Amikor Jézus, futásnak eredt

   Ma már az életnek szinte minden területén automatizált világban élünk. A harangszó-szolgáltatást is mindenhol automata gépezet végzi. Pontosan beállítva, hibalehetőség nélkül. Legfeljebb csak egy áramkimaradás okozhat némi anomáliát. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt még nem így működött. Minden harangkörzetben, alkalmazásban állt valaki, aki vagy nyugdíjasként tengette életét, vagy nem jutott neki más munka, így gond nélkül eleget tudott tenni a napi szinten szükséges kötelezettségnek. Nem volt az olyan könnyű, mint ahogy ma elképzeli azt az ember. Hajnali harangszóval indult a nap, majd jött a déli, aztán az esti. Minden nap. Ezt kiegészítette a péntek délután háromórai, és a plusszos, ha ne adj Isten meghalt valaki. Minden ugyanúgy ment, mint a mai számítógépes vezérlés idején. Fizetést, hivatalosan nem kaptak a munkájukért. Ehelyett meg volt engedve számukra, hogy évente egyszer végigjárják a körzetük minden egyes lakóházát, és harangozási díjat szedjenek. A születésem előtti időszakban ez még kimerült házanként három kiló kukoricával, aztán később már akár száz forintot is kaphattak. Néhány évente váltották egymást a harangozók. Vagy fizikummal nem bírták a teendőket, vagy a laza munkafegyelem végett képtelenek voltak pontosan ellátni a feladatukat. Nem ritkán akadtak olyan megbízottak is, akik hol tíz perccel korábban, hol pedig egy órával később kezdték rángatni a kötelet.

   Az utolsók közül való volt egy kedves, öreg ismerősöm. Sajnos már rég itt hagyta az árnyékvilágot. Ő is notóriusan, fals időpontokban rohant a kápolnába kongatni. Állandó jelleggel borozgatott. Na nem tisztán, de mindig itta. A fröccsök keverési arányának skáláját naponta többször végigjárta. Így nem is volt elvárható tőle a pontosság. Főleg annak fényében nem, hogy munkáját nagyobbrészt a hálószobájában lévő, összevissza járó vekkerhez igazította. A Sokol rádió hiába duruzsolt az otthonában, ha véletlenül hallotta is a pontos időt, általában későn kapcsolt, vagy elaludt közben. És rögtön garantálva lett a csaknem egy órás késés. Csak egyféleképpen volt lehetséges, hogy minimalizálja a differenciát. Ha éppen a házával szemben lévő kocsmában üldögélt, és bemondta a pult mögötti rádió, hogy hány órai hírek következnek. No olyankor felpattant a székből, a tőle telhető leggyorsabb tempóval átviharzott a száz méterre lévő kápolnába, és húzta, ahogy csak bírta. Ha kicsit bódultabb volt a szokásosnál, akkor előfordult, hogy úgy verte félre a harangot, mint a régi világban tűz esetén, de ezzel nem foglakozott senki. „Húzza az öreg Jézus” – mondták és csak legyintettek az emberek. Mert hát Jézusnak nevezték. Örök rejtély marad, hogy miért ezt a ragadványnevet kapta, hiszen templomba egyáltalán nem járt.  Minden, ami összekötötte a helyi keresztény hivatallal, a harangozás volt. Amit egyébként szeretett csinálni. Úgy érezte, hogy jót tesz az egymásba roskadt csigolyáinak.

   Szóval így töltötte az öreg Jézus a nyugdíjas éveit. Piált és harangozott. És állandóan poénkodott. Vagy vicceket mesélt, vagy egyszerűen csak kiforgatta a másik ember szavait. De ami a legjobban fel tudta villanyozni, az az volt, ha valakit átverhetett.

   Így történt a következő két, egymásba kapcsolódó eset is.

   A falvakban jellemző, hogy minden család rendelkezik egy úgynevezett csúfnévvel, amit valamelyik ősének köszönhet, vagy valamelyik családtag hülyeségének. Az öreg nem messze lakott egy famíliától, amelyik történetesen kettő ilyen névvel is büszkélkedhetett. Az egyik a Drótos, a másik pedig a Rezes volt. Hol így nevezték őket, hol úgy. Persze, csakis a hátuk mögött. Ugyanis a családfőt annyira dühítette ez a két pótnév, hogy bármelyiknek hallatán azonnal gyilkolni lett volna képes.

   Történt egyszer, hogy az öreg Jézus épp szedegette a virgácsait a kápolna harangtornyából vissza a kocsmába, mikor arra jött egy lovaskocsis cigányember.

   - Adj Isten, bátyám! Tud-e nekem segíteni? – emelte meg a kalapját a nagybajuszú, majd hangos „hőő”-vel megállította a kocsit.

   - Magának is adjon az Isten valamit! Ha itt valaki tud segíteni, az csak én lehetek – mondta az öreg. - Mi kéne, ha vóna?

   - Drótot vennyék bármennyit. Rozsdásat, újat, bármillent.

   - No, akkor jól figyeljen! Drótot csak egy helyen fog kapni. Továbbmegy ezen az úton és megtalálja a házat a kilences szám alatt. Biztos, hogy eladják, mert annyi van nekik, hogy nem tudják hová pakolgatni. Talán még ingyen is odaadják magának, csak szabaduljanak tőle.

   - A Devla áldja meg magát, jóember! Csókolom a kezsit, lábát! – hálákodott a nagybajuszú a kocsiról és már hajtott is a megadott címre.

   - Még valami, komám! – kiáltott utána az öreg.

   - Mondja, drága dezsvírem!

   - Amikor bemegy, azt kell mondani, hogy a drótosokat keresi!

   - Úgy lesz, frácsimnyo! Aszondom majd! – inetegetett boldogan a more.

   A családfő békésen forgatta egy vasvillával a lekaszált füvet a háza előtti placcon, mikor odaért a nagybajuszú üzletember.

   - Adjon a Devla jószerencsét, egészséget! – köszönt, aztán legényesen leugrott a kocsiról.

   - Azt. Adhatna. Mi tetszik? – válaszolt udvariatlanul a családfő.

   - Én a Drótosokat keresem! – vágta rá jó hangosan, határozottan a more.

   - MICSODAAA?! – ordította a megtréfált fél, aztán a kezében lévő vasvillát, mint egy dárdát hajította a másik felé. – Ki volt az a piszkos, aki ideküldött?! Megöllek vele együtt! Az isten bassza meg a pofádat! Meg azét is, aki küldött!

   - Jáj! Mit akarsz?! Mit akarsz?! Meg akar gyilkolni a paraszt! Segítség! – futott a nagybajuszú üzletember, alig várva, hogy beérjen a bozótosba.

   A vasvillás oda már nem ment utána. Szép lassan lehiggadt, aztán bement a házba. A more visszalopódzott a kocsira, aztán amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott.

   Nem telt bele három nap, az öreg Jézust megint a kápolnából visszafelé menet állította meg egy üzletember. Ez is egy vastagbajszú, de az előbbinél jóval feketébb more volt. Ő már motorizált világban élt. Kikönyökölt a platós ZSUK vezetőfülkéjének ablakán, köpött egy hatalmasat - konkrétan akkorát, mint egy cselédkönyv -, aztán flegmán odaszólt az öregnek.

   - Hé, tata! Tiszteletem!

   - Jó napot! Mit óhajt?

   - Nincs magánál eladó fém? Vas, vagy bármi? – kérdezte.

   - Ami azt illeti, nálam nincs, de tudom, kinél talál bőven.

   - Na! Mondja hamar! – örült meg a vasas.

   - Továbbmegy itt, ezen az úton. Meglátja a kilences számot, oda bemegy. Ott aszongya, hogy a rezeseket keresem. Bármennyit elviszek, csak pakolják a furgonra!

   - Jihhí, ráadásul réz! – örvendezett a vasas. Recsegve, kerregve egyesbe rakta a ZSUK-kot és elviharzott a megadott cím irányába. Még köszönni is elfelejtett. Az öreg meg rohant meginni a kocsmában hagyott maradék fröccsöt, hogy minél előbb elbújhasson a házában. Biztos, ami biztos! Ki tudja, mennyire lesz felbőszülve a vastagbajszú.

   Megállt a kapu előtt a furgon, a türelmetlen more meg nyomta a dudát, mint a süket.

   - Mi az, megbolondult?! – jött oda hozzá a gazda. – Mit lármázik itt, mint az ítéletnapi trombita?!

   - Jó napot! Én a rezeseket keresem! – mondta úgy, mintha ő lenne a sok rézzel járó problémára a megoldás.

   - MICSODAAA?! A büdös kurva anyádat! – üvöltötte a gazda, a következő pillanatban pedig kikapta a favágótuskóból a fejszét és úgy rohant ki vele, mint Zrínyi a várból. Szegény more, alig győzte kapkodni a lábait a nagy menekülésben.

   - Őrült paraszt! – kiabálta vissza, futás közben. – Bassza meg a rezét! Nem kell!

   - Adok én neked rezet, te mocsok! Melyik tróger küldött ide?! Széthasítom veled együtt!

   Ez az üzletember is a bozótosban húzta meg magát, míg a gazda megnyugodott és visszament a portájára. Negyedóra bujkálás után óvatosan előjött, bepattant a ZSUK-ba, aztán tünés.

   Szóval ilyesféle tréfás helyzetekbe csöppent rendszeresen az öreg, az meg egyenesen a mániája volt, hogy a kölyköket szívassa mindenféle sületlenséggel. Volt, hogy engem is beszopatott a haverjaimmal együtt, úgy tíz éves koromban. Elhitette velünk, hogy jó egy kilométerrel odébb felborult egy rágógumi-szállító ZIL, és csak gurul mindenfelé a rengeteg rágó. Vödörben hordják az emberek haza, és ha nem sietünk, nekünk nem fog jutni. Mi futottunk, ahogy csak bírtunk, a tüdőnket majd’ kiköptük. Persze rágógumi sehol. Egy darabig még keresgéltünk az út mellett a fűben, hátha maradt néhány darab… Aztán ahogy idősebbek lettünk, már csak mosolyogtunk rajta, mikor váltig állítgatta az öreg, hogy hátul a kertben a kányacsapdával, két kilós széncinegét fogott. Vagy egy másik alkalommal, mikor azt próbálta elhitetni velünk, hogy negyven kilós galambjai vannak és le kéne vágni őket, mert összetörik a háztetőn az összes kúpcserepet.

   Hát, igen. Nagy dumás volt az öreg… Egyszer viszont majdnem rábaszott. Ha nem elég ügyes, elintézte volna a hirtelen felindulás. Persze akkor is, pár perc elteltével csak röhögött mindenki, de ahhoz azt a pár percet túl is kellett élni.

   Miután elhúzta az öreg Jézus a déli harangszót – csak úgy, mint máskor -, visszasétált a kocsmába. Kért egy újabb nagyfröccsöt, leült egy asztalhoz és rágyújtott. Figyelte a három söröző kucsmabútort, akik a pultnál támaszkodtak, és azon gondolkodott, hogy szívathatná meg őket. Aztán belépett, majd kézfogással üdvözölte a helyi böllér.

   Azonnal kigyúlt az izzó a fejében.

   - Jaj de jó, hogy itt vagytok, pont így négyen! – mondta nekik.

   - Mi a gond, öreg? – kérdezte a böllér.

   - Józsi, főleg te vagy a legfontosabb. Sürgősen le kéne vágni nálam két disznót. Már akkorák, hogy mozogni sem bírnak. Ti meg, fiúk, jöhetnétek mind a hárman lefogni – fordult oda a támaszkodó bútordarabokhoz. – Ti lennétek a fogdmegek.

   - Két disznó? – számolgatott magában, Józsi. – Mikor kéne elintézni?

   - Holnap reggel, Józsikám! Négy órakor, hogy mire jön a meleg, végezzünk mindennel.

   - Ha négykor elkezdjük, tízre kész lesz minden – gondolkodott hangosan Józsi, majd rábólintott. – Belefér! Semmi gond!

   - Nagyon köszönöm, Józsikám! – hálálkodott az öreg. – Ti is tudtok jönni időben, Fiúk? – kérdezte a többiektől.

   -  Persze, tudunk – bólogattak egyhangúlag. – Megoldjuk.

   Eljött a hajnali négy óra. A három fogdmeg, mivel húsz perccel korábban érkeztek, már túl voltak fejenként négy szíverősítő pálinkán és ugyanannyi nagyfröccsön. Már olyan éhesek voltak a piától, hogy egyiknek hangosabban korgott a gyomra, mint a másiknak. Csorgott a nyáluk, ha csak eszükbe jutott a reggeli hagymásvér a májjal és pecsenyével. A háromból ketten már a gömbölyűtalpú cipőt is felvették – ezt mondják arra, ha valaki dülöngél. Hiába. Ha éhgyomorra pálinkázik az ember, hamar kezd furcsán mozogni.

   Négy után megérkezett a böllér Józsi is.

   - Végre! A kurva életbe! – dünnyögte az egyik.

   Úgy várta a három éhes fogdmeg a böllért, ahogy a mozivásznon játszódó kritikus jeleneteknél várják a hős megjelenését.

   - Na, akkor menjünk! Lássuk miből élünk! – csapta össze a tenyerét, Józsi.

   - Józsikám, ti csak menjetek, én majd innen figyelek! Ott van az ól, megtaláljátok benne a két disznót.

   - Miért nem jön, öreg? Sajnálja őket, mi? Értem én az ilyet – mondta az egyik fogdmeg, imbolyogva a gömbölyűtalpúban.

   - Hogyne sajnálnám, hát én neveltem föl őket. Tegnap még itt fötörtek az udvaron – mondta, azzal lassan, lopakodva elindult a kapu irányába, és azon járt az esze, hogy egy kicsit sem bánja a tegnapi egész délutánt, míg a két disznót összevadászta.

   A böllér és a három segítség közben megállt az ól előtt és serényen keresgéltek a zseblámpával, de hiába. El sem jutott a tudatukig, hogy milyen szituba csöppentek. Még akkor is csak bárgyún bámultak kis ideig, mikor megtalálták az egyik sarokban a két, összegömbölyödött sündisznót. Hirtelen az egyik fogdmeg megvilágosodott. Azonnal szertefoszlott minden ábránd a sültmájról, a pecsenyéről és vesevelőről. A hagymásvért már ne is említsük!

   - Az istók bassza meg! Átbasztál te vén szarházi! – aztán felkapta a böllér odakészített húsvágó bárdját és rohant vele az öreg után, aki ekkorra már futott, mint a nyúl, ki az utcára.

   Ha utoléri, bizonyára belévágja a bárdot, de szerencsére nem akart kergetőzni. A hirtelen dühtől vezérelve inkább csak utána hajított. Nagy mázlija volt az öregnek. Ahogy futott - mintha csak ösztönszerűen cselekedett volna -, balra rántotta a fejét. A súlyos bárd abban a pillanatban húzott el jobb oldalt.

   Így történt, amikor Jézus, futásnak eredt… De megúszta!