AMOR

  Titusz egész nap azon merengett.

Vajon, ami ma történt vele, amögött valóban hatalmas tréfa áll-e vagy valóban mágikus fegyver tulajdonában állnak?  Ahogy ott ült a fotelban, az ággyal szemben szinte levenni sem tudta szemét a mozdulatlan tegezről. A hófehér külsejű, aranyszínnel körbevont tokon, olyan féle minták ékeskedtek, melyeket még életében nem látott.  Az apró, vékonyan kihúzott aranyvesszők, néhol mintha egy unikorist ábrázolnának, vagy éppen valami másféle mitológiai lényt. Megfejteni azonban nem tudta, mivel váratlanul kopogtattak az ajtaján, s ő erre villámgyorsan a ruhásszekrényébe rejtette az íjat és a tegezt.  Majd felegyeneedett, kifújta magát s így szólt.

 - Szabad!

Erre nagymamája nyitott be a szobába.  A kedves, idős hölgy, kinek szemeiből csak úgy áradt a szeretet, arcán széles mosollyal köszöntötte unokáját.

 - Ne haragudj, nem szeretnélek zavarni, csak a segítségedet szeretném kérni!

 - Ugyan, mama, te sosem zavarsz! - mosolygott rá Titusz. - Segítek, persze!

Azzal mamája intett neki, hogy kövesse, Titusz pedig engedelmesen nagymamája után indult, aki egészen a konyháig vezette őt.  Egy makacs befőttes üveg fedelének a lecsavarását kérte segítségül. Titusz azonban gond nélkül megoldotta s fedél nélkül átnyújtotta a befőttes üveget a nagymamájának. 

 - Köszönöm szépen! - hálálkodott a néni. - Jól hallottam, előbb itt voltak a barátaid?

 - Igen, csak végül hazamentek, nem maradtak sokáig - vonta meg a vállát Titusz, mire mamája sajnálkozó szemekkel meredt rá.

 - Na, de miért nem keltettél fel? Csináltam volna nektek szendvicset, vagy palacsintát, nem örültetek volna neki?

Titusz a mamája vállára helyezte a tenyerét és rámosolygott.

 - Biztosan örültünk volna neki, de annak jobban, ha többet pihensz! Te is tudod mit mondott az orvos! Ezt a betegséget, ki kell pihenned, csak így gyógyulhatsz meg!

A nagymama ekkor magához ölelte unokáját, majd elérzékenyülve, előhúzta zsebkendőjét és óvatosan a szemüvege alá nyúlván, megtörölte könnyes szemeit.

 - Tudod, annyira szerettem az édesanyádat! - rebegte az idős hölgy. - Tudom, hogy ha most is itt lenne, akkor nagyon szeretne téged! De sajnos az a fránya betegség elvette őt tőlünk! Most pedig engem akar elvenni tőletek! Már pedig én nem adom olyan könnyen a bőrömet!

 - Mama, kérlek nyugodj meg, én tudom hogy meg fogsz gyógyulni! - simította meg mamája vállát Titusz. - Erős vagy és nagyon jó lelkű, ezt soha se feledd! Bármire szükséged van, apa és én itt vagyunk neked! 

- Tudom, és köszönöm hogy itt vagytok nekem! - bólogatott hevesen az idős hölgy. - De hidd el, nagyon félek! Az én sorsom az, hogy mellettetek legyek! Melletted és édesapád, a fiam mellett!

  Titusz ekkor ismét magához ölelte mamáját, akit ilyen rossz lelkiállapotban látván, úgy érezte, hogy a szíve menten megszakad.  Hiszen az életében mindent neki köszönhetett.    A mamája felnevelte őt, gondoskodott róla, s mindent megtett annak érdekében, hogy édesanyja helyett, édesanyja legyen Titusznak.   Azonban, amikor ez a betegség megtámadta, félelme nyomban elvakította.   Ezt tette vele a betegség, vele, aki élete során kész volt harcolni mindenért ami nélkülözhetetlen volt számára.     S ezek után, ahogy teltel múltak a napok, egyre nehezebb volt tartani a lelket a nagymamában.   Titusz ennek ellenére mégis elhatározta, hogy akármibe is kerül, de mindent megtesz azért, hogy mamája erős maradjon. 

  Édesapja, Ferdinánd  este felé ért haza a munkából.

 A megfáradt, negyvenes éveit taposó férfi, reggel hat órától, este hat óráig dolgozott egy dimanikusan fejlődő textil gyárban.  S ha volt valami, ami még a tizenkét órás munkánál is jobban kivehette az ember energiáját, akkor az a hosszú autóút volt.  Ferdinánd akaratos és kissé magába zárkózott férfi volt.  Mondatni, az a fajta, aki a húsz perces ebédszünetkor, inkább félre ül a többiektől és szívesebben fogyasztja étkét, csendben s magányban.   Ennek természetesen megvannak az okai, elvégre kilenc év boldog házasság után, elveszítette szeretett feleségét, most pedig azzal a borzalmas tudattal is együtt kell élnie, hogy ugyanaz a betegség, most az édesanyját is megtámadta. 

  Titusz a szobájában volt, amikor hallotta, hogy édesapja hazaérkezett. Amikor felkelt az ágyról s a konyhába indult, hogy köszönjön neki, észrevette, hogy a háta mögött, valami mintha megmoccant volna.  Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki beleült volna a számítógépe előtt lévő forgó székébe.  Amikor megfordult, az ijedtségtól felugrott, de hang nem jött ki a torkán. 

  Egy magas, hosszú vörös hajú, ragyogó barna szemű, nőt pillantott meg, aki valóban az ő fekete forgó székében ücsörgött, méghozzá úri hölgyekhez illő kényelemmel.  Szemei, melyek egyszerre tűntek ravasznak mint a rókáé s veszélyesek, akár eg kígyóé,  élesen Tituszra szegeződtek. Rózsavörös ajka pedig széles mosolyra húzódott, szép formás arcán pedig az látszott, hogy roppantul élvezi ezt a helyzetet. 

 - Ki maga? - kérdezte elfojtott hangon Titusz, aki ekkor vezette le vibráló tekintetét a hölgy testére, akin koromfekete, testhez simuló ruha feszült. Még mielőtt azonban az a gondolat fordult volna meg fejében, hogy barátai meglepték őt egy szexistennővel, továbbra is sújtotta őt az előtte kitárulkozó látvány, ami valóban egyik pillanatról a másikra jelent meg előtte.   Hiszen hiába csinos egy nő, ha nem terem a férfiúk szobájába csak úgy magától.

 - Hogy én ki vagyok? - mutatott a hölgy magára, kinek ujjain hosszú, feketére festett mű - vagy talán igazi - körmök voltak, hangja pedig oly arogáns s egyszerre kellemesen csengett, hogy a fiú testén a hideg szaladt át. - Itt az a kérdés, te ki vagy! 

- Nem, itt az a kérdés, hogy te ki vagy! - dadogta ingerülten Titusz, majd úgy érezte, hogy a hölgy szemei, kezdik egyre jobban megnyerni a tetszését, hiszen képtelen levenni róluk a tekintetét. 

 - Nézzenek oda, máris tegeződünk? - emelte fel a tenyereit a hölgy, majd édes mosollyal az arcán a fejét csóválta. - Nem szép ez egy, tizenakárhány éves fiútól.

Titusz nem egészítette ki a hölgy mondatát, miért is tette volna, hiszen továbbra sem volt képes felfogni, hogy egy fekete gumi ruhás hölgy hirtelen a szobájába termett. 

 - Na mindegy - legyintett egykedvűen a hölgy, aki egészen eddig a pillanatig várt arra, hogy Titusz elárulja neki az életkorát. - A nevem Natália, de ha nem muszály ennél többet nem árulnék el magamról, mert halandó ember vagy s ráadásul még csak tinédzser, így úgysem hinnél nekem! Amint látom, eléggé meg vagy rémülve, bizonyára azt feltételezed rólam, hogy pornószínésznő vagyok! Az a rémület, ami most kiült az arcodra, csak egy álarc, s legbelül már alig várod hogy leteperjelek! Így van-e Tituszkám?

 Majd villámgyors mozdulattal Tituszra szegezte tekintetét.  A fiú azonban képtelen volt megszólalni.  Úgy állt ott a szoba kellős közepén, s bámult arra a csodálatos és annál is inkább rejtélyes hölgyre, mintha egy karácsonyfa előtt ácsorogna, melyet ajándékok vettek körbe. 

 - Mégis mit akarsz tőlem? - kérdezte ezúttal is elfojtott hangon Titusz, majd nyelt egyet. Natália eserű mosollyal az arcán nézett végig a fiún, majd gúnyosan megjegyezte.

 - Tőled? Semmit - azzal kinyújtotta karját és a fiú ruhásszekrényére mutatott.   Titusznak abban a pillanatban kezdett el hevesebben dobogni a szíve, mikor a szekrényre nézett, majd visszafordítván tekintetét, a hölgy immár vérvörösen izzó tekintetével találkozott. - Ami ott bent van, az kell nekem!