Annus néni, Péter bácsi

   Mint a napok döntő többségében, azon a reggelen is mezítláb, együtt sétáltak ki a háztáji földre, hogy megkapálják a kukoricát és a tököt. Muszáj, hiszen etetni kell valamivel a disznókat, tyúkokat, stb., hogy aztán nekik is legyen mit megenniük. A boltokban nem sok mindent lehetett kapni, vagy ha mégis, akkor meg pénz nem volt rá. Honnan is lett volna? A szocializmus elején, ha szerzett is valamelyik falusi ember magának munkát valahol távol a lakhelyétől, ahová eljárhatott hetelni, fizetésképpen csak egy zsák krumplit kapott egész hónapra. Krumplival meg ugye, ha akarna sem fizethetne.

   Abban az időben még a falusi élet teljes mértékben parasztgazdálkodásból állt, amit Péter bácsi nem igazán kultivált. Ebből kifolyólag aztán mondogatta rendszeresen: „Ha a paraszt nem dolgozik, a városi nem zabál!” Pedig Péter bácsi pont, hogy nem szokott dolgozni. Egyszerűen nem feküdt neki a dolog. Régóta érlelődött már benne a gondolat, hogy előbb-utóbb azt fogja tenni, amit csak egyetlen, frissen született szóval írtak le anno: disszidálás.

   Miután megérkezett a házaspár, hogy jól kimelózza magát a létfenntartás érdekében, Péter bácsi nyomban lehuppant a kukoricás szélében lévő hatalmas diófa árnyékába.

   - Ej, Annus! Nem megy ez nekem. Má’ mos’ olyan melegem van, hogy csuda.

   Annus néni tisztában volt vele, hogy ez lesz, de nem akart szélütést kapni az idegességtől, inkább szó nélkül nekiállt a munkának. Tudta, ha vitába száll a párjával biztosan megüti a guta.

   Péter bácsi látva, hogy semmi probléma nem kerekedett, még több bátorságra merészkedett. Széles terpeszben, a fának támaszkodva egy hosszú fűszálat rágcsált az árnyékban, miközben néha egy-egy hangyát elmorzsolt a herezacskóján.

   Már legalább tíz perce hűsölt, de még mindig nem kezdett balhézni a feleség. Az összes probléma, ami zavarta Péterünket, hogy most már nem csak a hangyák csiklandozták a golyóit, de még a legyek is berepkedtek a szétnyitott inge alá. Mentek a szagra, mintha kötelező lett volna. Ott, abban a pillanatban Péter bácsi képtelen lett volna megmondani, mikor fürdött legutóbb. Talán két vagy három hete, amikor véletlenül belecsúszott a patakba. Az meg ugye nem elég az olyan szintű szagtalanodáshoz, hogy ne keltse fel a legyek érdeklődését.

   - Hínnye neki! – zsörtölődött. - A pokolba ezekkel a büdös dögökkel!

   Miután két ujjal összegyűrte az összes hangyát a gatyájában, maga mellé vette a szatyrot, és elkezdte iszogatni a benne lévő üvegből a fröccsöt. Csak úgy a szatyorral együtt emelgetve.

   Körülbelül fél liternél tarthatott, mikor odakurjantott az asszony.

   - Péter, a rosseb egye meg a pofádat! Kelj má’ föl, te mocskos ember! Gyere kapálni, ne csak a fa alatt zabálj!

   - Mingyá’ megyek Kis feleségem, mingyá’ megyek, csak hadd hüssejjek még kicsit! – kérte az engedmény hosszabbítását Péter bácsi.

   Annus néni megintcsak nem tartotta érdemesnek, hogy agyvérzést kapjon a további vita miatt, így szó nélkül folytatta a munkát.

   Péter bácsi ugyancsak konstatálta, hogy ismét megúszta a balhét. Még bátorabb lett. A maradék fél liter fröccs elszopogatása mellett, minden munka, amit elvégzett, annyi volt csupán, hogy a zsebkésével kikaparta a lábujjai közül a már gyökeret vert retket. És még a körmeit is megrenoválta, ami tényleg nagy melónak számított.

   „Legközelebb ráspollyal vékonyabbra reszelem ezeket a patkókat, mert így nem bírja a bicska – gondolta a nagylábujj pedikűrözése közben.”

   Mikor végzett, újra kényelembe helyezte magát. Elégedetten hanyatt dőlt és nézte a feleségét.

   „Hangyák kinyuvasztva, körmök lefaragva, retek kikaparva – gondolta. – És az asszony még mindig nem veszekszik. Milyen szerencsés ember vagyok! Ez egy annyira jó asszony, hogy mingyá’ játszok neki valami talpalávalót. Hí, de fog örülni nekije!”

   A következő pillanatban a fröccsös üveg tartalmától jókedvre derült Péter bácsi előhúzta fél méter mély gatyazsebéből a furulyát. Nagy becsben tartotta a hangszert, mindig nála volt. Három alkalommal kellet a mostanihoz hasonló módon hozzáállnia a kapáláshoz, hogy el tudja készíteni.

   - Annuskám! Édes Kis feleségem! Mingyá’ jobban lesző, ha muzsikálok neköd! Meglátod, még a munka is jobban megy muzsikaszóra! – mondta a segítőkész férj, és azzal rá is zendített.

   Nagyon elszámolta magát. Nem vidította fel Annuskát, sőt.

   - Ó… hogy a tífusz a nyakadon! Hogy döglenél meg! Hogy tennéd a sírodba a furulyádat! Most meghósz te szarházi! – sziszegte magában Annus néni, majd lerakta a kapát és némán elindult a dallamokba teljesen belefeledkezett férje felé.

   Úgy fújta az alkalmi zenész a mulatóst, hogy észre sem vette, amikor csípőre tett kézzel megállt előtte a felesége.

   A felbőszült parasztasszony olyan erővel ragadta el a furulyát, hogy az majdnem magával vitte a metszőfogakat is. Pár másodperccel később már esélye sem volt a férjnek, hogy felülkerekedjen a verekedésben – vagy inkább csak verésben -, pillanatokon belül darabokban végezte szegény hangszer. Olyan hatásfokkal verte szét férje fején Annus néni, hogy azt egy amazon is megirigyelte volna.

   - Ej, asszony, a kurva anyádat! Most telt be a pohár! Hogy a pofád hétcentségit! Engem többet nem látsz, hónap e desszendálok! – mondta Péter bácsi, mielőtt elájult volna.

   Mikor magához tért, sértettségében rá sem nézett a feleségére, csak szó nélkül elindult, hogy beváltsa ígéretét.

   Többé soha nem látták.