Egy diák kért segítséget tőlem, kinek unatkozó irodalom tanára azt a feladatot adta, hogy találjon ki egy görög mitológiai történetet, eredeti helyzínnel, fiktív szerplőkkel. Íme:

Aróma és Ilárion

             Nagyon rég, mikor még az Olimposz tetejét Istenek lakták, s derűs hangulatban, zene, bor és a szó szoros értelmében isteni ételek mellett múlatták az időt, miről Apollón, Dionüszosz és Hesztia gondoskodtak, szóval emberi érelemben véve nagyon rég történt, amit most elmesélek.

             A történet egy Limni Plastira névre hallható tó partján kezdődött. Itt élt boldog házasságban Ilárion (jelentése derűs, vidám) és hamvas ifjú arája Krinosz-Aróma (kinek neve annyit tesz a liliom illata). A ragyogóan kék görög ég alatt, komfortos házikójukban, mely minden tekintetben megfelelt egy olyan párnak, ki az élet küszöbén állnak, szinte édeni viszonyok uralkodtak. Csodás környezetben éldegéltek itt kettecskén, s felhőtlen boldogságukat, csak egy valami árnyékolta be. Történetesen a gyermektelen párok keserű kenyerét ették. Próbálkoztak ők mindennel. Tornáztak, diétáztak, méregtelenítettek, sőt még Delphoiba is elzarándokoltak egyszer. Sajnos sehol nem kaptak használható tippet, hogyan enyhíthetnének bánatukon. Azért hűségesen áldoztak Zeusznak (tán túl hűségesen) és persze hódoltak Eileithüának, a szülés Istennőjének. Ezt talán alternatív gyógymódnak szánták… Ilárion halászott a tiszta vizű tóban, és néha napján vadászni ment a közeli redőbe, míg gyönyörű hitvese a házkörül próbálta magát hasznossá tenni, több-kevesebb sikerrel. Aróma annyira szép volt, hogy hites ura szinte nem is értette, hogy tarthatta őt méltónak magához. Ám ez a becses virágszál, nem csak Ilárion szívét nyerte el. Az asszonyra szemet vetett Zeusz is, kiről hírlik, hogy ugyan az egynejűség hívének vallotta magát, soha nem átallt a zavarosban halászni. Mellesleg nagy valószínűséggel priapizmussal küszködött, s ez azért is könnyen hihető, mert számos törvényes gyermeke mellett temérdek balkézről való ivadékkal is büszkélkedhet a „hegyi vezető”.

             Egy nap, mikor Ilárion éppen zsákmány után járt, a kis tóparti kúriára ereszkedett Zeusz, felhő képében. Mivel Zeuszról beszélünk, nyilván csak is egy villámló felleg lehetett. Ám a rögtönzött égiháború nem igen hatotta meg Arómát. Kényelmesen befészkelték magukat szmog-budoárúkba és kedvtelve kényeztették egymást. Elég az hozzá, hogy a meddőséget ambulánsan kezelte az ívfény gyáros. Volt is öröm, mikor kilenc hónap multán iker fiúkat hozott világra az asszony, kinek csak ezt az egy botlását tartja számon az emlékezet. A fiúkat pedig elnevezték Kasztornak és Mironnak. Nem is volt náluk boldogabb széles e világon. Aróma könnyen napirendre tért csalárdsága felett, sőt nem is gondolta, hogy ez bűn volna. Vajh ki ne lenne elégedett egy Isteni címet viselő bérapával? Teltek múltak az évek, és a fiúk nőttek és erősödtek. Miron a tóra járt halászni, Kasztor pedig a hegyi utakat járta, és íjjal, dárdával vadászott.

             Ilárion egészsége egy idő után nagyon megromlott. Nem volt már fiatal és sokat betegeskedett. Pedig szeretett fiai, kik mit sem tudtak arról, hogy egy estleges DNS vizsgálat milyen nem várt fordulatokhoz vezetne, minden földi jóval igyekeztek „édes”apjukat ellátni. Ám elérkezett az idő mikor az emberi tudás és akarat véget ért és bekövetkezett az elkerülhetetlen. A fiúk könnyes szemmel építették fel az ácsolt emelvényt, ahol apjukat egy jókora máglyára helyezték s kezdetét vette a tizenkét napos gyászszertartás. Szomorú arccal ácsorogtak naphosszat a ravatal előtt. Időnként énekeltek, de jobbára csak sírtak. Aróma, a „hűséges” társ egy köteg babér ággal hessegette a tetemet borító legyeket és csendesen zokogott a homokos tóparton. Ám homok került a gépezetbe. Héra, aki végső soron nem véletlenül volt Istennő és nem ejtették tejesen a fejére évek óta tudott a merényről. Mivel azonban okos nő volt, nem verte nagydobra, hogy Zeusz tilosban járt. Ugyan a maga részéről mindig is etikátlannak tartotta, ha valaki donornak jelentkezik, mégis agyon hallgatta, hogy a Titán horda hajdani legyőzője, a Limni Plastira partján működött uszkve húsz éve, mint ilyen.

             Nos, az asszony, mint általában a diplomata feleségek, jobban ismerte a csíziót, mint maga a nagyvezér. Ezért gyors és energikus húzásként meggyőzte Artemiszt, a vadászat istenét, és nem kevésbé nagyszerű kollégáját Boreászt, ki az északi szélnek parancsolt, hogy játszanak a kezére az ikerpár likvidálásában. S a két Isten mindent meg is tett, hogy a góré felesége elégedett legyen, ezért a házasságtörő asszony ikergyermekeit lelkiismeret furdalás nélkül, s minden szakmabeli készséggel gyilkolták meg. Mit is várhatunk Hérától, ki még a saját gyerekeit sem kíméli? És erre ékes bizonyíték Echó, ki addig falazott apunak, míg nem egy reggeli leltár alkalmával, (tán pont fogmosás közben) riadtan konstatálta, hogy immár teljesen elvesztette legendás nyelvérzékét.

De tovább! Kasztort vadászbaleset érte. Egy kivilágítatlan vadkan hajtott át rajta… négyszer. Majd cserbenhagyta áldozatát, ki tekintettel a mai állapotokat tükröző gyógyszerhiányra, s a vérveszteségre, minden átmenet nélkül meghalt, s testét soha nem találták meg. No, de testvére sem járt jobban. Minor egy északi szél hajtotta viharba került kis lélekvesztőjén, minek még roncsait sem sodorta partra az ár. Szegény Aróma, ki hajdan olyan boldog volt, s két szép ifjú édesanyjának mondatott, most özvegyen, támasz nélkül állt az élet viharában. Az özvegyi státuszt még elviselte volna valahogy, de gyermekei elvesztését nem tudta feldolgozni. Azután folyvást csak a tóparton ült, lábát a víz belógva, s könnyzáporán keresztül nézett ebbe a nyomorúságos világba, honnan elragadtattak drága gyermekei. Nem akart élni és nem tudott meghalni sem. Héra gondoskodott róla, hogy természetellenesen hosszú életet kapjon, s így még tovább és jobban szenvedjen.. Nem evett, nem aludt, csak ült a tóparton és sírt. Nem érzékelte az idő múlását.

             Ekkor Zeusz megszánta hajdani kedvesét, és az asszony nevéhez hűen kék vízililiommá változtatta. Egy olyan lénnyé, kinek hamvas szirmai olyan kéken ragyognak, mint a görög hon ege, levelei haragoszöldek, mint az erdő, miben Kasztor annyit vadászott, és ahol örömét s halálát lelte, szára, gyökere pedig az éltető vízben van, hol Minor halászott egykor, gazdag zsákmányt, ezüstös, fürge halat.

Ha arra jársz, ma is láthatod, milyen dúsan borítja el a parti sekély vizet a kék vízililiom- szőnyeg, a kecses kis öbölben. Fölötte a csöndes erdő susog soha ki nem tudódó tikokat. Azt a helyet a mai napig úgy nevezi a nép:

Krinosz-Aróma, azaz a liliom illata…

Bánátiné Saci 2009.09.09.