Az első nap

(narrátor: Ashley)

Szeptember 3.-a van. Ma kezdődött a suli. Megint. Az idősebbek azt mondják, szeretni kell az iskolát, mert amikor már végzünk itt, nagyon fog hiányozni. Ezzel jelenleg nem értek egyet. Egész nyár alatt egy cseppet sem hiányzott. A 4. évfolyamra járok egy átlagos középiskolába, egy átlagos, és cseppet sem izgalmas kisváros kellős közepén Washington állam legeldugottabb sarkában Riverlane-ben. Ashley Bell-nek hívnak.

A suliba mindenféle ember jár, gazdagok, szegények, szépek, csúnyák. Bárki beilleszkedhetne, és be is illeszkedik, de nekem ez a pár év is kevés volt hozzá. Nyilván soha nem fog ez már megváltozni, idén is elveszett leszek, ott ahova mindenki szerint tartozom.

Nem volt mindig ilyen kilátástalan a helyzetem. Tavaly még egészen jól elvoltam, de mindig is inkább egyedül szerettem lenni, kóborolni a természetben, hegyet mászni, fára mászni, úszkálni a tóban. Nem voltam régebben sem az a nagy társasági ember, de nem esett annyira, nehezemre közösségben lenni, mint az utóbbi hónapokban. Nem éreztem magam jól a többiek között.

A szüleim szinte soha nincsenek otthon. Apukám állandóan üzleti utakon van, anyukám meg rengeteget dolgozik egy híresebb divattervezőnek. Tudom, most mindenki arra gondol, milyen jó lehet nekem, hisz nyilván, van pénzünk bőven, s mi több, a divat világában is naprakész vagyok, de még mást ez boldoggá tenne, engem elszomorít. Soha nincs idejük rám. Nincs testvérem sem, akivel ellehetnék otthon. Majdnem mindig egyedül vagyok. Ezért is csatangolok annyit kint a közeli hegyeken.

Egyetlen egy barátom van Kate. Mindig meghallgat, megértő és kedves. A legjobb barátnő, akit az ember akarhat magának. A kettőnk közötti legnagyobb különbség az, hogy ő mindenhol jól érzi magát. Így van ez a sulival is, de valahogy mégis megérti, hogy nekem nem megy, kívülálló vagyok, de ő tartja bennem a lelket minden áldott napon.

- Ashley! Isten hozott az iskolában! Ez az év fergeteges lesz, majd meglátod! Ne haragudj, tudom, hogy nem vagy oda a témáért, de majd meglátod, ez meg fog változni!

- Nem hiszem Kate, nekem valahogy nem megy, de próbálkozni fogok. Mitől is lesz az az év fergeteges?

- Hát először is végzősök vagyunk! – ezt olyan örömmel mondta, hogy nem volt kedvem eltörölni a lelkesedését olyan dolgokkal, mint pl. hogy ez az utolsó közös évünk, meg ilyenek.

- Hallottad, hogy egy új srác jött ma a suliba?

- Nem tudom kitől hallhattam volna rajtad kívül, mivel mással nem igazán szoktam beszélni. De ez most mitől ennyire jó hír?

- Hát nem tudom, hogy sikerül e jól megfogalmaznom, de amikor felvettem reggel az órarendet összefutottam vele az irodában, és, hát, elállt a lélegzetem, amikor megláttam. Képzelj el egy olyan srácot, akitől még te is elolvadsz!

Mondanom sem kell, hogy soha nem volt egy fiúm sem. Nem voltam eléggé sem népszerű sem szép ahhoz, hogy bármelyik korombeli fiú velem akarjon járni. Az iskolába nem is nagyon tudom magamat adni. Itt azt mondják rólam, hogy visszahúzódó, és esetlen vagyok. Pedig nem. Nagyon is bátornak mondanám magam.  Hisz semmitől sem félek, csak az emberektől. Itt olyan, mintha le lennék korlátozva. Nem értem én ezt az egészet, és szerintem senki más sem ért engem.  Egyedül, vagy Kate mellett minden ok, de a többiek nagyon távol állnak tőlem. Nem tartozom közéjük. Néha jó lenne, ha lenne valakim Kate-n kívül, mert ő állandóan nem tud velem lenni, amikor a szüleim is hátrahagynak, de ez nem elég ok arra, hogy minden vágyam egy párkapcsolat legyen. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha jön majd az a híres, könyvekből és filmekből ismert "Igazi", akkor fel fogom ismerni, vagy ő engem, nem is lényeges, de akkor egymásra találunk. Őszintén megmondom, nem nagyon hittem benne, hogy ez valaha is meg fog történni, legalábbis a jelen körülmények között.

- És milyen az a srác, akitől te nem kapsz levegőt, én meg elolvadok? Persze csak ha nem titok. – kérdeztem kissé cinikusan. Kate-nek többször is megfordult már a fejében, hogy társkeres nekem, de mindig le kellett állítanom. Ez parancsszóra úgysem sikerülne.

- Az az érzésem, hogy hamarosan megtudod, mert ha jól láttam az első órád közös lesz vele. – mondta lelkesen.

- Matek. Kösz hogy emlékeztetsz. Nem a legjobb alkalom ismerkedni egy olyan órán ahol a tanár pikkel rád, és állandóan olyan kérdéseket tesz fel, hogy ne tudjál rá válaszolni, és beégj egy osztály, most akkor ráadásul ebben az esetben egy új srác előtt. Én ezt nem akarom. Nem lóghatnánk el?

- Lógni? Te? Mi történt veled? Soha egyetlen óráról sem lógtál még. – hüledezett Kate.

- Nem tudom, mi van, csak valahogy úgy érzem nem kéne ma itt lennem. – minden nap így éreztem, de eddig is túléltem, valahogy ma is túl fogom, csak muszáj volt bepróbálkoznom.

- De miért? – kérdezte értetlenül.

- Rosszul aludtam, az első órám matek, és mindjárt elkésünk, ha nem sietünk!

És így is lett. A legelső nap legelső órájáról sikerült elkésnem. Remek!

 Beléptem a terembe, Mr. Robinson köszöntőt mondott a tanév első órájának alkalmából, így nem maradtam le semmi lényegesről, bár azért feljegyezte magának, hogy elkéstem.

- Ms. Bell, köszönöm, hogy megtisztel a jelenlétével. Csendesen találja meg a helyét, ha kérhetem! – ezt azért tette hozzá, mert sikerült valamelyik osztálytársam táskájába megbotlanom, és kis híján hasra estem.

Nagy nehezen leültem a szokott helyemre a terem legutolsó padjába. De annyira igyekeztem hangtalanul helyet foglalni, hogy csak később vettem észre ki a padtársam. Az új fiú. Nyilván csak ő lehet, mert még sosem láttam egyetlen órán sem, és el tudtam képzelni, hogy ő az akitől Kate nem kap levegőt, és ahogy jobban megnéztem, el tudnék tőle olvadni. Ebben majdnem biztos voltam. Mint a filmekben a jóképű idegen. Barna haj, szálkás felsőtest (ez tökéletesen látszott azon a szürke pólón keresztül, amit viselt), magas is lehetett eléggé, bár így ülve nehéz volt megmondani. James-nél, aki a másik oldalán ült, és az iskola focicsapatának az irányítója volt, ülve is magasabbnak tűnt. Egyszerűen jóképű volt, nagyon.

A szemét nem láttam, mert még nem nézett rám. Úgy tűnt elég rendesen belemerülhetett a matek könyvbe, mert észre sem vette, hogy leültem melléje, remélhetőleg az sem tűnt fel neki, hogy majdnem elvágódtam.

Gondoltam felhívom magamra a figyelmét, nem tudom miért, fogalmam sincs mi történt velem, de valamiért akartam, hogy észrevegyen. Általában észrevehetetlenségre törekszem, de ez a fiú megindító volt.

- Hello. - mondtam, csak hogy tudja megérkeztem.

- Hello. - hangzott a kevésbé lelkes válasz. Nem is értem miért vártam, hogy lelkesedjen értem, még csak fel sem nézett a matekkönyvből. Tettem még egy próbát.

- A nevem Ashley Bell. Még nem láttalak errefelé, honnan jöttél? – kérdeztem, majd hírtelen rám nézett. Megmagyarázhatatlan volt számomra, az a forróság, ami átfutott rajtam, amikor a szemébe néztem. Volt bennük valami, ami egyszerre volt ijesztő és meleg. Zavarba jöttem tőle elég rendesen.

- Angliából. – mondta miközben le se vette rólam a szemét.

- Anglia, biztos nagyon szép hely lehet. – mondtam kissé zavartan.

A következő kérdésemet már fel sem tehettem, mert Mr. Robinson ma nem nézte jó szemmel, ha beszélgettek az óráján, rám szólt, hogy ne beszélgessek. Igazán nem értem miért, hisz az eltelt 3 évben egyszer sem kellett rám szólnia, igaz el sem késtem, és általában a kérdéseire sem tudtam a választ, de azért elvártam volna tőle, hogy lássa, milyen fontos lehet nekem ez a beszélgetés éppen most. Egész órán nem szóltam többet hozzá, nehogy miattam legyen rossz véleménnyel a tanár róla, nem akartam bajba keverni. Ő sem mondott semmi többet, rá se mertem nézni, de éreztem magamon a tekintetét. Zavaromban többször is elejtettem a tollat, amivel már tényleg kihúztam a gyufát a tanárnál. Idén sem a matek lesz a kedvencem.

Kicsengettek. Már azon voltam, hogy megkérdezem a mellettem ülőtől, hogy mit néz rajtam, de már ott sem volt. Nem értettem hova tűnt ilyen gyorsan, de biztos sietett a következő órájára. Nyilván ő jófiú, és nem akar elkésni sehonnan, talán feltérképezi az iskolát, nehogy eltévedjen. Amíg a hírtelen távozásán morfondíroztam, összetalálkoztam Olíviával. Ő az iskolában a legnépszerűbb lány. Szép és gazdag, ami rajta kívül sok más lányra is igaz, de ő tudta legjobban kihasználni külseje és anyagi háttere nyújtotta adottságait. Nem voltunk éppen barátnők, de anyu munkájának köszönhetően gyakran szóba állt velem, hogy George Holloway (a divattervező, akinek anya dolgozik) legújabb alkotásáról kérdezzen.

Persze sejtettem, hogy ezúttal más lesz a téma.

- Olyan mázlista vagy! - mondta. - Pont jó helyen ültél. Csodálkozom, hogy még magadnál vagy. Te nem láttad milyen szenzációsan néz ki az a srác? Mit nem adnék a telefonszámáért.

- Hát nem tagadom, észrevettem. Te tudsz róla valamit? Úgy értem, a nevét vagy ilyenek?

- Sajnos nem vagyok olyan szerencsés, mint te, hogy egy teljes órán át mellette üljek. Egyébként nem mutatkozott be óra elején, vagy én is lemaradtam róla, már nem is tudom. Szerintem ne vesztegesd rá az idődet, ő olyan srácnak látszik, akit a komolyabb lányok érdeklik.

- Ezt meg hogy érted?

- Hagyjuk.  Bocs, de most sietek. – és elrohant. Nem mintha érdekelne a véleménye, de lehet, hogy igaza van. Én egy ilyen srácnál labdába sem rúghatok.

Felesleges magamat ámítanom azzal, hogy talán felkeltettem az érdeklődését, és azért bámult úgy. Lehet, hogy csak rosszul állt a hajam, vagy kilógott a pólóm bilétája, és ezzel akarta rá felhívni a figyelmem. Gyorsan megigazítottam a copfom, és a ruhámat, hátha tényleg ez volt az oka. Gondoltam, megkeresem Kate-t, beszámolok neki a történtekről.

- Kate! Várj! Jövök! – láttam amint kilépett a tanteremből, ahol órája volt.

- Ashley! Na? Milyen a srác? Ugye milyen elképesztően dögös? Beszéltél vele? Ki ő? Miért jött ide? Honnan jött?

- Először is csak annyit sikerült megtudnom, hogy Angliából jött, még a nevét sem tudom, de ami igaz az igaz, tényleg elképesztően jól néz ki. És valami oknál fogva egész órán bámult. Megnéznéd, hogy nincs e valami a pólómon hátul, vagy a hajammal van valami rendetlenség?

- Nincs semmi baj se a frízkóddal, se a pólóddal. Talán tetszel neki, ez eszedbe sem jutott? – kérdezte, és közben komoly arcot vágott. Azt gondolta így elhiszem, amit mond.

 - Nagyon vicces. Volt a szemében valami meleg, és ugyanakkor félelmetes. Eléggé zavarba hozott a nézésével.

- Téged mindenki zavarba hoz, aki rád néz.

- Ez nem igaz! – persze lehet, hogy az volt, de nem szerettem hallani, hogy milyen szerencsétlenül kezelem az emberi kapcsolatokat. - Valami nagyon különös érzésem van ezzel az új fiúval kapcsolatban.

- Különös lenne, ha beismernéd, hogy oda vagy érte már most!

- Kate kérlek, ne piszkálj!

- Ok. Ki kéne derítenünk hol lesz a következő órája, talán sikerülne jobban megismerni.

- Abból, hogy tudod mi a következő órája? – kérdeztem csodálkozva.

- Dehogy abból! Majd megfigyeljük, kivel beszélget, és kikérdezzük.

- Szerintem sokkal pontosabb válaszokat kaphatnánk a kérdéseinkre, ha tőle, magától kérdeznék, nem gondolod?

- Igazából de, csak arra gondoltam, jobb, ha már tudjuk, miről szeret beszélgetni mielőtt, letámadjuk. De csinálhatjuk a te módszereddel is. Mi a következő órád?

- Angol irodalom. Azt szeretem, és Mrs. Collinst soha sem zavarja, ha nem rá figyelünk. Ha az ő óráján lettünk volna, biztos megkérdezem a sráctól, hogy mit néz annyira. Eléggé kellemetlen volt.

- Jaj, ne legyél már ilyen. Miért veted el élből a lehetőségét annak, hogy bejössz neki?

- Ugyan már, nem vagyok „ilyen” ok? Rejtélyesnek tűnik a fiú, én pedig imádom a rejtélyeket, és az újdonságokat persze, úgyhogy igyekszem majd nagyobb érdeklődéssel lenni iránta. Rendben van? – ez igaz volt, mármint, amit a rejtélyes dolgokról mondtam, de talán lázba is hozott egy picit. Eddig még nem találkoztam olyan fiúval, aki ennyire nagy hatással volt rám. Ez akár jó akár rossz legyen.

- Rendben van, igen. Legyél kicsit nyitottabb, és ne zárkózz el mindentől.

- Nem fogok, eddig sem tettem, csak te gondolod mindig ezt.

- Persze. Na, jól van, megyek, mert mindjárt csengetnek. Majd az ebédlőben találkozunk később.

- Ott leszek.

Kate-ről azt kell tudni, hogy nem szereti az unalmas dolgokat, ellenben szeret mindent, amit egy átlagos tizenéves lány. A ruhákat, a bulikat, a fiúkat. Anyukájával él, mert az apukája meghalt amikor Kate kislány volt. Csak ritkán hozza szóba a dolgot, mert olyankor nagyon elszomorodik, de nem is szoktam róla kérdezni. A legnagyobb kincse, ahogy ő mondja, apukája naplója. Nem mutatta meg még nekem sem, de órákat tud eltölteni az olvasásával. Kate nagyon okos, és ha itt végez a sulival, akkor archeológiát szeretne tanulni. Nekem sokszor eszembe jut, mi lesz velem nélküle, de szerintem ő bele sem gondolt még, hogy hamarosan messzire kerülünk egymástól. Nekem még nincsenek terveim, hogy mi leszek, ha végzek, anyáék mindenképpen valami gazdasági dolgot akarnak rám erőltetni, de én azt nem akarom. Még olyan fiatal vagyok, honnan tudhatnám, hogy mit szeretnék csinálni 10 év múlva? Nehéz dolog.

Már eleget tépelődtem minden félén, amikor eljött az ideje, hogy belevessem magam az angol irodalomba. Az óra ugyanolyan volt, mint tavaly. Feladta Mrs. Collins a következő fél évre a kötelező olvasmányokat, amikből olvasónaplókat kell írnunk minden egyes órára, aztán hagyta, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Lett volna olyan dolog, amihez van kedvem szabadfoglalkozás terén, de senki ismeretlen nem volt az osztályban, akivel terveim lettek volna, különösen ő nem, akire vártam, így elkezdem rajzolgatni. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett Ő.

Az új fiú

(narrátor: Ashley)

Az eltel fél óra alatt, amíg nem láttam, semmit sem változott. Ami ha jól belegondolunk elég nyilvánvaló, de észre kellett vennem, hogy mennyire más, mint mi. És én mennyire más vagyok, ha rá gondolok, vagy róla beszélek, mint amilyennek gondoltam magam. Ez a srác varázslatos, elbűvölve éreztem magam, attól hogy láttam. Pedig igazából kellemetlen volt számomra, hogy úgy bámult, és nem is sejtettem, hogy miért. Most meg én nem tudtam levenni róla a szemem. Ahogy elnéztem a többieket, ezzel ők is így voltak. Nem tudtam elképzelni, hogy létezik a földön olyan lány, akit hidegen hagyna a megjelenése. Amint belépett, azonnal felhívta magára a figyelmet, ugyanis megszólalt.

- Elnézést kérek a késésért Mrs. Collins, William Brightmore vagyok, ma érkeztem az iskolába, és még nem sikerült eligazodnom a Mrs. Richards által adott térképen. – a hangja bársonyos volt, ugyanakkor határozott. Annak ellenére, hogy elkésett, csak úgy áradt belőle az önbizalom. Jó, persze volt mire fel, de egy kicsit soknak tartottam. Azt hiszem magamban haragudtam rá, amiért úgy zavarba hozott. Gyerekes dolog, de nem tudtam tenni ellene.

- Semmi baj William, bemutatkoznál az osztálynak?

- Angliából költöztünk ide 1 hónappal ezelőtt.

- A szüleiddel? – vágott közbe a tanárnő.

- Nem, ők már rég nem élnek.  

- Szörnyen sajnálom. Kérlek, keress magadnak egy szabad helyet valahol. A táblán látod a kötelező olvasmányok listáját, az osztálytársaid pedig biztos örömmel segítenek majd felzárkózni, ha szükséged lenne rá.

Nem volt valami nagy bemutatkozás. Sok mindent nem tudtam meg róla így sem. Mrs. Collins figyelmét nem keltette fel annyira, mint mondjuk az enyémet, de ezen nincs mit csodálkozni, a tanárnőt csak az irodalom érdekelte.

Hogy milyen csoda folytán azt nem tudom, de William egyenesen felém tartott. Aztán leült mellém. Volt más mellett is szabad hely, de ő engem választott. Engem! Nem mást! Gondoltam ez már csak jelent valamit!

- Sajnálom, ami a szüleiddel történt. - mondtam, és tényleg borzasztóan sajnáltam. Én nem tudom, mi lenne velem anyáék nélkül.

- Köszönöm. Rég volt már. Ashley, igaz?

- Igen.

- Hol is tartottunk matekon? – kérdezte elgondolkodva, ezek szerint figyelt rám. Valamelyest.

- Angliánál. – emlékeztettem, és egy kis remény csillant a szememben, amiért velem akar beszélgetni. - Ha nem bánod, most mesélhetsz róla, és hogy mit csináltál az alatt az 1 hónap alatt amióta itt vagy, mert még sehol sem láttalak. (Valószínűleg azért nem láttam, mert nem nagyon mentem sehova, de ha ezek után láthatom valahol, akkor biztos kimozdulok otthonról.)

- Természetesen szívesen mesélek bármiről, de nem lesz valami izgalmas történet.

- Te csak mesélj, én meg majd megmondom, hogy unalmas volt e. – Olyan könnyű volt vele beszélgetni, mintha 1000 éve ismernénk egymást, és nem 2 vadidegen ember lennénk.

- Anglia gyönyörű, régimódi, és nagyon szerettem, de nem maradhattam ott, illetve nem tudtam ottmaradni a szüleim halála után. A bátyámmal John-nal és a nagybátyámmal Anthony-val költöztem ide. Amióta itt vagyunk bejártuk a környező városokat, hogy megismerkedjünk a tájjal. Igazából nagyon hasonlít Angliához, legalábbis ami az időjárást illeti. Ott is ennyire keveset süt a nap, és ilyen sokat esik. Te szeretsz itt élni?

- Igen, szeretek. - Egy picit füllentettem, igazából soha nem mondtam, és nem is akartam azt mondani, hogy szeretek itt élni, nem szeretek, de nem tudom, hol van az a hely, ahol jobb lenne. - A testvéred mit csinál?

- John most végzett a sulival, munkát keres. Neked van testvéred?

- Nem, nincs. Itt laktok a városban?

- Majdnem. Ismered a város határvonalán túl azt a nagy házat?

- Igen. Csak nem ott laktok? Kislány koromban mindig kísértetkastélyként gondoltam arra a helyre.

- Hm. Érdekes meglátás, de ki kell, ábrándítsalak, nincsenek ott kísértetek. Anthony már évekkel ezelőtt kinézte magának, csak, egyedül nem mert beköltözni, mert túl nagynak találta. Igazából hármunknak is túl sok a hely benne, de így legalább mindenkinek van kellő mennyiségű szabad tere. Távol a városok zajától, Tony nem nagyon szereti a nyüzsgést és az örökös zajt.

- Elég távolira sikerült, az biztos, de még a közeletekben sincs semmi. Zaj letudva. De gyakran be kell jönnötök a városba, nem kényelmetlen egy picit?

- Nem, ez nem gond. Sok szép dolgot láthat az ember, ha bejön a városba. – mondta, egy szédítő mosollyal az arcán.

- Nincs kedved elmenni valahova valamelyik hétvégén? Megmutathatnám a város azon részeit, amiket még biztos nem láttál. – azt hiszem flörtölni próbáltam. Borzalmas próbálkozásnak tűnt.

- Nos, a most hétvége nem jó, elutazunk John-nal, talán majd legközelebb. - és íme, ez volt a bizonyíték arra, hogy a csábítgatás nem tartozik az erényeim közé.

Visszautasításnak tekintettem és meglepően rosszul esett. De nem sok gyakorlatom volt még a fiúk terén. Gondoltam majd talán legközelebb. Mindenkinek jár még egy esély! Be kellene iratkoznom egy „Hogyan hódítsuk?” tanfolyamra! De nem szabad így magamra vennem, hiszen nem mondta, hogy soha, és a terv, hogy megtudjak róla valamit, tulajdonképpen sikerült. Nem elfelejtendő, hogy engem választott padtársának!

- Persze, legközelebb. – mondtam, de nem hiszem, hogy sikerült elrejtenem a csalódottságomat.

Nem akartam tovább kérdezgetni, így is többet mondott, mint reméltem. Alig vártam, hogy elkapjam Kate-t, és mindenről beszámolhassak neki. Mivel úgy beszéltük meg, hogy az ebédlőbe találkozunk, így elindultam oda. Ahogy sétáltam át az éttermet az iskolával összekötő folyósón, észrevettem William-et amint beszáll egy fekete autóba és elhajt.

Kicsit korán távozik az első napon. Furcsa. Biztos dolga van. Annyiban hagytam, és igyekeztem a többiek után, hogy nekem is maradjon valami ebédre.

Kate ott várt a szokott helyünkön az ablaknál.

- Szia, mi volt angolon?

- Mire gondolsz?

- Hát tudod te. William-re.

- Honnan tudod, hogy közös órán voltunk, és honnan tudod a nevét? – kérdeztem nem titkolva meglepettségemet.

- Az úgy volt, hogy bementem a titkárságra, hogy aláírassam a jelenlétim, mert a kémia tanár nem írta alá, szóval, amikor bementem láttam a papírjait az asztalon, gondolom most rögzítették őket, és az órarendje is ott volt. Én meg beleolvastam, amíg Mrs. Halley megkereste a kémia tanárt, és láttam, hogy veled kellene egy órán lennie.

- Leleményes vagy, mondhatom. Igazi nyomozó is lehetnél, ha akarnál. – mondtam neki, de csak hogy cukkoljam cserébe azért, amit, én kaptam tőle reggel. - Hát megtudtam ezt-azt. A neve William Brightmore, a városon kívül lakaik abban a nagy házban a 8-as út felé. A nagybátyjával, és John-nal, a bátyjával. 1 hónapja költöztek ide Angliából. De ezeket akkor már nagyjából te is tudod.

- És van barátnője?

- Nem tudom, mégis hogy kérdezhettem volna meg tőle anélkül, hogy vissza ne kérdezzen?

- Igazad lehet. De magától sem említette, hogy szabad e?

- Nem Kate, nem ajánlotta fel lovagi szolgálatait. Ezt miért nem nyomoztad még ki? Hm? – teljesen kiborított a képtelen ötletével, hogy egyenesen kérdezzem meg tőle. Hogy vette volna ki magát? Nem lehet ilyet csinálni. Előbb utóbb úgyis ki fog derülni, itt minden kiderül.

- Hát ez nem volt az adatai közt, de azt is láttam még, hogy minden tantárgyból remekelt az előző iskolában, ahova járt, és rengeteg pénzzel támogatja ezt az iskolát a családja.

- Nem csak jóképű, de okos is. Ez egyre jobb.

- És gazdag is, ami szintén nem rossz dolog. Most nincs itt?

- Nem, képzeld el, hogy elment.

- Az első nap lóg?

- Nem tudom, hogy engedéllyel ment e el, vagy a nélkül, de eléggé sietett.

Az most már kétségtelen, hogy az első nap jobb volt itt a suliban, mint az eddig eltelt évek alatt bármelyik másik. Abban is biztos voltam, hogy ez William-nek köszönhető. Azt nem tudtam csak, hogy miért van rám ilyen hatással.