- Neve?

- Szabó Elemér.

- Végzettsége?

- Villanyszerelő vagyok.

- Értem. És mondja csak, mi szél hozta hozzánk?

- Egy angyal hívott.

Leendő állásadóm fürkészőn nézett rám vastag lencséjű szemüvege mögül. Igazi aktakukac kinézete volt. A modora pedig tenyérbemászó.

Miután felvette az adataimat, megegyeztünk, hogy jövő hét hétfőn munkába is állhatok. Mit ne mondjak, nagyon örültem neki.

De ne rohanjunk ennyire előre! Hogyan is kezdődött ez az egész? Nem egy kellemes történet.

Ültem a fotelban, éppen tévét néztem, kezemben az elmaradhatatlan sörösüveggel, amikor feleségem berontott a szobába.

- Beszélnem kell veled – jelentette ki felvezetés nélkül. Megrándítottam a vállam, erre ő tovább beszélt: - Megismerkedtem valakivel. Össze fogunk költözni.

Erre már az én figyelmem is az asszonyra koncentrálódott.

- Te miket beszélsz itt össze? – rontottam neki a kérdésemmel. Ő meg csak mosolygott, majd gúnyosan megjegyezte:

- Nézz már magadra! Egy csődtömeg vagy. Ki akarna veled hosszú távon együtt lenni?

- Hát… - kezdtem, de be kellett látnom, teljesen igaza van. Jobban belegondolva, csodaszámba megy az is, hogy egyáltalán az elmúlt tizenhat évet kibírtuk egymás mellett.

- És a gyerekkel mi lesz? – kérdeztem.

- Természetesen velem marad.

- Természetesen… Mitől olyan természetes ez?

- Figyelj, az ügyvédem határozottan megmondta, semmi esélyed. Úgyhogy ne is próbálkozz!

- Azt lesheted! Az ügyvéded azt sem tudja majd, fiú-e vagy lány, úgy megdolgozzák majd. Figyeld csak meg!

- Na jó, nem kell ezt tovább hallgatnom – fogta a táskáját, és még egy utolsó, semmitmondó pillantást vetett rám.

Hát ennyit jelentett tizenhat év együttlét…

Két évig próbálkoztam a gyámügynél, de azok egyértelműen a tudtomra adták, nem tehetnek semmit. Mivel a gyerek sem ellenkezett (tizenöt éves volt, ezért valamennyit már talán számított volna a véleménye), feleségem ügyvéde is jól felkészült volt, ráadásul bebizonyította – csak tudnám, hogy a csudába –, hogy gyakorlatilag alkalmatlan vagyok a gyereknevelésre. Mind anyagilag, mind erkölcsileg. Látott már ilyet a világ?

Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy havonta legalább egyszer láthatom a fiamat, elmehetünk valahová. De csak és kizárólag feleségem tudtával.

Nem volt könnyű, mégis be kellett érnem ennyivel.

Azt mondják, a lejtőn nem könnyű megállni. Két évig tengődtem a nyakamba szakadt lakásban, mígnem rájöttem, egyszerűen képtelen vagyok a rezsit meg a többit kifizetni. Nem azért, mintha otthon ültem volna – volt munkám. Ám amit kerestem, nagyrészt a kocsmáros kasszájában kötött ki.

Hamarosan kénytelen voltam eladni a lakást. Fájt a szívem, hiszen itt történt az életemben minden, ami fontos, de már nem volt visszaút.

Albérletbe kényszerültem negyvenéves fejjel, holott saját lakással rendelkeztem sokáig. Bravó, Elemér!

Tudtam, csakis magamat okolhatom a történtekért. Feleségem semmiről az égadta világon nem tehet. Én is hasonlóképpen cselekedtem volna az ő helyében.

Na mármost, döntenem kellett: rendes, tisztességes életet kezdek, vagy hagyom, hogy elússzon végleg az életem. Csakhogy a döntés nem volt ennyire egyszerű.

Hívott a pia, nem tehetek róla. Aki valaha is szenvedett alkoholfüggőségben, az tudja, mennyire tehetetlen az ember ilyen esetekben. Pláne, ha egymagában van.

Fizetésem java részét továbbra is a kocsmába hordtam, nem törődve vele, hogyan lesz kifizetve az albérleti díj és a rezsi. Mondanom sem kell, ennek is meglett a következménye.

Tizenhat év házasság, egy egészséges fiúgyermek és saját lakás után mehettem az utcára, nincstelenül. Munkahelyemről, amint rájöttek, hogy hontalan vagyok, azonnal kirúgtak. Másik melót meg nem találhattam így.

Eltelt ilyenformán három év. A hajléktalanszállón éjszakára menedékre leltem, de nappalaimat kénytelen voltam csavargással tölteni. Nem bírtam elviselni sorstársaim közelségét, mivel nem éreztem magam közéjük valónak. Ezért aztán természetesen a beilleszkedés sem ment. Teljesen magam maradtam.

Egészen addig, míg egy szép napon rá nem találtam. Ott ült a park egyik padján, jobb kezéből a galambokat etette, baljával egy sérült kisfiú sebét kenegette. Szőke haja lebegett a márciusi szélben, látni engedve selymes, fiatal bőrét és ragyogó kék szemeit.

Közelebb mentem, de pár lépés után megtántorodtam. Magamra nézve rá kellett döbbennem, így mégsem mehetek egy ilyen üde teremtés közelébe. Koszos vagyok, kialvatlan, kócos, és bűzlök a többnapi izzadságtól. Inkább csak távolról néztem őt.

Ezentúl minden áldott nap kisétáltam a parkba, és órákon keresztül szemléltem a földre szállt angyalt.

Egy nap aztán hiába kerestem, nem bukkant fel. Bejártam az egész parkot, hátha máshová telepedett le – mindhiába. Le sem tudom írni csalódottságomat.

Újabb napok, hetek szálltak el, szomorúan, visszahozhatatlanul. Nem tudom megmondani, mi tartotta bennem a lelket. Sokszor megfordult a fejemben, hogy csak úgy egyszerűen véget kéne vetni a szenvedésnek. Elég hideg volt a Duna vize ahhoz, hogy megfagyjak benne. Valahogy azonban nem bírtam megtenni.

Egy reggel megláttam őt újra. Az angyalt. A hajléktalanszálló előtt állt, és egy kislány kezét szorongatta. Felismertem. Vele láttam együtt ott, a parkban.

Legszívesebben a föld alá bújtam volna szégyenemben. Próbáltam feltűnés nélkül kikerülni őket, de a lány egyszer csak utamat állta. Határozottan rám nézett, és így szólt:

- Láttalak a parkban, és tudom, jó szíved van. Menj el erre a címre, és mondd azt, hogy munkát keresel. Segíteni fognak.

Átvettem a papírt, erre a lány szó nélkül továbbállt. A kislány még párszor visszanézett rám, de az ő kis arcocskája is hamarosan eltűnt a nyüzsgő embertömegben.

Könnyen ki lehet találni a történetem végét. Természetesen nem voltam rest, elmentem a megadott címre. Kiderült, hogy egy árvaház található ott. Az aktakukac kinézetű asszony eleinte furcsán nézett rám, de amint megemlítettem neki az angyalt, rögtön barátságosabbá vált.

Azóta én gondozom az árvaház udvarát, beleértve a virágoskertet is. Álmaimban nem voltam ennyire boldog.

Az angyallányt azonban többé nem láttam.