A fiatal lány lassan sétált végig a járdán. Járása ruganyos volt, mintha nem is betonon, hanem szivacson járna. Gyönyörű szőke hajába belekapott a könnyű nyári szellő, és szelíden simogatta, ahogy a kipirult arcát, és a nyári ruhában szabaddá vált karjait is. Égszínkék tekintete mosolyogva nézett a mellette lépkedő három éves kisöccsére, aki úgy szorongatta a lány ujjait, mintha attól félne, hogy útközben valami vagy valaki elszakítja őket egymástól. Apró keze szinte elfehéredett az öntudatlan erőlködéstől, szemei pedig folyton a messzeséget kutatták. Érezte a levegőben a nap különös voltát, csak megfejteni nem tudta ennek az okát, hiszen akármerre pillantott is, minden nyugodt volt és békés.

Hazafelé tartottak, és már épp az utcájukba vezető sarkon kanyarodtak el, mikor hirtelen egyre erősödő zúgás csapta meg a fülüket.

- Biztosan egy repülő - mosolygott a lány, mit sem törődve a zajjal, s ugyanabban a tempóban ballagott tovább.

A hang azonban nem csillapult, inkább egyre hangosodott, míg lassan elviselhetetlen robajjá nőtte ki magát.

A kicsi riadtan fordult a hang irányába, és ledermedve várta a süketítő zaj forrását. Úgy át ott, mintha megbabonázták volna, nem látott és nem hallott meg mást. Nővére hiába húzta, hiába kiabált, a gyermek oda sem figyelt rá. Még akkor sem eszmélt tudatára, mikor a messzeségben megpillantotta a hatalmas, háztető nagyságú hullámokat, amik utat követelve maguknak, sodorták arrébb az autókat, tépték ki gyökerestől a fákat, és temették be az utcán dolgukra siető embereket.

A lány felsikoltott, sietve lehajolt, és karjaiba kapta a sokkot kapott gyermeket, majd menedéket keresve rohant vele, minél messzebb a hatalmas lendülettel közeledő víztől. Úgy futott, ahogy talán életében még soha, hisz most nem csak saját magáról volt szó, hanem arról a gyermekről is, aki születése óta bearanyozta a mindennapjait. Sietve kapkodta a fejét, hátha talál valami kapaszkodót vagy valami kis lyukat, ahol elbújhatnának míg a hullámzás lecsillapul. Futott, pedig addigra már ő is tudta, hogy minden küzdelme hiábavaló, mert a víz utoléri őket, és elborítja mindkettejüket.

- Szorítsd meg a nyakam! - kiabált az öccsének, aki a félelemtől reszketve kulcsolta apró kezeit át a lányon, és zokogva hozzábújt. - Ne eressz el! Egy pillanatra se eressz el! - kérlelte, miközben a hangja elcsuklott a sírástól. Nem törődött vele, hanem sietve tovább beszélt. - Ha ideér a víz, vegyél egy jó nagy levegőt és tartsd benn, amíg csak tudod. Úgy, ahogy a kádban szoktad, mikor anya a hajadat mossa. Érted?

Mikor a kicsi bólintott, a lány megállt, és szorosan tartva a kistestvérét, várta a halálos, mindent elragadó hullámokat, és csak egyetlen szót suttogott a kisfiú fülébe. - Szeretlek!

A víz úgy terítette be a tájat, mintha egy falánk ragadozó volna, aki újabb és újabb zsákmányt akar szerezni, hogy éhségét csillapítsa. Hatalmas erejét fitogtatva lendült át minden útba eső akadályon, és gyűrte maga alá. Óriási robajában meg sem hallotta a segélykiáltásokat, sem a kétségbeesett zokogást. Uralkodni vágyott, lesöpörni minden mást, és magáévá tenni azt, ami szerinte megilleti, még akkor is, ha ezzel halálra ítél mindent és mindenkit, akit utolér.