Ki ne vágyott volna gyermekkorában egy kiskutyára. Én is vágytam. Meg is kaptam, de barátságukat eszességüket csak felnőttként tudtam értékelni amikor én kutattam fel a megfelelő kutyát. Messzire mentem érte azon a forró augusztusi napon 2004-ben. Annyira akartam egy kiskutyát, hogy édesanyámmal cinkosan összefogva vettem egyet. Előző kutyánk Lady az örök vadászmezőkre ment és hiányát nem tudtuk feldolgozni, és mivel kutyának lennie kell egy háznál ezért belevágtam. Több órányi telefonálgatás és sikertelen kísérlet után egyetlen telefonszám volt még az újságban bekarikázva. Hívtam. Végre egy kan német juhász! Megörültem, de kiderült hosszú szőrű. Jött a tanakodás a hezitálás, mert a családnak csak „rendes” német juhász a jó, de meggyőztem anyut. Kell nekünk ez a kutya.

Visszahívtam egyeztetés hétvégén neki indulás. Alig vártam, hogy oda érjünk olyan izgatott voltam.

Várakozás. Nagyon idegölő volt. Ekkor a tömegben-mivel egy kutyakiállításon találkoztam az eladóval- ugatásra és egy pici fekete pacára leszek figyelmes. Ott jött Ő a kis csöppség minden ijedtség nélkül ugatta a nálánál jóval nagyobb Rottweilereket, dobermannokat. Nagyon aranyos volt, bár betegesnek és csapzottnak tűnt. Az eladó elárulta -miután sebeket fedeztem fel a kölykön-, hogy 10 stadforshire terrierrel volt összezárva. Elborzadtam. Fizettem Oltási könyv a kézbe láthatólag beoltva, féreg hajtva, de utólag derült ki hogy az oltási könyve is csak egy nagy vicc volt, semmi több. Itt kezdődött hát Amigó története. Amino- így neveztem el mert ez spanyolul barátot jelent, és azt akartam, hogy a barátom legyen. Az lett.

Az első egy évünk nagyon kalandosra sikeredett a folytonos bélbetegsége miatt állandóan orvoshoz hordtam mindig volt valami, gyomorhurut, bélmocorgás aggódtunk ezerrel a kisfickóért, aki hamarosan belopta magát a szívünkbe, lelkünkbe. Egyedül a család feje nem bírta megszokni, sosem a nevén szólította hanem csak „kutyi”-nak nevezete, s mikor számon kértem miért nem a nevén szólítja rám förmedt milyen név az hogy Amigó? Különleges. Nem akartam még egy Macit, vagy Bundást. Nem. Ő az én kutyám, hát én adtam neki nevet.

Cseperedtünk, sokat sétáltunk, és már nem kellett annyit orvoshoz járnunk. A szép füle is kiegyenesedett és nagyon szép kutya vált belőle. Köszönhetően anyukámnak aki etette, gondozta. Én voltam a játszópajtás a barát. Órákat sétáltunk a határban barátjával Cujoval és gazdijával. Sok móka kacagás és csínytevés van a rovásunkon de nem bánom jó volt. Boldog voltam és Ő is. Szavak nélkül értettük egymást. Ha szomorú voltam csak kisétáltunk a dombra a falu határában ő a térdemre tette a fejét mintha tudná, hogy valami baj van, és így vigasztalt. Nem kellettek szavak. Ha csínytevésen értem elég volt erélyesen kimondanom a nevét már tudta is hogy rossz volt. De sosem lehetett ráharagudni.

Élete első játéka nagy kaland volt. Kapott egy nagyon menő gumicsirkét. Fél órán keresztül csak ugatta, nem mert hozzá érni csak ugrált körülötte és ugatta. Nagyon mókás volt. Aztán ahogy megszokta le sem bírta tenni mindig a szájában volt mindenhova vinni kellett ami aztán abból állt, hogy letette az út szélén és nekem kellett tovább cipelni de nem bántam.

Nagy gyengéje volt még a műanyag flakon is imádott játszani a flakonokkal, ha nem volt nálam akkor kukázott egyet magának, és azzal játszottunk eldobtam ő visszahozta nagyon jó volt. De továbbra is kijártunk Cujóval is sétálni. Cujó fajtáját tekintve egy husky de nagyon vékony. És nagyon vicces volt mikor Ami kergette de sosem érte utol. Cselhez folyamodott. Lesből próbálta Cujót letámadni de Cujó rafináltabb volt. Nem hagyta magát. Mi pedig barátnőmmel kacagva lestük amint bohóckodik ez a két gyönyörű kutya.

Sok örömteli pillanat a miénk. Be sétáltuk a közeli erdőt is.

De sajnos eljött az az idő mikor az ember elhagyja a szülői házat. Percig nem gondolkoztam. Elhozom a kutyámat, de szüleim nem engedték. Sebaj gondoltam minden rendben lesz, nem aggódtam bíztam bennük. Sajnos a költözéssel pakolással járó kavarodásban elhanyagoltam Amigót, de ő sosem panaszkodott amikor mégis beültem hozzá a kennelbe az a mi pillanatunk volt. Nagyon szerettük egymást. És még a család feje is meg szerette a végére ezt a bohócot és hajlandó volt a nevén szólítani. Végre...

Aztán jött a költözésem napja 2008. március 1-jén költöztem.

Hétvégére még volt egy fuvarunk felhívtam anyát, hogy egyeztessünk mikor megyünk. Furcsa volt a hangja. Kérdeztem mi a baj? Amigó eltünt.

Döbbenet majd hisztérikus sírás. Mi csinált? Egy 50 kilós kutya nem tűnik el csak úgy a semmibe -zokogtam.

Párom rendes volt nem kérdezett semmit hanem cselekedett kocsiba pattantunk és repített a vonatig, hogy megkeressem a kutyámat.

Hazaértem rögtön pár embert megkérdeztem de nem, látták. Két barátom segítette a keresést. Nem adtam fel élni kell!! De a szívem szokatlanul fájt.

Haza mentem beköszönni. A szívembe mintha kést döftek volna. Családom éppen a tévé előtt gubbasztott délutáni szieszta gyanánt. Ha annyira fontos volt miért nem keresték? Járt az agyam próbáltam magam visszafogni. Elköszöntem és szaladtam keresni, mert Engem érdekelt. Körbe jártuk a falut a focipályát hagytuk utoljára. A kanyarban valami felsejlett az út mellett. Szaladni kezdetem bár tudtam, hogy késő. Feküdt az út szélén mozdulatlanul. Rárogytam öleltem szorítottam, nem akartam elhinni, hogy ez megeshetett. El sem köszöntem tőle!! Még élhetne kavarogtak bennem a gondolatok. Sírtam ahogy csak bírtam hátha könnyebb lesz elviselnem a fájdalmat. De nem lett könnyebb.

Itt hagyott a barátom a társam aki mindig mellettem volt, és sosem voltak hátsó szándékai csak egyet akart. Szeretetet. Talán nem szerettem eléggé. Én vagyok a hibás nekem kellett volna vigyázni rá. Hibáztattam magamat. De most erre nem volt idő. Hívtam anyát, hogy hozzon valamit amin hazavisszük mert én nem vagyok hajlandó itt hagyni én már egyszer elhagytam, de még egyszer nem követem el ezt a hibát. Haza vittük örök nyugalomra helyeztük. Persze a családfő otthon se volt. Pedig részben az ő hibája is volt. Az ő felelőtlensége miatt szökött ki az utcára pedig tudta, hogy neki nem fogad szót. És még csak nem is kereste. Ez nagyon fájt. És még most is pedig már 3 éve ennek.

Annyira megviselt hogy elment Amigó, hogy az akkor kölyök kiskutyámhoz sem tudtam bemenni a kennelbe. Nem ment. Hiányzott Ami. És őt láttam a kis 9 hetes kölyökkutyában. Persze nem Max(mert így hívják) tehetett róla én voltam a gyenge.

Éjszakák teltek el szinte minden anyunál tett látogatásnál vártam, hogy ott lesz Amigó szájában a csirkével és vár engem. De nem várt. Hiányzott, és mintha a szívemből is kitéptek volna egy darabot.

Mert a kutya felelősség. És nem csak egy „díszítés” elkötelezettnek kell lenni. Szeretni kell feltétel nélkül, mert ők is csak arra vágynak.

Azóta persze könnyebb a szívem és Max is felnőtt, de ez egy másik történet.