-          Te vagy az Klárikám? – csiviteli.

-          Ümmmööööeeedddreee – mondom én.

Na ez szép, nem tudok beszélni se. A társalgás egyoldalú monológba fullad, mert anyu folyton csak kérdez, én meg nem tudok válaszolni. Iszonyú ez az egész, és most már félek is. Mi lesz így? Leteszem a kagylót, mert már nagyon elfáradt bele a kezem és rettenetesen fáj a fejem is. Jön a pánik gyors lábakon. Úgy futok előle ahogy csak bírok de utólér és már be is kebelez. Telejesen végem van. A telefon megcsörren. Felveszem. Babóca az, a barátnőm és kollégám.

-          Mi van veled? Miért nem jöttél az értekezletre?

-          Aammiiiaaaaadddfekkkkeeee.

Dühösen lecsapom a jó kezemmel, és még jobban összekuporodok a padlón. Az nem lehet hogy ez mind velem történik. A telefon egyre csak csörög, de már nem veszem fel. Úgysem tudok egyetlen értelmes szót sem kiejteni, minek kínozzam magam? Rettentesen fáj valami ott legbelül. Egyedül vagyok, teljesen egyedül. Érzem ahogy folynak a könnyeim és összekeverednek a nyálammal. A csörgés egyre sűrűbb és visszhangzik, lüktet az agyamban. Üvölteni szeretnék annyira zavar már, aztán csak megemberelem magam féloldalasan felülök és kitör belőlem az üvöltés. Egy állati ordítás, nem is emberhang. Elhallgatok mert megijedek saját magamtól. Ez nem én vagyok, hanem egy másik valaki, akinek másmilyen hangja is van. Az egész lakás furcsán megnagyobbodik. De lehet csak azért mert én itt lent fekszem, s a bútorok meg odafent terpeszkednek és gőgősen néznek le rám. Mit tegyek? Egyre rosszabbul látok, minden elfeketedik. Mint amikor valaki néha-néha lekapcsolja a villanyt. Aztán már vaksötét van, s a villanyt már egyre ritkábban kapcsolják fel. Szédülök és émelygek. És az a furcsa, szúró fájdalom a fejemben egyre csak nő, és terjeszkedik. Dübörög és kopog. Hatalmasakat dobban. Aztán rájövök hogy valahol a távolban a bejárati ajtómat döngetik és szakítják. Betőrők lehetnek, de engem már nem érdekel. Csak azt akarom hogy legyen már vége. Akkor hangfoszlányokat hallok:

-          Agyvérzés?

-          Nem, csak agyérgörcs. Add ide azt a tűt.

-          Ilyen fiatal nőnél! Beállt már teljesen?

-          Ez már igen, mint a cövek. Szerintem kicsi sorvadás is van.

-          Na vigyük gyorsan.

Már csak anyám sopánkodását hallom, majd nagyon de nagyon messziről egy sziréna víjjogását de aztán az is megszűnik.

Fekszem az ágyon és csendes fehérségben nézem ahogy a csótány meg-megiramodik a zöld falon. Bekaristolja az asztalkámat, a tányéromat, fürdik egyet a pohár vizemben, aztán odébbáll. Bejön egy nővér és be akar nekem adni valami pirulát, de azzal a pohár vízzel kellene bevennem és veszettül szorítom össze a számat hogy ne kelljen lenyelnem. A beszédem még nem jött vissza, és nem tudom elmondani a csótányos intermezzót. Azt hogy az már piszkos víz. De valószínüleg nem is érdekelné. Csak egy darab hús vagyok neki, és erőszakkal lenyomja a torkomon. Nincs mit tenni, annak is örülhetek hogy a bogár már legalább nem volt benne. Ha majd jön anyu, elmutogatom neki hogy ne dugjon több pénzt a zsebébe. Órákig fekszem a saját szaromban, s a szagtól hánynom kell, úgyhogy aztán már abban is megfetrengek. Nem jönnek a gondozók, vagyis az előbb az egyik bedugta a fejét, megnézett, aztán elsietett. Az órát nézem. Ennek már egy óra múlva lejár a műszakja, meghagyja a következő szerencsétlennek. És hogy milyen durván dobálnak mikor tisztába tesznek! Pedig mindig van odakészítve friss pelenka, babahintőpor, nedves törlőkendő. De nem tudok szólni, panaszkodni, és amúgy se lenne kinek. Pedig nézek rájuk, látják hogy látom, értem, érzem. És hogy fáj, nagyon fáj. Ha egyszer a régi leszek, megölöm őket. Igen, felbérelek egy nagydarab ukránt és kinyúvasztom ezt a sok savanyú banyát. De csak sírni van erőm.

Jön a mozgásorvos. Ez már a harmadik alkalom, mert mikor előzőleg jött iszonyúan büdös voltam, és kiverte a hisztit, hogy ő nem fog meg egy ilyen szaros seggü, összehányt beteget. Anyi haszna volt hogy tisztába tettek. De két napig kellett várni a tiszta lepedőre, addig a gumibetéten feküdtem. Ha belegondolok, a háborúba is ez jut az embereknek. Egy gumiágy, egy priccs. Jobb esetben egy koporsó meg egy lyuk a földben. Olyan de olyan magányos vagyok. Na de a mozgásorvos megnyugtat hogy helyre fog jönni minden, a beszéd is,c sak sokat kell gyakorolni a mozdulatokat. Mert tudja hogy nem tudok vele kommunikálni, de azért megértek minden szót amit mond. Ökölbe kell szorítani a kezem, emelgetni a karomat, a lábamat, mozgatni az ujjaimat. Iszonyatosan fáj, mintha ezer tűvel szúrnák. De csinálom, összeszorított fogakkal, minden nap, órákig. Rettenetes ez a kétely, hogy nem tudom hogy amit érzek, az most jó vagy rossz. Az normális hogy ennyire fáj?

Fekszem az ágyon, és arra gondolok hogy fel kellene kelni. Rám mosolyog a függöny, az ágynemű, a kedvenc festményeim. Alaposan meggondolom a dolgot, előszőr lepergetem magam előtt a mozdulatsort. Partancsot adok az agyamnak. Veszem a botot és szépen, ügyesen kitotyogok a wécéig. Elintézem magam, meg is mosdok. Szép telejesítmény, így harmincöt évesen.  Felöltözködök és kimegyek a konyhába. Anyu a reggelit csinálja és Babucival traccsol.

-          Hová lesz ma a séta? – fordulnak felém.

-          Láttam az Interneten ezt az új virágkiállítást. Szerintem meg kéne nézni. Veszek pár új tulipánhagymát.

-          Jó ötlet – kiált fel a barátnőm – reggelizzünk, s aztán mehetünk.

Nézem őket. Szeretem őket. Mikor kimegyünk az utcára felnézek az égre és elbambulva megfigyelem ahogy elúszkálnak a felhők. Aztán megpislantom hogy nőnek az epreim az új kertemben. Már vannak rá megrendelőim. Babuci türelmesen megvár. Ő a legjobb barátnőm. Bevánszorgok a kocsiba és elindulunk. Nézem ahogy a táj szalad visszafelé. Észreveszem az őzeket és a madarakat. Milyen szép íve van baglyok röptének. Nézem, és arra gondolok: ilyen az, amikor megfordul a világ.