Ángyi

   A kis Zolika nemrég lett hét éves, és épp az első nyári szünetét élvezte általános iskolásként. Mint minden hasonló korosztályú gyerek, simán elaludt volna kilenc óráig is a tanítási időszakban. Most viszont, hogy nyár volt és suliba se kellett menni, félhétkor már kukorékolt szülei legkisebb örömére.

   Abban az időben; a nyolcvanas évek elején még egészen máshogy mentek falun a dolgok. Nemhogy az utcai kiskaput, de még a lakást sem zárták be a szülők, hogy széltől és naptól védjék utódaikat. A különféle allergiákról hírből sem hallottak. Reggel kiengedték a kölyköket, este pedig jóformán lepkehálóval kellett összevadászniuk őket. Pont, mint a tyúkokat és a többi tollas kártevőket. Így a kis Zotyónak sem kellet mindenféle hülye engedélyekért kuncsorognia az ősöknél, hogy leléphessen garázdálkodni kortársaival. Elég volt kiugrani az ágyból, felkapni egy rövidgatyát, pólót, aztán uzsgyi ki a természetbe miután zsebre vágta  csúzliját.

   Fogmosás? Mosakodás? Semmi esetre sem. Nézne is bárgyún a gyerek, ha valaki ilyesmit kért volna tőle. Csakis este, nehogy összedzsuvázza az ágyneműt. Persze akkor is csak azért volt hajlandó efféle borzalmakra, hogy utána engedélyezzék anyuciék az esti filmnézést a magyar 1-en.

   Szóval se reggeli, se mosdás, csak tiplizés a haverokhoz. De ha nem lesz kint közülük egyik sem, az se baj, majd magányosan csúzlizgat az árvízvédelmet szolgáló szivattyú épületének ablakaira – vázolta fel magában röviden a programot Zotyóka.

   Néhány perccel később már gyűjtögette a minél gömbölyűbb kavicsokat, hogy kedvére lövöldözgessen a Princzi Pális csatorna – amit a falu lakói egyszerűen csak Princinek hívnak – gátjáról a fémlemezből készült épületre.

   A koncepció nem állt másból, mint minél közelebb körbelövöldözni az ablakokat úgy, hogy azok lehetőleg épségben maradjanak.

   Nagyjából húsz méterről ment a gyakorlás, tökéletes fejlődést mutatva. Minden egyes lövedék egy hangos és marhára idegesítő kongással csapódott a bádogfalakba, amit persze nem igazán kultiváltak az utcabeli felnőttek. Hogy is értékelhették volna pozitívan, hiszen még hét óra sem volt, de a nyitott ablakok miatt háromszáz méteres körzetben mindenkinek arra kellett ébrednie, hogy valamelyik hülyegyerek már megint azt a kurva bódét üti, vagy csúzlizza, vagy hajigálja, vagy a fasz tudja mit csinálhat.

   Volt, aki az ablakból kiabálva hangot is adott nemtetszésének:

   - Takarodj haza büdös kölyök, a hétcentségit a pofádnak! Megállj, beszélek apáddal! Megállj csak!

   Talán a fenyegetés zavarta meg a kis Zolikát, de a következő lövedék nem kongással, hanem üvegcsörömpöléssel csapódott be.

   „Jaj, ne! Ez betört – gondolta. – Remélem nem látott senki! Tünés innen!”

   Gyerekszemmel nagyon jónak minősült a hely, ahol a nevelkedés ment. Egyoldalú utca volt. A házsorral szemben rét mindenfajta gyümölcsfákkal, aztán az említett szivattyúház a gáttal – amit csak töltésnek hívtak a helyiek -, majd a Princi, túloldalán erdővel.

   Tehát eltűnés gyanánt Zotyóka célba vette a réten az egyik szederfát. Nemsokára egy ökölméretű kővel a kezében ácsorgott a fa alatt és nézegette a roskadozó ágakat, majd közéjük vágta. Hullott a szeder, mint a záporeső. Ügyesnek kellett lennie, hogy megtömhesse magát ő is, mert úgy jöttek erre a jelenetre a libák meg a tyúkok, mint egy őrült hadsereg, hogy felzabálhassák a csemegét. Úgy kellett minden alkalommal félretaszigálni őket. Irtóra szemtelenek voltak.

   Az olyan kisebb problémák, mint az, hogy a szeder nagyrészt libaszarba potyogott, vagy a kimoshatatlan foltok a ruhán, abszolút nem számítottak.

   A nagy szüret után, mire félnyolc lehetett, a haverok még mindig nem kerültek elő.

   „Mi legyen?” – agyalt egy pillanat erejéig Zolika, majd nekiállt csokorba gyűjteni a réten található libatollat. Csak a legnagyobb szárnytollakat, minimum húszcentiseket. Elővette zsebéből az otthonról lopott gyufát, száraz fűből és gallyakból tüzet rakott – egy idősebb barom megetette vele és kortársaival, mondván az ilyesmi mennyire finom és egészséges. Ebből kifolyólag sokáig volt min röhögni -, és csokrostul feketére pörkölte az összeset, annak minden tetvével és atkájával együtt. Miután elkészült a gasztronóm alkotás, jóízűen befalta az egészet.

   Ezek után a tyúkokat kezdte szívatni a gyerkőc. Megfigyelte a viselkedésüket. Jó ideje kiderítette, honnan ered a „tyúkeszű” jelző. Azóta gyakran szórakozott azzal, hogy egy-egy szedret odahajított nekik, és ha elég messze dobta a kis hülyétől, akkor az félúton elfelejtette, hogy miért fut, megállt és csak nézett a tyúkszemével.

   Épp a harmadik alkalommal dobálta el a szedret, mikor arra lett figyelmes, hogy valahonnan a házuk felől egy kismacska keserves nyávogása hallatszik. Zotyóka mindig is nagyon szerette a kutya - és macskakölyköket.

   Mikor odaért a házukhoz, egy bokor tövében találta a fekete-fehér foltos kiscicát. Az anyja hagyhatta ott, vagy valaki sokallta otthon a szaporulatot. Egy biztos, ott volt.

   Úgy érezte, rögtön megáll benne az ütő, mikor meglátta a pici lényt. A kismacska annyira kölyök volt még, hogy a szemeit is csak félig tudta kinyitni. Menni sem tudott, csak mászott remegő lábakkal. Néhány napos lehetett. Anyatej kellett volna neki, de nem volt. Honnan lett volna, mikor anyja sem volt.

   - Gyere cica, majd kitalálunk valamit! – beszélt hozzá a kissrác miközben gyengéden markába vette, és a mellkasához fogta. – Ki lehetett az a szemét, aki kirakott téged? Ha mindenképpen másra akart bízni, legalább várta volna meg, míg anyatejen felnősz. Mi lesz így veled? Na, de semmi baj, majd én gondodat viselem, csak ne sírj már annyira!

   A következő másodpercben már nem melengethette tovább a kismacskát Zolika, mert egyszercsak ott termett mellette a szomszéd házban lakó Ángyi. Egy pillanat alatt megragadta a kis állat egyik fülét, és kitépte a gyerek kezéből.

   - Ne, Ángyi! Mit csinál? Hová viszi?

   Ángyi, ez a tipikus fekete ruhás, bő szoknyás, kendős öregasszony csak két szóra méltatta a könyörgő gyereket.

   - Elviszem a Princibe.

   - Micsoda?! – kérdezte a gyerek riadtan. – Ne vigye, majd én felnevelem! Adja ide nekem! Nem hallja mennyire sír?

   Hiába rimánkodott a gyerek, mintha ott sem lett volna. Megállíthatatlanul ment az öreglány ide-oda himbálózó szoknyával, kezében fülénél fogva lóbálva a kiscicát, mintha egy darab fertőző szemetet vitt volna. Nem érdekelte, hogy szegény kis állat vonaglik a kíntól, az meg még kevésbé, hogy emiatt a rimánkodó gyerek lassan sokkot kap.

   - Ne így vigye Ángyi, nagyon fáj neki! – próbálta Zolika jobb belátásra bírni. Reménytelenül. Szaladt mellette, hogy lépést tudjon tartani. Néha próbálta kicsit tartani a cicát gyermeki tenyerével, hogy ne fájjon annyira a füle, de Ángyi minden próbálkozásnál jól fejbevágta.

   A hétéves gyereknek már az egész belső szervrendszere remegett, de nem sírt. Nem tudott, csak könyörgött. Nem bírta elviselni, mégis folyamatosan nézte, ahogy próbál szegény macska szabadulni a körmei segítségével. Nem tudott, hiszen körmei képlékenyek voltak. Mire a Princihez értek már csak azon imádkozott, hogy kerüljön már szegény állat a víz alá! Onnantól nem fog szenvedni.

   Odaértek végre a hídra. Ez a kétszáz méter a másfél percével egy örökkévalóságnak tűnt a gyerek számára. Annyira kicsi és gyenge volt az öreglányhoz képest! Semmi esélye nem volt ellene. Nem tudta megmenteni a macskát. Még könyörgéssel sem.

   Ángyi egy karlendítéssel áthajította a keservesen síró kiscicát a híd korlátján, sarkon fordult és elment.

   A hétéves Zolika ott állt és nézte, ahogy a kis állat kétszer felbukkan mielőtt végleg elmerült. Még egy darabig bámulta a sodrást miközben egész testében remegett, aztán megtörten elindult a szivattyúház felé.

   „Miért kellett? Miért így? – száguldoztak a gondolatok a fejében. – Legalább ne a fülénél fogva tartotta volna! Hogy álljak bosszút úgy, hogy ne kerüljek javítóintézetbe? Nem bukhatok le. Istenem, segíts! Hogy öljem meg?”

   Nem ölte meg. A bosszúvágy szép lassan elhalványult, Ángyi pedig természetes halállal távozott néhány évvel később.