II.

 

 

 

1.

 

 

 

Erős, fullasztó köhögésre ébredtem. Valami borzalmasan kellemetlen szag csapta meg az orromat. Mohón kapkodtam levegő után, hiába szívtam magamba azt, attól féltem, nem jut el tüdőmhöz elegendő.

-Ssssst. – fogta meg a vállamat nyugtatásként valaki, majd valamit a kezébe véve idegesen kiabálni kezdett.

-Nővér! Nővér! Orvos! Gyorsan! ...  hangzottak el a rikácsoló szavak. Az ágy melletti ajtón jobbról azonnal egy fehár köpenyes nővér rontott be a szobába, s rögtön utána egy férfi, mint aztán kiderült, az orvos.

Megfogták a kezemet, megnézték a pulzusomat, belevilágítottak a szemembe, megmérték a vérnyomásomat.

Köhögésem elmúlt, légzésem is egyre egyenletesebb és nyugudtabb lett. Csodálkozva, magyarázatokra várva feküdtem az ágyban. Nem tudtam, hol vagyok, s főleg, hogy mi történt. Vajon sikerült az emberekhez visszatértem? Biztonságban vagyok? Badarság, hisz arra azonnal rájöttem, hogy  egy kórházi ágyban fekszek, körülöttem magamhoz hasonló emberek, én pedig egy ágyhoz kötve, mint páciens. Tehát megmenekültem.

Egyenlőre.

Az orvos bámulta az ágyam mellett elhelyezkedő monitort, mely kábelekkel volt a mellkasomra, kezeimre kapcsolva, s közben a fejét csóválta.

-Ez hihetetlen. Napokon keresztül kómában volt, szüntelenül  a minimum és a maximum között ingadozott a vérnyomása és a szívverése, most  pedig teljes mértékben magánál van, már amennyire ezt most meg tudom állapítani, s minden  az optimális mértéket mutatva stabil.

Aztán a kezemnél, melyben az infúzió volt bekötve, matatott, s három fiolát megtöltve véremmel távozott a termemből.

-Azonnal értesítsenek, ha  bárminemű változás is történne- hadarta el még menet közben.

Az ápolónő engedelmesen bólintott, majd a nyakamnál levő kötést kezdte el leszedni. Még mindig fájdalmat éreztem, amint a nővér megtapogatta, de azt a borzalmas szagot, melyet az a kenőcs árasztott magából, melyet rákent, még mielőtt újra gondosan visszaragasztotta , szörnyűbbnek találtam. Ismét köhögni kezdtem, de a hirtelen orrom elé tartott friss oxigén azonnal megnyugtatott.

Miután az ápolónő megigazította az ágyamat, összeszedte a felgyülemlett kórházi hulladékokat, mint kötszert, használt fecskendőt ... , ő is elhagyta a kórtermet.

Az ágyam mellett fáradt szemekkel kuksoló személyre néztem, s édesanyámat ismertem föl benne.

-Mióta vagyok itt, s hogy kerültem ide?- tettem föl neki azonnal a kérdést.

Úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát.

-Ne beszélj túl sokat, nem jó, ha hirtelen nagyon megerőlteted magad.- szólt rám a már számomra jól ismert parancsoló hangján.

-Hidd el, jól vagyok, ismét minden rendben van. Igaz, volt egy két nehéz órám az elmúlt időben, de már minden rendben.

Anyám még mindig értetlenül bámult rám. Nem tudta fölfogni, hogy a lánya, aki napokig, vagy isten tudja, meddig, kómában feküdt, most hirtelen magához tért és teljesen normálisan beszél, artikulál, sőt kérdéseket tesz fel.

-Hej, én vagyok az, a lányod! Nem kísértetet látsz- mosolyogtam rá, mire még jobban elsápadt, s látni lehetett az arcán, amint a szavakat keresgéli.

-Minden rendben van? Mi fáj? Kapsz rendesen levegőt? – nyögte ki végül

-Már miért ne kapnék? Igaz, ott ahol eddig jártam, ezerszer tisztább és frisebb volt a tüdőmbe behatoló, életet adó oxigén, de most sem panaszkodhatok.- adtam válaszul. Éreztem, hogy légzésem teljes mértékben visszaállt megszokott ütemébe. A büdös, kellemetlen szagok még mindíg bántották orromat, de lassacskán kezdtem azt is megszokni.

-Persze kislányom. A levegőmaszkot csak ma délelőtt vették le rólad. Időbe telik, míg hozzászoksz a saját magad általi levegővételhez. Az orvos mondta, hogy eleinte előfordulhat, hogy érzékenyen reagálsz majd a külső szagokra.

-Eltűnődtem magamban, hogy miféle levegőmaszkról beszél egyáltalán. De hát visszaérkezésem után ki tudja, hol találtak rám és mennyi ideje fekszem már itt. Egyáltalán mennyi ideig voltam távol?

-Mennyi ideig voltam távol? És mióta vagyok itt ebben a kórházban? Hová érkeztem egyáltalán meg? Ki talált rám?

Jaj ne! Mondtam valamit, amióta itt vagyok?

A kérdések csak úgy tódultak ki a számon, egyik a másik után. Tökéletesen emlékeztem rá, amint a szúnyogok megtámadták testemet, mielőtt abba a nagy tóba szaladtam volna. Elmerültem a vízben, de nem kapkodtam levegő után, nem volt az az érzésem, hogy megfulladok, csak forgott velem a világ. Olyannyira forgott, hogy teljesen elszédültem, feküdtem a parton és szédültem, majd valószínűleg elvesztettem az eszméletemet. Az után már semmire sem emlékeztem, csak , hogy itt fekszek ebben a steril, halálosan fehérre meszelt falak között. A körülöttem eluralkodó csendet csak a különféle gépek félelmetes kattogása zavarta meg.

-Hol találtatok rám? És kicsoda?

Anyám értetlenül nézett rám.- Hogy hogy hol?  A vonatban lettél rosszul, amikor hazafelé utaztál. Az egyik utas és a kalauz  hívták a mentőket, mert hirtelen elfehéredtél és nem kaptál levegőt.

-Hogy nézett ki az az utas? Egy magas férfi, fekete hajjal?

-Nem, egy idős  német bácsi volt, aki egy nyugdíjas csoporttal utazott.

Egy magas, fekete hajú, feltűnő férfi nem volt ott?

Nekem nem mondtak semmit, csak hogy szerencséd volt, hogy épp beszállt az a csoport és észrevették, hogy valami nem stimmel. De miért akarod annyira tudni?

-Nem fontos.- vágtam rá. Elgondolkodtam rajta, hogy mi hogyan is történhetett valójában. Biztos voltam abban, hogy teljes tudatomnál vagyok és nem beszéltem be magamnak semmit. Ha a vonatban találtak rám, az azt jelenti, hogy oda is érkeztem vissza, ahonnan elindultam. De mikor? Mennyi ideig voltam távol?

-Ez mikor volt? Mármint mikor találtak rám?

Édesanyám egyre idegesebben toporgott mellettem, nem tudta,mit is válaszoljon. Csóválta a fejét, s  miközben nekem megpróbálta a kérdéseimet megfelelni, megnyomta a nővért hívó gombot.

-Nem kellett, hogy rádtaláljanak, hiszen nem voltál eltűnve. A vonattal utaztál Münchenből Budapest irányába. Röviddel a magyar határ után történt. Nem tudta, mire vélje  a helyzetet, hisz az ő szemében a kérdés már meg volt válaszolva. Szerinte hazautazásomkor, a vonatban lettem rosszul. Nem több és nem is kevesebb. Azt viszont nem tudhatta, hogy mi történt valójában.

-Jó, de mindez mikor volt?

A nővér belépett a kórterembe, így anyámnak már nem volt lehetősége megválaszolni az általam immár türelmetlenül föltett kérdést. Minden képpen ki akartam deríteni, hogy mennyi időt veszítettem azzal, hogy itt feküdtem. Nem húzhatom az időt, a méhkirálynő, jobban mondva mindaz, amit Méhrta utólag mutatott nekem, egyértelműen jelezte, hogy minél hamarabb cselekedni kell. Még nem tudtam, mi tévő legyek, de mindazt megfogadtam magamban, ha az életem árám kell fizessek is érte, de megteszek minden tőlem telhetőt.

 

Újra és újre elkövettem ugyanazt a hibát. Feltétel nélkül megbízok a hozzátartoóimban, barátaimban. Mindíg megfeledkezek arról, hogy anyám teljesen máshogy gondolkozik, mint én. Sohasem bízott meg bennem, nem bízott a tehetségemben. Mindenki más okosabb, tehetségesebb, mint a saját lánya. Már hányszor, de hányszor megfogadtam magamban, hogy nem mutatom ki előtte érzéseimet, nem mondom el neki terveimet. És tessék, már megint megfeledkeztem minderről. Igaz, nem mondtam el neki tulajdonképpen  semmit, hogy merre jártam, min mentem keresztül, de azzal, hogy kételkedtem az ő állításában, mely szerint a vonatban lettem rosszul, ismét lehetőséget  adtam számára, hogy kinyilváníthassa általam érzett kétségeit. A megjelenő nővérnek ugyanis azonnal elmesélte, milyen kérdéseket tettem fel, s természetesen hozzáfűzte saját diagnózisát. Bár saját maga az elemi általános iskolánál nem jutott tovább, mindenben voltak okos hozzászólásai, melyeket kitűnően el tudottt adni. Anyám már ettől az első pillanattól kezdve kitartott véleménye mellett, mely szerint én súlyos agyi sérülést szenvedtem, valószínűleg a rövid időre beálló oxigénhiány miatt. Természetesen ezt nem fejezte ilyen szépen ki. „ Azt hiszem, a lányom nem teljesen normális.” –mondta, miközben ott feküdtem mellette teljes tudatommal. Nagyon jól esett a dolog, mondhatom. Nem tettem neki föl ezután semmilyen kérdést sem. Úgy gondoltam, hogy még mielőtt valami rosszat mondok, inkább halgatok. Szerencsémre nem kellett sokáig így némaságban várnom, mert délután megérkezett a barátnőm is. Éppen otthon volt ő is Németországból, s amint hallotta, mi történt, rögtön megkeresett.

Elmeséltem, jobban mondva elpanaszkodtam neki, hogy anyám mit mondott, s hogy pedig én teljesen normálisnak érzem magam. Erika teljes egyetértést mutatott, nem ment a fejébe, hogy egy anya hogy lehet ilyen kegyetlen. A saját lányának a jelenlétében azt állítja róla, hogy hülye. Sokáig beszélgettünk aznap délután. Mire elmeséltem neki az egész történetet, kinnt már teljesen besötétedett. A délutános nővér elköszönt, sz éjszakás nézett be a kórterembe. Mogorván kitessékelte barátnőmet azzal a magyarázattal, hogy nekem most nem szabad megerőltetnem magam, pihenésre van szükségem.

-Tudja is ő azt! – gondoltam magamban, hiszen minden egyes betegnek ezt mondja nap mint nap. – Egészségesebbnek , frissebbnek éreztem magam, mint eddigi életemben még soha. Égett bennem a tettvágy, amit az emberek pusztító találmányai, nagyravágyásai váltottak ki bennem!  Valamilyen úton meg kell értetni az emberekkel, hogy alapvetően meg kell változtatniuk pazarló életmódjukat, szokásaikat, mert csak és csupán akkor állhat vissza a természet rendje. Reményeim nem haltak még ki, hogy még nincs teljesen késő.

Törtem az agyamat, de semmi értelmes dolog nem jutott az eszembe. Mindahhoz, hogy a természet óvásában jelentős változtatások következzenek be, a legfőbb hatalmat kell mozgósítani. Amíg a lobbiisták hatalmukban tartják a népet és a politikai hatalmat, esély nincs változtatásra. A lobbiisták, mint gyógyszeripar, fegyveripar, vegyipar, hadd ne soroljam tovább, egyetlen célt tűztek ki maguk elé, mely nem más, mint a vagyon és a hatalom növelése bármi áron. Ezt kell megakadályozni, de jómagam túlságosan kicsi és gyenge vagyok ehhez.

Ilyen gondolatokkal fejemben aludtam el aznap este.

 

2

 

 

Másnap kora reggel ismét anyám jelent meg a szobában. Legszívesebben hazazavartam volna, annyira fájt az előző napi beköpése, de nem volt szívem hozzá. Akár milyen kegyetlen és rosszmájú tud  olykor lenni, azért mégis csak az anyám.

A délelőtt csendben telt el. Szinte alig szóltunk egymáshoz. A délelőtti orvosi vizit sem volt különös. A tegnapi doktort nem láttam, helyette a kopaszodó, öreg, mogorva főorvos tett föl nekem furcsa kérdéseket, melyeket egyszerűen gyerekesnek találtam. Ebédre egy sovány, pár apró zöldséggel tarkított erőlevest kaptam, melynek a felét otthagytam, annyira szörnyű íze volt. Miután a nővérke kivitte az ételmaradékot, ismét bejött és megkezdte a szokásos délutáni programját: vérnyomás mérés, lázmérés és kötözés. A nyakamnál tátongó seb még mindíg húzódott, de az volt az érzésem, hogy óráról órára jobb lesz. Mivel már teljesen tökéletes volt a vérnyomásom és a szívverésem is, délután a rámkötözött kábelektől is megszabadulhattam. Már csak az infúzió lógott a karomból, így már nem voltam teljesen az ágyhoz kötözve. Ültem az ágy mellé helyezett széken, s számoltam a lassan múló perceket, mikor az ablakon kinézve Erikát pillantottam meg, amint gyors léptekkel halad át az udvaron.

Nagyszerű- gondoltam – most leváltja anyámat, aki nyugodt lelkiismerettel mehet el, hogy kipihenhesse a délelőtti fáradalmakat, s én nyugodtabban elbeszélgethetek a barátnőmmel. Arra gondoltam, hogy megkérem őt, hátha segít nekem a nagy feladat végrehajtásában. Vártam, vártam, de Erika nem jött. Rövid időre mintha a hangját véltem volna fölfedezni a folyósón, de semmi. Nem jött be senki. Már öt óra is elmúlt, mikor a főorvos magához hivatta anyámat, s röviddel ez után engem egy kivizsgáló szobába vittek, ahol ismét holmi gyerekes kérdéseket tettek föl. Az elmúlt két nap alatt már legalább ötödjére kérdezték meg tőlem, hogy tudom-e hogy hívnak, hol születtem, kik a szüleim. Kezdtem tényleg hülyének érezni magam. Úgy bántak velem, mintha nem érteném őket. Miután kitűnően megválaszoltam ezeket az alapvető kérdéseket, egy sisakféleséget tettek a fejemre, melyből több tucat kis elektromos kábel vezetett egy számítógéphez, melynek képernyőjén egy EKG géphez hasonlítható diagrammot láthattam. Ismét kérdezősködni kezdtek, de most már speciálisabbakká váltak a kérdések. Egy fiatal, nálam alig idősebb lány végezte a vizsgálatot.

-Emlékszel rá, hogy a vonattal utaztál Münchenből Budapest irányába? – hangzott el az első kérdés.

Na végre- gondoltam – most legalább fényt deríthetek arra, hogy mi hogyan történt a nélkül, hogy nekem kelljen kérdezősködnöm. A délelőtt folyamán megpróbáltam különféle információkat óvatosan kicsalni mint a nővérekből, mint a szobámba tévedő orvosokból is, de az volt az érzésem, mintha ennél a kérdésnél megakadnának, s gyorsan megpróbálnák a figyelmemet másra terelni.

-Persze, hogy emlékszem- válaszoltam.

A szőke doktornő egyik kérdést a másik után tette föl.  – Egy ismeretlen szólított meg ott? Hogyan nézett ki? Láttad vagy találkoztál már vele korábban is?

Nem gondoltam semmi különösre, miközben megadtam neki a várt válaszokat. Nem tudtam, hogy mindezzel egy csapdát állítok saját magamnak, s azt, hogy Erika valóban ott volt délután a kórházban, de a főorvos félrehívta és kikérdezte, azt is csak jóval később tudtam meg. A kedves kis doktornő jól végezte a dolgát, egy bűnügyi detektívfelügyelő sem tehette volna azt jobban. Kedves volt és őszintének látszott, elhitette velem, hogy mindent ért és nekem csak jót akar, így megbíztam benne. Olyan ügyesen tette fel a kérdéseket, hogy szinte mindent kihúzott belőlem. Elmeséltem neki mindazt, ami a kocsmában történt hónapokkal azelőtt, azt, hogy ugyanaz az ember, aki nem is ember volt, a vonatban megszólított, s azt hogy elvitt magával, hogy megmutassa a saját világát. Meséltem neki a hangyákról, a pókokról és a veszedelmes darazsakról és szúnyogokról is. Ahogy belemelegedtem a mesélésbe, a fejemmel összekapcsolt szerkentyű egyre gyorsabban és hangosabban kezdett el pityegni. Végül már erős fájdalmat éreztem a fejemben, az agyamban. Hallottam magam, amint egyre hangosabban kiabálok, megpróbálva átordítani az engem körülzáró hangos ketyegést.

A vizsgálószoba megtelt  több fehér köpenyes emberrel, akik megpróbáltak engem lefogni, s a fejemre a sisakot, melyet sikerült félig lerántanom, visszanyomni. Egyedül voltam, nem volt esélyem a védekezésre. Tudtam, hogy mostmár csapdában vagyok, s ezek az emberek itt körülöttem nem hisznem nekem. A hangos zúgás a fejemben arra késztetett, hogy  mint egy elmebeteg viselkedjek. Nem bírtam elviselni azt, s menekülni akartam minden áron. A doktornő mellettem nem reagált, amikor szép szóval figyelmeztettem a löktető fájdalmakra, miket a szerkezet okozott. Most itt volt az eredmény. Idegbetegnek tartottak, aki megszállottan bemesél magának dolgokat, tör, zúz maga körül.

Hirtelen melegség árasztotta el a testemet. Gyengének éreztem magam, forgott velem a terem. Az ablak irányába pillantottam, s 3-4 méhet láttam meg, amint megpróbálnak az ablakon át bejutni az erősen kivilágított terembe. Éreztem, amint két erős férfi megfog és egy időközben elkészített ágyba fektet. Egy öreg, mogorva orvos, talán éppen az, aki a reggeli vizitnél is nálam volt, éppen letett a kezéből valami fecskendő félét, és a kezeiről lehúzta két gumikesztyűjét, amit a sarokban álló  szemetesbe dobott.

-Ez most megnyugtatja egy kicsit, egy órát aludni fog. Ennyi idő tökéletesen elegenő lesz az áthelyezés előkészületeihez. –Ezzel kiment a teremből. Arra még emlékszek, hogy kitoltak a teremből, de valószínűleg rögtön ezután elaludtam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3

 

 

Egy tolókocsiban ülve, lábaim, kezeim a székhez csatolva tértem magamhoz. Mellettem egy kis bőrönd összecsomagolva.

-Meglátod, minden rendben lesz. – szólalt meg anyám a nélkül, hogy kérdeztem volna. – most elmegyünk egy másik kórházba, amely sokkal jobban specializálódott a téged megtámadó betegségre. Meglásd, egy-két hét és újra a régi leszel.

-Egy-két hét? – fordult meg a fejemben. Mi az az egy –két hét emberi szemmel tekintve? De ez idő alatt újabb és újabb több millió szúnyog és darázs toborzódik össze, hogy aztán együttes erővel az emberiségre támadjon. Nincs idő.

Velem minden rendben van, ha hagynak, de nem teszik.

-Hová megyünk? Milyen kórházba?

Hirtelen egy baljós érzés vett körül engem. Egy meglehetősen fiatal, magas, de jól edzett, erős testalkatú ember jött be a szobába, megragadta a tolószéket és már mentünk is. Gyors léptekkel haladt engem maga előtt tolva a folyósón. Elhaladtunk a többi kórterem előtt, ahonnan kíváncsian dugták ki fejüket a betegek, s azok látogatói. Szinte bőrömön éreztem, amint összesúgnak a hátam mögött: „ Ez az a lány, aki megőrült!”

S ebben a pillanatban tudatosodott bennem, hogy hová visznek. Egy másik kórházba? Igen, így is mondhatjuk, ha szépen akarjuk kifejezni magunkat.

A folyósó végén a lifttel mentünk le a földszintre a hátsó bejárati kapuig, ahol egy betegszállító autó várt ránk. Lecsatolták kezeimet és lábaimat a székről, s erősen megfogva kezeimet megkértek, hogy álljak föl. Anyám mindvégig ott állt mögöttem, egy árva szót sem szólva. Kinyitották a kocsi hátsó ajtaját, s engem szinte belöktek a belsejébe, ahol már egy gorilla kinézetű ember várt rám. Azonnal lefogott erős mancsaival és egy székbe nyomott, ahol aztán újra lezárultak a lakatok.

Az ajtó belseje vakított ar erős fénytől és a fehérre festett falak tisztaságától, bűzlött a dezinfekciós szerek tömény szagától. Az ablakokon alig szűrődött át a természetes fény, mivel átláthatatlanra voltak pingálva, valamint belülről vastag rácsok védték.

Hirtelen nem tudtam, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. Egy másik kórházba akartak szállítani, de ez a kocsi inkább egy rabszállítóra emlékeztet a rácsos ablakaival.

Egyedül éreztem magam, borzaszóan magányosan. Arra gondoltam, hogy anyám kinnt van az autó mellett, s biztosan fogalma sincs róla, hogy velem most úgy bánnak, mint egy veszedelmes bűnözővel.

-Anyu! Anyu segíts! Engem ide bezártak, lelakatoltak! – kiabáltam torka szakadtából.

-Maradj nyugton, édesanyád majd meglátogathat téged, amikor csak akar! Ő most nem tud neked segíteni.

-Anyu, hidd el, én jól vagyok! Nincs semmi bajom! Segítség!

-Azt mondtam, hallgass! – förmedt rám ismét a gorilla. – Ne kelljen már ezt a maszkot használjam, nagyon nem szeretném.

-Engedjen el kérem – fordultam az őrömhöz, a lezárt kezeimre tekintve. – Igérem, nem próbálok meg elszökni, de ezek a zárak borzalmasan erősen meg vannek húzva és nagyon fájnak. Hallja!

A gorilla rám sem hederített. Megpróbáltam a kezeimet úgy elhelyezni a bilincsben, hogy az ne nyomjon annyira. Mindhiába, az túlságosan feszes volt.

Előlről bejött a fülkébe egy másik férfi, aki valószínűleg ennek a morcosnak a főnöke lehetett. Azonnal föltűnt neki, hogy izgek-mozgok, rángatózok a helyemen.

-Nyugtassa már le, hallja!  -szólt oda mogorván a másiknak, mire az gondolkodás nélkül az arcomba nyomta a levegőmaszkot. Végtagjaim azonnal elernyedtek, testem ellazult. Csak az agyam működött még valamennyire. Úgy éreztem magam, mintha a levegőben repülnék. Súlytalanul, minden gondtól megszabadulva. Tudtam, hogy most nem szabad elveszítsem az öntudatomat. Erősnek kell maradjak. Mivel kezeim már nem fájtak annyira a szorítástól, így nem kiabáltam. Szavaimat magamba folytva vártam, míg az autó ismét megáll, s én végleg megszabadulhatok ezektől a majmoktól. Bárhová is kerülök, ennél roszabb már nem lehet...

 

 

 

 

 

 

 

 

4

 

 

Hát tévedtem. Amint megérkeztünk, a fejem még mindig szédelgett a maszkból kiáramló levegőtől. Két oldalról kellett, hogy megfogjanak, különben azonnal összeestem volna. Amint beléptünk az épületbe, azonnal kiabálások, sikítások hangos zaja csapta meg fülemet. Te jó ég!

Félelmem valóra vált.

Egy ideggyógyintézetben voltunk.

Elsőként lementünk az épület alagsorába, ahol már vártak ránk. Bizonyára már előre telefonon keresztül mindent megszerveztek. Pucérra vetkőztettek és tetőtől talpig forró és hideg víz váltakoztatásával lezuhanyoztak. Akárhogy erősködtem, hogy én is meg tudom magam egyedül mosni, nem engedték. Borzalmasan megszégyenítő érzés volt, amint az egyik ápolónő hátrafogta a kezeimet, a másik pedig a lábaimat szétfeszítve csupasz kézzel dörzsöli a testem legintimebb helyeit is. Nem törődve azzal, hogy mindez nekem fájdalmat okoz.

Az alapos mosakodás után egy fehér, kemény anyagból készült kényszerzubbonyt adtak rám azzal bíztatva, ha jól viselem magam, hamarosan rendes ruhát is kaphatok. Hát nagyon szépen köszönöm.

Még mielőtt az egyszemélyes szobámba, jobban mondva zárkámba vezettek volna, látogatást kellett tegyek az intézet főigazgatójánál, aki a főorvosi szerepet is ellátta. Mint később kiderült, mint Isten érezte magát az épület falai között, s úgy is viselkedett.

Ő is föltette az általam már jól ismert, tömérdekszer elhangzott kérdéseket. Megkérdezte, hogy  igaz e az, amit a barátnőmnek elmondtam.

Ó – Erika! – Ekkor szívem sötét fellegekbe burkolódzott. Én megbíztam benne, ő pedig nem én bennem. Elárult. Azért nem jött be  hozzám újra látogatóba, mert mindent elmondott az orvosnak, amit én neki elmeséltem. Nem volt képe utána a szemembe nézni!

Mivel soha életembe nem hazudtam, most sem kezdtem el. Mindent bevallottam, amit csak állított. Igaz is volt, bár ebben a pillanatban már jómagam is kételkedtem benne.

Jó két órás vallatás után kerültem be a szobámba, mely a következő időre az otthonom lett. A szoba pici volt, a müncheni lakásomhoz hasonló méretű, így az nem zavart igazán. Sokkal inkább az ablakot védő sűrű rács, valamint az, hogy nem lehetett szellőztetni. Áporodott, dohos szag ütötte meg meg az orromat, bár a falakat hófehér, gondosan lefertőtlenített tapéta fedte. Balról a sarokban egy kis asztal egy székkel, mellette a falnál egy kis ruhásszekrény, s a mellett egy mosdókagyló állt. A bejárattól jobbra pedig , az ablak mellett helyezkedett el egy keskeny kórházi ágy, melyet a gyerekosztályon alkalmaznak. Az oldalán föl lehetett húzni egy vasrácsot, mely arra szolgált, hogy alvás közben ne lehessen leesni. Mennyit, de mennyit vitatkoztam eleinte a nővérekkel, hogy nekem nem szokásom leesni, így nem kell fölhúzni, de mindhiába. Az éjszakai ápolónő minden este pontosan 10 órakkor fölhúzta. Azután már nem mehettem el még a wc-re sem a nélkül, hogy valakit ne hívtam volna. Kívülről egy parányi, de erősnek bizonyuló lakatkulccsal volt biztosítva, mely egy drótkarikára rögzítve pihent az éppen szolgálatban lévő éjszakás köpenye zsebének mélyén.

Szerencsére nem voltam az a típus, akinek többször ki kellett menjen éjjel, de azért eleinte egyszer- egyszer mégis előfordult.

Sohasem felejtem el azt az éjszakát, amikor hirtelen annyira rámjött a hasfájás, hogy azt hittem, szétreped a hasfalam. Görcsölt, csikarta kegyetlenül. Már elég jó ideje voltam az intézetben, mikor ez megtörtént, talán

3-4 hete. Az ebéd aznap még a szokásosnál is mocsokabb volt. Borsófőzeléknek adták ki fasírttal, de sem borsót a főzelékben, sem húst a fasírtban nem véltem felfedezni. Az intézeti betegek egyik fele úgysem evett meg szinte semmit, mert félt a mérgezésektől, amit bebeszéltek maguknak, másik fele pedig annyira nem volt magánál, hogy azoknak mindegy, hogy mit tömtek magukba.

Éjfél is elmúlt már, amikor fölriadtam a heves fájdalomra. Hányingerem volt és a hasam is fájt. Nem haboztam sokáig, megnyomtam a hívó gombot, miközben az ágyon magamat összehúzva, egyik kezemet a hasamra, másikat a számra nyomva gubbasztottam.

Attól féltem, hogy itt azon nyomban összepiszkítom az ágyamat, így türelmetlenül nyomkodtam egymás után a gombot, de mindhiába. Jó idő után végre berontott álmosan, rosszkedvűen az éjszakai ügyeletes. Bizonyára álmából ébresztettem fel.

-Nem kell akkora lármát csapni kisasszony! Itt vagyok már. Na mi van? Nem tudunk aludni? Ezen könnyen segíthetünk.  – akkorát ásított, mint egy oroszlán, s közben már nyúlt is volna a falon levő elzárható gyógyszeres szekrényhez, mely az íróasztal fölött helyezkedett el.

-Kérem, engedjen gyorsan a wc-re, nagyon kell!  Kérem! – de alig mondtam ki mindezt, már jött is ki belőlem sugárban az aznapi ebéd.

-Na, már megint ki volt tegnap a déltutános?  Rendszerint elfelejtik odakészíteni az ágytálat! Ha az ember nem ellenőrzi a munkatársait, maga issza meg a levét. Tessék, most oda az éjszakámnak! – dörmögte hangosan magában. Fintorogva leeresztette a rácsot, s végre elvonulhattam a biztonságot jelentő illemhely felé. De sajnos még most sem érhettem oda időben, mert alulról is gyorsabban ürültem, mint a lábaim vittek.

Sokáig ültem a wc-n, kezemben egy ágytállal, melyet a fürdőszoba polcáról kaptam magamhoz, mire végre minden megnyugodott, s én elmerészkedtem onnan. Testőröm az ajtó előtt toporgott és vigyázott, nehogy véletlenül megszökjek.

A szoba kegyetlenül bűzlött, a nővér pedig végképp ki volt akadva.

-Ha azt gondolod, hogy én most éjjel még nekiállok neked takarítani és ágyat húzni, akkor egy óriásit tévedtél. – ordítozott velem.

Már többször hallottam rémtörténeteket más betegektől, akik hasonló eseteket ecsetelgettek. Mivel egy ideggyógyintézetben voltunk, sohasem lehetett tudni, mi az igaz és mi a beteg lelkek szüleménye. Ezért soha nem is foglalkoztam velük. Ittlétem első napjaiban megtanultam érzelmeimet, véleményemet magamba folytani, mert az embert túlságosan könnyen elintézték egy –egy tablettával, vagy rosszabb esetben nyugtató injekcióval. Nekem is többször volt részem ezekben, de mivel épp eszemmel hamarosan rájöttem, hgoy mindaz csak függővé és valójában beteggé tesz, ezért mindent megtettem annak érdekében, hogy ne kelljen ezeknek a kémiai szörnyűségeknek a hatása alá kerüljek. Ideérkezésemet követő néhány napban rengeteget vittel el vizsgálatokra, melyek során állandóan ugyanazt kérdezték tőlem, s melynek mindig ugyanaz a vége lett. Elmeséltem nekik a történetemet. Mindig ugyanazt, de mindhiába. Végül a főorvos mindig ugyanazokkal  a csapdába ejtő kérdésekkel zavart össze, melyekre aztán nem tudtam elvárásainak megfelelően válaszolni. Például azt, hogy mivel tudom megmagyarázni azt, hogy  míg én állításaim alapján kicsire zsugorodva egy más világban jártam, a testem mindvégig itt maradt a földön, s a vonatból egyenesen a klinikára került. Ez volt az a kérdés, amit a mai napig sajnos jómagam sem tudok megmagyarázni. Az állatok, rovarok világában minden egyes élményemet úgy éltem át, hogy saját bőrömön éreztem át, hogy saját testemen éreztem minden fájdalmat, minden félelmemet, örömömet. Nem tudtam felfogni, hogyan lehet mindaz, ha valódi testem még mindig idehaza volt. Lehetséges, hogy mégis csak az én agyam szüleménye volt az egész? Ki tudja?

Azon a bizonyos éjszakán valami olyasmi történt, mely az egész életemet megváltoztatta.

Az éjszakás nővér ordítozva, mérgesen odadobálta a székemre a tiszta ruháimat és ágyneműt. Valamint  kezembe nyomott egy szétnyűtt mosdatókendőt, mellyel saját magamnak kellett letakarítanom az összehányt ágyat és padlót. Tíz percet adott, hogy mindent rendbehozzak. Megpróbáltam neki megmondani, hogy a hasam még mindig, vagyis újra borzalmasan görcsöl, s nem vagyok biztos benne, hogy nem kell újra tálalnom. De mindezt nem hallotta, mert azonnal elhagyta szobámat.

Tudtam, hogy ha nem kezdek el magam összetakarítani, akkor kénytelen leszek saját ürülékeimben tölteni az éjszaka hátramaradt részét. Sajnos nem haladtam túlságosan vele, mert az undor ismételten arra kényszerített, hogy meglátogassam az illemhelyet. Alig vettem magamra a tiszta ruhát, már össze is piszkítottam ismét. Mikor a boszorka újra bejött, hogy ellenőrizze, mennyire hoztam helyre a rendet, még mindig nem volt áthúzva az ágyam. A helyett, hogy szorgalmasan dolgoztam volna, a wc fölött kuporogtam, s keserű váladékot adtam ki magamból.

-Rettenetes, hogy itt még mindig milyen bűz terjeng! Héj, nem kell bezárkózni az illemhelyre, az nem óv meg a munkától! – ordította maga elé. Éreztem, hogy arcom színe pillanatokon belül változtatja színét a vérvörös és a fehér között. Vörösen izzott, amint erőlködve gubbasztottam  és hulla sápadt voltam, mikor rövid időre megkönnyebbülve nem gyötört a kínzó hányási inger. Izzadtságcseppek peregtek le a homlokomról, végiggördülve az arcomon, míg végül a pizsamám nyaki pereménél összegyűlve vizessé tették azt.

A hangos, mérges kiabálásra kikecmeregtem a fürdőszobából. Amint kitettem a lábaimat, azonnal föltűnt szemem előtt az óriási fecskendő, melynek fullánkjából csillogóan csöpögött le a folyadék. Tiltakozni akartam ellene, de a hányás és hasmenés hatására nem maradt semmire sem erőm. Éreztem az erős szorítást a jobb felső karomon, majd egy erős, fájdalmas döfést. Tudtam, hogy a fecskendő tűje behatolt a húsomba, kis híján elkerülve a csontomat, s az abból kiáramló folyadék pillanatokon belül elárasztja az egész testemet. Melegség töltött el, forogni kezdett velem a szoba, már jól ismertem ezt az érzést, s aztán minden eltűnt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

5

 

 

 

Másnap délelőtt arra ébredtem, hogy a vizsgáló szobában fekszek, kezeim, lábaim az ágyhoz csatolva. Körülöttem legalább négy vagy öt zöld köpenyes orvos állt, közöttük, közvetlen a fejemnél, az arcom fölé hajolva pedig egy igencsak jóképű, sötét bőrű, középkorú orvos . Arab kinézetűnek véltem, s már első pillanatban meg tudtam állapítani, hogy valamilyen magas beosztásban lehet, bár még ebben a kórházban nem volt szerencsém vele találkozni. Erős lámpájával belevilágított a szemembe, s közben a körülötte állókhoz beszélt:

-Miután a vérnyomása és szívverése újra normalizálódott és a pupillaműködésében sem lehet semmi rendhagyót észlelni, abból indulok ki, hogy túl van a legrosszabbon. Továbbra is állandó megfigyelés alatt kell tartani. Mivel még nem tudjuk pontosan, mi váltotta ki ezt a jelenlegi állapotot, további intézkedésig be kell szüntetni bárminemű nyugtató adagolását. A legapróbb feltűnőséget is kérem, személyesen jelentsék.

Most pedig elmehetnek. – beszélt nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon.

Csodálkoztam, hogy az öreg főorvos nem volt jelen. Hol lehet vajon? Amióta itt vagyok, eddig jómagán kívül soha senkit sem engedett a közelembe.

Az engem körülvevő emberek távozni készültek, egyesével szállingóztak ki a szobából.

-Maga még maradjon kérem! – szólt oda a főkutya valakinek, akit eddig az engem szorosan körbevevő köpenyesektől nem láttam.

-Csukja be kérem az ajtót, beszélnünk kell!

Az ajtó bezáródott, s az illető közelebb lépett az ágyamhoz. Csak ekkor láttam, hogy az éjszakai főnővér áll mellettem, s szúrós tekintetével rám parancsol, csak most fogjam be a számat.

Fölösleges volt ezt tennie, mivel úgysem tudtam volna egy szót sem mondani. Arcomhoz egy levegőmaszk volt csatolva, s a szám egy különös készülékkel kipeckelve. Fejem még mindig hasogatott, de éreztem, hogy percről percre visszanyerem régi öntudatomat. Egy hosszú, 5 percnek tűnő ideig mély csönd telepedett a szobára, majd ezt a főorvos szigorú hangja szakította félbe.

-Akkor most még egyszer magyarázza meg nekem, hogy mi is történt tegnap éjjel valójában?

-Doktor úr, én... – kezdte volna magyarázkodását a nővér, de az orvos azonnal félbeszakította.

-És kérem, térjen azonnal a tárgyra, nincs időm a mentegetőző rizsára.

-Doktor úr, én csak a munkámat tettem, s úgy jártam el, ahogy az adott helyzet megkövetelte.

Azonnal tiltakozni szerettem volna, de a számat biztosító szájterpesz mindezt megakadályozta.

-Ahogy az adott helyzet megkövetelte. – ismételte meg a főnök. – Az adott helyzet azt követelte volna meg, kisasszony, hogy ellássa a beteget. A vizsgálatok eredménye egyértelműen kimutatta, hogy egy egyszerű vírus okozta a hasmenést és a rosszul létet, amit semmi féleképpen sem kellett volna a legerősebb nyugtatók egyikével kezelni.

-De doktor úr...

-Most az egyszer még megúszta a dolgot, kisasszony! Mint, ahogy az imént tapasztalhatta, az állomás többi dolgozója nem tudott meg semmit az igazságból. Azt ajánlom, hogy szedje össze magát, mert még egyszer nem tudok a védelmére kelni. Minél kevesebben tudnak az ilyen műhibákról, annál kisebb a veszélye annak, hogy nem illetékes fülekbe jutnak. Nincs szükségünk a sajtó negatív beszámolóira! – jelentette ki a főorvos szinte a nélkül, hogy levegőt hozott volna. – Most pedig elmehet.

A főnővér elhagyta a szobát, én pedig egyedül maradtam a dokival. A férfi odalépett az ágyamhoz. Kioldozta a kezeimet, felszabadította a számat, s közben rámmosolyodott. Az ablak irányába nézett, szinte alig észrevehetően bólintott egyett, majd szó nélkül megfogta az ágyamat, kiengedte a kerekeket leblokkoló féket, majd úgy fordított, hogy fejemmel én is az ablak irányába pillanthassak. Ott, kívül az ablakra helyezett rácson egy, a szokásosnál nagyobb méretű méhecske ült. Amint tekintetünk találkozott, potrohát megbillegtette, mintha azzal akarna bólintani egyett, majd elrepült. Megkönnyebbülten csuktam be a szememet. Tudtam, hogy bár ha jelen pillanatban egyedül is vagyok, de valahol a nagy világmindenségben ott vannak a barátaim, akik nem hagynak cserben engem.

 

 

 

6

 

 

 

Másnap reggel meglátogatott anyám. Tőle hallottam először, hogy miket mesélnek legújabban az intézetben. Az öreg, mogorva főorvos állítólag tegnap hirtelen beteget jelentett. Ez azért volt nagy szó, mert az eddigi ideggyógyászati pályafutása alatt szinte sohasem hiányzott. A betegek között nagy volt az izgalom. Mindenki a tegnapi fekete hajú, magas, jó képű dokiról beszélt. Örültek, hogy hosszú évek után valaki új jelent meg az intézményben, akitől némi kedves szót hallhattak. Amióta reggel kinyitottam a szemem, nekem is szüntelenül csak a tegnapi eseten járt az eszem. Ki volt az az új doki? Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni, honnan. Ahogy velem szemben viselkedett, az sem volt a megszokotthoz illő. Egyetlen negatív szó, egyetlen megaláztatás és az a relytélyes mosoly az arcán, miután egyedül maradtunk...

Nem, az lehetetlen. Nem hiszem, hogy ismét egy hangya jött volna a segítségemre.

Mindegy, hogy ki és mi volt az tegnap, ezen a napon ismét itt volt a trottyos, így a páciensek öröme nem tartott sokáig.

Már majdnem dél volt, mikor megjelent a napi vizitet tartó orvosok hada. Az öreg, mint azelőtt mindig, ott haladt a csapat élén, erősen szekálva szerencsétlen  betegeit.

Amint belépett a szobámba, azonnal belenézett okos betegmappájába. Megnézte egyszer, majd másodjára is. Rám nézett, majd újra beledugta orrát a kis okosába. A többi orvos és ápoló  tanácstalanul nézte. Az öreg megcsóválta a fejét, majd mormogott valamit magában.

-Valami baj van, igazgató úr? – törte meg a kínos helyzetet az egyik orvos.

-Hm... nem, minden rendben van – mondta , majd egy lépéssel közelebb jött hozzám.

-Meg mertem volna esküdni rá, hogy én kívülről ismerem minden egyes páciensemet és annak mappáját. – mormogta az orra alá, de mivel közel volt hozzám, minden  szavát értettem.

- Na lássuk, hogy vagyunk ma- intézte immán erőltetett vigyorral felém első kérdését.

Minden áldott nap ugyanezt a kérdést tette föl, s tudtam, hogy ez csak amolyan költői kérdés, amire választ nem vár. Eleinte beleestem abba a hibába, hogy az ilyen kérdéseire, mint illedelmes, jól nevelt egyén, megpróbáltam azonnal válaszolni. Nem tartott tovább egy-két napnál, mire rájöttem, teljesen fölösleges törnöm magam, a válasz nem is érdekli, sőt olyan is előfordult, hogy feleletemnek teljesen ellenkezőjét jegyezte be magának a noteszbe, hiába tiltakoztam.

Ez alkalommal sem volt ez máshogy. Alig, hogy elhangzott az első kérdés, már mondta is a magáét tovább. Nagyon meglepődtem azon, ami ez után következett.

Az öreg bejegyzett valamit a nagy , mindent tudó könyvbe, majd kiosztotta rám vonatkozó utasításait a jelen lévő alkalmazottainak.

-A kisasszonyt, mert ő itt menden betegét vagy kisasszonynak vagy fiatal embernek hívott, de sohasem a nevén, azonnali hatállyal áthelyezem a 3.kategóriába.

Azt hittem, nem jól hallok. Eddig első kategóriás beteg voltam, ami annyit jelentett, hogy kíséret nélkül még a szobámat sem hagyhattam el. A legszigorúbb megfigyelés alatt álltam éjjel nappal, mint valami vérszomjas bűnöző. A szobám be volt kamerázva, így minden mozdulatomat figyelni tudták. Napi kétszer, délelőtt és késő délután jöttek az orvosok vizsgálni. Ezek a vizsgálatok hol vérvételből, vérnyomás mérésből álltak, hol pedig akár fél óráig, óráig tartó kérdezgetésekből, melyek folyamán egyre inkább az volt az érzésem, jobban megfelelnek azok agymosásnak, mint pszichológiai terápiának.

Elég ideje voltam már itt ahhoz, hogy kiismerjem a szokásokat. Ritkaságnak számított, ha valamelyik beteg egy kategóriával följebb léphetett. Itt tartózkodásom eddigi egy hónapja alatt mindössze egy esetről hallottam, ahol egy 14 éves kislányt a második kategóriából a harmadikba helyeztek. Azt is, ha az intézetbeli mende-mondáknak hinni lehet, mert a lány szülei valami befolyásos személyiségek, melyek óhaja parancs. Olyan esetre, hogy valakit rögtön két emelettel helyezzenek följebb, tudomásom szerint eddig még nem volt példa.

-Főnővér, azonnal intézkedjen, hogy betegünk még ma délután átköltözhessen a harmadik emeletre. – folytatta utasításait a főorvos, majd mindezt lejegyezte a nagy könyvébe is.

-Örülök, hogy ilyen jól haladunk a teljes gyógyulás nehéz és hosszadalmas létráján.

Kezet fogott velem, majd a csoporttal együtt elhagyta a szobát. Amint sorra kivonultak, jó pár orvos tanácstalanul nézett rám, de nem szólt egy szót sem. Látszott az arcukon, hogy nem tudják mire vélni ezt a hirtelen változást.

Őszintén szólva, én sem tudtam, mire véljem, de inkább befogtam a szám.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

7

 

 

 

Rögtön ebéd után, melyet a vizit után azonnal tálaltak, megkezdődött az átköltöztetésem. Na ja, nem tartott igazán sokáig, hiszen sem saját ruhát nem viselhettem, sem másmilyen magán tulajdonom nem lehetett ezen az osztályon. Az itt töltött idő alatt azzal próbáltam meg unalmamat elűzni, hogy annyi könyvet olvastam, amennyit csak megkaptam. Heti két alkalommal járt az intézeti könyvtáros, s nála lehetett könyveket kölcsönözni. Nem volt valami nagy választéka, de így lagalább bepótolhattam az iskolai  tanulmányaim során elmulasztott kötelező olvasmányok olvasását, mint az Ilias, Odüsszeia, Bánk bán, A kőszívű ember fiai, s hadd ne soroljam tovább.

Az új szobám az épület 3. Emeletén volt, a folyósó legvégén a folyósó jobb oldalán. Nem volt nagy, szinte még apróbb is volt az előzőnél, de itt legalább már nyitható ablakok voltak rácsok nélkül. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy teljes mértékben ki lehetett nyitni őket. Nem, csupán a legfelül elhelyezkedő, kb. 25-20 centiméteres sáv nyitódott ki egy hozzákapcsolódó kampó segítségével. De mindegy. Csodálatos érzés volt a szobába beáramló friss levegőt beereszteni tüdőmbe. Itt már nem voltak sem kamerák, sem rácsos ágy. Az osztály nővérei is sokkal kedvesebben viselkedtek. Még aznap megmutatták nekem a társalgót, ahol asztalok és székek sorakoztak, a falakon levő polcokon pedig könyvek és társasjátékok tucatja állt az unalmukat elűzni kívánó páciensek részére. Közvetlen a társalgó mellett volt az étkezde is. A betegek minden egyes alkalommal saját maguk dönthették el, hogy a szobájukban esznek, vagy pedig az ebédlőben. Csupán a nővéreknek kellett szólni, ha valaki inkább a nyugodt szobát választotta.

Mivel az osztályon tartózkodó betegek zöme valóban valamilyen lelki, agyi betegségben szenvedett, gyakran maradtam biztonságos kis zugomban. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szeretek emberek társaságában lenni, de itt sokan voltak, akik beleőrülve saját problémájukba, nem vették észre az őket körülvevő környezetüket és akár századjára is képesek voltak életük történetét elmesélni. Ez pedig borzalmasan fárasztó tud lenni egy tulajdonképpen egészséges embernek.

Sorra kölcsönöztem ki a társalgó könyveit, melyek között már egy pár modernebb, mai darab is volt, mint például Dank Brown vagy Ken Follett. E két írónak szinte a rajongója lettem. Annyira le tudtak kötni, hogy képes voltam akár 5-ször is egymás után elolvasni műveiket.

Az olvasás mellett szinte állandóan azon járt az agyam, hogy vajon mit is tehetek én, kis, semmit sem jelentő egyed? Hogyan tudok a hangyák és méhek elvárásainak eleget tenni?

 

 

 

 

 

 

 

 

8

 

 

 

Már jó egy hónapja voltam lakója az intézet 3. Emeleti osztályának, mikor egy reggel arra ébredtem, hogy a nap a szokottnál erősebben süt be a szobámba. Azonnal fölültem az ágyamban, s egészen frissnek éreztem magam. Mintha álmomban föltöltődtem volna valamilyen különleges energiával. De úgy látszik, nem csak én voltam aznap reggel ilyen jó kedélyű.

A délelőttös nővérke szintén dudorászva szolgálta föl reggelimet:

-Ma sokáig aludtunk, de immán szó szoros értelmében hasunkra süt a nap. Jó reggelt! Itt a reggeli : sonka, kolbász, piritós, s utána finom bukta, kakaós. Jó étvágyat!

Nem tudtam nem elnevetni magam ilyen kedves, buzdító szavak hallatán. Aztán mindketten nevettünk. Éhes voltam, így lepucoltam az egész tálcát. Miután kivittem a gyűjtőhelyre, lezuhanyoztam, friss ruhát öltöttem magamra,  egészen rámizzadt a pizsamám az éjszaka folyamán.  Kényelmesen elhelyezkedtem a sarokban, ahol egy hangulatos is olvasót alakítottam ki magamnak ülőzsákokból és takarókból.

Mindössze talán tíz oldalt olvastam, mikor azon kaptam magam, hogy szemeimet az ablakra szegezve bambulok. Nem tudtam volna megmondani, mire gondoltam éppen, de ki tudja azt megmondani, mikor egyszerűen csak bambul.

A jókedvű nővérke ismét belépett a szobámba, miután egy jó hangosat kopogtatott. Időközben már jól ismert engem, s tudta, ha olvasok, akkor se nem látok, se nem hallok. A kopogtatásra gondolataim visszatértek, megrezzentem, azt hiszem, meg is ijedtem. A nővérke kedvesen elvégezte dolgát: megigazította  az ágyamat, kiürítette a szennyes ruhák kosarát, letörölte az ágy melletti betegasztalt, melyet mindenki ismer, aki valaha volt már kórházban, s amit én szinte már egyáltalán nem használtam. Csupán néha elalvás előtt nassoltam az otthonról kapott kekszekből, csokoládékból. Ezeket mind anyám hozta be, mikor eljött meglátogatni. Időközben talán heti egy alkalommal tudott eljönni, mivel közel 300 km-re voltam otthonról. Igaz, hogy mint rokkant nyugdíjasnak nem kellett annyit fizetnie az utazásért, de azért senki nem várhatta el tőle, hogy gyakrabban tegye meg ezt a hosszú utat. S mivel már nem voltam az első kategóriába, így nem járt neki semmi támogatás sem, melyből a szállodát fizetni tudta volna. De nem is hiányzott, Müncheni tartózkodásom óta hozzászoktam, hogy magam vagyok, s élveztem a nyugalmat.

-Valami óhaj, sóhaj, kívánság? – fordult felém a nővérke.

Az intézetben töltött első idő annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy még mindig gondjaim voltak, ha esetleg valamit kérdezni vagy kérni szerettem volna. Attól tartottam, hogy valamit esetleg nem jól fejezek ki, vagy nem úgy értik, ahogy gondolom, s akkor kezdődik az egész előlről. Az engem illető történetről sem beszéltem már az utóbbi időben senkinek sem. Meg voltam róla győződve, hogy nem szabad magamba folytanom, de az itt és most  nem a legmegfelelőbb alkalom erre.  Egyszer majd eljön annak is az ideje, s meglesz a lehetőség a cselekedetre. 

-Valami óhaj, sóhaj, kívánság? – hallottam ismét a kérdést.

Ránéztem, s mintha belülről valami azt diktálta volna: most. Nem majd egyszer, hanem most, azonnal. Elérkezett az idő, hogy tégy valamit. Ne halogasd tovább az időt! –parancsolta a belső énem.

Úgy bámultam a nővérkére, mint borjú az új kapura. Szám beszédre nyílt, de nem jött ki belőle egy árva hang sem. Mondani akartam valamit, de ebben a pillanatban még fogalmam sem volt róla, mit.

-Csak bátran, hallom – nézett rám csodálkozva. Gondolom, ő sem tudta, mire vélje ezt a reakciómat, hisz oly gyakran beszélgettünk már egymással minden féléről, nem egyszer órákat is, miután letelt a munkaideje.

De mégis, most csak néztem őt, de képtelen lettem volna valamit is kinyögni.

-Héj, minden rendben van? Hallo...

O.k. most kimegyek, de mindjárt visszajövök. Rendben?

Belső énem ismét akaratoskodni kezdett. –Ha most hagyod kimenni, vége. Hidd el, nem fog kérdezősködni, hisz annyira kiismerhetted már! Mond meg neki, hogy mire van szükséged! Most!

Az ajtó már majdnem becsukódott a háta mögött, mikor hirtelen hangos, zaklatott kiáltással kinyögtem:

-Egy üres füzetet és tollat!

Az ápolónő megtorpant, visszadugta fejét az ajtónyíláson, majd visszalépett a szobába.

-Egy üres füzetet és tollat szeretnék kapni, ha lehetséges! –ismételtem meg újra, immán nyugodt, csendes hangnemben.

Nem tudom, merre járhattak az előbbi bambulásom közepette gondolataim. Őszintén szólva, egy másodperccel ezelőtt sem volt még fogalmam róla, mit akarok kezdeni egy üres füzettel és tollal. Rajzolni? Festeni?  Valamilyen gyerekes játékot, mint a 4 nyer játszani valakivel? Vagy valamelyik ismerősömnek talán levelet írni? Igen, azt hiszem, ez az. Írni.

Megszületett a megoldás, és eljött az ideje, hogy véghezvigyem a rám bízott feladatot!

A nővérke elmosolyodott, arca az előbb hirtelen gondterheltre változottról ismét visszaalakult a vidám, veccelődőre.

-Ennyi az egész? Nem tudom megígérni, hogy még ma be tudom neked szerezni, de hétfőre biztosan.

Nagyon megijesztettél az előbb, hallod.- kacsintott egyet, s fütyürészve elhagyta a szobát.

Puh... nyugodtam meg teljesen.

Az embernek gyakrabban kellene hallgatnia belső megérzéseire. Gyakran többet érne el az életben.

Az ajtó lassan csukódott be a háta mögött, aztán ismét egyedül ültem a sarokban, de mostmár tudtam, mit akarok.

Égett bennnem a tettvágy, nem akartam tovább fecsérelni a drága időt.

 

 

 

 

9

 

Zsuzsi nővér még aznap este, fél órával, miután lejárt a műszakja, megjelent az ajtómban. Mivel gondolataim ismét az egyik regénybe voltak mélyülve, észre sem vettem, amint belépett, s az íróasztalomnál megállva letett oda valamit.

-Már majdnem kidobtam, nem a legújabb, de üres, nekem nincs szükségem rá, s te talán szükségét tudod venni. Gondoltam, örülni fogsz neki. Ezt a töltő tollat egy barátnőmnek vettem születésnapjára,- húzott ki nyári kabátja zsebéből egy kis bőr tokot, -de nem érdemli meg, hogy odaadjam neki. A tiéd lehet.

Azt is letette a füzetre, s a nélkül, hogy reakciómat megvárta volna, elment.

 

Még aznap éjszaka nekiláttam a munkának. Napokon, heteken, hónapokon keresztül dolgoztam szorgalmasan reggeltől késő éjszakáig. Zsuzsi nővér rendszeresen benézett hozzám munkaidő után. Ilyenkor jól elbeszélgettünk az emberekről, állatokról, barátokról, világnézeteinkről. Nem volt olyan téma, amiről nem tudtunk órákon át filozofálni. Minél jobban megismertük egymást, annál szorosabb barátság alakult ki közöttünk. Napközben, amikor  mint nővér tartózkodott az intézetben, semmi különösebb bánásmódot nem tanúsított irántam.

Egyik este, mikor már a folyósón teljes csend honolt, Zsuzsival a sarokban ültünk és vicceket olvastunk egymásnak. Halkan kacarásztunk, nem akartuk, hogy bárki is felfigyeljen arra, hogy én még ébren vagyok.

Hirtelen Zsuzsi elcsendesedett, s komolyan rám nézett, majd ezt mondta:

-Bátyámnak van egy barátnője, Gabi, akivel én is nagyon jól kijövök. Gabi édesanyja egy könyvkiadónál dolgozik. Ha gondolod, beszélek vele, s ha eljött az ideje, megmutathatom neki, amit írtál.

Sohasem beszéltünk egymás közt arról, hogy én mire is használom a tőle kapott füzeteket. Időközben már utánpótlást is kaptam tőle nem is egyszer, de soha egy árva szóval nem kérdezte, mire kell. Mindig olyankor dolgoztam, mikor egyedül voltam. Senkinek sem említettem meg. Már jó egy hete ott feküdt a fiókom zárható részében. Készen volt.

Pár perc néma csend után tudtam csak megszólalni.

-Ezt valóban megtennéd? Hiszen azt sem tudod, miről is van szó tulajdonképpen. – néztem rá gyanakvó tekintettel.

-Bízzál meg bennem! Azt hiszem, tudom, mit csináltál! Nem szeretném, ha a fiókod aljában kellene porosodnia. Lehetséges, hogy nem járok sikerrel, de legalább hadd tegyek próbát. Holnap rögtön beszélek Zsókával, Gabi anyjával.

A könnyek kicsordultak a szemem sarkából, annyire meghatódtam. Ezt valóban megtenné nekem!? Az igazán remek lenne, de egyenlőre még csak egy álomnak számít. Egy álomnak, de gyönyörű álomnak.

 

 

 

 

10

 

 

 

 

 

Az esti beszélgetésünket következőleg Zsuzsi egy hétig nem látogatott meg szabad idejében. Munka közben továbbra sem mutatta semmi jelét barátságunknak, így már kezdtem kételkedni ígéretében.

Pontosan egy teljes hét elmúltával azonban, a hétfő délelőtti nagy vizit folyamán váratlan meglepetés ért. Az öreg, mogorva főorvos kijelentette, hogy saját, valamint az osztályon dolgozó munkatársak megítélése alapján teljes mértékben meggyógyultam, másnap, kedden, amennyiben én is úgy gondolom, elhagyhatom az intézményt.

Természetesen nem gondolkoztam sokáig. Bár még nem tudtam, hogy elsőként hova is menjek, hiszen a Müncheni lakásomat időközben édesanyám fölmondta, s az anyai házba nem volt sok kedvem visszaköltözni. Ennek ellenére még aznap ebéd előtt összepakoltam kevés kis motyómat. Alig bírtam kivárni a másnapot, így hamarabb akartam lefeküdni. Már félálomban voltam, mikor Zsuzsi nővér lépett az ágyam mellé. Kezében egy cédulával, melyre egy dátum, egy név és egy cím volt írva.

-Ha gondolod, addig nálam aludhatsz. – nyújtotta felém a cetlit és húzta széles mosolyra száját.  – olcsóbb, mint a szálloda, s olcsóbb, mintha hazautaznál és vissza.

Szívesen fogadtam el a meghívását.

Másnapra Zsuzsi szabadnapot vett ki, s már kora reggel eljött értem. Az egész napot vidám csevegéssel, nevetgéléssel töltöttük. Régen nem éreztem magam olyan boldognak, mint azon a napon.

 Csütörtökön aztán, mely egy hűs, esős nap volt, fölhúztam újonnan vásárolt kosztümömet és pontosan tizennégy órakkor jelentkeztem a könyvkiadó portáján.

 

Én megtettem, amit meg kellett, hogy tegyek. Most máson van a sor!

Soha ne feledje senki a méhkirálynő tanácsát:

Csupán együttes erővel érhetünk el valamit, tehát fogjunk össze:

EMBEREK!

 

 

 

 

 

VÉGE