Asztaltársaságok

   Már csak az utolsó kortyok voltak hátra a korsó sörből. Így is túlságosan megmelegedett, egészen élvezhetetlenné vált az ital, a tetején a hab aprócska pamaccsá zsugorodott, és bár az ember nem igazán szereti a habot, mégis az a korona a sör felszínén, az egyik legfontosabb jelkép. A korsó oldalán fennkölt vörös sávban az Arany Ászok szó díszelgett, vagy éppen kesergett, mint egy ócska márka szimpatikus reklámfelirata. A sör azonban valódi cseh sör volt, de mivel a kocsmában egy egész garnitúrát tartottak Arany Ászok feliratú korsókból, orrvérzésig mindenkinek abban csapolták a sört; talán vigyázva a komolyabb, drágább korsókra, talán kerülve a sznobizmust, mindenesetre mindenki az egyszerű, öblös, füles korsóban kapta a szomjoltó folyadékot.

   Hűvös légáram kígyózott be mérhetetlenül lassan odakintről a nyitott ablakon, a perzselő nyári melegből valami csoda folytán leszakadt egy kicsike hűs szellő, és benyomult a sörszagú, izzadságszagú, áporodott kocsmai levegőbe. A pult rozoga fapultján felfeslett a festék, amelyet már ki tudja, hány évtizede kentek rá, a felette lógó ugyancsak fából készült pohártartóról foghíjasan lógtak az olcsó talpas poharak, amelyekbe az előkelőbb vendégek részére mérték a jónak álcázott borokat. A pult mögött, háromlépésnyire óriása polcrendszer futott a piszkosfehér falon, rajta olyan drága italok, mint az Unicum, vagy a Finlandia vodka, de őriztek ott aranysárga Becherovkát, és sötétszínű St. Hubertust is. Egymás mellett sorakoztak az igényes italok, amelyekből néhanapján rendelt valamiféle erre tévedt utazó, vagy tehetősebb fiatal, egyébként oly magányos álldogáltak ott azok az üvegek, mint egy elítélt rabokkal megrakott szállítójármű utasai.

   A kocsmáros, magas, cingár férfi, alig negyvenéves, unott mozdulatokkal a körmeit piszkálta egy fogvájó segítségével; elmélyült ténykedéséhez furcsa grimaszokat vágott, mintha gyötrődne az egész hajcihőtől; egész lényéből olyan megvető unalom áradt, hogy az ember kétszer is meggondolta, hogy odamenjen-e kérni egy kört. Pontosan húszpercenként hirtelen mozdulattal bepörgetett az arcába egy feles konyakot, a rosszabbik, olcsóbb fajtából, aztán két percig fintorgott, húzogatta az orrát, és visszatért a mosogató széléhez, amelynek nekidőlt, és tovább piszkálta a körmeit.

   Mindössze négy nagyasztal foglalta el a helyiséget, amelyet legalább egy hónapja takarítottak utoljára, a kosz mégsem volt szembetűnő. A sarokban ácsorgó nagyasztalt Hazának nevezték el az öreg törzsvendégek, ott bonyolították le naponta esedékes dominópartijukat; ott ültek néha nyolcan-tízen is, hatvanéves asszonyok társaságában, akik már elvesztették férjüket, vagy éppen készültek elveszíteni; voltak ott illatos öregasszonyok, akiknek örökösen mosolyra húzódott a szájuk, de ültek annál az asztalnál koszos asszonyok is, koszos körmökkel, festetlen arccal: ők olcsó fröccsöket ittak, és általában jobban káromkodtak, mint az öregurak. A Hazától mindössze háromlépésnyire állt a Trófea, ez az ugyanakkora asztal, mint az előző, és ezt azért nevezték Trófeának, mert ez valamikor az Állami Vadásztársaság tulajdonában volt, és ezen hasították fel a hatalmas vadkanok és szarvasok lelőtt tetemeit; egyes mesék szerint a Trófeán a környék legnagyobb szarvasát terítették ki, és osztozkodtak rajta a becses vadászok.

   Középen jó nagy pálya terült el a négy asztal között, jó hét-nyolc lépés kellett, hogy az ember a másik két kisebb asztalhoz érjen. Az egyiket, amely az ablak mellé volt állítva szorosan, hogy csak három oldalról lehetett leülni, Klozetnak nevezték, de hogy miért, azt már senki nem tudja; talán a túlságosan megviselt lapja miatt, amelyen egymást érték a vágások, bemetszések, régen ottfelejtett foltok virítottak a sötétbarnává érett asztallapon, és a közepén végigfutó repedésbe valakik néhányszáz gyufaszálat rejtettek. Általában ennél az asztalnál ültek az öreg alkoholisták, akik napi száz meg kétszáz forintokkal jöttek a kocsmába, hogy igyanak egy korty pálinkát, vagy kérjenek egy kisfröccsöt; leültek a Klozethez, néha kezükbe vették a Nemzeti Sportot, vagy a Borsot, esetleg a Blikket, és rövidlátó, kancsal szemükkel olvasták a válogatott cikkeket, amelyek némi figyelmet érdemeltek még. Ennél az asztalnál ücsörögtek azok az öregek, akik legalább harminc éve jártak már ebbe az italmérésbe; kopaszok és sűrű, fakóhajú aggastyánok; alacsony és termetes emberek; tehetősebbek és valódi földönfutók… Némelyik vidámabb hangú úriember gyakorta harsogta a vendégeknek, hogy a demokrácia krémje foglal helyet általában a Klozetnál – gazdagok és szegények -; ettől indult csak be esténként a nagy beszélgetés, aminek a vége mindig az lett, hogy egyik-másik vakmerőbb részeges kint találta magát, miután erélyesen kitessékelték a kocsmából.

   Az asztalhoz legközelebb állt a Klozet testvére, a Katinka, méreteivel valóban a testvére lehetett az öregek törzshelyének, de küllemében sokkal takarosabb volt, az asztallap egészen újnak látszott, ezt nem merték sohasem bevagdosni, ezt nem metszették meg mindenféle tőről metszett csirkefogók, és a poharakat is inkább alátétekre rakták az italozók, nehogy meglátszódjanak a sörből, borból készült gyűrűcskék. Néhanapján még hófehér abrosz is került a Katinka testére, mert arról szándékoztak falatozni délidőben a munkások, akik betértek ide a kis batyujukkal, amikből szalonna, kolbász, vöröshagyma, kenyér került elő. Az asztal egyébként arról a kapta a nevét, hogy valamikor, az ősidők homályába veszve, ezen az asztalon tette magáévá a negyvenesztendős gipszmunkás a falu legszebb leányát, a Katinkát; körülvette őket a kocsma népe, hangos kiáltások és éljenzések közepette történt meg az aktus, hogy aztán jó negyven évet végigélve, egy napon hunyják le szemüket, amelynek következtében végérvényesen kinyitották szemüket az öröklét felé… Voltak ilyen vidám történetek a kocsma történelmében, de akadtak kevésbé felemelő esetek is, mikor szutykos cigányok próbálták átrendezni a helyiség arculatát, beleértve a bent iszogatók arcberendezésével, de összefogással és szeretettel elűzték őket a három faluval odébb kuporgó putrikig. Az egész kocsma híven tükrözte az emberiség, benne a magyarság arculatát: bárki betérhetett ide egy-egy italra, letáborozhatott a Katinkánál, hogy bekebelezze az ebédet, de amint másoknak kívántak ártani az új jövevények, mindjárt kijjebb lettek tessékelve, olykor tetőlécek és vasvillák segítségével; békesség uralkodott mindenen, és egyfajta derűsnek látszó mélyben szunnyadó melankólia, amitől senki nem tudta pontosan, mikor mit kell tennie…

   Napközben nem sokat ácsorogtak a pultnál, alig lehetett összeszámolni öt-hat embert, de hat óra után, mikor mindenki végzett a napi robottal, alig negyedóra alatt megteltek az asztalok, a pultoknál egymás könyökéhez értek a foltos ruhákban ácsorgó ivók, akkor aztán a napközben oly költői csend egyszerre megtelt kintről hozott feszültséggel, emberek szóltak emberekhez, poharak koccantak, és koppantak az asztalokhoz.

   Ezen a nyári délutánon valóban hamar megmelegedett a sör. Az ember rendesen lenyelte a felét, mire a másik fele enyhén langyos löttyként ült meg a pohár vagy korsó alján, elveszítve minden fenségét, minden csodálatosságát, hogy átadja önmagát a mindent körülvevő enyészetnek, aminek a végén a meggyalázott pusztulás jut csupán osztályrészéül. Mind a négy ember előtt sör melegedett, akik a kocsma helyiségében szétszóródtak, ahogy a hét törzs népei a Honfoglalás után a Kárpát-medencében; az egyik nyugdíjas világfi a Trófeánál telepedett le, a másik a Klozetnél találta meg hosszú évek óta kibérelt helyét, míg a másik kettő, akik látszólag együtt voltak, a pultot támasztották, amely valamivel magasabb volt, mint kellett volna.

   Hosszú percek, néha negyed óra is eltelt egy-egy mondat között, mégis olyan érzés volt, mintha a csend csupán egy láthatatlan híd lenne, amely a beszélgetés partjait összekötötte volna, hogy akadálytalanul áramolhassanak a gondolatok, érzések; míg az egyik felvetett egy ötletet, a másik alaposan megrágta magában az elhangzott szavakat, a hangok csengése rátelepedett a pohár tartalmára, és csak aztán válaszolt, mintegy mellékesen, véletlenül kiejtve a szavakat.

   - Még mindig nem fizették ki a munkát… - mondta a pultnál álló alacsony, vörös képű alak.

   Egész lényében feszült valamiféle meghatározhatatlan nyugtalanság; lent a mélyben fészkelt egy ki nem fejezhető érzés, amitől az egész férfi vibrálni látszott, sőt, mintha örökösen fortyogott volna legbelül, akár a Föld maga, és olykor megesett, hogy tűzhányóként kitört belőle a megbotránkozás, hogy a gyalázat láváját kilövellje a körülötte ácsorgókra.

   - Mikor fejezted be a melót? – kérdezte a másik férfi, aki vagy egy fejjel volt magasabb a másiknál.

   Az előbbi tétova mondat, és a kérdés között jó öt perc némaság úsztatta viharvert csónakjain a kimondatlan ítéletet és sértettséget, s ebben a csendben úgy meredtek mindketten az előttük álló poharakra, mintha bennük keresték volna a választ a megválaszolhatatlan kérdésekre, amelyekre jóval okosabb emberek is hiába keresték már a feleletet.

   A pultos még mindig a körmeit piszkálta, nagyjából ez töltötte ki a délelőttök és délutánok nagy részét, néha odanézett a pultot támasztó alakokra, gyengén megvető mosolyra húzódott a szája, aztán halk, alig hallható sóhajjal visszatért a hüvelykujjához, hogy kipiszkálja a régen kipucolt koszt.

   Megint eltelt néhány perc, lustán, lomhán vándoroltak azok a percek, közben mindenki arra gondolhatott, amire akart. A Klozetnál ücsörgő öreg felhajtotta a sörnek mindjárt a felét, aztán egy újságot tanulmányozott rövidlátó szemeivel, hátha meztelen nő képére bukkan a cikkek között; egyszerre volt az öreg unott és rezignált, mást nem is igen tehetett, mint hogy itt üldögélt napjában ki tudja hány órát, és közben négy-öt korsónál sohasem ivott többet.

   - Öt hónapja kész vagyok már azzal a tetővel – mondta ismét a vörös arcú férfi. – Ez a baj a mai társadalommal, pénz az nincs, munkát viszont mindenki akarna, az emberek alig mernek dolgoztatni, aztán mégis megrendelik a munkát, a vállalkozók felvonulnak, hogy keressenek valamennyit, a végén pedig nem fizetik ki őket… Az Isten bassza meg ezt a világot, úgy, ahogy van!

   A szavak még hosszú percekig oszcilláltak a levegőben, mígnem felzabálta őket a csend. A magas férfi kiitta a poharát, és már intett is, hogy töltsék újra. Érdemes lett volna végignézni a pultos mozgását, a lépések közben meg lehetett volna műteni, már az is kisebb megbotránkozást válthatott volna ki, ahogy ránézett a férfira, aki kért, mintha nem értette volna a gesztust, amely a világ összes nyelvén ugyanazt jelenti; és ez sem volt még elég, mert a pultos vagy két percet tanakodott magában, hogy adjon-e inni annak a szerencsétlennek; végül csapolt a pohárba sört. Olyan nyugodtan tért vissza megszokott tevékenységéhez, hogy az embernek el kellett gondolkodnia rajta, vajon valóban megmozdult-e a másik…

   - Nekem már két hónapja nincs munkám… - mondta a magas, és akkorát rándított a vállán, hogy attól lehetett tartani, mindjárt leugranak a helyükről. – Nem is igen futkározok meló után, mert amikor egész nap a pedált taposom, akkor az istenért sem akar sikerülni semmi, ha meg leszarom, mindjárt hívnak jobbról is, balról is…  

   Mondatai határozatlanok voltak, félben maradtak az áporodott levegőben, és a finom füstlepedőként lebegő mondatokat csak az egyik öreg hangos böffentése törte millió darabra, a Trófeánál háttal ülő öregé, aki cseppent sem zavartatta magát, újabb kortyot engedett le a torkán, hogy újra büföghessen. Az egyik korsó unottan koppant az asztal lapján, az újra betörő szellő megzizegtette a műanyag függönyöket; minden furcsa megszokottságban fürdött, mindennek jelentősége és értelme volt, ugyanakkor minden csak úgy lógott a levegőben, mint egy balsejtelem; az egyik pillanat súlyos teherként cipelte vállán a másikat, néha megpihenve az örökösen rohanó világ tövisszőnyegén, egyik pillanat cipelte a másikat, hogy aztán újak lépjenek a helyükbe, és a tiszavirág életű másodpercek elvonultak minden következmény nélkül, mégis nyomot hagyva, de ezeket elmosták a következő másodpercek hullámai, ahogyan a tengerparti lábnyomokat is hamar eltüntették a tajtékok; a hangok, a szagok, az ízek, mind-mind szoros hadrendben álltak, hozzáadtak valamit a jelenhez, amely nélkül nincs jövő.

   - Én még görcsölök néhány napig, meglátom, mi lesz. Az embereimnek munkát kell adnom, különben itt hagynak, ilyen szakembereket pedig nem találok egyhamar.

   Rövidesen távoztak ezek az alakok. A túlzott profithajszolásban előbb-utóbb mindenki megunja az ácsorgást; a tétlenségnek nevezett perceket képesek kidobni az ablakon, csakhogy a látszat meglegyen: ők igenis csinálnak valamit.

   A forróság hol dübörgőbben vágott be az ablakon, hol pedig enyhén hűvös szellő legyintette meg a cigaretták kuszán bodorodó kék füstcsíkjait; a sör szaga keveredett a dohány savanykás szagával, és az unalom olyan súlyos teherként ült rá az emberek mellkasára, hogy azok úgy érezték, mázsás köveket helyeztek magukra. Az idő vánszorogva haladt: a messzi múltból tartott a túlságosan távoli jövő felé, a végét senki sem látta, a halandó ember erre képtelen, csupán az időnek egy szeletét képes érzékelni, azt a kicsike szeletet, amelyre felvéshetnénk az egyén nevét kusza, aprócska betűkkel; mindenki csak a maga idejét érzékeli, hogy aztán fel is magasztalja ezt a kort a legszebbnek, hogy a végén elmondhassa, az a kor volt a legszebb és legjobb és legnehezebb, amelyikben élt.

   A Nap betűzött az raktárba, annak nyitott ajtaján át látni lehetett, a teremből is, az egymásra halmozott ládákat, a sörös rekeszeket, és a fényben lassan, lustán kavargó porszemeket, melyek már, ki tudja, mióta kóvályogtak az aranysárga fénynyalábban. A júliusi napból még hátravolt néhány óra; a többség még odakünn dolgozott a földeken, vagy a környező gyárakban, de bizonyára voltak olyanok is, akik a jó üzlet reményében a környező megyéket is bejárták néhány szerződését, engedélyért; fiatalok ballagtak el az ablak előtt, kezükben vagányul tartva a cigarettát, köpködtek a száraz porba; később egy fiatal, húsz év körüli leányzó sétált el egy megtermett németjuhásszal, a kutya élénket szimatolt a kocsma irányába; öt óra tájban két részeg alak támolygott az ajtóhoz, de aztán valamiféle isteni gondolatra továbbálltak; öt után, nem sokkal fél hat előtt aztán megjelentek a törzsvendégek…

   Két öreg szuszogva lépett be a terembe, szemüvegük mögül végignéztek az egész kocsmán, aztán leültek a Haza nevű asztalhoz, és kiborították a dominókat. Az elefántcsontból készült kis téglalapok összekoccantak, bukfenceztek az asztallapon, megmutatták pontjaikat, vonalaikat; szinte boldogan szabadultak ki a dobozból a fényesre kopott dominók, mintha odakint már szabadon lélegezhetnének, sütkérezhetnének a búcsúzó, eltűnő Napfényben.

   Az egyik öreg nagy, görbeszárú pipára gyújtott, a másik vékony szivarkát vett elő. Nem szóltak egymáshoz; képesek voltak így ücsörögni két-három órát is. Ők már legalább öt éve jártak ide, második otthonuknak tartották ezt a kocsmát, ahol átéltek már mindenféle kort, forradalomnak induló tömeghisztériát, sumák kormányválságot, álarcos gazemberek gyalázatait, és az évek során megtanultak hallgatni, hogy a hallgatásban szebbeket és jobbakat mondjanak egymásnak, mint akár élőszóban; hallgattak, hogy megfejthessék önnön életük buktatóit, megoldásait, hogy végre megtérjenek a békés öregkor nektárokkal telihordott oszlopcsarnokába.

   Alig húsz perc elteltével újabb öregek jöttek, leültek, rendeltek, s mint egy megszokottságban leledző esemény, oly gördülékenyen zajlott minden: az unalomtól megkeseredett pultos már hozta is tálcán a söröket és a fröccsöket, valaki forralt bort kért a nyár közepén, de akadt olyan is, aki grogot ivott, jó forrón, sok citrommal; minden a megszokottság álarcát viselte magán, hogy a mélyben forrongjon valamiféle láthatatlan, érzékelhetetlen feszültség; egyenként nyúltak a dominókért; játszottak…

   - Janikám, a múltkor te fizettél két kört is, most hadd vendégeljelek meg én… - mondta reszelős, rekedt hangján az öreg Gubás úr.

   Igényes ruházatával, és felettébb ékesszóló stílusával kitűnt a többiek közül.

   - Legyen… - bökte oda szórakozottan a Jani, ez az ötvenes évei derekán járó parasztember.

   És Gubás úr intett a kezével, és egy perc múlva már érkeztek is az italok. Úgy ittak, mintha kötelező lett volna, hogy nyolc órára már csillogjanak a szemek, olyasmit is meglássanak, amiket mások sohasem láttak, illetve láthattak; élesebbé váltak a hangok, egyik-másik úriember hangosabban szólt a társához; néha harsány nevetés dübörgött végig a helyiségen, amire egy pillanatra mindenki felkapta a fejét, hogy a következő másodpercben már visszasüllyedjen minden a hétköznapok egyhangúságába, ahonnan mindenki kikívánkozott…

   - Én újabban a nő-férfi kapcsolatokon elmélkedem – mondta Gubás úr, csak úgy mellékesen, mintegy közbeszúrva ezt a mondatot.

   - Neked lehet is, a feleséged immár négy esztendeje, hogy kiköltözött a temetőbe – mondta erre Laczkó, ez a vidámarcú kőműves, aki egyedüliként baloldali volt az asztaltársaságban.

   - Naaaa – húzta el a száját Gubás úr. – Az én drága feleségem maga varrta a ruháit, főzött, mosott, takarított, felnevelte a gyermekeinket, szám szerint három gyerkőcöt, csupán egyetlen baja volt neki, mégpedig az, hogy egy csepp esze sem volt… de tényleg, olyan buta volt szerencsétlen, hogy nem győztem sajnálni…

   A Haza társasága nevetett. Pedig ez nem volt feltétlen vidám téma, sőt, sokkal inkább tragikus volt, mivel Gubás úr gyakran szóba hozta elhalálozott feleségét, aminek a vége mindig az lett, hogy az öreg elsírta magát, úgy vigasztalták jobb is, balról is; az embernek a szíve szakadt meg olykor, ha elnézte ezt a szerencsétlen embert, aki butának tartja asszonyát, mégis szeretettel adózik emléke előtt; valahogy úgy érzi az ember, ez lehet a szerelem, vagy valami ahhoz hasonló nyavalya…

   A pipás öregúr mindig komoly arccal játszott, közben akaratlanul is végighallgatta ezt a tragikomédiát, olykor-olykor bele is szólt egy-egy mondattal, de mivel nem volt egy beszédes ember, ha mondott valamit, ezer méterekről felhozott bölcsességet tartalmazott annak minden szava, és a többiek egy emberként fejet hajtottak nagysága, fensége előtt.

   - Gubás, az ember nem az eszéért szeret valakit, hanem a csókjáért, a tekintetéért, az illatáért, a mosolyáért, azokért az eltöltött pásztorórákért, amelyeket megejtettek a szerelmesek a tilalom éveiben, amikor a szülők egy kézfogást is rossz szemmel néztek; az ember azért szereti a másikat, mert felfedezi benne az embert…

   Hosszú percekig hallgattak, megülte a fejeket a nehéz, mégis csodálatos gondolat, a lélek hallhatatlanságát fémjelző tiszta bölcsesség; Gubás úr csak pislogott két kézfejére, mintha most látná őket először, és magában az egekig felmagasztalta a pipáját szívó öregembert, akit legalább harminc esztendeje ismert.

   A Trófeánál nyolc után nem sokkal jelentek meg az emberek, vadászok és parasztok ültek leginkább ott, néha hozzájuk csapódott egy-egy nincstelen bolond, vagy utakon kóborló alak; ott iszogattak az egykori vadkansíron mindenféle emberek, a királytól a jobbágyig, ahogy egykoron írták volna, és olyan egyetértésben adták szájból szájba a valódi adomákat, történeteket, hogy az ember szívesen kibicelt köztük, még akkor is, ha nem szerezte meg a jogot arra, hogy közéjük üljön; néhányan csak az asztaltársasághoz közel álltak, hogy elcsípjenek egy-egy ízes szócskát, egy jó gondolatot, pletykát, mert meg kell vallani: egyik-másik férfi, komolyabban forgatja szájában a pletyka mondatait, mint a vénasszonyok…

   Egy héten legalább öt este ott ült a fővadászmester, Gyula úr, aki az erdő szélén lakott egy akkora házban, amelyben jó, ha ő elfért hatalmas termetével; ott ült még gyakorta a másik nagy vadász, Kántor, aki alig múlt negyvenéves, és máris tetemes vagyonnal rendelkezik; velük diskurált még a két nagy vállalkozó, Herczog és Diadém; na, ők a való életben versengtek, örökösen egymás elől happolták el a zsírosabbnál zsírosabb munkákat, hogy esténként betérve ide, a kocsmába, néhány fröccs mellett barátságot kössenek; képesek is voltak barátkozni, amit aztán az este végén fel is rúgtak, hogy másnap késő délután újrakezdjék.

   - Én megmondtam az embereimnek, ma még lerakjátok a köveket, léhűtő banda, mert ha kell, éjfélig itt fogtok maradni! – mondta Diadém. – Ott is hagytam volna őket, de aztán nem volt szívem eljönni az építkezésről, amúgy is, a legtöbb melósom szegény ember, valamelyiknek hitele is van, hogy majd’ bele gebed, a másiknak négy gyereke van, mintha én mondta volna neki, hogy annyiszor gyűrje maga alá az asszonyát; szerencsétlenek ezek mind, de azért rendesen dolgoznak, én meg igyekszem kihozni belőlük a maximumot, ha például, le tudnak rakni egy nap három négyzetméter mészkövet, akkor le tudnak rakni ötöt is, sőt, az egyik fiatal srác, egyetlen nap alatt kilenc négyzetmétert rakott le; az annyit jelent, hogy egyetlen nap alatt majdnem a kétszeresét termelte meg a heti bérének…

   - Én nem dolgoznék nálad egy napot sem! – mondta jó hangosan Gyula úr. – Ez a kizsákmányolás magasiskolája, amit te művelsz. Te nem dolgozol sohasem, a szádat jártatod, ráadásul úgy beszélsz azokkal az emberekkel, akikből élsz, mintha a legaljasabb bűnözők lennének. Megköszönhetnéd, hogy nálad dolgoznak, és hajtják neked a pénzt!

   A többiek nevettek, mert a jókedv mindjárt magasabb régiókba csapott, ha valami parázs vita látszott kialakulni.

   - Köszönjék meg ők, hogy adok nekik munkát!

   Diadém mindenképpen a vállalkozók rosszabbik gárdájához tartozott, mivel utált dolgozni, de másoktól megkövetelte, hogy hajtsanak reggeltől estig, termeljék meg a napi norma kétszeresét, ha kellett, és hogy betetőzze gazságát, még piszkálta is a munkásokat, egy-egy rosszabb napján abba is belekötött, hogy a félórás ebédidőben miért nem állnak fel húsz perc után. Azonban kedvelték őt a kocsmában, mert esendő volt, és mert sátánizmusában is emberi értékeket képviselt, egy olyan világban, ahol az ész szabta meg a mindennapok arculatát, éles késével kihasította a színekből a szürkeséget, és ahol a kedvességet felváltotta a pénz imádata. A gyarlóság mocsarában nőtt fel, nap mint nap látta az uralkodói viselkedést, hogy felnővén maga is elfoglalja trónját a munka birodalmában, ahol számtalan jobb és rosszabb kiskirály sarcolta meg a nincstelenek tömegét, hogy ő jól éljen, hízzon és pöffeszkedjen mások erejéből.

   Herczog nem volt éppen Diadém ellentéte, csupán hagyta az embereit dolgozni, és nem gondolt örökösen a pénzre, vagyonra, neki elég volt, ha haladt egy munka a maga medrében, hónap végén a kimutatások pedig megfelelően alakultak. Az ő emberei tetőket, faházakat ácsoltak, nyáron sötétbarnán rohangáltak odafent a magasban, télen vastag ruhákban szögeltek, hogy a nagy szélben ne hűljenek meg.

   Végeredményben mindkét vállalkozó csak és kizárólag önmagára gondolt, mit sem törődve az emberek életével, mindennapjaival, és hogyha egy ember kilépett, hamar találtak másik alakot, akit ki lehetett zsákmányolni, meg lehetett sarcolni.

   - Afféle basák vagytok ebben a mai korban! – nevetett Gyula úr. – Te is Herczog, ne is nézzél rám azokkal a mélyen ülő szemeiddel, és hiába próbálod a tokád mögé rejteni az arcodat, akkor is ezt gondolom!

   - Valamiből élni kell… - mondta kelletlenül Herczog, és ivott egy kortyot.

   - Élni kell – tódított egyet a beszélgetésen Kántor, és megveregette Diadém vállát. – Különben is, ha nem lennétek ti a világon, kik építenék a házakat, kik vállalnák a nagy munkákat?

   Beszélgettek pénzről, emberekről, gondokról; hangosan vitatkoztak azokon a fél igaz híreken, amelyeket mások hoztak másokról, közben egyik sem gondolt a mély értelmek mögé, meg sem próbáltak utána járni mások nyomorúságának, és akkor is nevettek egy-egy ember szerencsétlenségén, ha ők azt már régen átélték, sőt, talán még jobban meg is szenvedték ugyanazon bajokat. És folyt vég nélkül a diskurzus, a Trófeánál üldögélő társaságból ömlöttek a szavak, hol feljebb hágott a hangok orkánja az égi magasságokba, hol pedig lehalkultak, főleg olyankor, ha valami bizalmas közlésre került sor, például olyan esetekben, amikor a nőkkel kapcsolatban értekeztek.

   A Klozet meggyötört falapjánál a nincstelenek iddogáltak olcsó és büdös italokat, halkan beszélgettek, mintegy elnézést kérve, hogy ők a világon vannak; lapos és vágyakozó pillantásokat vetettek a Trófea társasága felé, ahová ők sohasem érhettek fel, és koruknál fogva már nem is hághatnak fel abba a magasságba; részben bánkódtak emiatt, pedig az életük semmivel sem volt tragikusabb vagy magasztosabb, mint a tehetősek élete, csupán az egészségesnek mondott irigység, sóvárgás szivárgott a tekintetükből.

   - Szar az élet! – mondta az idős Kormos úr, akinek egyetlen fog sem volt már a szájában. – Napjában járom a falut, néha átrándulok a városba, de már alig vetnek oda nekem valami kis koloncot, pedig elvállalok én mindent, a fűnyírástól egészen a favágásig…

   Kormos csak a nevében volt úr, a kocsma vendégköre mindig gúnyosan ejtette ezt az urat, mert szegény Kormosnak a szakadt nadrágján és rongyos ingén kívül nem volt semmije, állítólag még az a rozzant kalyiba sem az övé volt, hanem egy ismerőséé, aki hagyta, hogy az öreg ott éljen. Azt beszélték róla, hogy hetvenöt éves létére még mindig elhordja a vállán a fél világot, néhanapján lefut vagy tíz kilométert testedzés gyanánt, és a pálinkát úgy tudja még nyelni, mint a fiatalok, akiknek a szervezete bármit bevesz. Télen-nyáron ugyanabban a ruhában látták az utcákon, és barna, egészen cserzett arcában annyi jóindulat feszült, hogy az emberek szívesen néztek rá, még akkor is, hogyha rongyos alkata nem volt éppen bizalomgerjesztő.

   - Minek dolgozol annyit, öreg? – kérdezte tőle a fiatal Gáspár.

   Gáspár huszonöt éves, erőtől duzzadó, magas férfi volt, széles vállakkal és keskeny arccal áldották meg őt az égiek, és akkora gyomorral, amely eltüntetett néhanapján két csirkét is egy étkezésre, és mellé két liter bor úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna; Gáspár tulajdonképpen bármelyik asztalhoz leülhetett volna, és pont ezáltal egyikhez sem, de ő legjobban a Klozet társaságánál ücsörgött, mert szerette az öreg iszákosok történeteit, és az öreg Kormos különösen a szívéhez nőtt.

   - Fiam, ha nem dolgozom, senki sem fog helyettem, nekem pedig enni is kell, inni is… Nekem az állam nem folyósít nyugdíjat, mivel sosem voltam alkalmazott sehol, mindig ott dolgoztam, ahol akartam. Végigdolgoztam legalább ötven évet, de lehet, hogy többet is, már a fene emlékszik rá, aztán nem tudtam félrerakni még egy tisztességes házra sem; feleségem, gyermekeim sohasem voltak, egyedül vándoroltam a nagyvilágban; néha megfordultam külföldön is, ha valami jó munka ígérkezett, elmentem én egészen Moszkváig is, vagy éppen Lisszabonig, aztán mégsem sikerült sohasem megállapodnom, mindig visszatértem erre a vidékre, itt érzem otthon magam, itt érzem jól magam, pedig nem is itt születtem, tulajdonképpen fogalmam sincs, hol születtem; én vagyok a vándormadarak földi megtestesítője, rongyokba bújt vénember, akinek a szeme világánál nincs nagyobb kincse, de azért egy pohár bort bármikor bárhol meg tudok inni…

   Heni, a másik nagy öreg, az egykor remekül dolgozó épületszobrász mindig csak hallgatta a történeteket, ő azonban csendben üldögélt, szemével követte a poharak útját, a kezeket figyelte, a jelképes remegéseket és megnyugvásokat, hogy leszűrje a számára szükséges konzekvenciákat, átalakítván egyfajta transzcendens élménnyé. A Henrik névből ragadt rá a Heni becenév, mindenki csak így ismerte; ha valaki mégis rákérdezett a teljes nevére, mindenki csak a vállát vonogatta.

   - Valamikor gyönyörű gipszstukkókat ragasztottam a falakra, gipszkartonból építettem mindenféle falakat, dobozokat; élveztem a munkának minden pillanatát, a reggel korán ébredést, az olcsó reggeliket, de még az esti hazatéréséket is szerettem – mondta Heni. – Jó volt arra gondolni, hogy azért dolgozom nap nap után, mert ennek valami eredménye lesz, lett is, szép házban lakok, van két nagyfiam, egy szakajtóra való unoka látogat meg hétvégente; jó az élet…

   - Szar az élet, Henikém… - morogta az öreg Kormos. – Itt élünk ebben a kicsike országban, ahol valamikor apáink dolgoztak becsületben, békességben, mára pedig senki sincs megbecsülve, még azok sem, főleg azok nem, akik még dolgoznak; őket valahogy a perifériára szorították, a margóra kerültek, hogy sohasem, vagy csak nagy nehézségek, küzdelmek árán juthatnak vissza az előkelők társaságába. Én már öreg vagyok, nekem nincsenek nagy vágyaim, sőt, vágyaim sincsenek már, de azért jó volna úgy meghalni, hogy az utánunk következő generációk tisztességes életet tudhatnak magukénak…

   Szárnyaltak a hangok egyik asztaltól a másikig, hogy újra visszatérjenek a kiindulási ponthoz; a vélemények oszcilláltak körbe-körbe a tágas helyiségben, s mindent betöltött a sokféle szag és illat, az emberek dohányoztak; a füst lepedőként terült rá az asztaltársaságokra ezen a nyár közepi estén, pedig az ablakok szélesre tárva ásítottak a falakban. És az este szépen leereszkedett, a Nap aludni tért a látóhatár mögé, a tücskök karnagya nagy taglejtéssel zenét facsart a hatalmas zenekarból; mindent betöltött a nyári tücsökzene, ami az illatok szárnyán beszállt a nyitott ablakokon, hogy a búsongó emberek is kedvet leljenek a zenében, és a vidám arcok is egy pillanatra elkomolyodjanak, hogy élet is van a világon, nem csak mulatság, pedig ki az, aki nem mulatna reggeltől estig, a józan hétköznapoktól egészen a mámoros hétvégékig.  

   Katinkánál ezen az estén két jól öltözött úr üldögélt, előttük egy üveg jó minőségű konyak állt az asztalon, két öblös pohár társaságában. Halkan beszélgettek, hangjukat nem hallhatták a másik három asztalnál ülők, de nem is figyelt rájuk senki sem.

   - Nézd, barátom, én író vagyok… Megjelent már számtalan novellám különböző lapokban, két regényemet elkapkodták az emberek, mintha kötelező lett volna; számtalan ötlet van manapság is a fejemben. Valahogy meg akarom ragadni azt a témát, amely az élet értelmét dolgozza fel, amely ad valami kis pluszt az embereknek, kortól és nemtől függetlenül; adni kívánok valamit ennek a meggyötört országnak, hogy felemelkedhessen, és a régi fényében ragyoghasson. Nem könnyű feladat, de az íróknak szent hivatásuk kell, hogy legyen az igazság kiderítése és hirdetése; az az író, amelyik hazugságra építi műveit, elferdíti a valóság lineárisan megszerkesztett egyenesét, az nem lehet valódi író, az csak firkász, aki jó pénzért eladná még a lelkét is.

   - Manapság ilyen írókkal lehet találkozni, a fő helyeken ilyen személyek ülnek, az emberek ezt nem is tudják…

   - Persze hogy nem! Vannak olyan nagyszerű íróink, akiknek a műveit alig lehet megtalálni eldugott antikváriumokban, kihívás egy-egy nagy regényt előásni tőlük, a mai fiatalság pedig egy sort sem tanul tőlük az iskolákban. Ebben a kisiklott világban olyan irodalmárokra lenne szükség, akik képesek akkora pofont lekenni ennek a Nemzetnek, amelytől visszarázódnának a helyes útra; erre, ha valaki felteszi az életét, halála után azonnal szentté avatnák. Kicsike Nemzet vagyunk, csodás, színes történelemmel, tegyük hasonlóan színessé a jelenünket is, mivel csak a történelemből nem lehet megélni…

   - Ahhoz talán már késő…

   - Nézd! A magyar egy dolgos, összetartó nép lenne, ha hagynák kibontakozni. Szívesen befogad mindenkit maga közé, bármely ország, nemzet szülöttét, és élhet köztük egészen addig, amíg nem kezd el élősködni, amíg nem kíván olyan hatalmasságokba emelkedni, amelyhez semmilyen jogosultsága nincs. Eltűntek a nagy magyar vezetők, azok a főurak és uralkodók, akiket még érdekelt a Hazának a sorsa!

   Ilyenek ezek a kocsmák; a régmúlt időkben is ilyenek voltak ezek a helyek, és manapság is ilyenek: a hazaszeretettől kezdve a nőkig, mindenféle témát átrágnak az italozók; tárgyalnak üzletről, munkáról, pénzről, ételekről; előveszik a barátság történeteit is, meg a túlfűtött erotikáét is, és úgy hajlong fel-le a hangok kavalkádja, mint a papírsárkány farkincája, egyik végletből a másikba esnek a hangos szónokok, hogy meséjük befejeztével átadják a szót a csendes hallgatóságnak, mire azok hümmögnek, morognak valamit, de a végeredmény mindig nevetés, velőtrázó hahotázás, koccintás. Elmúltak szép éveinkből azok a hétköznapok, amikor az emberek politizálás nélkül végigültek egy estét a kocsmában; manapság az egyik tábor szidja a kormányt, közben a másik csapat élteti a hatalmasságokat; nincs ez így jól, én mondom, nincs ez jól, ez a túlzott pártoskodás nem tesz jót sem az egyéneknek, sem a közösségnek.

   A meleg júliusi estében vibráló tücsökzene szolgáltatta a kedélyeket átölelő vidámságot, az emberek dübörgő hangzavara a ritmust, és a játék élvezete, a dominó vagy a kártya szeretete, a habzó folyadékok egész serege az asztalokon; az éppen betoppanó ember csak leshette ezt a vidám, sokszínű társaságot, amely homogenitásában is rejtett heterogén foltokat; a különbözőség láthatóvá vált a nagy egészben is, hogy ízekre szedve a képet felfedezzük az alkotóelemeket, de globálisan nézve is csodás volt a kép, megnyerő, bámulatos. Egy-egy öreg bölcsessége vígan szárnyalt a trágárságokkal telefröcskölt helyiségben, pihekönnyű szárnyakon szállt az a földöntúli értelem, hogy úttalan utakon eljusson ahhoz, akinek címezték, vagy olyanokhoz is, akik csak elkapták; végső soron mindenki nyert az ilyen bölcsességeken, mert ezekhez sem magyarázat nem szükségeltetik, sem pedig indoklás, ezeket az emberek csak úgy megszülik, mert kikívánkozott, a többiek pedig felfigyelnek rá, vagy továbbadják másoknak.              

   Vert hadunk csonthalmain győzedelmi ének…

   Öregek és fiatalok ültek egy asztalnál, az egyik már átlépett mindenféle korokon, míg a másik még csak éppen elindult az életben, és vajon melyikük tartott előrébb? Az öregek sokszor nevetnek az ifjúság dőreségein, mintha ők sohasem követtek volna el semmiféle ostobaságot; az ember hajlamos megfeledkezni a múlt időkben végbemenő tetteiről, hajlamos elfelejteni gyermek- és ifjúkorát; némelyik csodálattal adózik a fiatalság frissítő képének, még tanácsokat is oszt, útmutatást, de végső soron a közös tisztelet mozgatja minden időben, minden korban azokat a bűvös szálakat, amelyeket senki sem láthat, csak érezhet.

   A Trófeánál a vállalkozók és vadászok társasága egyre harsányabb hangon mondogatta az asztali áldást, hogy a végén kilötyköljék a bort a vad koccintásokban, a nevetés egyáltalán nem szűnt, minden lüktetett, körkörösen tágult, majd záródott a térben.

   A Klozet társasága halványan, szürkén nézte a másik asztal vendégseregét, meg a pultost, aki unottan, némiképp megvetően hordta nekik az italt, szájában egy fogvájót forgatott.

   - Nem is lennék én gazdag! – mondta az öreg Kormos. – Szar az élet… valahogy mégis szeretem az életemet, így éltem le több mint hetven évet, már nem is akarok változtatni semmin; jövök-megyek a világban, ha van mit ennem, eszem, ha nincs, nem eszem; gondozom a rám bízott kerteket, kivágom a fákat, amelyeket ki kell, néhanapján elugrom ide is, hogy veletek iszogassak, ennyi az élet…

   - Erre iszunk! – mondta a fiatal Gáspár.

   A poharak összekoccantak, a koccintók vidáman mosolyogtak egymásra; ittak.

   - A holnap megtermeli nekünk azt a pénzt, amire szükségünk van! – mondta Diadém a társának részegen. – Emberek jönnek és mennek, mi azonban mindig itt maradunk, mint egy szobor a Főtéren!

   - Egyszer vállalkozókra fogok vadászni – szúrta közbe Gyula úr.

   És ezek az emberek mások nyomorúságán nevettek, hogy végeredményben önmagukon nevessenek, mert minél inkább megvetették azokat, akikből éltek, annál inkább gyűlölték magukat, és ez így ment örökké körkörösen, véget nem érően, és ez így is marad, amíg világ a világ.

   - Jól jegyezzétek meg, fiaim, a világ olyan, amilyenné mi magunk tesszük! – mondta az öreg pipás, és félrelökte maga elől a dominót. – Uralkodhat felettünk bárki, a feleségünk, a miniszterelnök, egy gyarmatosító hatalom, ha az emberek ezt hagyják, akkor jobb, ha nem is szólnak semmit, mert ezt önmaguknak köszönhetik! Kérem, szépen, minden ellen lehet tenni, mindennek megvan az ellenszere, csak nézzünk magunkba, és máris megtaláljuk a megfelelő eszközöket…

   Soká hallgattak a Haza öregjei. Hosszú percekig búgtak a szavak még az emberek fülében, egyre halkabban ismételve az öreg bölcsességeit. A gondolat mindenkinek érlelt valamit a bensőjében, megnyomott egy láthatatlan gombot, bekapcsolt néhány pozitív érzést, hogy előre léphessen bárki, akiben megmutatkozik a hajlandóság; egy-egy emelkedett pillanatban az ember hajlamos újraálmodni az életét, visszafelé barangolni élete országútján, visszatérve egészen a kisgyermekkorig, a boldog békeidőkig, ahol gondtalanul lehetett élni, a szülők mindent megoldottak, az egész élet csak játék volt, móka, kacagás; ilyenkor jelennek meg az arcokon azok a boldogság szülte kristálytiszta könnycseppek, amelyekben az emberek megpillanthatják önmagukat; a múlt szárnyai felröppentik az emlékezőt égi magasságokba…

   Tíz óra után már jelentősen megkopott a hangulat, néhányan elaludtak az asztalon, egyik-másik a földön hempergett a kilöttyintett italok tócsáiban. A hangos éneklések már csak halk mormolásként hangoztak, beszélgettek, morogtak a még ébren lévők, hogy egy utolsót igyanak a poharakból, aztán feltápászkodva hazacipeljék barátjukat, mint a testvériség utolsó jelképét. Szépen lassan elszivárogtak az emberek, először a Klozet társasága, majd a Trófea társasága… Még lehetett hallani a részeg nevetéseket az utcáról, a tücsökzene nem tudta elnyomni a részegség itt maradó rezgéseit.

   A pultos megvető ábrázattal törölgette a mocskos pultot egy tiszta ronggyal, aztán az üvegeket rendezgette a polcon, néha hátrament a raktárba, olyankor üvegek csörömpölése hallatszott. Unott arcán nem látszott semmiféle értelem, mintha nem is élt volna ez az ember; irkált egy jegyzettömbre, számolt, megvizsgálta az üvegek tartalmát, majd a pénzt számolta.

   Szépen lassan a Haza vendégei is távoztak, az öregek halkan, alig dülöngélve tértek otthonaikba. Amilyen hangzavar uralkodott a helyiségben egy órával ezelőtt, olyan halk csendesség borult most a kocsmára, ahol hallani lehetett a tücskök különböző muzsikáját, a vibrálóan ékes zene elemi erővel tódult be az ablakokon, s már csak a Katinkánál ücsörgő két férfiú tartózkodott a helyiségben.

   - Uraim, most már zárnék! – mondta fennhangon a pultos, még mindig törölgetve a pultot.

   - Adjon nekünk még egy kávét, legyen olyan jó!

   És a két férfi este tíz óra után kávét ivott, ásványvízzel, hogy ne marja meg a gyomrukat.

   - Én csak azt mondom, barátom, szeressük egymást, aztán már mindegy, ki mit akar az életben!

   - Én meg azt mondom, legyen így, drága barátom!

   Nagy egyetértésben távoztak a kocsmából.

   A nagy csendben a pultos letörölte az asztalokat, a Katinkáról leszedte a fehér abroszt, majd később felrakta a fa székeket az asztalokra. Nyugodtan dolgozott, arcán a megszokott unott és megvető arckifejezéssel. Egyszer csak gondolt egyet, kilépett az ajtó elé, elnézte a kihalt utcát, érezte a fülledt meleget hozó szelet; a távolban sejteni lehetett a búzatáblák tengerét, hallotta messziről az egyik éneklő vendégét. A csillagokat nézte egy darabig, a millió fényévnyire hunyorgó ragyogó égitesteket, amelyek különböző alakokat, csillagjegyeket formáztak; odébb látszott a Göncölszekér, a Kis Medve, Nagy Medve, az Esthajnalcsillag nagyon fényes reflektora… Szép volt ez a nyáreste, a pultos elálldogált percekig a kocsma előtt.

   Aztán lassan visszafordult, felnézett a cégérre, a tölgyből faragott óriási Magyarországra, a régi Nagy-Magyarország térképére, elolvasta az ország nevét is, amelyet rovásírással írtak oda fel, valamikor az ősidőkben.

   Őseinket felhozád Kárpát szent bércére…

   A pultos unott arccal megvonta a vállát, és belépett a helyiségbe, hogy felmossa a követ, amit már nagyon régen nem tett meg…