Süvítő szél kergeti a faleveleket

Szitáló esőcseppek kopognak ablakomon.

Sötétszürke felhők takarják a felleget,

És csak gondolkodom minden egyes szavadon. 

A lelkitárs több, mint barát. Igaz barát, aki olyan, mint Te legbelül. A kamuflázs mindig változik. De a lényeg mögötte rejlik. S a lényeg: Örök.

„A rózsa, bárhogy nevezzük is, éppoly illatos.”

Nem kell mindig kifogások mögé rejtőznünk, pedig ez a könnyebb út. Életünk célját magunk szabjuk meg, de vajon Neked mi a célod? 

Azt mondhatod-e az Út végén: igen,elégedett vagyok magammal, azzal, amit elértem, amit megéltem, sok jót tettem-e? Egyáltalán: tettem- e jót? Az ismerőseim vajon pozitívan gondolnak rám, ha a nevemet hallják, vagy inkább a szájukat húzzák?

Tévedni emberi dolog, gondolta  a kishal, és kifeküdt a partra napozni. Tudjuk, hogy hibázunk, de elménk megmakacsolva magát mégis hibás cselekvésre késztet. Néha nem akarunk megfelelni: lázadunk, újraélve a tinikort, hibát hibára halmozva. Vagy azért, hogy figyeljenek ránk, vagy azért mert egyszerűen így esik jól. S nincs magyarázat. Tudom, sokszor nem értesz. Pedig tudnod kéne. Te jó vagy. Olyan naiv és ártatlan. Senki nem tudna bántani. Én sem akarlak. S mégis úgy érzem, mindig sikerül. De a bántást mintha Te akarnád. Mintha  a Te választásod volna. Direkt szenvedsz, s bünteted magad. De miért? Hogy lehetsz ennyire jó és ennyire érzékeny....?

Gondolatok egy foltos szekrényben. A múlt. A jelen. S nem akarom, hogy félreérts. Se engem, sem mást.

 Hisz olyan, mintha gyerekkorom tündérmeséinek szülötte lennél, mintha ezer és ezer éve ismernélek, s mégis úgy érzem, hogy nem fogadsz el olyannak, amilyen vagyok. Kinyitottad a ketrecet, a foltos, ütött- kopott tárolóhelyet, s ez olyan, mint Pandora szelencéje: nem tudhatod, mi vár.

Mindig tökéletességre törekedni- olyan ez, mint egy lehetetlen misszió. S sosem lehetsz elégedett semmivel, se senkivel, mert legbelül diszharmónia uralkodik, s kis ördögeid egymást kergetik bűnbakot kutatva mindenhol. S addig nem nyughatnak, amíg nem találnak. 

Mindig a tökéletességet kutatni- olyan ez, mint egy lehetetlen misszió. S állandó csalódások érnek. Csalódsz az emberekben, a természetben, Istenben. S aztán a remény elhalványul, a hit köddé válik. A keresés izgalmát a csalódás megtörtsége veszi át. 

Mindig meg akarunk felelni másoknak. S a megfelelni akarás- legveszélyesebb eszköz önmagunk megtagadására. A túlélés, az alkalmazkodás, önmagunk elfogadtatásának eszköze.

S mindig a Csodákra vágyunk. S ha nem jönnek, hát kreálunk. Pedig minnél inkább várjuk, annál inkáb elkerülnek. Mert a Csodák valós tulajdonosai csak azok lehetnek, akik tesznek is valamit céljuk elérése érdekében, s nem csak várnak. 

S hinni kell a Csodákban. Hite pedig csak annak van, aki még nem csalódott, nem tört meg. De a hit visszatér. Mindig visszatér, ha hagyjuk, hogy valaki vagy valami elintézze, hogy vissztérjen. S akkor, akkor jönnek a Csodák.

Te voltál aki elintézte. Én voltam aki hagyta.

Te voltál az őrangyalom. S régi önmagamra emlékeztettél, bár sosem lehettem olyan jó, mint Te, mert én nem vittem véghez a küldetésem.

A Cometek bukott angyalok, a mennyből kiűzve. Te nem buktál el, mint én. Te ott maradtál. Az angyalok között.

„Soha nem tudhatjuk a következő csoda honnan fog jönni,a következő mosoly

A következő valóra vált álom

De ha hiszel benne Hogy ez Itt van a sarkon...És kinyitod a szívedet

És az elméd A lehetősőgére;A biztosságára...

Talán magkapod Azt, amit kívántal!A világ tele van csodával.

CSak hinned kell benne.

Szóval kívánj valamit;es Most higyj benne...

Teljes szíveddel.”

S szívem, bezárva egy ketrecben, annak vasrácsait veri szüntelen.