a nappaliban ülve, előtte jó pár sörösüveg. Belesajdult a szíve, ahogy a férfire nézett. Az az erős, szilárd erkölcsű, józan férfi az anyjukkal együtt meghalt. Azóta naphosszat ült a fotelban, és ivott.

– Apa – sóhajtotta bosszúsan Tess és elkezdte összeszedni az üvegeket.

– Hagyjál, Tess! – nyúlt az egyik sör után Ted Harris. – Nem kell fölöttem anyáskodni!

– Tönkre teszed magad – vágott vissza. – Olyan vagy, mint egy kisgyerek, aki direkt akar magának rosszat. Mit szólna anya, ha ezt látná?

– Ne merd a nevét a szádra venni! – kiabált. – Ő volt a legdrágább asszony a világon! Csodálod, hogy nem akarok nélküle élni?

– Apa, – ült le elé az asztalra. – nekem is hiányzik. De ha leiszod magad, azzal nem teszel könnyebbé semmit. Attól ő még nem támad fel.

– Tévedsz, Tessa – szólította a kislánykori becenevén. – Nekem könnyebb így.

Tess egy ideig hallgatott és némán bámulta az apját. Arra gondolt, miért kellett ennek így lennie. Mit követett el az anyja az isten ellen, hogy így büntette őket? Tönkretették az egész családot. Lerombolták az idilli életet. És aki ezt tette, fizetni fog.

– Voltál mostanában a temetőben? Erre még válaszolj, aztán átengedlek a söreidnek.

– Miféle kérdés ez? – kérdezte sértődötten. – Minden reggel kimegyek. Miért?

– Ma, mikor kint jártam, észrevettem a síron valami karcolást. Nem tudom, mitől származhat. Láttad már te is?

Ted Harris mielőtt válaszolt volna, nagyot sóhajtott. Hogy mondja el a lányának?

– Tudod Tess, három hete, mikor kimentem a temetőbe reggel, anyád sírját feldúlva találtam.

– Mi az, hogy feldúlva? – hüledezett a nő.

– A föld körülötte fel volt forgatva, a növények összetörve, a sírkő pedig ledöntve. Én is láttam azt a karmolást vagy mit…

– És? Jelentetted a rendőrségen? Vagy mit csináltál?

– Semmit – sóhajtotta. Nem akarta, hogy a gyerekei tudjanak erről. – Helyreállítottam mindent, amennyire tudtam.

– De miért apa? – Tess arcáról a meglepettségen túl düh volt leolvasható, pontosan az, amire az apja számított.

– Azért, mert a rendőrség nem tesz semmit. Fogalmuk sincs, mi történt Vele. Semmirevaló banda.

– De hiszen a nyomozás jelenleg is zajlik. Ez bűntény, apa. Bele akarsz te is keveredni? Eltüntetni a nyomokat épp olyan súlyos, mint elhallgatni, ki tette.

– Anyád nem érdemli ezt! – zokogott fel a férfi. – Fogalmam sincs miért tették ezt vele! Ő soha, senkinek nem ártott, most meg még a sírját is meggyalázzák! Nem fogom hagyni, hogy az ostoba zsaruk felássák a sírt, előszedjék onnan őt, sem pedig, hogy az egész város ezen csemegézzen! Te sem mondhatod el Tessa.

– Jaj, apa… ezzel lehet, hátráltatjuk a nyomozást. Adamnek se mondtad el?

– Ő is csak egy közülük. És most hagyj!

Theresa mélyet sóhajtott ismét, majd felállt, és otthagyta az apját. Mi jöhet még? Ezt már nem lehet bírni ép ésszel.

A konyhába ment, ahol halomban állt a piszkos edény. Feltűrte az inge ujját, és nekilátott mosogatni. Pár perc múlva megjelent a nővére, Faye. Szép nő volt, magas, fekete hajú, kék szemű, az édesanyjuk mása. Ám csak külsőre hasonlított rá, jegyezte meg magában Tess. Belülről semmi sem volt benne Helen kedvességéből, nagy szívéből. Önző volt, és csak saját maga érdekelte. New York egyik legmenőbb kereskedelmi cégét irányította, de fiatal kora ellenére – alig volt túl a harminckettőn – többet elért, mint sokan egész pályafutásuk alatt. A családjával jóformán csak telefonon tartotta a kapcsolatot. Aznap, mikor felhívták, hogy az anyjuk kórházban van, kelletlenül utazott oda, mondván neki nincs felesleges dolgokra ideje. Aztán már másnap visszautazott New Yorkba, és csak a temetésre ment vissza Huntsville-be. Azóta is a telefonjához volt ragadva, és mint a világ legfontosabb üzletasszonya járkált a házban. Tess tudta, hogy nem fog sokáig maradni. Sosem tette.

– Este visszamegyek – jelentette ki köntörfalazás nélkül.

– Faye, – fordult felé Tess és megtörölte a mosogatástól vizes kezét. – Nem teheted, mikor a család széthullóban van. Nézz rá apára! Szüksége van ránk.

– Sajnálom, húgi. De nekem van fontosabb dolgom is, mint azt a vén bolondot ajnározni, aki nem lát túl az önsajnálaton.

Theresa azt hitte, rosszul hall. Ennyire nem ismeri a nővérét? Ennyire kegyetlen volna?

– Az a „vén bolond” az apánk, aki felnevelt minket. Akinek mindent köszönhetünk – kezdte, bár tudta, hogy valószínűleg a szavai nem fognak célt érni. – Elvesztette a társát, akivel leélte a fél életét. Az a dolgunk, hogy itt legyünk és segítsünk neki.

– Neked mindegy, hisz neked nincs saját életed San Franciscóban. A te óráid akárki megtarthatja, doktornő. Az én munkámat viszont senki sem tudja helyettem megcsinálni.

– Oh, bocsáss meg! – hajbókolt gúnyosan Tess. – Mindig elfelejtem, hogy én csak egy egyetemi tanárnőcske vagyok, aki semmilyen fontos munkát nem végez. Mindig az én dolgom, hogy feladjak mindent, és ha bármi gond van, itthon legyek.

– Nem én mondtam – kacsintott Faye.

– Hogy tudsz ilyen lenni? – kiabálta Tess. – Meghalt az anyánk és ez is hidegen hagy? Valaki megölte őt, Faye! Hát nem érted?

– De igen, Tessa, pontosan értem – sóhajtotta és egy pillanatra őszintének tűnt. – Én ebből ki akarok maradni. Bármiben is volt bent anya, nem akarok róla tudni. Szerintem nem véletlenül ölték meg! Az utóbbi időben, mint valami megszállott kutakodott a múlt után a levéltárban.

– Történész volt, és könyvet írt a város alapításáról. Ezt a munkát máshogy aligha lehet elvégezni.

– Mondj, amit akarsz. Higgy, amit akarsz. Van itt valami, amiről senki sem beszél. Olvasd el az orvosi jelentést. Valahányszor belenézek, rágondolok, a hideg futkos a hátamon. Ha neked ez kell, hát maradj, de én lelépek.

***