Az ablakon beszűrődő napfény hosszú órák óta melengette kitartóan az arcomat, mire felébredtem. Szerettem erre ébredni, ahogy átszűrődik egy fénytenger ígérete a szemhéjamon, miközben érzem hömpölyögni a bőrömön - észrevehetetlen átmenetet jelentett az álom ingoványából a valóságba - igaz áthatolhatatlan tömege olykor magában hordozta a csömör élményét is kéretlenül. Első utam a fürdőszobába vezetett, ahol megmosdottam, felöltöztem, feltűztem a hajamat és elkészítettem az aznapi sminkemet. Nem reggeliztem, csak egy pohár narancslevet ittam meg – egyébként is dél körül járt már az idő, mire kiléptem az utcára, hogy elinduljak átvenni a halálos ítéletem.

A magánklinika, ahol a vizsgálatokat elvégeztettem a város egy távoli kerületében állt, de úgy döntöttem, gyalog teszem meg az út első hányadát. Nem akartam siettetni a dolgokat. Csöndes volt az utca, egy idegen pár jött csak szembe babakocsit tolva. A nap kihívóan vibráló sugarakat szórt körém, a cipőm orrán és a betonon ameddig elláttam lombok jókedvű árnyai táncikáltak. Az átellenes oldalon egy idegen férfi lépett ki Bonyhádiék udvarából. Érdekes. Miért volt felhúzva délelőtt a redőny a hálószoba ablakán? Ez annak a feladata – saját jól felfogott érdekében – aki utoljára kel fel. Miért húzta fel a férjem a redőnyöket? Éreztem, ahogy egyre elhatalmasodik rajtam az éhség – inkább az ennivaló utáni különösen erős vágyként, mintsem a kiürült gyomrom miatt – ezért betértem a kisboltba egy kis péksüteményért.

- Jó napot. – idegen nő köszönt vissza a pénztárgép mellől, továbbsétálva azt is láttam, hogy a húspultban senki sem áll, a bolt ürességtől pang leszámítva engem és az ismeretlen eladót. Érdekes. Mit keresett az a férfi Bonyhádiék udvarában, honnan volt kulcsa a kapuhoz, amin kíséret nélkül távozott? Sosem láttam azelőtt, pedig nap mint nap eljárok ott. Nem volt szükségem a pultból semmire, ezért gyorsan elintéztem a vásárlást. Kakaós csigát vettem és egy tábla csokoládét kekszdarabokkal, a táskámba süllyesztve a zsákmányt folytattam az utamat. Bonyhádiék nyugatról származnak, több száz kilométerre a fővárostól, és mindössze két éve költöztek erre a vidékre. Hogy lett ez az alak hozzájuk bejáratos? Bérházak közé értem, füves tereken haladtam keresztül, ahogy abba az irányba tartottam, ahol majd metróra szállhatok. Megcsörrent a telefonom. A magánklinikáról hívott egy asszisztens nő. Elkeveredett a leletem, jövő héten, csütörtökön mehetek érte. Elnézésemet kéri. Magas, nyávogós hangon beszél, aki felvette az adataimat, neki búgó, túlzottan negédes, mégis megnyugtató hangja volt. Érdekes. A kisboltban legalább három eladó szokott tevékenykedni egyszerre, és most ott hagyták az egészet arra az egyre, aki frissen került oda. És ez a hívás… Érdekes. Ha eldöntöm, hogy elmegyek a kisboltba bevásárolni, mindegy milyen napszak van legalább három nyugdíjas asszony köszön rám az ablakból, és biztos, hogy a boltban is összefutok egy-egy szomszéddal, így déltájban leginkább nagycsaládos anyukákkal, akik sietősen pakolnak a kosárba, hogy elkészüljenek az ebéddel, mire hazaérkezik a család a munkahelyről és az iskolából. És ez a hívás… az orvost régről ismerem, ezért is őt kerestem fel, és ezért is vártam annyira, hogy megint beszélhessek vele. Régóta, túl régóta vagyok szerelmes belé, de ritkán adódik alkalom, hogy a közelében lehessek. Érdekes. Sem az utcán, sem a boltban nem találkoztam ismerősökkel, és még a klinikára sem jutok el. Eltűntek az ismerőseim. Mi van, ha soha többé nem találkozok egyetlen ismerőssel sem, még a hangjukat sem hallhatom? El kellene mennem a klinikára, igen, mégis oda kellene mennem, az orvosomnak ma rendelése van. Ha ő sincs ott, akkor az tényleg egy jel, egy jel, hogy többé ne keressem fel, egy jel, hogy jobban kellene törődnöm a szeretteimmel és általában azokkal, akik körülöttem élnek, egy jel, hogy… nem tudom.

Egy parkban találtam magamat. Ismerős fák meredeztek, egy ismerős, színes kerítés mellett, amely egy játszóteret fogott körül. Néhány kisgyerek rohangált, nagy valószínűséggel az egyik padon dohányozgató, hanyagul átvetett lábban ülő nőhöz tartoztak. Ez egy jel, hogy le kell szoknom a dohányzásról… de nem is dohányzok, évek óta nem. Megszédült a fejem körül a világ, aztán megint a park az ismerős fákkal, színes kerítéssel és játszótérrel – csak ez létezett. Egyszer jártam itt azelőtt, az orvos ismerősömmel, akibe szerelmes vagyok. Akkor találkoztunk utoljára, mielőtt kibékült a feleségével, a hintán ültem, ő pedig a fűben, sármos pillantásokat és félmosolyt küldve felém. Gyerekesek voltunk, de hát épp ez volt a cél. Túl normálisak voltunk a hétköznapokban mind a ketten, és ilyen apróságok is ki tudtak billenteni, mint egy hinta és a gyep, azt hittük, ez is valami. Az is volt – mert azt hittük. Sokszor próbáltam megkeresni ezt a parkot, egyedül és a férjemmel is, de sosem a megfelelő sarkon, a megfelelő bérház után fordultam be. És éppen most, ezen a különös napon figyelmetlenül elmerülve a gondolataimban kötöttem ki itt…

Leültem a hintába, és lassan előre – hátra ringattam magam. Milyen érdekes, hogy annyi minden történik velünk, és soha sem derül ki az értelme, hogy miért. Ez a park, ez is egy jel… Francokat. Azért nem derül ki, mert nincsen értelme, csak oka az eseményeknek, és emellett az emberek szabad akarata, de ha minden oksági lenne is: nem derülne ki számunkra az összefüggések legnagyobb hányada, hiába lenne ez a tudás megnyugtató. Az ember élete olyan, mint egy rosszul megírt novella. Olyan események vesznek körül minket, amelyeknek sohasem derül ki az oka, olyan események, amelyek megkezdődnek, aztán nem lesz folytatásuk, így értelmetlenné válik a történet, és az AHA élmény is elmarad. Azontúl a legtöbb esemény, amely körülöttünk történik soha nem is ér el hozzánk, mindvégig rejtve marad – egyébként sem tudna olyan tenger információt feldolgozni a felfogó rendszerünk…  Persze a váratlan találkozásaink nem véletlenek, s lehet értelmük, még ha céljuk nem is. Okkal megyünk ide vagy oda, ahogy mások is, és nem értelmetlen, hanem kifejezetten hasznos lehet, ha összefutnak az ugyanolyan okkal épp ugyanoda érkezők.

Körülnéztem, csak úgy szórakozottan, az arcomat és a vállaimat melengette a késő tavaszi napsugár, így kellemes átmenettel irányítva a figyelmemet a környezetemre a gondolataim biztonságot nyújtó ködpaplanja alól kibújva. A fákat néztem. Néztem a fákat, és helyettük egyszerre vaskos ágaknak láttam egy földdel és zöld gyeppel borított falból meredezi értelmetlenül és ostobán – értelmetlenebbül és ostobábban, mint azok az agancsok a vadászkunyhók kandallói fölött. Különös boldogsággal töltött el, ahogy megszűnt a nagyságuk és dicsőségük, a törzsük gallyá, az irányuk mozdíthatóvá relativizálódott. Gyönyörködtem benne, aztán felálltam, és lassú, nyugodt léptekkel elindultam arrafelé, amerre a főutat zúgni hallottam. Pontosan tudtam, hol vagyok. Otthagytam a parkot, hogy megmaradjon a maga teljességében, és kíváncsian vártam, a haza vezető úton kivel találkozom.

Természetesen egy ismerős sem jött szembe, hiába lestem az út innenső és túloldalát egyaránt. Egészen a kisboltig reménykedtem, hogy az egyik idegesítő szomszédasszonyom talán rám köszön, de ez nem következett be, és ahogy bepillantottam az üzletbe, csak az új pénztáros szigorú arcát tudtam felfedezni, senki mást. Beléphettem volna, de annyira beleéltem magam új helyzetembe, amely dacos egykedvűséggé formálódott bennem, hogy tovább haladtam, és arra gondoltam, a férjem már otthon van, a gyerekek is nemsokára, és akkor minden megint a régi lesz. Közeledett a házunk. Szomszédok sehol, Bonyhádiék háza körül sem mozgolódott senki sem. A kapu elé érve egy pillantást vetettem a hálószoba ablakára, amelyen még mindig fel volt húzva a redőny. Hát persze, annyira izgatott voltam induláskor, hogy elfelejtettem besötétíteni. Első utam a mosdóba vezetett, aztán elővettem az előző nap megfőzött ebédet a hűtőből megmelegíteni. Tudtam, hogy a férjem itthon van, mert nyitva volt a bejárati ajtó, és a táskája is a fogas mellett pihent. Tudtam, hogy megmenekültem, a tudat, hogy a közelében vagyok felért a jelenlétével, nem siettem hát köszönteni. Mikor felmelegedett a leves és a húsétel is, a keresésére indultam, hogy szóljak neki. A hálószobában találtam rá, a földön feküdt. Alatta vértócsa. Az ajtóval szemben levő ablak felöl volt a feje, dülledt szeme a padlóra meredt. Első döbbenetemben az ablakra kaptam a tekintetem, amelyen kis lyukat fedeztem fel, egy golyó nyomát. Messziről lőhették le a férjemet. Miért nézett az ablak felé? Tűnődni kezdtem, mert a felső ruházatát észrevettem egy távolabb eső széken, tehát nem akkor lőtték le, amikor a szobába lépett. Vajon látott odakint valakit, tudta, hogy veszélyre számíthat? Akkor fordult oda, miután eltalálták? Hogy hány golyó, és pontosan hol érte a vér miatt nem tudtam eldönteni. Néztem az ablakot, próbáltam azon kis lyukon keresztül, és nem az üvegen át látni a kinti világot, és ez transzszerű állapotba sodort.

- Jó napot. – integetett be az egyik idős szomszéd bácsi kedélyesen az ablakon, majd mivel a földön elterülőt nem látta kintről, komótosan tovább ballagott. Riadtság, majd megkönnyebbülés futott végig rajtam. Az életem egy értelmetlen novellává változott.