A reggeli fuvallatok meg-megzörgették a törött ablakokat és a legapróbb nyílásokon is bepréselték a hideget. Kul-Anni úgy összehúzódott a Nagyúr köpenye alatt, mint egy kicsi sündisznó. Remegett és nagyon fázott. Sin szorgosan melegítette a nyakát és a hátát, de a macska is elég kicsi volt, és nagyobb felületet nem bírt lefedni. Azután csak felkelt, és álmosan kipislogott. Ise-Gulan a tetőperemen egyensúlyozott és az eget kémlelte. A lányka odaugrott hozzá és megrázta magát. A férfi nem nézett rá, csak kijelentette:

-          Haguri győzelem volt. Nagy a nyűzsgés odafent.

-          Tessék? Honnan tudod?

-          Sok megtépázott hajót láttam. Alacsonyan szálltak. És éjszaka óta viszik fel a teherhajókkal a fémeket. Sok lehet a javítanivalójuk. A város is zajos. De nem az ünnepléstől. Benne van az idegesség a levegőben.

Kul-Anninak tátva maradt a szája. Ilyen profi elemzést még nem hallott. Elnémult és egyre azon törte a fejét hogy micsoda tapasztalat, mennyi év szükséges ahhoz, hogy valaki így tudjon olvasni a jelekből. Aztán a Nagyúr feléje fordult és szigorúan rászólt:

-          Idefigyelj. Kimegyek kicsit körülnézni. Te maradj itt és ne mozdulj, megértetted?

-          Igen, meg.

De a kislány lelkébe megint befészkelte magát a félelem. Egyedül maradt és elgondolta hogy mi lesz velük ha nem sikerül kijutni erről az átkozott bolygóról. Hogyan szereznek hajót? Hogy találják meg a többieket? Még sosem érezte magát ennyire kétségbeesettnek. Próbálta összeszedni a gondolatait, úgy, ahogy Gulan tanította, de minden olyan más volt mikor a férfi mellette volt. ĺgy egyedül rátört a pánik és egy homályos, nyugtalanító gondolat suhant át az agyán. Az érzés egyre mélyebben rágta magát a kicsi tudatába. Várt. Eltelt egy óra, aztán még egy. Hatalmas robbanások zaja hallatszott a távolból, erős gépek morajlása. Gőzerővel dolgoztak a bányákban és a gyárakban. Telt az idő és a Nagyúr még mindig nem jött meg. A harmadik óra végén eldöntötte hogy utánamegy. Még előtte felkapaszkodott egy tetőgerendára és kilesett a törött ablakokon. Percekig ült így, mozdulatlanul figyelve. De a férfi alakja csak nem tűnt fel. Akkor nekivágott. Kiment az épületből, és futva kacskaringózott végig a külváros sikátorain. Riadtan verdesett a tekintete, és bizonytalankodva figyelte az embereket, a járműveket. Túl sok volt az Azari katona, túlságosan is sok. Eszelősen bolyongott, csatangolt. Kétszer is meg akarták fogni, de fürgén eliramodott és megbújt a szeméthalmazok mögött. Óriási, elsötétített, páncélozott teherautók bukkantak fel, és a kicsinek megdobbant a szíve. Mi van ha megint elfogták a Nagyurat és most éppen elszállítják hogy megöljék? Jaj miért is kellett elengednie! Hogy találja most meg ennyi ember között? Szemeit nekimeresztette az ismeretlen utcák messzeségének. Mit tudta ő hogy hová, merre kell mennie? Csak haladt rendületlenül előre. Egy nagy nagy bánat lepte meg, a fájdalom kiült az arcára is. Szívremegve futkosott, és lépésről lépésre változtatta az irányt, hogy nehogy az ellenség karjaiba szaladjon. Az egyik utcafordulónál majdnem belerohant egy szakasz masírozó Azariba. Halálravált, ijedten próbált visszafelé menekülni, de akkor már onnan is jött egy másik csapat. Akkor hirtelen azt érezte, hogy valaki hátulról megragadja, egy nagy kéz betapasztja a száját és egy laza mozdulattal behúzza egy szűk kis sikátorba, olyan szűkbe, hogy a kislány addig észre sem vette hogy ott van. Lapult az ismeretlen erő szorításában és hirtelen megérezte hogy ez jó. Felismerte az illatát is. Ise-Gulan volt az. Mikor az őrjáratok elhaladtak, a férfi megragadta a kicsit, maga felé fordította és olyan szigorú szemekkel nézett rá, hogy Kul-Anni rögtön tudta nagy bajban van. Mert már megint nem engedelmeskedett, és meggondolatlanságával bajt okozott. De nem érdekelte, boldogan elviselt volna akármilyen büntetést, mert örült hogy megtalálta elveszettnek hitt apját. Sírni, zokogni kezdett, és úgy kapaszkodott belé mint fuldokló a fatörzsbe.

-          Régóta elmentél, és azt hittem bajod esett, és én csak meg akartlak menteni, mert féltem egyedül, és láttam a nagy kocsikat, és azt hittem te vagy az egyikben, hogy megint elfogtak, és én nem bírom nélküled, sajnálom, büntess meg, nem érdekel, csak jó hogy megvagy, és soha többé ne hagyj el...

És mesélt volna mindent, a keresést, a bajt, a menekülést, az összes félelmét, és nem érdekelte már hogy erősnek és bátornak tűnjön a nagy férfi előtt. Egy kicsi, elhagyatott, ijedt gyerek volt, és akkor Ise-Gulan ölbekapta, köpenye alá takarta, szigorúan megdorgálta, de menetközben szeretgette, becézgette, és legvégül pedig hirtelen homlokon csókolta. Egészen meghatódott a kölyöktől, nem gondolta volna hogy ennyire aggódott érte. A kislány pedig csak úgy hempergett és ficánkolt a férfi karjaiban és arcát a mellére szorította. Csak annyit érzett hogy legbelül rettenetesen fájt és megpattant valami, hogy végre rátalált valamire, ami egész életében ott lappangott benne, miközben hiányzott belőle. Mintha hazatért volna.

            Lélekszakadva rohantak vissza a peremvárosba, újra megkeresték az elhagyatott gyárépületet. Itt megpihentek, és Ise-Gulan elmondta a tervét.

-          Visszatért a megmaradt Azari sereg. Jól kikaptak, és most gyorsan újjászerveződnek. Megint ellenünk vonulnak. Most kell meglépni innen. A város után van egy nagy szabad, erdős terület. Azután pedig egy Azari támaszpont. Ott szerelik a hajókat. Mi is odamegyünk.

-          És mit csinálunk ott?

-          Ellopunk egy Azari hajót, és elhagyjuk ezt az átkozott helyet.

Ezt úgy mondta, olyan meggyőződéssel, mintha mi sem lenne természetesebb. A lányka elképedve figyelte a derűs arcú Nagyurat. Még soha nem látott ekkora önbizalmat. Ilyen fokú erős, biztos hitet. Még Bartosnál sem. Mert a Nagyerős Védelmező sem volt mindig higgadt, sokszor dühöngött és aggodalmaskodott. De Ise-Gulan úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha ura lenne a helyzetnek. Mintha nem is ők lennének a kiszolgáltatottak hanem még az Azariknak kellene félniük tőlük. Figyelmesen tanulmányozni kezdte a Nagyúr arcát, minden apró vonást gondosan rögzített. Érzékeit felé összpontosította. Előszőr a tompa fájdalomra és magányosságra figyelt fel. Aztán valahol a tudata szegletében észrevett valami mást, valami rettenetesen félelmeteset. Félelem nem volt benne, az egyszer bizonyos. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy Ise-Gulan mindebből nem vett észre semmit. És akkor Kul-Anni felfedezte azt a hatalmas, legbelül háborgó fájdalomtengert, amit a férfi állandóan lefojtva tartott. Egy írtózatos, pusztító, dühös erőt, aminek csak az ő akarata szabott határt. És ez a fájdalom lassan, lassan kiszivárgott, mintha maga Kul-Anni vagy legalábbis az ő jelenléte párologtatta volna el, és a helyét kitöltötte egy kellemes, meleg bizsergés. Igen, határozottan érezte, egyre erősebben. Apránként nyíladozott a férfi lelke, kitaszította magából a mérget és a haragot, és egy csúnya, rettenetes seb kezdett gyógyulni. S mindez valahogy összefüggésben volt a kislánnyal.

-          Mit csinálsz? – dörrent rá a férfi.

Kul-Anni elképedve bámulta. Észbekapott. „Tes nevére”, gondolta, „de hiszen képes voltam a tudatába hatolni! Mit jelenthet ez? Talán visszatér belém a tűz?” Felugrott és izgatottan szaladgálni kezdett, miközben a Nagyúr tanácstalanul nézte. Akkor a kislány felrikkantott:

-          Visszajön az erőm! Igen, érzem! Hallok gondolatokat, érzéseket! Meg tudom lesni az embereket!

Megcsendesedett a kislány és erősen koncentrálni kezdett. Ise-Gulan hitetlenkedve bámulta. De Kul-Anni csak elkezdett figyelni és hallgatózni. Lassan, rétegről rétegre lehámozta a tudatát burkoló, hályogszerű páncélt. Mintha valami kényszeredett álomból ocsúdott volna. Sok embert érzett maga körül, számtalan gondolatot. Még nem tudta elolvasni őket, de felfogta a hozzájuk társuló érzéseket. Rettenetesen erőlködött hogy kiszűrje az elméjében egyszerre zsibongó hangok, indulatok értelmét. Megfájdult a feje és beleszédült. „Hagyd abba”, hallotta a távolból Gulan hangját, de tudta hogy nagyon közel jutott már valamihez. Érezte ahogy a férfi megrázza a testét, de erre sem volt hajlandó kilépni a révületből. Elkeseredetten pásztázott, és akkor, egyszercsak megtalálta Karsal-Bar erős tudat-kisugárzását. Előszőr csak úgy érezte meg, mint egy halvány pici pulzálást, aztán gyorsan belekapaszkodott és pillanatok alatt lekövette. Felerősödött a jel, és már ott állt előtte a fiú. Egészen közel volt hozzájuk. „Karsal! Hallasz? Hol vagy? Ise-Gulan él, és én vele vagyok. Mondd merre vagy?” „Itt vagyok a gyáraknál, megszöktem de üldöznek. Ez csak valami álom lehet. Nekem nincs már tüzem, csak álmodom.” „Nem, ez nem álom, itt vagyok a valóságban, menekülj, szaladj a város széle felé, érted megyünk.” A beszélgetésnek vége szakadt, mert hirtelen elvesztette a jelet. Karsal-Bar eltűnt az éterből. Kul-Anni kinyitotta a szemét, és most előszőr látta meg a föléje hajoló Ise-Gulan arcán a kétségbeesést. Szemmel láthatólag nagyon aggódott érte. Akkor vette észre a lány, hogy körös-körül minden véres, és sűrű, tüzes folyadék csordogál az orrából. De nem volt most idő ezzel foglalkozni. Felugrott és kézzel lábbal magyarázta Gulannak, hogy Karsal itt van közel, s hogy nekik sietniük kell megmenteni. A Nagyúr elképedt és megkérdezte:

-          Biztos hogy Karsal volt az?

-          Igen, ő volt.

-          Te itt maradsz, és ne merj elmozdulni bármi történjék. ĺgérd meg.

-          Megígérem.

Ise-Gulan fürge macskaléptekkel távozott. A lányka pedig halálosan kifáradva gubbasztott a tetőtér legvastagabb gerendáján és addig kémlelte az alatta elterülő utcákat, amíg csak el nem tűnt a szeme elől a férfi alakja.

Nem kellett hosszasan várakoznia, mert hirtelen egy energialövedék robbanása rázta meg a levegőt. Porfelhők kavarogtak a földről, épületek szakadoztak mindössze néhány utcasaroknyira. Valami nagyon rosszat sejtett, és teljesen megdermedt bele. Úgy érezte magát, mint egy moziban, ahol minden a szeme előtt játszódik le, és ő nem tehet semmit. Megkeménykedett. Leugrott a figyelőállásból, kiszaladt az épületből, és a hangzavar irányába futott. Nem mert nyíltan, az utca közepén futni, ezért a kapualjakban surrant, néha be-betért az üres, romos házakba, és a hátsó kijáratokon osont tovább. Egyre közelebbről hallotta a csata zaját. Most az egyik ház teraszáról átugrott egy másikra, egy szinttel lejjebb lopakodott és a törött ablakokon át óvatosan kikukucskált. Ami a szeme elé tárult, teljesen halálrarémítette. Ise-Gulan legalább egy tucat Azarival harcolt, Karsal-Bar szorosan mögötte, valamilyen kékes színű egyenruhában, olyanban, amilyet a rabszolgák viseltek. Mivel rajta nem volt Azari páncél, nagyon kellett ügyeskednie, hogy nehogy eltalálják a plazmalövedékek. Egyébként pedig rettenetesen sok sebesülés és ütésnyom díszelgett rajta. A Nagyúr szorgosan védte, testével takarta a fiút, és minden erejével forgatta a kardokat hogy távol tartsa tőle az ellenséget. Karsal-Bar meglepő gyorsasággal változtatta a helyét. Kul-Anni csodálattal bámulta a mozdulatait, egyáltalán nem látszott rajta hogy hiányozna neki a tűz. Ugyanolyan fürge volt mint régen, egy kisebb pallossal vagdalkozott és szabta magának az utat a gyárépületek felé. Pont oda, ahonnan Kul-Anni eljött. Erős, pontos ütéseket mért a katonákra, és taktikusan, okosan kitért a lövedékek elől. Valami egészen elképesztő harci techinkát alkalmazott: egy furcsa, féloldalas mozgással közelítette meg a katonákat, és mikor már egészen közel jutott egy-egy suhintással levágta a mechanikus karokat. Akiket íly módón megszabadított végtagjaiktól, azok egytől egyik futásnak eredtek. Röhejes volt látni ahogy a kéz nélküli testek megszaladnak a haguri fiú elől. De az Azarik nemhogy fogyatkoztak volna, hanem egyre többen érkeztek. Minden percben megduplázódtak. Kul-Anni odafentről látta, hogy a távoli utcákon számtalan autó közeledett, és zsúfolásig voltak tömve katonákkal. Akik éppen kiszálltak a járművekből, kicsiny bombákat dobtak a harcoló hagurikra. Gulan és Karsal kétségbeesetten hátráltak. Berohantak abba az épületbe, amelyben a kislány is rejtőzködött. Abban a pillanatban utánuk dobtak egy bombát. A robbanás ereje a földhöz vágta őket. Fal- és vakolatdarabok omlottak rájuk. Az ajtók félig-meddig leszakadtak, az abalakok betöredeztek, a benti helységeket vastagon elöntötte a törmelék. Az összes megmaradt berendezés szilánkosra tört, a padló is beszakadt és Karsal átbukott rajta. Ise-Gulan gyorsan utánakapott, lenyúlt, finoman megragadtaa fiút és kihúzta a lyukból és a törmelékek alól. A bejáratot most elbarikádozták, és kis csapatokban nyomultak rájuk az Azarik. Teljesen körbevették a védtelen, sebesült, prüszkölő hagurikat. Kul-Anni elrőkönyödve bámulta a jelenetet a felső emelet lépcsősorának takarásából. Valami vad, kegyetlen izgalom forrósította át a fejét. Lassan mozdult, és mereven nézte az előtte kibontakozó jelentet. Mintha lelassúlt volna az egész világ. Nyomultak be a katonák. Gulan és Karsal megbénulva, lefegyverezve. Egy perc és halottak. Dobogott értük a szíve. Az egyetlen lények, akik fontosak neki. Akik jók és kedvesek voltak hozzá. És most ott ólálkodik körülöttük a halál. Valami mérhetetlen, vad szomorúság tört rá. Egy rettenetes hideg gyűlölet. Ha belepusztul, akkor sem fogja megengedni ezeknek a ronda lényeknek hogy elvegyék tőle a szeretteit. Ordítani, támadni szeretett volna. A visszafojtott feszültség egyre csak feszítette a belsejét. Úgy osont le a lépcsőkön, mint egy vadászó macska. Egész testében reszketett a bosszú gondolatára. És egyszercsak ott állt előttük.

A bosszú rettenetes volt. Elemi erővel tört fel a kislányból. Mint egy halkan, mélyen szunnyadó, veszélyes vulkán. Ott lappangott benne valami, és most kibuggyant. Mert Kul-Anni felszította és kiárasztotta magából a tüzet. Vékony, fehér tűz volt, és hosszú, keskeny sugarakban tört elő a tenyeréből. Több száz pászmára ágazott és lecsapott az Azarikra. Abban a pillanatban hogy elérte volna a testüket, megszilárdult, és a kemény, kővé vált tűz a lökés erejével még átlyuggatta a védőruhát. Felszúrta az összes Azarit, s azok csak magatehetetlenül vonaglottak. Úgy néztek ki mint valami sündisznók, tűhegyes fehér tűzpászmák álltak ki a testükből, és pillanatokon belül halottak voltak. Kul-Anni teste pedig görcsbe rándult, és a földre zuhant. Ise-Gulan azonnal odaugrott hozzá, miközben a parancsait osztogatta Karsalnak. A fiú bambán, megbabonázva meredt a lányra, és csak sokára jutottak el az agyába a Nagyúr szavai. Aztán észbekapott, és engedelmeskedett. Lehámozta a bőrt az egyik Azariról, és fintorogva ugyan, de magára húzta. Gulan is szerzett egy sisakot, és a por és füst kavargó káoszában kiszaladtak a hátsó kijáraton. A Nagyúr szinte ölben vitte a hercegnőt.

Mikor végre kiértek, a sűrű porfelhők káoszát kihasználva, Gulan egy nagyobb szemétdomb mögé parancsolta a gyerekeket, és megmondta nekik hogy ott várjanak. Szigorúan megkapta a lányka karját és erősen a szemébe nézett. Kul-Anni megremegett és lehajtotta a fejét. Ez már a sokadik alakalom volt hogy nem fogadott szót. De most itt volt Karsal, és vasmarokkal tartotta. A fiú összenézett a Nagyúrral és bólintott. Igen, vigyázni fog a kislányra. Egyedül maradtak, és Karsal a lányhoz fordult:

-          Hogy kerülsz te ide? Hogy tudtad áttörni a Maia jégpáncélját?

-          Erős vagyok én! Ha neked is sikerült, nekem miért ne sikerülhetett volna?

Karsal most elhallgatott és figyelmesen mustrálta. Akkor Kul-Anni kíváncsiskodva megkérdezte:

-          Mondd csak, abban az álomban, a jeges tó alatt, minden élő hagurit meg lehet találni? Mit jelent ez?

-          Erre csak a fekete hagurik képesek. Ez egy meditációs technika, és igen, minden élő haguri életjeleit be tudjuk fogni.

-          De szándékosan mutattad meg nekem?

-          Nem tudom. Azt akartam hogy megtalálj. Rád gondoltam. És egyszercsak beléptél az álmomba, pedig akkor már nem is volt bennem a tűz.

-          Bennem sem. Én nem értem hogyan történhetett ez meg. Azt mondod minden haguriét, akárhol legyen is?

-          Igen. Akárhol legyen is, az egész világegyetemben.

-          Te Karsal, kérlek ne mondd el a Nagyúrnak hogy nekem is van fekete tüzem. Kérlek szépen ne mondd el.

-          Rendben. De kérek valamit cserébe.

-          Mit?

-          Ezt.

Azzal Karsal hirtelen magához húzta és gyorsan megcsókolta a kislányt. Kul-Anninak ideje sem volt reagálni vagy felháborodni ekkora szemtelenségen. Alaposan belevörösödött. Szerette volna megfricskázni a szemtelenül az arcába vigyorgó Karsalt, de  abban a pillanatban egy kis Azari kocsi perdült eléjük. Karsal azonnal a lányka elé ugrott és kivillantotta pengéjét. Az ajtó kicsapódott és mielőtt a fiú még támadhatott volna, a sisakos katona rájuk üvöltött:

-          Nyomás befelé!

Ise-Gulan volt az. Valahogyan sikerült egy járművet lopnia, és a gyerekek fürgén beugrottak mögé. Halk búgással indultak, és lopva kacskaringóztak végig a szűk utcákon. Sietve elhagyták a gyárépületeket, és szerencsére senki nem állította meg őket. Kijutottak a városból is és egy erdős, bozótos, szemetes terület ugrott a szemük elé. A távolban függőlegesen felszálló füst és rajzó vadászgépek tömkelege jelezte az Azari támaszpont pontos helyét.