Nagyanyámra úgy emlékszem vissza, mint rettenetesen erős, szigorú asszonyra. Kortalan arcán soha egy ránc, göcsörtös keze mindig mozgásban, szeme élénken villant, hol gyöngéden, hol haragosan, attól függően, hogy miért vontam magamra a tekintetét. Mikor első alkalommal kikerültem hozzá falura, azzal kezdte, hogy befogott a ház körüli teendőkbe, és mindenkinek eldicsekedte, hogy milyen ügyes az ő Lackó unokája. Persze, nem mert soha senki ellentmondani neki, mert még a tulajdon férje is úgy félt tőle, mint a tűztől. Éppen azon a nyáron történt, hogy nagyapám az egyik este későn jött haza a szomszédéktól, s a csahosszájú Mariska néni azt találta mondani nagyanyámnak, hogy ő látta, amint Pista a kapuban próbálkozik a csinos, özvegy Molnár Piroskával. Nagyanyám nem szólt semmit, de én láttam a kályhában táncoló tűzkirály fényében, ahogy megráncosodik a homloka. Dühös indulatossága csak növekedett, a feje egészen meglilult. Megjött nagyapám, és rögtön érezte, hogy valami baj van, mert szelíd bárány módjára koslatott a konyhában és magyarázgatta a bizonyítványát.

– Útközben bémentem a Pirosékho, oszt betapasztottam a kemence szélit, mer kiverte az eső. Nézzed, Rózsikám, hoztam piros almát. – Azzal ölelgetni, simogatni kezdte a feleségét.

– Elmenjen innen kend, oszt ne nyúlkáljon, mert úgy ellövöm ezzel a fegyvörrel, hogy menten hanyatt esik!

Nagyapám igen kényes volt erdészpuskájára, amely jó magasan, a falon függeszkedett, hogy én ne érhessem el. Most már megharagudott ő is, és szájalni kezdett, de akkor nagyanyám egyszer csak lekapta a puskát és belélőtt a gerendába. Nagyapám el is takarodott, ki a házból, hátra a budiba, közben a puska úgy cikázott nagyanyám kezében, és úgy szórta utána a golyókat, mint az olajozott Istennyila. Egész éjszaka kuncogtunk a paplan alatt, mert nagyapám nem mert bejönni a házba, a szomszédok meg nem merték befogadni, így kint aludt a kertben, a diófa takarásában. A lyukak azóta is megvannak, büszkén mutogatjuk, hogy lám, milyen erős asszony volt a Rózsi mama.

De hiába volt erős, én sokáig nem voltam kibékülve a szigorúságával. Mert ha szilvafára másztam, almát csórtam Pripityéktől, fürödtem a Berettyóban ott, ahol nem kellett volna, mindig rajtakapott és kegyetlenül elnadrágolt. Éreztem, hogy befelé bolondul szeret, csak nem tudta kimutatni. És csak úgy forrongott bennem a gondolat, hogy egyszer megbosszuljam a diktatúrát. Az alkalom nem is váratott sokáig magára.

Egyik este vacsorához készültünk, s nagyanyám kikiáltott utánam a kertbe:

– Fogjad Lackóm a bödönt, mennyél le az ártézi kútra vízért.

Éppen úszni tanítottam a cirmost a régi lavórban és semmi kedvem nem volt a feladathoz. Kedvetlenül lódultam neki, aztán mikor odaértem, eszembe jutott egy nagyon jó ötlet. Eldobtam a bödönt, a hátsó kerteken át visszaszaladtam a házunkhoz, és elbújtam a tornác alatt. Eltelt öt perc, tíz perc, nagyanyám egyre sűrűbben jött ki a tornácra, utoljára még az útra is kiállt, s erősen meresztgette a szemét. Aztán csak hallottam, hogy mondja nagyapámnak:

– Ugyan mennyen már kend, oszt nézze meg, hun az a gyerek!

Elindult nagyapám, én meg csak viháncoltam, miközben a tornác deszkái sóhajtozva nyikorogtak az ideges léptek alatt. Csakhamar jött vissza nagyapám lélekszakadva.

– Vége van! Beléesett! – ordította már az előudvarból.

– Jóságos Isten!

– Csak a bödön maradt ott!

– Hol?

– A kút mellett!

– Szent Szűz Mária, segíts!

– Ne szentezz itt nekem! Nem megmondtam, hogy vigyázz, legyél vele elnézőbb, mert elveszi az Isten? Most aztán tessék, odavan a gyerek… Az egyetlen unokánk!

A fa résein keresztül lestem, ahogy nagyanyám összegörbedt mint egy kis kukac, nagyapám pedig úgy nyögött, mint egy hasfájós ökör. Nem volt már olyan jó ötlet, mint elsőre hittem, kezdett kiszáradni a torkom, a szemem pedig erősen megkönnyesedett. Teliszaladt a fejem vérrel, zsibongani kezdett a lábam is. Most aztán mit tegyek? Ha előbújok, lesz nemulass, ha lapulok, ezek mindjárt hóttak lesznek az ijedelemtől. Már csak az következett, hogy a szomszédok is összefussanak a nagy óbégatásra. Amint így tanácstalankodtam, hirtelen meghallottam a pap hangját, aki az esti misére igyekezett, és éppen a házunk előtt haladt el:

– Hát magukba meg mi ütött?

Egymás szavába vágva, nagyanyám visítozva, nagyapám dörmögve magyarázta, hogy miképpen lettem én oda. Közben éreztem, hogy javul a helyzetem, mert a fiatal pap új és megbízható barátom, szövetségesem volt, mióta egyszer gombászás közben megláttam, hogy a patak partján együtt simulóztak a Kovács Irénkével. Irénke a városba készült, egyházi gimnáziumba, és felkészítő órákat kellett vennie. Én akkor még csak kölyök voltam, de annyit már értettem, hogy nem a latint tanulták, ott a patakparton. A hallgatásomért cserébe rengeteg cukorkát és süteményt kaptam, de a papot nemcsak ezért a nagyvonalúságáért szerettem. A városban sosem mentem hittanórára, de itt a faluban, nagyanyám erőst forszírozta a templomba járást, mert az Isten és a Szűz Mária volt a mindene, s a tisztelendő szava a szentírás. Eleinte vonakodtam, de aztán megszerettem, mert a pap értett a nyelvünkön: mi, hittanosok szalonnát sütöttünk, kirándultunk a török várához – egy romos téglaépítményhez –, lestük a folyóban az aranyhalat, vagy eljátszottunk bibliai történeteket. Mindezeket a „hivatalos” templomi tevékenységeket fergeteges cukrászsüteményezés kísérte a parókián.

Most is, cinkosan megrángattam a tisztelendő reverendájának szélét, hogy lássa, micsoda szörnyűséges csávába keveredtem. Majd elvágódott ijedtében, de azért felfogta a dolgot, mert egyet dobbantott a lábával, jelzésül, nekem.

– Rózsika néni – kezdte prédikálós hangon –, Lackó nem mulya gyerek, nem hinném, hogy a kútba esett. Inkább elment világgá. No hát, Isten adta, Isten elvette. A Szűzanya akaratába belé kell nyugodni.

Még nagyobb jajgatás volt erre a válasz.

– De ha elvette, vissza is adhatja ám, a Bibliában is benne van!

– Hogyan? – nyüzsögtek egyszerre nagyszüleim.

– Ha ezentúl megfogadják, hogy nem büntetik meg olyan szigorúan, s elengedik jövő héten az erdei kirándulásra, a Szűzanya csodát tesz, meglássák! Gyüjjenek kijjebb, ide a kapuhoz, nézzenek a templom tornyára, s úgy esküdjenek!

Éppen akkor csendült fel a harangszó, mikor nagyapám és nagyanyám térdre ereszkedve, könnyes szemmel imádkoztak, arccal a templom felé fordulva. Úgy sliccoltam be a házba a konyha felőli ajtón, mint az eszeveszett. Aztán hallottam nagyanyám rimánkodó hangját:

– Lackóm, Lackóm, gyüjjél haza, nem lesz semmi bántódásod!

Erre már én is kiperdültem a házból, a nyakába ugrottam, és hagytam, hogy összevissza csókoljon. Attól fogva soha többé nem kaptam ki, bármilyen rossz fát tettem is a tűzre, mert nagyanyám soha semmilyen ígéretét nem szegte meg, főleg azt nem, amit a Szűz Máriának tett. De az én lelkiismeretem nem nyugodott meg, mind a mai napig, legalább százszor meggyóntam már, és azt hiszem a papunk is.