Másnap reggel a számítógép jelezte hogy kicsit később kezdődnek az órái. Ez jó hír volt s a kislány megkönnyebbült hogy nem kell egyből szembenéznie a többiekkel. Az étkezőbe ment jó korán, mert remélte hogy elkerüli a kíváncsi szemeket. Meglepetésére már jó nagy volt a nyüzsgés. De most már legalább gond nélkül hozzájutott az ételhez. Az ebédlőterem legvégében Karsal-Bart fedezte fel, néhány hallgatag legény társaságában. Senkire nem néztek és egymás közt sem beszélgettek. Sietősen fogyasztották el a reggelit. Karsal most észrevette, de nem intett neki, és nem is hívta oda. Egyszerűen levegőnek nézte a lányt. Kul-Anni elszomorodott, de nem mert magától odamenni mert félt az elutasítástól. Leült inkább egy távoli asztalhoz, és egyedül, magányosan eszegetett. Figyelte az érkezőket. Senki nem köszönt neki, senki nem akart mellé ülni. És ő sem mert odamenni egyikükhöz sem, mert még nagyon élénken élt benne Harga tegnapi durvasága. Igyekezett az evéssel, aztán csendesen kisurrant. Minél hamarabb el akart tűnni a szemük elől. Senki nem törődött a kislánnyal, csak Karsal sólyomszemei követték lopva a mozdulatait.

            Elhatározta hogy a könyvtárba megy. Igen, ott biztosan otthonosan fogja érezni magát, a könyvek mindig megnyugtatták. Most sem csalódott. A könyvtártermek melegek és világosak voltak. Csodaszép könyvek mindenfelé, azt sem tudta melyikhez kapjon. Kiválaszott egy szép legendás könyvet és elhúzódott a legtávolabbi sarokba. Jó messzire, a polcok takarásába hogy senki se láthassa és zavarhassa. Éppen csak elkezdte volna olvasni, mikor valaki csendesen ráköszönt:

-          Hega.

Megfordult és akkor látta hogy a nyakigláb fiú az, akivel tegnap elsőre harcolt. Rettenetesen megdöbbent hogy valaki megszólította, nem pedig elhúzódott a közeléből. Viszonozta a köszönést és azt hitte ennyi is volt, mert azt végképp nem remélte hogy valaki ennél is többet beszéljen vele. De a fiú csak félszegen megállt, és bátortalanul folytatta:

-          A nevem Belár. Te pedig úgy tudom Racsa vagy.

-          Igen! Én a harmadik osztályba járok, és te?

-          Én a másodikba.

Kul-Anni úgy érezte menten meghasad a boldogságtól. Kezdett melegedni a szíve a jó szóra. Végre valaki kedves hozzá! A fiú még kezet is nyújtott neki, aztán folytatta:

-          Ügyes voltál a tegnap a kiképzőpályán. A Nagyvezérek is megdícsértek utána. Hallottam ahogy rólad beszélgettek.

-          Csakugyan?

-          Igen. Ise-Gulannak gratuláltak a lányához.

-          És ő erre mit mondott?

-          Nem mondott semmit. Elment.

-          Ó, értem.

-          De jól elbántál a beképzelt Karsal-Barral! Mindenkinek tetszett!

-          Dehát nem is én győztem! Ő győzött sajnos.

-          Tudod mennyi ideig harcoltatok? Egy teljes fél óráig. Még soha senki nem bírta ennyi ideig ellene.

-          Lehet hogy ő is öregszik és meglassúlt.

Erre mind a ketten hangosan felkuncogtak.  Kul-anni belenézett Belár szemébe. Kedves, tiszta szemek voltak, de valami keserű szomorúság lappangott bennük. Most odébhúzódtak egy kicsit, és csendesen tovább beszélgettek:

-          Mondd csak, meg tudnál engem is tanítani azokra a mozdulatokra? Tudod nekem kicsit hosszabbak a lábaim, nehezen találom az egyensúlyt.

-          Persze! Van egy ötletem. Tanítás után kimehetnénk tűzlabdázni. Az sokat segít hidd el. Mit szólsz?

-          Rendben. Csak meg ne lássa senki. Az kicsiknek való játék.

-          Ne félj, majd kilessük hogy senki ne legyen a pályán.

Megint kacagtak s a kislány rákacsintott. Akkor vette észre hogy a fiúnál mindenféle mappák, vázlatok és tehnikai rajzok voltak.

-          Ezeket te rajzoltad?

-          Ó igen. Tudod, én jobban szeretem a matematikát mint a harcokat. Sajnos ez az én bajom. Hajtóműveket tervezek. Mérnök szeretnék lenni.

-          De hiszen ez nagyszerű! Akkor te vagy itt a legjobb matekes. Biztosan mindenki téged nyaggat a házikkal.

-          Ó dehogy. Igazából nem. És sokszor szívesen elcserélném ezt a tudományt egy kicsit erősebb lábakra.

-          De miért? Hiszen ez nagyon fontos. Egy hajó sem mehet jó motorok nélkül.

-          Az igaz, csak mások ezt nem látják, nem így gondolják.

-          Hogyhogy mások? Kicsodák?

-          Például Harga.

-          Ó értem. Buta tyúk, ne is törődj vele. Pedig ráférne egy kis matek korrepetálás.

-          Tőlem nem fogadja el.

Mélységes csend borult rájuk. A kislány kezdett érteni valamit. Szégyenlősen megkérdezte:

-          Tetszik neked ez a Harga?

-          Eh, Harga mindenkinek tetszik. Mindenki odáig van érte.

A fiú elpirult. Kul-Anni meg sem mert szólalni. De Belár most már témába tette:

-          Harga szereti ha sok fiú van körülötte és ha megdícsérik hogy szép és okos. Csakhogy neki senki se kell, csak egyetlen egy valakire fáj a foga. Karsal-Barra. Állandóan körülötte legyeskedik, mindent megtesz hogy felhívja magára a figyelmét. De Karsalt nem érdekli. Őt semmi nem érdekli, főleg nem a lányok. És rettenetesen goromba és lekezelő. Egyszerűen megközelíthetetlen. Borzasztóan kevély, nem barátkozik senkivel. Persze elszállt magától mióta ilyen nagy pozicióba került.

-          Miféle pozicióba?

-          Hát a Nagyúr mellé. Állítólag annyira erős, hogy már tizenhárom évesen áttörte az Onta Maiája jégpáncélját. Ilyen eddig még nem volt. Nem is lakik itt velünk, a növendékek szállásán. A Nagyúr mellett van a szobája, a Nagyvezérek között választhatott lakosztályt. És már harcosoknak parancsol, háborúkba jár. Sokan irigylik emiatt. Pedig hát, na, megdolgozott érte, nem arról van szó. Csak lehetne kicsit szerényebb. De hát tudod milyenek a fekete hagurik.

-          Milyenek?

-          Hát csak ilyenek mint ő. Vadak. Nem lehet velük két értelmes mondatot váltani. Mogorvák és udvariatlanok. El vannak szállva, mert hagyományosan ők a legerősebb haguri fajta, a legjobb harcosok. Mert a fekete tűz a legerősebb mind közül. Én nem is értem hogyan tudtad visszaverni.

-          Belár, szerintem a három tűz egyforma. Nincs közöttük erősebb vagy gyengébb. Az embereken múlik minden, akik használják őket.

-          Nem, nem. A fekete tűz a legnagyobb, hidd el.

Kul-Anni azért most felháborodott. Hogy Karsal luxuslakosztályban pöffeszkedik, míg ő, a törvényes hercegnő csak a legkisebb növendékek között kapott helyet. De aztán eszébe jutott hogy Belárnak igaza van, és végső soron nem lehet elvitatni a fekete haguri fiú érdemeit. Maga sem értette hogy miért, de csak úgy kiszaladt a kérdés a száján:

-          És Karsalnak biztos nem tetszik Harga?

Elpirult a kérdésbe. Belár csodálkozva rámeredt és elmosolyodott:

-          Nem, egészen biztosan nem. Bármit kérdez is tőle, Karsal sose válaszol neki. Levegőnek nézi. Igazság szerint, mióta Karsalt ismerem sose láttam még ennyit beszélni, mint amennyit a tegnap hozzád szólt. Még soha senkivel nem foglalkozott és kommunikált ennyit.

-          Micsoda? Hiszen alig egy-két szót beszéltünk!

-          Ja, persze. Meg harc közben állandóan kiabáltatok egymás fejébe.

-          Én arra nem is emlékszem. És ti azt hallottátok?

-          Persze. Mindent. Nem fogtátok vissza magatokat. Azt hiszem Harga most nagyon utál téged, mert Karsal szóra méltatott.

-          De hiszen Karsal gyűlöl engem!

-          Az nem számít. A lényeg az, hogy egyáltalán valami érzelmi reakciója volt veled kapcsolatban. Mert egyébként nem szól senkihez és nem érdekli semmi. Mindenkit alacsonyabbrendűnek tart magánál, de azt hiszem veled pórul járt.

Szedelőzködni kezdtek, mert a könyvtárosok már rájuk szóltak hogy ideje indulni. Akkor Kul-Anni még megkérdezte a fiút:

-          Te Belár, mondd csak, merre tart a Dobbantó? Hová megyünk?

-          Hogyhogy hová? Hát haza, Athalandára, természetesen.

Akkor Kul-Anni szívében megmozdult valami. Az otthon, a haza, olyan szavak voltak, amelyekért érdemes élni és küzdeni. Megnyugodott hogy nem azonnal a háborúba indultak. Tehát előtte még hazamennek. Egészen megvidámodott. És most már  van egy barátja is, akivel mindent megbeszélhet. ĺgy azért sokkal könnyebb lesz a dolgokat elviselni. Nagyokat szökkelve szaladt az osztályterembe, és büszkén felvetett fejjel ült Karsal mellé. Egész nap rá se nézett, sőt, egyáltalán nem is szólt senkihez. Eljátszotta a dacos, beképzelt hercegnőt. Ő nem akárki itt, és ezért nem is barátkozik akárkivel. Az órákon remekelt, ügyesen megoldotta a feladatokat. A tanárok megdícsérték, és látta hogy Harga paprikavörösen fordul hátra és bámul rá. Villámokat szórt a szeme, de a lányka nyugodtan állta a tekintetét. Tanítás után pedig azonnal kisietett a teremből, mint akinek halaszthatatlan dolga van. És valóban az is volt, mert Belár már várta a pályán. Hatalmasat tűzlabdáztak, és a kicsi lány sokat magyarázott neki. Megpróbálta úgy tanítani mint  annakidején Messzenéző őket. Türelmesen, sokat ismételve a mozdulatokat. És Belár lassan de biztosan haladt. Megértette és megjegyezte a dolgokat. Hálásan csillogott a szeme.

-          Köszönöm Racsa! Jobban magyarázod mind Kopogó! Jó lennél tanárnak.

-          Nincs mit Belár. Segítesz a matekpéldákkal?

-          Hát persze!

Vidáman nevetgélve indultak vissza. Akkor hirtelen kürtök harsantak. Mindenki megdermedt, aztán egyszerre kezdtek sietni egy irányba.

-          Mi történik? – kérdezte Kul-Anni.

-          Elértük Athalanda határát. Ez azt jelenti hogy ma este elmarad az edzés. Mehetünk megnézni a belépést a Birodalomba. Csodaszép látvány mindig, gyere gyorsan hogy jó helyet fogjunk.

Lélekszakadva rohantak. Kul-Anni alig bírta tartani a lépést a hosszúlábú, gyors fiúval. Egyszerre eszébe jutott valami, és meg is mondta Belárnak, hogy ezekkel a gyors lábakkal még lehetne kezdeni valamit. Harc közben akár nagy előnyt is jelenthetnek. Belár elmosolyodott és intett neki hogy siessen. Végigszáguldottak megszámlálhatatlan folyósókon és a többiekkel együtt egy hatalmas terembe értek. A terem egyik fala óriási, áttetsző üveg volt, és azon keresztül bámult kifelé mindenki. Nagy kiáltozás volt, és sokan nevetgéltek. Belár közelebb furakodott és húzta maga után Kul-Annit is. Egészen az kristályüveg mellé értek, és a kislány az orrát is hozzányomhatta.

-          Odanézz! – kurjanott Belár.

Kul-Anni előszőr csak azt látta, hogy a hajó körül rengeteg másik űrhajó úszik az űrben. Egy teljes haguri flotta. Voltak egész nagy rombolók, és kisebb vadászgépek. És akkor a távolban megpillantott egy vékony, fehér csíkot. A vonal egyre erősődőtt, egyre fehéredett. „Maiák!” ismerte fel a kicsi lány, és elszorult a szíve is az izgalomtól. Még szorosabban az üvegre tapadt, hogy jobban lásson. A fehérség pedig egyre csak nőtt és nőtt, és már hatalmas, összefüggő jégpáncéllá duzzadt. Kul-Anni elképedve tapasztalta, hogy ezek nem is igazán Maiák, hanem egy óriási, fehér jégfal, ami teljesen körbefutja a teret. Minél közelebb mentek, annál hatalmasabbnak tűnt, és egybefüggően beterítette a világűrnek ezt a szeletét, mintha csak egy védelmi határvonal lett volna, egy kristályos burok. Amerre csak a szem ellátott ez a fehérség terjedt és szaladt minden irányba, és egyszerűen lehetetlennek tűnt rajta áthatolni. Felülete matt és síma, nem látszik semmi a mögötte rejtőző világból. Akkor a flotta előörse lassan, komótosan megkezdte az áttörést. Fantasztikus látvány volt. Ahogy a hajók orra recsegve, ropogva belevágott a jégbe, a fehér anyag megfolyósodott és elpuhult, de csak ott azon a kis helyen. Az űrrepülők egytől egyig felizzottak és kezdtek úgy kinézni, mint valami tűzgolyók. Bejutottak a jégrétegbe, és vörösre, rózsaszínre, meleg barnára festették a kristálytükör felületét. Mint apró, nyíló virágok a mezőn, úgy nyíltak a tűzszirmok a jégtest belsejében. Lobogtak és haladtak előre. Egyszerre gyúltak fel, és pazar tüzijátékot rendeztek. Kul-Anni csak úgy szívta magába a csodás képet.

-          Ilyen a kenin is, – magyarázta Belár – csak ott nekünk kell feltüzelni a hajót, itt meg a hajó hajtóművei csiholják a lángokat.

-          A Dobbantó hány hajtóművel megy?

-          Tízzel. És a központi motor egy mázsás tűzkristályhoz van csatlakoztatva. És az egész hajótest a Maia véréből épült. Kilenc pajzs van rajta, és egy biztonsági burok.

-          Ez igen. Mennyi ideig épült?

-          Pontosan száz évig.

-          Olyan sokáig? Mi tartott annyi ideig?

-          Ise-Gulan a saját kezével építette, három Nagyvezérének a segítségével. Azok közül ma már csak Kopogó van köztünk. Csak ők ketten ismerik a hajót teljes egészében. Csak ők igazodnak ki ebben a labirintusban. És azt mondják a Nagyúr újabb hajó építését tervezi.

Kul-Anni elnémult, mert most már ők következtek. Kecsesen lebegett a Dobbantó a jégburokba. Olyan finoman törte meg, hogy éppen csak hallatszott a jégszilánkok sercegése. Bepárásodott az ablak, azután pedig jégvirágok kezdtek nőni rajta. És puhán, egyenesen haladtak előre. Körülöttük szikrázott a jég. Vörös lángok lobbantak és megfényesítették a vastag üveget, az arcukat, a falakat. Mintha egy másik világban jártak volna. Már jócskán benne robogtak a jégben. Az egész csupán öt percig tartott, de olyan volt mintha a tűz és jég kellős közepében fickándoztak volna egyszerre. Csak mentek és mentek előre. Mintha nagy termek nyíltak volna előttük, s mindegyiknek más-más a fala. Egyszer csillogott akár az üveg, másszor megfakult, aztán sziporkázott mint a gyémánt, végül pedig izzó vörösre váltott, ami már-már kékesfeketébe hajlott. Cirógatta, nyaldosta az élő tűz az erős jégtömböt. És azonnal öszeszűkűlt, összezsugorodott utánuk a vájat. Mintha egy hegy gyomrában fúrták volna magukat előre. Végül aztán kijutottak. Nem döccentek, nem is zakatolt alattuk a hajó. Lágyan suhantak előre. Akkor Kul-Anni végre megpillanthatta a Maiákat.

            Szinte elvesztette az eszét az izgalomtól. Igazi, eleven Maia bolygók voltak, csodaszép, kristálytiszta, vakítóan fehér jégpáncéllal. Sűrű hálózatban álltak, és néhány nagyobb csoportosulás közepéből kimagaslott egy-egy gigászi példány. Onta-Maiák voltak. A Nemzetséganyák fenséges, méltóságos körökben keringtek a tengelyük körül, és lassan, puhán pörgették a hozzájuk kapcsolódó Maiákat. És testükből sűrű, vastag nyalábok indultak ki, és a hatalmas jégfalhoz csatlakoztak. Mint ezer, meg ezer nyúlvány, úgy szaladtak ki az elő bolygókból a hosszú jégcsapok, és táplálták az imént áttört falat. Akkor a kislány megértette, hogy az egész birodalom köré ilyen hatalmas jégburkot húztak a Maiák, ami tulajdonképpen zseniális ötlet, és extra védelemi vonal volt. Az élő bolygók kecsessége, a szépsége olyan érzelmi lavinát indított el a kislányban, hogy kicsordulatak a könnyei. Belár diszkréten a fejébe hatolt és rászólt hogy fogja vissza a sírást. Merthogy nem illik azt. Kul-Anni tudta, persze hogy tudta, de arra gondolt hogy Belárnak  és a többieknek fogalmuk sincs mit is él ő most át. Hogy mit jelent annyi időt otthontalanul, gyökértelenül élni, a leghalványabb remény nélkül. Hogy mit jelent mikor az ember azt hiszi meghalt és odaveszett a nyelve és a fajtája. Hogy széles-e világon nincs már semmi, csak az emlékei egy valaha volt szebb múltról. És csak álmodozhat a múltban a jövőről. Ezek a hagurik nem tudják mi az meghalni. Odaveszni. Teljesen és visszahozhatatlanul. De ő, Kul-Anni tudja. És most már fél, és retteg, mert egyre csak az jár az eszében hogy ez a csodálatos világ is elpusztulhat. Nem tudja miféle ellenség az Azarik. De ha a Nagyúr szerint elég kétezer harcos és két hét, akkor nem lehetnek olyan veszélyesek. Ezzel szemben a világ túlsó oldalán, a Kihúnyt Napokon túl, ott vannak a kumlák, és szaporodnak, és veszélyesek. És ő nem mondhat semmit arról a másik világról. Egészen belehabarodott ebbe a fájdalmas gyötrődésbe. Szinte elszédült bele. Belár akkor megkapta a karját:

-          Jól érzed magad?

A lányka csak intette hogy igen, semmi baj. Majd egy hosszú, bizsergő érzést tapasztalt a hátában. Megfordult és a távolabb álló Karsal-Bar szemével találkozott. A fiú kíváncsi tüzes szemekkel bámulta, és a kicsi lány elpirult a nézésétől. Kopogó állt a fekete kölyök mögött, és csendre intette a fiatalokat. Közölte velük, hogy holnap reggel korán kell kelniük, mert a Nipparura fognak leszállni és segíteniük kell az áruk behordásában és a Dobbantó feltöltésében. Karsal-Bar fogja leosztani a feladatokat, és kinevezni a csoportfelelősöket. Ő szervezi majd a munkát. Aztán Kopogó még rájuk dörrent:

-          Ajánlom hogy minden rendben menjen. A Nipparun tartózkodik a Kancellár. Holnapután fog a hajóra lépni, és mire megérkezik mindennek tökéletesnek kell lennie.

Azzal Kopogó otthagyta őket. Kul-Anni kétségbeesetten pislogott Belárra. A nyurga fiú pedig magyarázni kezdte.

-          Fel kell tölteni a Dobbantó készleteit. Sok lesz holnap a dolog, s reggel elmaradnak az órák. De a délutáni edzésre visszaérünk.

-          Mi ez a Nipparu? Az nem egy Maia, ugye?

-          Nem, a Nipparu egy régi szövetségesünk. Elég fejlett népség, néha kicsit lázadozik, de alpjában semmi gond vele. Ellát minket üzemanyaggal és élelemmel, és cserébe mi megvédjük a külső támadásoktól. Kiterjesztettük a Birodalom határvonalát ilyen messzire is, és sok szövetséges, segítőkész nép élvezheti a jégmező biztonságát.

-          De mi szükségünk nekünk az élelemre?

-          Semmi. Elvisszük máshová és eladjuk. Veszünk rajta fémeket és nyersanyagokat amiket a Maia nem tud megtermelni. Nipparu ezzel fizeti az adóját. Kereskedelem az egész.

-          Értem.

Aztán ők is odaléptek Karsalhoz a beosztásért. A kislány látta, hogy a fiú saját maga mellé vette őt. Egy párban lesznek reggel. Nem szólt semmit, csak dacosan és mélyen a sötét, fekete szemekbe nézett. Azután hetykén elfordult. Karsal még dühösen utánaszólt:

-          Reggel korán indulunk. El ne késs!

-          Én sose szoktam késni. Csak nehogy te elaludj.

A csípős válasz után a lányka azonnal faképnél hagyta. Mindenki megdöbbenve hallgatta a kis évődést, és Karsal lángba borult arccal, reszketve adogatta tovább a beosztásokat. Majd ő is sietősen távozott. Még sose érezte magát ennyire összezavarodva.