1.

 

 

Verőfényes délután volt. Irodám nyitott ablakán keresztül behallatszott a tavasz első megnyilvánulása, a madarak vidám éneke. Friss, lágy szellő illant be a nyitott ablakon keresztül a helyiségbe, messziről beterelve  a nárciszok és tulipánok fennséges illatát. A nap kíváncsian kukucskált be hozzám, sugaraival elvonva  figyelmemet a számítógép képernyőjéről. Nehezemre esett a munkámra koncentrálnom, de össze kellett szednem minden erőmet, hisz a nyakamon volt már a hó végi elszámolás. A cégtulajdonos ritkán látogatott el hozzánk, de abban biztos lehetett mindenki, hogy minden hó végén egyszer bedugja borvirágos orrát az ajtón, hogy 5-6 órát az irodámban töltve szigorúan leellenőrizzen minden aktát, belekössön az alkalmazottak öltözékébe, viselkedésébe.  Nem volt rossz embernek mondható, hiszen neki köszönhetem ezt a munkát, csak sajnos néha többet ivott a kelleténél. Szörnyű, hogy az alkozol mennyire meg tudja változtatni az embert. Pedig amikor először láttam, milyen más volt. Akkor még az arcáról tükröződött a boldogság, a szeretet. Nem hallottam csak kedvesen szólni az emberekhez, ha csak a módjában állt, akkor segített. Ruházata mindig is előkelő volt, de sohasem hivalkodó. Nem is tudom, hogyan talált rá az alkoholra, hiszen tudomásom szerint nem érte nagyobb csapás az életben. Magánvállalkozó volt, s az meglehetősen eredményes. Talán az szökött a fejébe, s nem tudott mit kezdeni vele. Lényegtelen. Utóbbi hónapokban egyre gyakrabban fordult elő, hogy ittas állapotban jött be hozzánk, s olyankor végképp mindenbe belekötött. Másnap délelőtt aztán ott várt bocsánatkérőn az  óriási virágcsokor az ajtóm előtt.

19 évesen, nem sokkal az érettségi vizsga után jöttem ki Münchenbe dolgozni abban a reményben, hogy a Németországban megkeresebb pénzből majd spórolni tudok, s anyagilag is segíteni tudom a már korán megözvegyült édesanyámat, aki saját fiatalságát föláldozva dolgozott éjjel nappal annak érdekében, hogy belőlünk, gyerekeiből tisztességes, jól nevelt embert faraghasson. Bátyámnak, aki bár már betöltötte a 26. életévét is , de még mindig otthon lakott, s hiába böngészte minden nap a napilapot, munkát mégsem talált sehol, és nekem tisztességes ruhákat vásárolhasson és minden nap meleg ételt tehessen elébünk. Először egy családnál dolgoztam, mint baby sitter. A család antiautoritär módon nevelte gyerekeit, s a fiúk minden erejüket bevetették, hogy engem idegileg tönkretegyenek.  Az idegösszeomlás határán voltam, amikor az egyik este megismerkedtem egy német fiúval, akivel aztán 2 évig voltam együtt.

Andrè, mivel így hívták a fiút, mindenben segített engem. Szülei saját lányuknak tekintettek, s úgy is bántak velem. Minden szabad percemet náluk töltöttem. Hamarosan otthagytam a családot, s különböző családoknál kezdtem el takarítani. Néha gyerekfelügyeletet is vállaltam. Igy sokkal többet kerestem, mint baby sitterként és szabadabbnak is éreztem magam. Kivettem egy kis, 12 négyzetméteres szobát a belvárosban. A wc és a zuhanyzó kinnt volt a folyósó végén, de az nem zavart engem. Minden második nap aludtam csak ebben a helyiségben. Egyik nap Andrènál, aki akkor még a szüleinél lakott, s nagyon el volt kényeztetve, másik nap pedig az én kis barlangomban töltöttük az éjszakát. Ilyenkor egy 90 centiméteres ágyon bújtunk össze egymással.  Letettük a matracot a földre, így bújtunk össze egymással. A szekrény és az ágy közé szorulva még esélyünk sem volt lecsúszni az ágyról alvás közben.

 Meg voltam elégedve a munkámmal, de azért mégis nagyon vágytam rendes munkára. Olyanra, amire az ember büszke lehet, s nem kell attól tartania, hogy a rendőrség valamilyen úton rájön, hogy valami nem stimmel, mert nincsenek sehol fölmutatható iratok. Nincs se tartózkodási engedély sem munkavállalási engedély.  Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mint az ember gondolná. Ha valakinek nem volt munkahelye, akkor nem kapott tartózkodási engedélyt. Tartózkodási engedély hiányában viszont nem volt lehetőség a munkavállalásra. Tehát az egyik kizárja a másikat.

 A gimnáziumi érettségimet nem fogadták el a bajorok, csak mint egy olyan középfokozatú végzettséget, amivel tulajdonképpen kitörölhettem a hátsó felemet, egyetemre nem jelentkezhettem vele. Sem a német nyelvet nem beszéltem  tökéletesen, sem megfelelő fokozatú végzettségem nem volt, s ráadásul még külföldi is voltam, természetesen tartózkodási engedély nélkül.  

Jövendőbeli apósomnak volt egy jó ismerőse, aki épp akkor keresett egy olyan irodai munkatársat, akiben megbízhat, sokat dolgozik s mégsem kell neki sokat fizetni. Ilyet a németek közül nem volt egyszerű találni. Hisz melyik német megy el filléres órabérben dolgozni, főleg, ha még a túlórát sem fizetik meg rendesen.  Így jöttem én számításba. A mai napig relytély maradt előttem, hogy hogyan, de elintézte nekem a szükséges hivatalos papírokat.  Örültem, hogy egyáltalán kaptam egy rendes munkát, be voltam jelentve, nem voltam feketemunkás többé.  Nem érdekelt a fizetés, fő, hogy a lakbért és a havi kajámat ki tudtam belőle fizetni. Spórolni már megtanultam otthon, mivel a szüleimnek sem volt soha pénzük, mindig a létminimum alsó határán éltünk.

 Barátommal már kishíján az esküvőnket tervezgettük, amikor hirtelen minden megváltozott. Egyik napról a másikra bejelentette, hogy ő kivándorol Amerikába, s már meg is szervezett mindent. Eleinte még írogattuk egymásnak szerelmes leveleinket, aztán a hónapok elteltével a szerelem heve enyhült,  s a levelek gyakorisága is egyre ritkult, míg végül teljesen megszakadt. Közel két évig semmit sem hallottam róla, amikor véletlenül összefutottam az édesapjával a belvárosban. Azt sem tudta szegény,  hogyan mondja meg nekem a számomra kellemetlen hírt. Időközben fia beleszeretett egy Amerikában élő, német származású lányba, feleségül vette, majd hamarosan megszületett a kislányuk. Andrè, hamarosan egyre inkább az alkoholnak szentelte szabad idejét, ahelyett, hogy a feleségével és a lányával törődött volna. Rövidesen elvált a feleségétől, jobban mondva a felesége hagyta ott őt.  Mivel a német állampolgárságát az első adandó pillanatban föladta, nem tudott egyszerűen visszaköltözni a szüleihez. Egyre jobban lezüllött, manapság pedig  egyik napról a másikra tengeti életét az utcán, a híd alatt, koldulásból, lopásból  élve.  Édesapja, aki nagyon lelkére vette a fia szomorú sorsát , minden hónapban egyszer benéz hozzám a céghez. Olyankor munka után beültünk a szemközti kávézóba, s egy-két órát jól elbeszélgettünk egymással. Ilyenkor az az érzés fog el, mintha én venném át egy rövid időre Andrè szerepét. Az öreg,  akinek nem maradt már semmi az életben, mint egy lány, aki bár nem édes gyermek, de annyi szeretet és megértést tud  adni, mint amit a saját fia sohasem adott és sohasem fog tudni adni.

Egy betegeket és időseket  otthonukban ápoló cég volt az, ahol akkor mint személyzeti munkatárs dolgoztam.

Jobban mondva személyzeti munkatársként kezdtem, de ez a megnevezés ma már nem  igazán felelt meg a valóságnak. Tulajdonképpen minden rám várt, amit egy irodában el lehetett intézni; kezdve az ápolók munkabeosztásától a bérelszámoláson , könyvelésen keresztül az új betegekkel való szerződés megkötéséig.  Mielőtt egy új beteggel aláírtuk volna a szerződést, mindig meglátogattuk otthon, ezzel egyidejűleg fölmérve, milyen fokú ápolásra van szüksége a betegnek, milyenek a családi körülmények és milyen a lakhely, ahová ki kell majd a munkatásaknak nap mint nap járnia.

 Keddenként eredetileg mindig hamarabb fejeztem be a munkát, s utána szépen nyugodtan oda tudtam érni metróval az esti sportra, ami nyolckor kezdődött. Az asztalommal szemközti falon magányosan lógó óra kismutatója lassan már a három órához közeledett, s nekem még tömérdek elintéznivalóm volt. Nem beszélve arról, hogy másnap még egy vidéken élő nénikét is meg kell látogatnom, egy új szerződés kapcsán. Természetesen oda sem lehet előkészületlenül menni. Már teljesen lemondtam az esti sportról, amikor hirtelen támadt egy ötletem. Mivel úgyis reggel 7-re  már a paciensnél kell lennem Dachauban, ígymár  ma este elviszem  a szolgálati autót,  ezzel megspórolva reggel legalább fél órát. Nem beszélve arról, hogy a sporthoz is hamarabb odaérhetek autóval. Míg a busszal és metróval jó háromnegyed órát furikázok, addig személygépkocsival húsz percent belül ott lehetek. A nagy forgalom erre az időre már lecsendesedik , a legtöbben már legkésőbb hétre otthon vannak a családjuknál, hogy a gyerekeket minél hamarabb ágyba dugva a fél nyolckor kezdődő híradót pontosan megnézhessék.

 Nagyon meg voltam elégedve magammal az ötlet miatt, s a tavasz szenvedélyes csalogatásának ellentmondva vetettem bele magam a munkámba.

 Alig telt el egy fél óra, csörgött a telefon. Már a telefon kijelzőjén láttam, hogy barátnőm, Erika az. Fölvegyem? Ne vegyem? – civakodtam magamban, mire aztán mégis fölemeltem a telefonkagylót.  Nem igazán örültem a hívásának, mert  ha nem figyelt oda az ember, azon vette észre magát, hogy egy órát eltelefonált. Erika képes volt huzamosabb időn keresztül beszélni a telefonba a nélkül, hogy a másik fél egyáltalán szóhoz jutott volna. Ehhez jelenlegi helyzetemben semmiképpen sem volt kedvem.

-Nincs kedved ma a sport után eljönni velem a Dublinerbe? Megvacsorázunk és dumcsizunk egy jót. –kezdte .

Tulajdonképpen ma este már nem volt szándékomban semmit sem enni. – válaszoltam rá mentegetőzés képpen. Ez valamilyen úton módom igaz is volt.

Azokban az időkben több kevesebb megszakítással állandóan fogyókúráztam. Na ja, fogyókúrának nem lehetett nevezni az egészet, inkább az étkezési szokásaimat szerettem volna átalakítani. Már annak idején  kezdtem egyre szkeptikusabb lenni a gyári készítmények iránt, ami az évek folyamán egyre erősödött.  Megpróbáltam minden olyan ételt mellőzni, amiben tartósítószer, ízfokozó, mesterséges aromák vagy bárminemű mesterséges anyag található.

 Gyakran vállaltam annak idején esti vagy hétvégi gyermekmegőrzést plus jövedelemként, így  gyakran lehettem részese a kisgyermekes anyák beszélgetéseiknek. Többízben elhangzott, hogy a te gyereked eszik már üveges ételt? Ilyenkor égnek tudott meredni a szőr a hátamon. Meg vannak róla győződve, hogy milyen egészségesen táplálják utódjukat! Közben mindössze csak egy dolgot nem vesznek figyelembe. A bébiételes üvegen az áll, hogy a törvény szerint nem tartalmaz tartósítószert. Azt persze a legkevesebben tudják, hogy vannak olyan tartósító szerek, amiket a törvény előírása szerint nem kell feltüntetni a terméken. Ezek természetesen benne vannak, különben hogy tartana el egy üveges étel, föleg ami még húst is tartalmaz, akár 1-2 évig is mindenféle só és cukor nélkül. Még nagyanyáink is használtak, ha szalicilt nem is, de cukrot. Agyon édesítették vele a lekvárjukat. Talán ezért is voltak ama régi dolgok még igazán finomak. Persze az akkori cukor meg só sem volt annyira kémialiag átalakítva, mint a mostaniak.  Miután ezek és még több ilyen hasonló dolog tudatosodott bennem, egyre jobban megpróbáltam visszalépni a nyersanyagok szintjéig, bár azokban is sokszor  kételyem támadt, s saját kezűleg kezdtem készíteni táplálékomat. A fehér liszt helyett a teljes kiőrlésűt vettem, a hagyományos háztartási cukor helyett pedig a gyümölcscukrot. A magas glikémiás indexe miatt mellőztem a répát és a krumplit. Amikor betartottam a glikémiás indexen alapuló diéta szabályait, mely szerint egyes élelmiszerek, mint a cukor, krumpli, a főtt sárgarépa, fehér liszt, fehér risz valamint a tejcsokoládé hozzájárulnak a vércukor szint hirtelen megemelkedéséhez, s ennek következtében tapasztalhatjuk az evés utáni fáradtságot,  elég jól le tudtam fogyni a nélkül, hogy bármikor is koplaltam volna. Nem kellett a kalóriákat számolnom, elfogyaszthattam akár egy jó müzlit is, persze azzal a feltétellel, hogy nem tartalmaz normális, háztartási cukrot. Ehettem csokoládét, arra ügyelve, hogy minimum 70 % kakaótartalma legyen. Egy idő után már nem is kívántam az édes dolgokat. Lemondtam az olyan élelmiszerekről, amik bárminemű ízfokozót, tartósítószert tartalmaznak. Nem szívesen ettem éttermekben, mivel ott nem lehetett tudni, mi minden van a kész ennivalóban. Sajnos manapság már az éttermekben is egyre több gyárilag előre elkészített ételeket szolgálnak föl.

Ezért nem is volt kedvem valahová vacsorázni menni. Ezen kívül már most hulla fáradt voltam, s még előttem álltak  Barbara kimerítő tornagyakorlatai is. Elszédültem, ha csak rágondoltam, hogy nekem még ezek után  valahová szórakozni is mennem kell. Mivel tudtam, hogy ha Erika valamit a fejébe vesz, akkor addig nem hagy békén, míg igent nem mondok. Ennek következtében rövid idő után végül  inkább belementem a dologba. Legfeljebb majd eszek valami salátát. – nyugtatgattam magamat.

Vaao…! Csak 10 percet beszéltünk! Ez record! – Tettem le a telefont, s gyorsan nekiláttam az előttem álló papírhegyek feldolgozásának.

Fél nyolc körül járt az idő, amikor kikapcsoltam a számítógépet. Elgémberedett végtagjaimat megmozgatva álltam föl, s mentem oda az ablakhoz, ami  délután óta még mindig nyitva állt. Amint megfogtam az ablakkilicset azzal a szándékkal, hogy becsukom, hirtelen jeges szél csapta meg az arcomat. Mintha arra akart volna engem figyelmeztetni, hogy ho-hó, napközben bár gyönyörű idő volt, most azért öltözz föl jól, mert így kora tavasszal még csalóka ám az idő. Mihelyt a nap elvonul nyugati szomszédaink irányába, ismét lehűl a levegő, a tél még nem búcsúzott el teljesen tőlünk. Csend honolt a tájon.  A madarak sem énekeltek már, békésen  visszavonultak fészkeikbe, ahol most valószínűleg a nap fáradalmait kipihenve bújnak meg a rájuk éjjelente veselkedő ragadozó állatok sokasága elől.

A nagyteremben, ahol reggelente és a déli műszakváltás idején nagy hangzavarban nyüzsögnek az ápolók, most senki sem volt. Szinte ijesztő volt a csend. Úgy éreztem magam, mint egy betörő, aki éppen attól tart, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat valaki, aki aztán nyakon csípheti a betolakodót, amikor  odamentem a bejárati ajtó mellett álló vasszekrényhez, ahol az éppen pihenő jármüvek kulcsai voltak elhelyezve szépen sorban, az auto nevével ellátva a kis akasztókon. Mindig van 2-3 autó, ami szabad, most viszont különös képpen csak  egyetlen kulcs volt fölakasztva. Levettem a szegről, zsebre dugtam a kocsi forgalmi papírjait, s elindultam a kijárat felé. Mire leértem a garázsba és  beszálltam a fekete színü kis Mini-be, már háromnegyed nyolcat mutatott az óra.

Utolsó pillanatban indultam el, de még volt csekély esélyem rá, hogy percre pontosan megérkezzek a fitnessre.  

Alig értem ki a körgyűrűre, amit 2-3 perc alatt el lehetett érni autóval, hirtelen, másodpercek leforgása alatt elsötétült fölöttem az ég. Kettőt villámlott, s olyan erősen kezdett zuhogni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Alig láttam vezetni, szinte lépésben haladtam előre. Az Olympiapark közelében voltam, amikor a visszapillantó tükrömben hirtelen arra lettem figyalmes, hogy a hátam mögött egy szirénázó rendőrautó közeledik. Minél gyorsabban utat akartam neki adni,  igy letértem a jobb szélső sávba,  ezzel kishiján nekimenve az ott haladó járműnek. Szerencsére az autó lefékezett, s így nem történt semmi baj. Balra fordítva a fejem vettem észre, hogy a rendőrautó eltűnt. Nem láttam szirénázva elmenni mellettem, de a hátam mögött sem volt már sem az egyik sávban, sem a másikban , se szirénázva, se a nélkül.  Hirtelen az eső is lecsendesedett, az égbolt ismét kivilágosodott.  Remegett a kezem s hirtelen izgalmamban le is izzadtam. Igy érkeztem meg a sportra, ahol Erika váltig állította, hogy ő ült abban az autóban, aminek majdnem nekimentem, s hogy ő semmiféle szirénázó rendőrautót nem látott. Ennek ellenében én olyan lassan mentem az autóval, mint egy reumás csiga.

Mire a sportnak vége lett, lassan én is megnyugodtam. Kifejezettem jót tett a szokottnál erősebb tréning. Bár még mindig nehéz volt a fejem a napi munkától, lassan örültem az este hátralévő részének. Igaza van Barbarának, az embernek ki kell mozdulnia otthonról, hogy ki tudjon egy kicsit kapcsolódni, el tudja felejteni, ha csak percekre is, a mindennapokat meghatározó, állandóan ismétlődő monoton dolgokat, amikkel reggeltől estig körül van véve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2.

 

 

Soha nem felejtem el azt a kora tavaszi estét, amikor barátnőmmel  együtt beléptünk a Candid utca ír kocsmájába. Erika még mindig családoknál takarított, neki nem volt saját autója, így az én szolgálati járgányommal mentünk. Az ír kocsma közelében volt egy rejtett parkoló, ahol mindig volt szabad hely. Nem is tudom milyen oknál fogva nem volt közismert, de Erika ismerte, mivel egy közeli házba is járt dolgozni.  Amint kinyitottuk a szórakozó hely bejárati ajtaját , azonnal megcsapott bennünket az a tipikus kocsmai szag. A keserű dohány és sör szaga keveredve a kávé és az étel émelyítő  illatával. Mind e mellé jött még az izzadság és a  fullasztó meleg, melyet akkor érez az ember, amikor téli kabátban, sállal és sapkával fölszerelkezve belép egy meleg helyiségbe . Kissé megtorpantunk, mikor beléptünk. A kocsma zsúfolásig tele volt. Munkás emberek, akik egy pint sör kiséretében kerestek kikapcsolódást a nehéz fizikai munka után, fiatalok, egyetemisták, akik itt próbáltak kapcsolatokat teremteni a másik nem alanyaival. Fiatal 18 évestöl a 60 éves nagypapáig minden korosztály megfordult itt. Az egész szórakozóhelyen félhomály uralkodott. Az aztalok, székek sötétbarnán álltak a kiloccsant italoktól és sáros cipőktől szinte befeketített deszkapadlón. A falakat régi faliképek, bekeretezett régi sörreklámok sokassága díszítette. Az asztalokon gyertyák halovány fénye biztosított kellemes hangutatot.   Az ajtótól ballra  fordulva azonnal megláttuk a színpadot, ahol egy középkorabeli férfi állt mikrofonnal az egyik kezében, míg a másik kezével odanyúlt a hangpulthoz. Lehalkította a zenét, ami addig szinte fülsüketítően árasztotta magából a 80-as évek  zenéjét. A zene elcsendesedett, s a moderátor megszólalt:

-Hölgyeim és uraim!  Ma este itt a Dubliner Pubban ismét óriási party várja önöket. Csak ma a  bárnál 50 százalékos kedvezményben kaphatók  John legjobb koktélkülönlegességei.

A remek hangulat és a tömérdek zene alapját pedig ti szolgáltatjátok. A mai nap mottója ugyanis: Karaoke!!!

Ne feledjétek! Mindenki tud énekelni. A dalok listáját,  a jelentkezési lapokat és a  tollakat megtaláljátok az asztalokon. Nem kell mást tennetek, mint a cetlire ráírni a neveteket, a dal címét és eredeti előadóját. Miután ideadtátok, már csak egy kis türelemre van szükségetek, míg fölszólítlak benneteket. De ha jól látom, már meg is érkezett az első énekesünk, Pista személyében, aki egy angol dalt fog nekünk előadni. Crazy little think called love. Let`s go!

A zene ismét felhangosodott. Mi csak álltunk ott egy helyben, s még nem adtuk föl teljesen a reményt, hogy valaki föláll és mi ketten mégis leülhetünk valahová. 

– Nem is tudtam, hogy keddenként itt karaoke szokott lenni. Szólalt meg először Erika.  A mai sporttól valahogy farkas éhes lettem. Azt hiszem, az evést kiverhetem a fejemből. Pedig milyen jó hamburgert lehet itt enni –mondta.  Barátnőmet ekkor már öt éve ismertem. Ő volt az, akit először ismertem meg a magyar lányok közül, amikor kijöttem Münchenbe. Tulajdonképpen mindenben különböztünk egymástól. Ő magas és sovány volt, hosszú, göndörödő, barna hajjal. Én amióta az eszemet tudom, mindig is a kilóimmal hadakoztam. Szőke, egyenes rövid hajat viseltem. Már általános iskolás koromban is mindig az a személy voltam, akit csúfoltak az iskolában a duci alakom miatt. Nem tudtam jól táncolni és a fiúk is csak kinevettek, ha észrevették, hogy valamelyik tetszik nekem. Ezzel ellentétben Erika magabiztos volt, s akárhová mentünk el szórakozni, biztos, hogy valamilyen fiú leszólította, vagy ő maga kezdett bele a flörtölésbe. Ezért csodálni és irigyelni tudtam. Talán ezért is alakult ki kettőnk között ilyen meghitt barátság, mert jól ki tudtuk egyensúlyozni egymást.

Ebben a pillanatban a bárpultnál két férfi fölállt. Még csak a kabátjaikat kezdték el fölvenni, mire kapva az alkalmon, gyorsan megböktem Erikát és figyelmeztettem, hogy most aztán gyorsnak kell lennünk. Ugyanis nem mi voltunk az egyetlenek, akik helyet kerestek. Gyorsan odaszaladtunk, jobban mondva odarohantunk a bárpultnál immár üresen álló két székhez. Útközben nem foglalkozva azzal, hogy a vállunkon levő sporttáskákkal és kezünkben a kabátjainkkal  lökdössük az ott álló embereket, kishíján még az asztalokon levő italokat is leverve. Sikerült. Nagy nehezen fölkecmeredünk a magas bárszékekre. Jaj de nem szeretem őket. Mindig attól féltem, hogy nem tudok rájuk fölszállni. Még szinte el sem helyezkedtünk teljesen, amikor megjelet John, a pincér. A bár mögül szólalt meg angol akcentusával: -Hi girls, mit kértek inni? Ma este a chef személyesen készíti el és szolgálja föl nektek a város legzamatosabb koktéljait.

Megköszönve szívélyes ajánlatát szemrebbenés nélkül rendeltem egy nagy szénsavas ásványvizet, míg Erika egy kis Killkenny-t.

 

 

Erika rendelt még e mellé egy óriás burgert sült krumplival , én pedig egy pulykás vegyes saláta mellett döntöttem. 

Alig kellett egy negyed órát várnunk, már hozták is a vacsoránkat. Erika azonnal nekilátott. Egyik nagy  falatot a másik után tömte a szájába.  Jó barátnő volt, igy azonnal észrevette, hogy én csak ímmel ámmal csipegetek, szinte csak turkálok az ételben. Rögtön meg is jegyezte.

-Már megint fogyózol?

-Fogyózásnak nem mondhatnám. Mondjuk rá, hogy megpróbálom átalakítani az étkezési szokásaimat. A nyaralás alatt ismét fölszedtem egy pár kilót. Jó lenne leadni, nem szeretnék a százasok klubbjába lépni.

-Ah, messze vagy te még attól.

- Van is neked fogalmad róla. Az elmúlt két hónapban egy dekát sem tudtam leadni, sőt inkább szedtem magamra. Lassan úgy érzem magam, mint egy 70 éves öregasszony.  Még a sportnál levő nagymamák  is fittebek nálam.

- Barbara megmondta, hogy azokkal nem szabad magad összehasonlítanod! Ők már 30 éve csinálják heti kétszer ugyanazt a programot. Persze, hogy jobban tudják, mint mi kezdők.

Tudtam, hogy igaza van, s nem is akartam vele vitatkozni.

 Szórakozóhelyeken mindig is gátlásos, visszahúzódó természet voltam, de most valahogy kifejezetten kellemetlenül éreztem magam. Nem a kilóim miatt nem volt étvágyam.  Fogalmam sem volt róla miért, de nem tudtam elhessegetni magamtól azt az érzést, hogy valaki figyel engem. Mivel nem voltam biztos benne, így megpróbáltam elpalástolni a dolgot.

-Oh, ez a kedvenc dalom! –lelkendezett hirtelen Erika, s engem a kínos helyzettől megváltva már fordult is el tőlem a színpad felé, ahol a nagy hangszórók csak úgy harsogták ki magukból a Country roads, take me home... kezdetű dalt.

Mivel ő már nem láthatott engem, igy kaptam az alkalmon, s tüzetesen körülnéztem a helyiségben, hogy valóban figyel-e engem valaki, vagy pedig csak a fáradt agyam szüleménye az egész.  Már majdnem föladtam a keresést, mikor a színpad bal oldalán, a nagy álló  hangszóró mellett megpillantottam egy középkorabeli férfit, aki mozdulatlanul állva, az én irányomba nézett. Első gondolatom az volt, hogy rendkívül fura egy szerzet lehet. Felső testéhez képest elég nagy volt a  feje s az állkapcsa meglehetősen előreállt.  A csípöjénél kiszélesedett, mint egy körte, egyébként meglehetősen karcsú felsötestét pedig egy testhezálló, szük zakó hangsúlyozta. Szerencsétlen fickó. Nem lennék a helyében, biztosan nagyon sokat csúfolhatják e miatt. Csak nekem lehet ilyen mázlim, hogy megint egy ilyen ember szemelt ki magának. Tudtam, hogy nem számítok attraktívnak, de akkor sem tudtam megérteni, hogy miért mindig csak az nálamnál jóval idősebbek vagy az idióták akartak tőlem valamit.  Tisztelet a kivételnek, természetesen. Andè nem volt  idióta, legalább is, amig itthon lakott. Bár így utólag belegondolva az is lehetséges, hogy csak engem vakított el a szerelem heve annyira, hogy  nem vettem észre.   Amint az idegen fekete zakóját jobban megnéztem, azonnal különös érzés fogott el. Akaratomon kívül megborzongtam. Bár a férfi messze állt tőlem, mégis káprázni kezdett a szemem. Mintha milliónyi kis hangya mászkált volna rajta. Elkaptam a fejem, s ekkor találkozott egy perc másodpercnyi  töredékére a szemünk. Szeme a  kis szemüregéből megduzzadva nézett kifelé. Oly  fekete volt, mint a sötét éjszaka,  ennek ellenére mégis a remény kioldhatatlan szikrái sugároztak belőle. Az volt az érzésem, hogy szemeit meg sem rebbentve néz engem.  Megrettentem. Mostmár nem volt kétségem a felől, hogy valóban valaki egész idő alatt engem figyel. Abban reménykedve, hogy fölébreszt abból a rossz álomból, amibe az imént épp elszenderültem, megböktem Erikát, aki torka szakadtából énekelt a színpadon levő énekessel együtt.

  -Te, nézz már oda a színpad bal sarkához. Látod azt a hapsit ott fekete zakóban?

-Hol? Milyen hapsit?

-Ott áll közvetlenül a hangszórónál. Fekete öltöny van rajta.

-Nem látok senkit sem fekete zakóban.

-Ott áll egy zöld pólós fickó mellett. Az az érzésem,  amióta  leültünk ide, állandóan minket bámul. Ott! Nem igaz, hogy nem látod! Úgy néz ki szegény mint Quasimodo.

Erika megvonta a vállát, mint aki nem tudja, s nem is akarja tudni, hogy én mire s kire gondolok, azzal már fordult is nekem háttal, s újra énekelni, jobban mondva ordítani kezdte a következő dalt. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Ideges voltam, szinte halvány félelemérzés alakult ki bennem. Akárhányszor a színpad másik vége irányába tekintettem, megakadt a szemem  az idegenen, aki még mindig engem nézett. Nagyon rejtélyesnek találtam az egészet. A poharammal meg a poháralátétemmel, majd az égő  gyertya megolvadt részeivel kezdtem el játszadozni, csakhogy a zavaromat leplezzem. Már kezdtem lassan megbánni, hogy egyáltalán eljöttem ide.

Fölálltam és elindultam a Wc irányába, ami rögtön a bárpulttól jobbra volt a sarokban. A férfiaknak balra, a nőknek pedig jobbra nyílt az ajtó, ami mögött egy-egy  illemhely rejtőzött mindkét nem részére. Amilyen szerencsém nekem van, persze várnom kellett az ajtó előtt. Alig telt el két perc , hirtelen megdermedtem. Végigszaladt rajtam a hideg, s éreztem, hogy a vérem a testem alsóbb részeibe vonul s  arcom elfehéredik. A fekete zakós határozott léptekkel  közeledett felém. Már csak két – három méterre volt tőlem, zakójának vibrálása teljesen elhomályosította látásomat.  Alig mertem levegőt venni.  Egy sziklaméretű görcsöt éreztem a torkomban. Ha most megszólít, meg sem bírok szólalni. Könyörögtem magamban, hogy nyíljon ki az ajtó, és akkor gyorsan eltűnhetek a Wc biztonságában. Még pár lépés volt hátra, de az ajtó nem nyílt ki. Szerencsémre a fekete ruhás anélkül, hogy rámnézett volna, bement a férfiakhoz, s magára csukta az ajtót, egy különös, számomra ismeretlen furcsa szagot hagyva maga után. Megkönnyebbültem. Hátha mégis csak én képzeltem be magamnak, s nem is engem bámult egész idő alatt. Ha valamit akart volna tőlem, akkor most biztosan kihasználta volna az alkalmat,  megszólított volna. Egy  pillanatra elfordítottam a fejemet a bejárati ajtó irányába, amely irányából hangos dulakodás hallatszott. Valamilyen részeg illetőt próbáltak az ajtón kívül tessékelni. Ah, nem érdekes – fordultam vissza. Tekintetem automatikusan, akaratom ellenére is a férfi wc ajtanára irányult.  A szememnek sem akartam hinni. Azonnal észrevettem, hogy az ajtó nem hogy nincs már bezárva, de egy résre nyitva is áll. Dehát hová tűnhettett a fekete ember? Nem láttam kijönni, pedig észre kellett volna vennem. Olyan szűk volt a hely, ahol álltam, hogy semmiképpen sem kerülhette el a figyelmemet, ha valaki elmegy mellettem. Főleg, hogy ekkor épp nem is a falhoz simulva álltam, hanem a kis előtér közepén. A két wc közti folyósó terjedelme alig haladta meg az  egy négyzetmétert, így ha valaki el akart menni mellettem, össze kellett húzódzkodjak, s a fal mellé kellett álljak A kíváncsiság szempillantás alatt óriásivá nőtt bennem. Legszívesebben benyitottam volna a férfiakhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban üres e a helyiség, de ha valaki meglát, nem fog normálisnak tartani. Nem beszélve arról az esetről, ha valaki mégis van még benn, csak nem foglalkozik az ajtó kinyílásával, mert ugye az is megeshet, hogy egy ajtó nem záródik jól, s sunyin kinyílik az ember akarata ellenére is.   Nem volt hozzá bátorságom. Mit csináljak most? Lehet, hogy nem kellene foglalkoznom vele? De azért mégis különös. Belső huzavonámnak egy szintén különös férfi volt a végetvetője. Ez az ember ugyancsak  egy fekete zakót viselt. Borotválatlan, ápolatlan kinézetü  fekete rövid hajú férfi volt. Mintha szőrzetéből a zakójára és a nadrágjára is jutott volna. Azok is bolyhosak, szőrösek voltak. Ismét elkapott az előbbi furcsa érzés.  Mielőtt még jobban megnézhettem volna, már be is ment a férfi wc-be, ugyanolyan gyorsan tűnt el az ajtó mögött, mint megjelent.  Hallottam, hogy magára zárja az ajtót. Hangokat nem hallottam belülről, már amennyire ezt meg tudtam határozni a nagy háttérzajtól, így  már nem volt kétségem a felől, hogy a fekete ember már nem tartózkodik a helyiségben. Zavaromban el is felejtettem, hogy eredetileg én is pisilni akartam menni. Sarkon fordultam, s visszamentem a helyemre, de Erika nem ült a helyén. Nem volt nehéz megtalálni őt. Egy szomszédos asztal mellett állva beszélgetett egy fiúval. „Tipikus” gondoltam magamban. Erőt vettem magamon, s odamentem hozzá.

-Erika, gyere már egy pillanatra- mondtam, s választ nem várva visszamentem a helyünkre.

Várj egy picit, azonnal – kiabálta utánam. Egy örökkévalóságnak éreztem azt a pár percet, ami eltelt, de végre Erika megérkezett hozzám.

Nem éreztem jól magam, fájt a fejem, s szédültem is kissé. Az volt az érzésem, bár nem néztem tükörbe, hogy még mindig hulla sápadt vagyok. Tekintetem állandóan a kocsmát fürkészte, de sehol sem találta a fekete idegent. Sem az egyiket, sem a másikat. Azonnal el akartam mesélni barátnőmnek a történteket, de nem jutottam szóhoz.

- Bah, én olyan izgatott vagyok.  Beadtam egy dalt énekelni. Nincs kedved velem jönni? Ismered a Que serát? Tudod, aminek a refrénje úgy megy, hogy bárhogy lesz úgy lesz a jövőt nem sejthetem...

Héj, figyelsz rám egyáltalán?

-Ö...Ö...Bocs, igen. Mit mondtál? – Egyáltalán nem voltam képes odafigyelni rá, de tudtam, ha nem hallgatom végig, akkor ő sem fog engem meghallgatni.

-Azt kérdeztem, hogy akarsz e velem énekelni?

A fiúk rábeszéltek, hogy énekeljek valamit. A Que serát adtam be.

-Aha.

-Héj, te nem is figyelsz rám. Mi van veled? Minden rendben van?

Erre a kérdésre várva végre eljött az én időm, kitárhattam a szívemet.

-Nem vagyok benne biztos. Ismered itt a wc-t, igaz? – kezdtem el mesélni a történteket. Barátnőm nem is tudta, mit is higgyen abból, amit elmondtam neki. Miután rátettem a pontot az utolsó mondatomra is, csak annyit mondott:

-Őszintén szólva én kezdek aggódni miattad. Nem lehetséges az, hogy túl sokat vállalsz magadra, s már a kimerülés határán állsz? Az utóbbi időben egyre több rejtélyes dolgon töröd magad, amik fura módon csakis veled történtek meg. Még két óráha sincs, hogy egy szirénázó rendőrautóról meséltél nekem, ami szintén különös módon tűnt el egyik pillanatról a másikra. Azt sem látta senki rajtad kívül. Nem akarlak megbántani, tudod, hogy a legjobb barátnőm vagy, de ha gondolod, én esetleg szívesen elkísérlek egy szakértő orvoshoz. Ne értsd félre a dolgot, kérlek. Kezdek nagyon aggódni miattad.

 Lassan már magam sem voltam biztos benne, hogy kivan e  mind a négy kerekem. Talán az lesz a legjobb, ha az ilyenfajta élményeimet megtartom a jövőben magamnak.          

3

 

 

Egy teljes hónap telt el. Az időjárás teljesen nyáriassá változott, a rádióban mást sem  lehetett hallani, minthogy az évszakhoz képest ilyen meleg még sohesem volt. A hőmérők nappali értéke meghaladta a 30 fokot. Mi lesz majd augusztusban?

Az idei húsvét április  14-én és 15-én  volt. Ilyenkor mindig szabadságot vettem ki, s két hétre hazautaztam édesanyámhoz meg három gyönyörű macskájához. Mivel a Bajoroknák a  nagy péntek is munkaszüneti nap volt, így a két hetes szabadságra nem kellett csak 8 napot föláldoznom. Nem mintha ez sokat jelentett volna, hiszen mindössze ezt a két hetet szoktam kivenni. A többi szabadnapomat addig halogattam, amig a végén hozzácsatoltam a fizetéshez, s a fele elment  adóba.

Kis szobámat összerámoltam, mindent kitakarítottam. Nem szerettem rendetlenül hagyni a lakást, akármilyen parányi is volt. Mindennek megvolt a saját helye, s ha nem ügyeltem volna a rendre, rövid időn belül be sem tudtam volna tenni a lábam a helyiségbe. Az utazótáskák is már megtömve sorakoztak az ágyamon, mely a szoba jobb oldalán helyezkedett  el a fal mellett.  Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki már alig bírja kivárni, míg megérkezik az ajándékot hozó Jézuska. Minden tíz percben az órámra néztem, mikor jön már el az indulás ideje.

A vonatom  éjjel 11 óra 25 perckor indult. Mivel nem szerettem utolsó pillanatban érkezni, így  negyed 11-kor fogtam a csomagjaimat, s elcipekedtem vele a következő metró megállóig. Még volt egy fél órám a vonat indulásáig, mikor  elfoglaltam a helyemet. Ez alkalommal egy nagy teremkocsiban kaptam helyet. Ennek örültem is, mivel itt, főleg az éjszakai vonaton, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a régi fülkékben. Nagy nehezen föltettem a bőröndömet a csomagtartóra, a kisebbik táskát pedig magam elé a másik ülésre, abban reménykedve, hogy senki sem akarja azt a helyet igénybe venni. Előre lefoglalva nem volt.  Sokan szálltak föl, sok egyetemista utazott hazafelé a tavaszi szünetre, sokan, hozzám hasonlóan mentek haza vagy üdülni a húsvéti ünnepekre, de szerencsére senkinek sem állt szándékában leülni hozzám. Szuper, örvendeztem magamban, amikor a vonat szépen lassan gurulni kezdett, maga mögött hagyva a pályaudvar fényeit.  Talán egy kicsit pihenni is tudok majd reggel fél kilencig, amikor a vonat menetrend szerint megérkezik a Budapest Keleti pályaudvarra. Ettől a kellemes, boldog érzéstől hamarosan meg kellett váljak,  amikor alig pár perces zakatolás után a vonat kerekei ismét nyikorogva lassítani kezdtek. A Müncheni keleti pályaudvarnál egy kisebb fajta csoport szállt föl, ami csupa idősekből állt.  Valamilyen idősek otthonából szabadulhattak ki. A vagonban másodpercek leforgása alatt hangos zűrzavar tört ki. A kis öregek csevegése, kiabálása egy óvodás csoportra emlékeztetett. – Elfi, komm her zu uns,  hier ist noch ein freier Platz. – Nee, danke, ich kann nicht in gegengesetzten Richtung fahren. –Ah, du willst den Joschi nicht alleine lassen. – kiabálták a kocsi egyik végéböl a másikba. Hiába, édesanyám is mindig azt mondogatta, amikor még szegény nagymamám ott lakott nálunk, hogy az öregkor a második gyerekkor, csak még rosszabb.

  Bár a táskám által lefoglalt hely szabadon maradt, mellém viszont leült egy meglehetősen magába roskadt öreg bácsika. Míg a csoportjának többi tagja hangosan nevetgélve dobálóztak a szavakkal, ő csak a saját lelki világával lépett kapcsolatba, s mondta magában a dolgokat, mit sem törődve azzal, hogy a háta mögött jót nevetnek rajta. A beszélgetésekből kiderült, hogy ő lehetett az a bizonyos Joschi, akiről több ízben is karattyoltak.  Megérteni ugyan nem lehetett, miket magyaráz itt magában ,  de minden esetre biztosan nagyon fontos dolgok lehettek, hiszen nagyon meggyőzöttnek és indulatosnak hallatszottak. Na, ezt megkaptam. Máskor ne igyál előre a medve bőrére! – gondoltam magamban , s megpróbáltam az ablak felé nézve nem odafigyelni a kisöregre és társaságára. Sokáig hallgattam akaratom ellenére is a ricsajukat, de valamikor mégis elnyomott az álom.

Már Bécset is elhagytuk, amikor arra ébredtem fel, hogy odakinnt virrad , s körülöttem csend van. Megdörzsöltem a szemem, az esetleg alvás közben megjelenő csipákat eltávolítsam a szemem sarkából, s  hogy élesebben lássak. Megállapítottam, hogy még mindig ugyanazon a  robogó gyors vonaton ülök, mint egy pár órával ezelőtt, tehát nem változott semmi.  Szinte mindenki aludt, csak egy két fiatal pötyögtetett a mobiltelefonján. Gyorsan megnéztem, hogy megvan e mindenem, hiszem könnyen megtörténik vonatokon, főleg ilyen éjszakai járatokon, hogy az utasok az éjszakát átaludva hajnalban arra ébrednek, hogy minden iratuknak és pénzüknek hült helye. Szerencsémre mindenem megvolt.

 Ugy látszik, mélyebben elaludtam, mint szándékoztam. A kisöreg már nem ült mellettem, a  csoport valahol már korábban kiszállhatott. De mégsem voltam egyedül.  

A rám meredő szempár azonnal ismerősnek tűnt. Tudtam, hogy már láttam valahol, s azonnal rá is jöttem, hogy hol.

A különös szag ismét megjelent az orromban, s hirtelen ismét úgy éreztem magam, mint egy hatalmas szikladarab, ami egy milimétert sem tud megmozdulni. Éreztem, hogy egy különös érzés fog el.

Még mielőtt bármit is tehettem volna, az idegen férfi megmozdult, s kezét a kezemre téve, furcsa megnyugtató melegséget árasztva magából,  megszólalt. Mély , kristálytiszta hangja kifejezetten érthetö, szinte megbabonázó volt. Lassan, jól artikulálva beszélt. Egy német színészre emlékeztetett, akinél még egy évvel ezelött heti két alkalommal takarítottam esténként.

-Már egy jó ideje ülök itt melletted, s figyellek.

Nagyon kimerült lehetsz, ha ilyen mélyen el tudtál aludni egy ilyen hangos helyen.

Ki maga, s mit akar tőlem? –préseltem ki magamból a kérdést. Le sem mertem venni a szememet róla.

-Mi már ismerjük egymást.

- Elképzelhető, hogy maga ismer engem, de én nem ismerem magát. ... Maga volt az az ember, aki egy hónappal ezelőtt az ír kocsmában egész este engem figyelt, aztán hirtelen eltűnt.

- Igen, én voltam az.

-Nem tudtam mire vélni azt a dolgot azon az estén, nem láttam kijönni az illemhelyiségből. A barátnőm hülyének nézett.

-Hirtelen veszélyeztetve volt a  biztonságom. El kellett tűnnöm. – Ekkor tüzetesen végignézte a vaggont, mintha valakit keresne , majd  egy kicsit halkabban  folytatta.

-Most viszont van egy rövid időm, amikor beszélhetek veled.

Tisztában voltam vele, hogy most óvatosnak kell lennem, hiszen egyedül voltam egy vonaton éjnek idején, ahol bármi megtörténhet. Körülöttem mindenki aludt vagy túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy valamit is észre vegyen a köztünk levő beszélgetésből. Mint egy színpadi jelenetnél, amikor a háttér teljesen lefagy, csakis a két előtérben játszó színész alkotása a fontos. Ahhoz, hogy ignoráljam az illetőt, már késő volt. Mégpedig már abban a pillanatban, amikor reagáltam az első mondatára. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat tőlem. Minden esetre megpróbáltam nyugodtnak és magabiztosnak tűnni, bár belül minden porcikám reszketett.

-Velem? Ezt nem értem. És mit jelentsen az, hogy veszélyeztetve volt a biztonsága? Tudja, nekem nincsen semmi kedvem belekeveredni holmiféle sötét,  zavaros  ügybe. – Megfordult a fejemben, hogy talán egy két pohárkával többet ivott a kelleténél vagy esetleg drogos állapotban van. Nem ismertem ki magam ezen a téren, mivel én sem alkoholt nem ittam, sem a drogokat nem próbáltam még ki soha életemben. Hirtelen rájöttem, hogy az a bizonyos szag, ami nem akart eltávozni az orromból, ettől az embertől származik.  Lehetséges, hogy valamelyik kábítószernek van ilyen különleges szaga?

- Engedd meg, hogy elmagyarázzam. A mi világunk szoros összeköttetésben áll az itteni világgal. Sajnos ezen a Fölfön az ember többet tesz tönkre, mint amennyit kellene. Nem becsüli meg a számára létfontosságú természetet, felsőbbrendűnek tartja magát az állatoknál, pedig azok is a maguk világában mindazzal rendelkeznek, mint az ember. Látszatra csak ösztönösen cselekednek, a valóságban viszont ugyanúgy  gondolkodnak, dolgoznak és beszélnek. Egymás között megértik egymást, csak éppen az ellenség, vagyis az ember nem érti meg őket. Vegyük példának a hangyákat. Különleges életmódjuk, szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, csatáik sok hasonlóságot mutatnak az emberi társadalmakkal. Egy hangyaállam olyan, mint egy emberi nagycsalád. A királynő mindazon hangyák anyja, akikkel együtt él. Az ő feladata a tojásrakás. Lányai a munkások, akik épitkeznek, takarítanak, beszerzik és elkészítik a táplálékot. Ezen kívül ők foglalkoznak a kicsikkel és megvédik a hangyabolyt az ellenségtől.

 Egyes állati fajok már a kezdetek kezdetén fölismerték, hogy az ember rohamos fejlődése hatalmas veszélyt jelenthet a jövőben az egész állatvilágra. Így még időben gondoskodtak róla, hogy maguk között maradhassanak azt a látszatot keltve, hogy agyi képességeik közel sem haladják meg az emberét. 

A legszívesebben fölálltam volna, s faképnél hagytam volna ezt a zavarodott egyént, de valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy bár badarságnak hangzik  amit s ahogyan beszél, de meg kell hallgatnom. Semmi áron nem akartam neki kimutatni a bennem fölébredő óriási kíváncsiságot, ami egyre jobban úrrá lett rajtam. Magam sem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de valamilyen oknál fogva végig akartam hallgatni ezt az ember, vagy élőlényt, hiszen ebben a pillanatban már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emberről van e szó.

-Azt akarja mondani, hogy maga nem ember? Mit jelentsen az, hogy a maga világa szoros összeköttetésben áll az itteni világgal? Figyeljen ide! Meglehet, hogy én még nagyon fiatal és naiv vagyok, de azért a mesék világából már kinőttem. Már nem hiszek azokban a mesékben, amelyek olyan földön kívüli életről regélnek, amelyeket a tudósok még eddig nem fedeztek fel! Ne haragudjon, de mindez hihetetlen. – jött ki belőlem hirtelen. Soha sem bírtam elviselni, ha valaki megpróbált hülyének nézni engem. Márpedig ebben a pillanatban nagyon úgy nézett ki a dolog.

- Megértem, hogy nehéz felfogni egyszerre a dolgokat. Valószínűleg én is így reagálnék a helyedben. Nagyon nehéz lenne szavakba foglalva  mindent elmagyarázni.  Engedd meg, hogy rövid betekintést nyújtsak az én világomba. Ha velem tartanál, akkor meg tudnám mutatni, hogy valójában ki is vagyok én tulajdonképpen, s milyen céllal kerestelek meg pont téged. Velem tartanál?   

Nem volt szándékomban sehová sem menni, s végképp nem egy idegennel, ennek ellenére borzasztóan csábított a dolog. Mostmár minden áron meg akartam tudni, mit is akarhat ez az alak tőlem. Ha ki akarna rabolni, már rég megtehette volna addig , amig aludtam. Ha én meg akarnék erőszakolni valakit, akkor biztosan nem egy meglehetősen teli vonatot választanék hozzá, ahonnan még menekülési lehetőség sincs. Féltem, de  mégsem dobtam el magamtól a lehetőséget, hogy valami új, számomra eddig ismeretlen dolog részesévé válhassak, így folytattam a párbeszédünket.

-Tegyük föl, hogy belemegyek a játékba. Honnan tudjam, hogy hihetek magának?

-Emlékszel arra az estére, amikor egy este egy fekete kis vasjárművel egy széles úton meglehetősen gyorsan hajtottál, amikor hirtelen eleredt az eső, s a gyorsan közeledő kék villogójelzésre letértél a melletted levő autósávba?

Pontosan emlékeztem arra az esetre. Már egy hónapja is eltelt, mégis minden egyes nap rá kellett gondoljak. Annyira hihetetlennek tűnt az egész, mégis meg voltam róla győződve, hogy  valóban megtörtént. Beszélni viszont nem beszéltem róla senkinek. Erika épp az ellenkezőjét állította, ő nem látott semmit, így jobbnak láttam nem forcírozni a dolgot. Honnan tudhatja ez a valaki, hogy mi történt akkor? Erika megígérte, hogy senkinem sem meséli el azt, ami azon az estén történt. S ha ő egyszer valamit megígért, akkor be is tartotta. Erre mérget lehetett venni. Az idegen jól le tudta olvasni az arcomról a tanácstalanság jeleit.

-Ne törd sokáig a fejedet ezen -  mintha pontosan ki tudta volna olvasni fejemből a benne cikázó gondolatokat. – te jól láttad a dolgokat. Már azon az estén kapcsolatba akartam lépni veled, de sajnos nem sikerült. A magam fajtának is szüksége van oxigénra a megélhetéshez. Mivel a mi világunkban a levegő még sokkal tisztább, mint itt, így rövid idő után kénytelenek vagyunk hazatérni. Annak idején egy forgalmas utcán voltunk, ahol a vasjárművek, vagy autók, ahogyan ti nevezitek őket, ezrei száguldoznak  naponta,  ezzel gyilkos levegőt okádva ki magukból, lassan, de biztosan halálra ítélve a környezetet.

Már a munkahelyedtől követtelek, s csak a megfelelő pillanatra vártam, amikor kapcsolatba léphetek veled a nélkül, hogy téged  halálra ijesztenélek. Az autó szellőztetöjén keresztül akartam bejutni az autóba, ahol aztán emberi alakomat fölvéve megszólíthattalak volna. Terveim szerint akkor alakultam volna át a jelenlegi alakommá, amikor leparkoltál volna a sportclubb parkolójában. Ezzel megakadályozva bármilyen balesetet, amit a hirtelen felbukkanásom előidézhetett volna.  Kis hílyán veszélyes vállalkozásom céljához értem, amikor rámjött egy fulladási roham. Gyorsan  cselekednem kellett. Mivel  átalakulásom folyamata a tervezettnél hamarabb beindult, el kellett  tereljem a figyelmedet rólam, hiszen ebben a pillanatban már te is észrevetted jelenlétemet, még ha aztán nem is emlékeztél már rá.

 Én idéztem elő azt,  hogy hirtelen egy szirénázó rendőrautót láttál közeledni, ami aztán amilyen gyorsan jött, el is tűnt. Vele együtt én is el tudtam tűnni.

-Este az kocsmában is önt láttam. Nemde?

Természetesen én voltam az. Az a helyiség tömve volt emberekkel, ideális hely lett volna arra, hogy feltűnés nélkül fölvegyem veled a kapcsolatot. Sajnos vannak olyan egyedek az állatvilágban is, melyek nem úgy gondolkoznak, mint mi. Olyanok, melyek csak magukra gondolnak s csakis saját birodalmukat akarják minél hatalmasabbá tenni, s ennek érdekében mindenre képesek. Egyszerüen menekülnöm kellett.

Ismét enyhe szédülés fogott el a hallottak kapcsán. Értelmetlen szövegnek tűnt az egész, nem tudtam mit kezdeni az elhangzottakkal, de a kíváncsiságom továbbra sem lankadt.

-Mondjuk rá, hogy hiszek magának.  – magamban azt hiszem, már rég eldöntöttem, hogy hiszek neki, de most végre ki is mondtam.

-Mutassa meg a világát. Mit kell tegyek?

-Ha kinézel a vonat ablakán , a távolban egy vibráló sárgás fényt látsz. Koncentrálj arra, hogy a fény magját is meglásd. Erősen kell nézned, akkor sikerülni fog.

Azonnal megtaláltam azt, amire gondolt. A sárgásan izzó fénycsomó csalogatóan nézett vissza rám. Megpróbáltam olyan erősen koncentrálni, ahogy csak tudtam.

-Konzenctrálj, s lélegezz jó mélyeket a hasadba... – hallottam immár egész messziről. Mintha a vonat belsejéből szürke köd szállt volna egyre följebb és följebb. Nem mertem levenni a szememet a fénycsomóról, de testemen keresztül éreztem, hogy a hideg, szürke piszkos köd szinte már teljesen elárasztja a vaggont, s engem sem lát senki, mint ahogy én sem látom a velem utazókat. Forgott körülöttem a világ vagy én forogtam a közepén, nem is tudom. A vonat zakatoló hangja egyre erősödött körülöttem, míg teljesen fülsüketítővé nem vált. Már azt hittem, hogy nem bírom tovább ezt a hangerőt, amikor  a messzi  távolból  halk, nyugtató zenét, madarak vidám csicsergését és egy patak vidám csobogását hallottam ...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4

 

 

 

 

Amikor újra kinyitottam a szemem,  egy számomra ismeretlen táj képe tárult elém.  A vonatban szétáradó szürkeség teljesen eltűnt, sőt a vonat sem volt már sehol a láthatáron. Mindent homályosan láttam magam körül. Megdörzsöltem a szememet, hogy kiélesedjen a látásom, de nem láttam magam körül csak óriási zöld növényeket, amik nyílegyenesen törtek a magasba, elzárva előlem a tájékozódás további lehetőségeit.  A titokzatos idegen nem volt már mellettem, teljesen egyedül voltam. Fáztam, mert a ruhámat teljesen átitatta a víz, ami óriási cseppekben csorgadozott a növények száráról, hogy aztán a talajt elérve jól eláztassa azt, amin jelen pillanatban még én is ültem. Minden erőmet összeszedve megpróbáltam fölállni, közben gyors ütemben kapkodtam magamba a levegőt, ami rettenetesen párás és nyirkos volt.  Mintha ezek a növények saját magukénak tekintenék az oxigént, melyek tisztaságáért ők dolgoztak meg, s most nem szívesen adnák oda azt másoknak.

Azonnal tudtam, hogy küzdenem kell, semmiképpen sem maradhatok ezen a helyen.  A távolban még mindig hallatszott az a kínaira emlékeztető muzsika, amit már a vonatban ülve is hallottam.

Elhatároztam, hogy abba az irányba indulok el, amelyből a hangok jöttek. Pár méterre tőlem megmozdult a növényzet, de nem láttam semmit. Olyan sűrűn voltak egymás mellett a liánok, mintha egy dzsungel kellős közepén lennék. Kezemmel próbáltam utat vágni magamnak, ami rettenetesen fárasztó volt. A növények szélességben meghaladták az én testem szélességét, rugalmasságuk pedig egyenlő  volt a nullával.  A ruhától nem védett helyeken bőrömet több helyen fölsértette  a levelek  szinte penge éles széle, de abban a pillanatban minderről nem akartam tudomást venni. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy innen ki kell jussak, méghozzá minél hamarabb. Ösztönszerűen cselekedtem, s magabiztosan, minden erőmet egybevetve vágtam magam előtt az utat. Nem tudom, mennyi ideig haladhattam így előre, amikor azt vettem észre, hogy a növényzet hirtelen megritkult, körülöttem kivilágosodott,  s már egyáltalán nem kell megerőltetnem magam, hogy előrejuthassak.

 Ekkor megálltam.  Virágok csábító illatát éreztem, bár még mindig nem láttam magam körül csak óriásira nőtt füvet, ha egyáltalán annak lehet azt mondani,  ami csaknem a nyakamig ért. A szárak  vastagsága még mindig ugyanolyan volt, mint én magam. Alig álltam a lábamon a fáradtságtól. Annyi erőm sem volt már, hogy rendesen lélegezzek. Kifulladva, gyorsan kapkodtam magamba a a meleg levegőt, s éreztem, hogy testem egyre gyengül, agyam egyre tompul. Szinte már teljesen tudatom nélkül voltam, amikor hirtelen valami hideget éreztem a mellkasomon, aztán az arcomon. Lágy szellő  süvített keresztül az üde zöld növényzeten. Mély lélegzetet vettem, s éreztem, amint a szokatlanul tiszta  levegő behatol tüdőm minden apró kis zugába. Mint amikor egy fuldokló embernek az utolsó pillanatban odateszik az arca elé a tiszta oxigént, aki aztán megkönnyebbülve nagy mohósággal szippant belőle egy nagyot. Éreztem, amint légzésem lelassul, s fáradt testem minden porcikáját hatalmas energialöket éri. Ismét megszédültem kissé, de az imént még hasznavehetetlen, tompa agyam normálisan müködött ismét.  A muzsika fölhangosodott, majd hirtelen elcsendesült, aztán már egyáltalán nem lehetett hallani. Látásom ismét kiélesedett, s láttam, amint az engem körülvevő növények   játékosan, lágyan ringatóztak  ide- oda, s ezzel  enyhe korbácscsapásként verdesték testemet. Nem ütöttek meg igazán,  nem fájt , inkább kellemesen masszírozták mellkasomat. 

Másodpercek töredéke volt az egész.

 Hirtelen vastag, zöld oszlopok sokasságát pillantottam meg, amint óriási cövekként nöttek ki a földből. Ezek valamilyen különleges fák lehetnek. Megpróbáltam megerőltetni az agyam, amely még mindig nem tudott elszakadni a valóságtól, vagyis az eddig általam ismert környezettől. Ekkor még meghitt meggyözödésem volt, hogy az imént hagytam el az őserdőt, s most áttértem  egy sűrű erdőbe. Hirtelen fölpillantottam a fák lombja felé, s meglepődve kellett megállapítanom, hogy azok az oszlopok, amiket én fáknak tituláltam,  nem valami zöld törzsű különleges fák voltak, hanem óriási virágok. Az  általam lombnak hitt zöld pedig a virágok levelei, amik céltudatosan nyújtózkodtak a napfény felé. Fölöttük, az égbolt határán pedig szivárványszínben pompáztak a szebbnél szebb virágok.  Egyszerűen káprázatos volt. Már amennyire   lenntről meg tudtam állapítani, a tavaszi virágok minden fajta változata jelen volt a tulipántól kezdve a fréziáig , de egyes, számomra ismeretlen trópusi virágok is voltak köztük. Olyanok, amiket én eddig csak maximum képekről ismertem.

 Madarak éneke édesen csilingelt a fülembe, bár körbenézve nem találtam egyetlen kis madárkát sem.

A nap sugarai fölülről csodálatosan megvilágították a virágok szirmait, s át- áttörve egyes helyeken kellemesen melegítették  bőrömet. Már nem voltam vizes, s nem is fáztam. Félelmem eltűnt, mostmár jól és boldognak éreztem magam, bár fogalmam sem volt, hova cseppentem. Életem eddigi része, München, a munkahelyem, a vonat, a céljaim , teljesen jelentéktelenné váltak. Az agyamnak valamelyik kis sarkába húzódhattak meg, s meg sem próbáltak beleavatkozni a jelenlegi eseményekbe. Csak a most volt a fontos és az, hogy minél hamarabb földerítsem az engem körülvevő környezetet és az azzal összefüggő  rejtélyt, aminek megoldása kétség kívül az én feladatom lesz.

Lassan indultam tovább a növények között. Kezemmel törtem magamnak az utat a lágyan imbolygó fűszálak között, amik mostmár engedelmesen hagyták magukat oldalra tolni.  Itt is, ott is megmozdult a növényzet. Az volt az érzésem, hogy nem vagyok egyedül, de senkit sem láttam. Egyre gyorsabb léptekkel haladtam előre. Nem tudom, mennyi ideig mehettem így egyhuzamban, megállás nélkül. Automatikusan  meg akartam  nézni, hogy mennyi az idő, de a  karórám, amit még a volt barátomtól kaptam, már nem volt a kezemen. Sebaj, nem érdekes.

 A nap már erőteljesen sütött, amikor a magas füvek egyre alacsonyabbá váltak, s fákat, vagyis virágokat is csak elvétve láttam. A talaj megváltozott a lábaim alatt .  Apró kis kövecskékből álló, laza, vörösösen csillogó homok volt, amely ismét megnehezítette az előrejutásomat.  Megálltam, hogy körülnézzek, nem találok e valakit, akinek a tanácsát kérhetném. Egyedül éreztem magam, fogalmam sem volt róla, hogy hová menjek. Kezemmel egyre gyakrabban törölgettem az arcomon végigguruló izzadságcseppeket. Azon kaptam magam, hogy a szám teljesen ki van száradva, szomjas voltam.

Körbe körbe forgolódva néztem a messzeséget. A távolban, valahol a hátam mögött ismét megmozdult egy fűcsomó, s mintha hangokat is  hallottam volna. Jobb lábammal hátralépve, felső testemet jobbra fordítva óvatosan fordultam meg.

Megrémültem. Egy , a derekamig érő óriási valami  állt közvetlen a hátam mögött, fejét egyenesen a fejem irányába fordítva. Szemével szúrósan bámult a szemembe.

-A hangyák legforgalmasabb és legfontosabb útján állsz éppen. – szólalt meg szigorú hangon.

Honnan szalajtottak téged ide? Itt ezt mindenki tudja és tiszteletben tartja. Mindenki arra törekszik, hogy még véletlenül se akadályozzon meg mást a munkában.

-Elnézést, nem tudtam  - azonnal megpróbáltam oldalazva elhagyni a nevezett útvonalat. Alig ugrottam párat, egy szőrös valamibe ütköztem, amit eddig még nem láttam. Furcsa módon az óriási hangyától egyáltalán nem ijedtem meg, s valahogy természetesnek vettem, hogy megértem a beszédét. De az, ami most jelent meg a szemeim előtt, már egészen máshogy festett. Egy fejjel nagyobb volt, mint jómagam, s testéből óriási fekete szőrszállak ezrei álltak ki.  Szemeivel intően nézett rám. Halk sikoly hagyta el a számat, annyira megijedtem.

- Óvatosabban te! Sietnem kell, mert a szomszéd erdőben ismét történt egy haláleset. Minél hamarabb el kell szállítanom a szegény megboldogultat. – kiabált rám komoran, s azzal el is húzta a csíkot.

Éreztem, ahogy még mindig erőteljesen kalapál a szívem. Az előbbi hangya ismét közelebb jött hozzám.

 – Mi az, te megijedtél az öreg póktól?

Milyen szerzemény vagy te egyáltalán? Hozzád hasonlót még nem láttam errefelé.

-Én... én... –kezdtem el dadogni.  Azt mondtad, hogy az egy pók volt? Ilyen óriási?

- Te tényleg különös egy szerzemény vagy, hallod. Még, hogy az öreg pókapó óriási? Elnézést, de nevetnem kell. Az öreg a családjának mondhatnám legkisebb tagja. A fia például közel kétszer akkora, s nem akarok beszélni más pókcsaládokról. De nem kell betojni, teljesen ártalmatlanok. Kizárólag mindegyik a halotti tetemek elszállításával, vagy pedig a bünös, halálra ítélt egyedek likvidálásával  foglalkozik. Elég szörnyűen hangzik, de ez az élet rendje. Mindenkinek megvan a maga szerepe a természetben.  Tehát, ha nem tettél semmi rosszat, akkor nincs mitöl félni. S most elárulnád végre, miféle szerzet vagy, s honnan szalajtottak ide?

Andi vagyok. Magam sem tudom, hogy pontosabban hogyan kerültem ide. Egy férfi mindenképpen meg akarta nekem megmutatni a saját világát, de amikor megérkeztem, már nem volt sehol. Egyedül jöttem ide abból a sűrű, nyirkos vadonból. Hasonlóan nézett ki, mint én, csak egy kicsit alacsonyabb volt, mély volt a hangja, sötét a haja. Nem láttad valahol? – abban reménykedtem, hogy talán segítségemre tudsz lenni.

 Arra, amit ezután mondott,  egyáltalán nem számítottam. Teljesen meghökkentem.

-Oh, rólad akkor már hallottam. Bizonyára te vagy az az emberpalánta, akinek meg kell mentenie a világunkat az emberek pusztításától. Mostanában mindenki sokat beszél rólad.

-Igen, ember vagyok, mégha nem is palánta. Nálunk a gyerekeket szokták emberpalántának nevezni, én pedig már rég kibújtam a tojás héjából.

- Elnézésedet kérem, olyan fiatalnak tűntél. Meg aztán itt mindenki egy gyerekről beszélt.

-Fiatal vagyok még, de már semmiképpen sem gyerek. Sajnos.

-Bizonyosan Hangya Ferit keresed. Ő az egyike azoknak a kiváltságos helyzetű hangyáknak, akik változtatni tudják a külsejüket. A pletykákra hallgatva ő lett megbízva a feladattal, hogy téged idehozzon. De megbocsáss, nekem mostmár mennem kell.

Testemen végigfutott a hideg. Jól hallottam? Nekem kell megmenteni a ...nem ez nem lehet igaz. Egészen biztosan csak álmodom az egészet. Akárhogy is csipkedtem magam, nem ébredtem fel.

Mire észbe kaptam, a hangya már eltűnt. Megpróbáltam még utánakiabálni, hátha meghallja, s visszatér hozzám még egy kérdés erejéig, de körülöttem minden ismét elcsendesedett. Legalább megkérdezhettem volna tőle, hogy merre találok valamilyen ivóhelyet. Az erdőbe, ahonnan elindultam, nem megyek vissza, az biztos. Előre kell haladnom. Bár csak tudnám, merre is van az! Mivel fogalmam sem volt, melyik irányba lenne célszerű elindulni, egyszerűen a távolban látszódó két égig érő  virág felé tettem meg első lépéseimet.

Óriási virágok, óriási hangya és óriási pók. Az agyamban csak úgy cikáztak a gondolatok. Lehetséges, hogy nem is a körülöttem levő környezet a nagy, hanem én vagyok a kicsi?

Még mielőtt tovább rágódhattam volna ezen, ismét hangokat hallottam. Ez alkalommal nem csak egy hangyát, hanem egy egész csoportot vettem észre. Óvatosan megközelítettem őket. Egy nagyobb kő mögé bújva figyeltem minden mozzanatukat, kihasználva a legkedvezőbb pillanatot, amikor megszólíthatom őket. Körülbelül 10-en lehettek, s közülük az egyik nagyon fontos szerepet tölthetett be, mert mindenki az ő utasításai szerint cselekedett. Miután a főostoros kiosztotta a szerepeket, s mindenki elment a maga útjára, ez egyedül maradva kezdtett el a homokos földön ásni. Előbújtam a rejtekhelyem mögül, s tisztes távolságból megszólítottam.

-Szervusz, elnézésedet kérem , amiért megzavarlak a munkádban, csak egy kérdésem lenne.

Amint a hangya meglátott  engem, azonnal abbahagyta a munkát.

-Ki merészeli a munkámat hátráltatni? – szólalt meg gorombán. Felém fordult, s láttam rajta, amint mérge azon pillanatban elszáll, s immán kedves, sőt nyájas hangon folytatta:

-Oh, bocsáss meg. Két lábon járó, ruhákba bugyolált  simabőrű lény. Emberpalánta! Te csakis az Emberpalánta lehetsz!

Furcsa módon ez már a második élőlény volt, aki engem emberpalántának nevez. Eldöntöttem magamban, hogy ez alkalommal nem kezdek el diskurálni e miatt. Úgy döntöttem, belemegyek a játékba, s a tárgyra tértem.

-Azt hiszem igen, az vagyok. Mondd csak, nem láttad véletlenül erre felé... jaj, mit is mondott az a másik rovar?Csak most ne hagyjon cserbe az emlékezetem, -mormoltam magamban- megvan...Hangya Ferit?

- Oh kedves, azt sohasem lehet látni. Mindenki ismeri, de  senki sem látja személyesen. Mindig valami fontos küldetése van.

-Nekem feltétlenül meg kell találnom őt! Ő hozott ide, s most nem tudom, merre menjek, s mit csináljak.

-Én a te helyedben megkeresném a méheket. Ők valószínüleg többet tudnak neked segíteni.

-Azt is meg tudnád nekem mondani, hogy merre menjek? Hol találom őket?

-Én a te helyedben arra mennék, amerre a virágok a legillatosabbak, a fű a legzöldebb és a levegő a legtisztább.

Furcsa válasz volt, nem igazán tudtam vele mit kezdeni, így rögtön tovább kérdezősködtem.

-Az merre van? Hiszen itt minden olyan csodálatosan illatozik, minden kristály tiszta. Itt minden egyszerűen lenyűgöző!

-A helyes utat saját magadnak kell megtalálnod.-mondta, s azzal elfordulva tőlem tovább folytatta az ásást.

-Legalább azt áruld el, merre kell menjek, hogy ivóvizet találjak!

-Látod azokat a virágokat ott, ahol a nap vörös sugarai  már  lassan a földet érik? Ott tiszta vizet is találsz. De óvakodj a szúnyogoktól és a darazsaktól!

Amint a megnevezett irányba pillantottam, vettem észre, hogy a nap már valóban nyugovóban van. Észre sem vettem, milyen gyorsan telt el az idő.  Folytattam hát az utamat a legközelebbi célom, vagyis a távoli virágcsoport irányába. Lépteimet megszaporázva haladtam elöre. Mindenképpen oda akartam érni még a sötétedés elött.

 Célom messzebbnek látszott, mint volt. Igaz, a nap már csaknem teljesen lebukott, mire odaértem, de még nagyon jól tudtam így is tájékozódni. A virágokat elérve azonnal megtaláltam a kis forrást, melyből kristálytiszta víz csordogált. Annyira szomjas voltam, hogy azonnal rá akartam vetni magamat, amikor hirtelen egy szürke árny repült el az orrom előtt. Annyira megijedtem, hogy azonnal behúzódtam egy nagyobb levél alá, ami nemrégiben hullhatott le a fejem fölött magasló virágról. Kiváló menedéket adott. Alig mertem levegőt venni. Attól félve, hogy a szürke valami visszajön és rámtalál, még rosszabb esetben vacsorájának tekint. A levél menedéke alól figyeltem a környezetet. Alig telt el pár perc, a repülő szörnyeteg leszállt közvetlen a víz mellett. Gyanakvóan, sőt idegeit megfeszítve körbenézett, mintha keresne valamit vagy valakit, s miután nem látott senkit, odament a vízhez, és hangos szürcsöléssel,  itta a vizet. Mostmár jobban meg tudtam figyelni az állatot. Világos szürke, karcsú teste és hosszú lábai voltak, szárnyai áttetszőek. Alakját tekintve egy szúnyogra emlékeztetett, de a nagysága meghaladta az általam saccolt  méreteket. Megkönnybültem, amikor minden további nélkül továbbrepült. Épp elő akartam bújni, amikor ismét hangokat hallottam. Immán elővigyázatosabb voltam, s azonnal visszahúzódzkodtam a levél alá. Ez a példány is ugyanúgy tett, mint társa. Ivott, és elment. Mindez még vagy tízszer megismétlődött. Már teljesen lemondtam arról, hogy én valaha is pótolhatom vízigényeimet.

 A nap utolsó sugarai is alábbmerültek. Egy óriási felhő húzódott a hold elé,  ezzel teljes sötétségbe borítva a tájat. Síri csend volt körülöttem, csak a növényeket mozgatta a felkerekedett szellő. Egy jó ideje nem jött már szúnyog errefelé, így hát kimerészkedtem a levél alól. A szomjúság vakon is odavezetett a forráshoz. Mohón kortyolgattam a jéghideg vizet.  Amint az első kortyok végigmentek  torkomon, kellemesen égették nyelőcsövemet, s éreztem, amint ismét új erő tölti meg testemet.

Épp a számat töröltem meg az utolsó korty után, mikor hirtelen valami teljesen megvilágított körülöttem mindent. Pár másodperc elteltével óriási durranás hallatszott. Ekkor eszméltem rá, hogy valószínűleg villámlott, a puffanás pedig dörgés volt. Mivel időközben egyre jobban tudatosodott bennem, hogy valószínűleg egy olyan világba csöppentem, ahol minden nagyobb nálam, azonnal tudtam, hogy most a lehető leggyorsabban vissza kell menjek a menedéket adó levél alá, még mielőtt elered az eső. Sohasem láttam jól sötétben, s általában a tájékozódásom is gyakran elveszítettem, ha szürkület után kellett valahová mennem.  Ezt soha nem akarta nekem még a barátom sem elhinni mindaddig, amig egy este be nem bizonyitottam. Egy meleg nyári estén volt, amikor egy sörkertből bicigliztünk hazafelé a Karl-Theodor Str.-én. A gyalogos járda mellett  húzódott végig a kerékpárút. Bár volt rendes utcai világítás, az előttem levő kerékpár utat nem világította meg rendesen. Rengeteg fekete folt volt, ahol én vakon vezettem  kecskémet. Hiába kiabáltam páromnak hátra, hogy nem látok , ő csak jókat kacarászott rajta. Hirtelen az előttem levő út lefordult balra, elválva az őt követő járdától, kikerülve egy bokrost. Mire ezt észrevettem, már késő volt. Egyenesen a bokrok lombjai között kötöttem ki. Szóval erről ennyit. Most mindenképpen le kellett győznöm ezt a gyengémet, mert ha elered az eső, akkor azt hiszem, nekem annyi.  Szerencsére épp bebújtam a biztonságot adó levél alá, mikor eleredt .Az engem védelmező levélen úgy folyt le az esővíz, mintha valamilyen vízesés lenne.  Láttni semmit sem láttam, így inkább hallgattam , amint esik, s körülöttem mindent eláztat az eső. 

Aztán elnyomott az álom.

 

 

5

 

 

Madarak vidám énekére ébredtem. Kinyitottam a szemem, de még mindig félhomály volt. Körülöttem minden nyirkos és sötét volt. Mintha tegnap este még több helyem lett volna a levél alatt. Sehol egy kijárat, be vagyok zárva. Amint megfordultam, vettem észre egy kis nyílást a levél és a föld között. Ásni kezdtem a puszta kezemmel a földet, hogy a nyílást olyannyira tágítsam, hogy kibújhassak rajta. A föld még vizes volt a tegnapi esőtől, így könnyen el tudtam lapátolni két markommal. Óvatosan kibújtam a résen, s akkor láttam, hogy valószínűleg sokáig tombolhatott még a vihar az éjszaka, mert több száráról leszakadt levél is hevert a földön. Az én ideiglenes házamra is ráesett egy ilyen. Szerencsémre csak féloldalasan lógott rajta úgy, hogy még ki tudtam magamat szabadítani. A vihar viszont továbbvonult, fejem fölött ismét kisütött a nap, mely újra kellemesen melegítette börömet, fölszívva róla az utolsó vízcseppeket is. A virágok a fejem felett még szebben virultak és árasztották a kellemes illatot, mint tegnap. A forrásvíz kellemesen csilingelt és a naptól megvilágítva gyönyörűen csillogott. Odamentem, hogy kissé lemossam magamról a sarat, s igyak néhány kortyot. Amint lemostam arcomról a koszt, kitisztult a látásom is. Azt hittem, káprázik vagy valami délibábot lát a szemem. Alig pár lépésnyire tőlem egy hatalmas eperföldet pillantottam meg, melyen óriási eprek ezrei sorakoztak. A gyümölcsök akkorák voltak, hogy valószínűleg egy darab is elég lett volna, hogy dugigegyem magam. Kiválasztottam egy kisebb példányt, s elkezdtem lakmározni. Az eper fennségesen édes ízére összefutott a nyál a számban. Mohón harapdáltam a vörös gyümölcsöt, amikor a  fejem fölött dallamos zümmögésre lettem figyelelmes.  Egy óriási  rovar jelent meg a fejem felett,  csíkos testével árnyékot vetve  az alatta elterülő környezetére.

Másodperceken belül , egy zizzenés nélkül  bújtam be  egy levél alá, s onnan vettem szemügyre a zümmögőt. Még a számban tartózkodó gyümölcsdarabkákat sem mertem lenyelni, nehogy ezzel is magamra vonjam a figyelmét. Akármi legyen is ez, én ki nem bújok rejtekhelyemből, az biztos. Szerencsére  az óriás valami nem vett rólam tudomást.  Egyik epervirágról a másikra haladt előre, én pedig bár nagyon óvatosan, de tovább élvezhettem a  fennkölt ízeket.

„Én a te helyedben a méhekhez mennék, de óvakodj a darazsaktól.” Na jól nézek ki. – gondoltam magamban.  Sohasem voltam jó biológiából.  Azt mindig hallottam, hogy az egyik sárga fekete csíkos, a másik pedig narancsszínű. De melyik melyik? Ennek az  óriáslénynek is csíkos volt a potroha, de nem tudtam volna megállapítani, hogy pontosan mi az. Az épp eszem azt sugallotta, hogy ha egy ilyen rovar a virágokra száll, akkor valószínűleg a nektárt keresi, s akkor méhnek kell lennie. S  ha ez  egy méh, akkor  talán megmutathatja nekem a helyes irányt. Ha viszont mégsem az, s darázsként is kedveli az édes nedűt, akkor óvakodnom kell tőle, s nagy veszélyt jelenthet számomra, ha óvatlan vagyok és észrevesz engem. Ki tudja, ebben a világban ki mivel táplálkozik. Ha egy hangya át tudja változtatni magát emberi alakba, akkor miért ne gyűjthetne egy darázs is virágport.

Mire az utolsó falat epret is lenyeltem, a rovar olyan tisztes távolságra került tőlem, hogy már nem jelentett közvetlen veszélyt számomra. Még látótávolságon belül  volt,  így jól tudtam követni. Óvatosan elindultam abba az irányba, amerre ő haladt. Lesz ami lesz, gondoltam magamba. Ha ellenség, akkor legalább tudni fogom, hogy hova nem szabad menjek. Gyorsan, ügyesen kellett mozogjak a nélkül, hogy feltűnést keltsek és ne veszítsem szem elől az előttem haladót. Néhol óriási indák alatt bújtam át, megkerülve a piros gyümölcsöket, néhol pedig nagy erőfeszítést kifejtve kellett átmásznom az utamat álló akadályon. Hamarosan ritkulni kezdett előttem az epres, s a talaj is egyre lazább lett lábam alatt. Szinte térdig belesüppedtem a lágy homokba. A nap erősen tűzött a szemembe, homlokomról patakokban folyt a víz . Könnyű szellő fújta át a tájat, s ezzel a finom homokot  ragasztva az izzadtságtól átitatott ruházatomra. Látásomat elhomályosította az izzadtság és a szemembe szálló homok elegye. Kétségbe esve próbáltam követni az állatot előttem, de az gyorsabb volt nálam, s eltűnt a szemem elől.  Fejem fölött nem voltak növények, amik megvédtek volna bárminemű ellenségtől, így minél hamarabb biztonságba kellett húzódnom. Minden erőmet összeszedve haladtam, centiméterenként, talán miliméterenként küzdve magamat előre. A nap még mindig erősen tűzött, de nem is olyan messze a fejem fölött ismét gyülekezni kezdtek a viharos, sötét felhők. Ha nem jutok ki időben ebből a sivatagból, s az eső itt talál engem, annak borzalmas következményei lehetnek. A homok az esővízzel keveredve mocsaras péppé alakul át, s akkor esélyem sem lesz a menekülésre. Nem beszélve a szúnyogok eső elötti harci hangulatáról.  Elég egy itteni óriási szúnyog csípése, s én ott fekszek fehéren, az összes véremtől megszabadítva,  rothadásnak kitéve a szabad ég alatt. Amint ez a gondolat végigsuhant az agyamban, a felhő a nap elé húzódva elsötétítette a tájat, s abban a pillanatban meg is jelent a vérszívók első szóvivője  a levegőben. Egyenesen felém tartott. Hasra vágtam magam a földön, arcomat, kezemet betemetve a homokba, azzal védve a ruhától nem védett testrészeimet a szörnyetegtől. Phu. Miliméterre a fejem fölött száguldott el, szerencsére ügyet sem vetve rám. A közelben megpillantottam egy, a homokból kiálló farönköt. Odaküzdöttem magam , s megbújtam alatta.

A viharfelhő gyorsan elvonult , magával szállítva az eddig összegyüjtött esővizet, hogy majd aztán pár kilóméterrel odébb kieressze magából. A nap újra boldogan árasztotta magából a meleget. Fölálltam, leporoltam  ruhámat, s megpróbáltam ismét tájékozódni. Merre is repülhetett az én utikalauzom? Megkerültem a farönköt, s csak ekkor vettem észre a háttérben elterülő káprázatosan szép virágok csoportját. A hátam mögött volt az epres, s előttem a virágok. A zümmögő egyenesen repült, mikor utoljára láttam. Csakis abba az irányba szállhatott. Az előttem levő úton számos farökbe ütköztem, amiket ki kellett kerüljek, de ezek nem okoztak különösebb akadályt.

Amint egyre közelebb kerültem a virágokhoz, melyek hófehéren világítottak a szemembe, egyre jobban kezdtem szédülni. Erös illatuk olyan mélyen hatottak rám, hogy szinte teljesen elbódultam. Ennek ellenére folytattam az utamat. Még mindig nem tudtam, hogy hová megyek, s főleg azt nem, hogy miért, de minden áron ki akartam deríteni.  Éreztem, amint a talaj hintázik alattam, a virágok táncolnak körülöttem, sőt még halkan muzsikálnak is. Ezek a virágok nem voltak óriásiak, mint eddig mindaz, amivel itt találkoztam. Ezek éppen hogy csak az ajkamig értek, így arra kellett vigyáznom, hogy véletlenül be ne kapjam őket.  Már a virágos közepe felé járhattam, amikor annyira elszédültem, hogy hirtelen megroggyant a lábam. Ösztönszerűen nyújtottam előre a kezeimet, amint zuhantam előre, igy szerencsére nem estem es. Még épp idejében visszanyertem az egyensúlyomat. Azon kaptam magam,  hogy itt a virágok szirmai alatt jobban érzem magam. Az illat ezek szerint fölfelé szállt, s nem bódított el annyira. Az út további részét négykézlábon tettem meg. 

A nap ismét vörösen izzott, mire kiértem a virágos másik szélére. Számításaim szerint a második napja lehettem ebben a világban. Legalább is most volt másodjára részem abban, hogy az itteni napot nyugodni térni látom. Vajon az én hazámban is ugyanilyen gyorsan telik az idő? Az is meglehet, hogy ott még csak másodpercek teltek el. Ki tudja? Remélhetőleg megtudom valaha.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

6

 

 

A hajnal első jelei mutatkoztak az égbolton, mikor először kinyitottam a szemem.  Előttem egy óriási völgy terült el, melyben,  amennyire ezt jelenlegi nézőpontomból meg tudtam ítélni, egy óriási  város tárult a szemem elé. Sokáig ültem ott, s próbáltam rájönni, hogy tulajdonképpen mit is látnak szemeim. Amire hamarosan rá kellett jönnöm,  nem egy város állt előttem,  hanem két különböző, egymás mellett elhelyezkedő , jobban mondva két hatalmas erődítmény. Az egyik egy különleges, középkori  várrendszerre emlékeztetett. Legkívül  egy fal húzódott végig , aminek mindössze egyetlen bejárata volt. A bejáratnál két őrszemet vettem észre, akik mozdulatlanul álltak helyükön.Nem tűntek ellenőrizni a belépni vágyakozókat. Az élőlények hosszú sorban haladtak előre  katonai fegyelemmel egyenletes  ütemben. Mint  a munka után hazatérni vágyó ingázók az  autópályán forgalmi csúcsforgalom idején. Csakhogy ezek gyorsabban haladtak, s minden egyes befelé igyekvőnek  volt valami  a szájában,  kezében, vagy pedig a hátán. Egyesek igen keményen megküzdöttek azért, hogy a náluk levő látszólag nehéz dolgokat előrébb tudják juttatni.  Egy sor befelé és egy sor kifelé haladt. A kifelé jövők jóval gyorsabbak voltak. Valószínűleg azért, mert náluk semmi sem volt, gyorsabban tudtak mozogni.  A kapu mögött egy viszonylag keskeny sáv helyezkedett el, amit aztán egy újabb fal követett.  Ezen a falon egymás mellett újabb kapuk sorakoztak szabályos távolságra elhelyezkedve egymástól,  melyek mindegyikénél  ugyancsak két két őr állt. Az élölények itt is rendhagyó fegyelemmel , magabiztosan haladtak a különböző kapuk felé. Egyik sem habozott egy pillanatig sem, mindegyik tudta a dolgát s azt, hogy merre kell menjen. Ezen kapuk után viszont mind eltűnt egy föld alatti alagútban, s nem tudtam követni öket. Az erödítmény föld alatti, számomra láthatatlan részén egy hatlmas domb emelkedett a levegőbe. Hatalmas farönkök hevertek itt keresztbe kasul. Néhol látni lehetett a tüskés ágakat, amik átjárhatatlanná tették az egész területet.  Valahonnan hátulról, amit szintén nem láthattam pontosan, egy hosszú kígyósor haladt a kapu felé. Ezek bizonyosan újabb megbizatással indulnak a nagyvilág felé.

 

Nagy valószínűséggel állíthattam, hogy ez a hangyakirályság. Egyszerűen minden jel arra utalt.  Az érkező  munkások hazahozzák a talált értékeket, majd miután eljtuttatták a megfelelő helyre, újra elhagyják a várat, hogy újabb zsákmányért induljanak. A királynő bizonyosan bennt van az erődítmény legmélyén,  jól védve a külső veszélyektől. Igen, ezekkel az élőlényekkel találkoztam az itteni tartózkodásom elején is. Ezek csakis hangyák lehetnek.

Észre sem vettem, hogy a nap följebb kerekedett az égen. Hirtelen a nap olyannyira elvakított, hogy még a könnyeim is kicsordultak. Kezemmel árnyékot vetve a szememnek, meg tudtam nézni, mi is idézi ezt a hirtelen megjelenő  fényt. Ekkor vettem észre, hogy a reflekció egy sárgás- barnásan, sőt inkább aranyosan csillogó kupolás építményről származik, mely az eddigi általam megfigyelt hangyaerődítménytől jobbra állt a városkapun kívül. Ezek szerint ez már nem tartozik ide. Teljesen más stílusban épült. Az otthoni nagyvárosokra kellett gondoljak, ahol a mai építömüvészek a régi történelmi épületek közvetlen szomszédságában  egymás után épitik fel hatalmasabbnál hatalmasabb üvegpalotáikat, elcsúfítva ezzel egy város  hangulatos összképét. Nem értek az építkezés különböző  fajtáihoz, igy nem tudtam volna megmondani ez miből keletkezhetett.  Annyit azonban mindenképpen meg tudtam állapítani, hogy falai művészi precizitással voltak elkészítve. Innen a távolból úgy nézett ki, mint egy fonott kosár a tetejére fordítva. Csakhogy ennek a falai tükörsimák voltak, kiálló szálaknak, rostoknak még a nyomait sem lehetett látni.  A föld közelében mély barna színekben pompázott, s amint egyre magasabbra emelkedett, annál világosabb lett, míg át nem váltott sárga, majd arany színre. Lennt nem láttam semmiféle bejáratot, hiába kerestem.

Az agyam pörögni kezdett.  Mi lehet ez? Bejárat nélkül. Kétség kívül egy hangyaerődítményt rejt a mellette levő építmény. De ez? Valamiféle raktárnak túlságosan szép. Nem értem...

Ekkor hangos zümmögést hallottam a hátam mögött, ami olyan gyorsan, amilyen gyorsan jött, le is csendesedett. Egy egész csapat méhecske repült el a fejem fölött. Azt, hogy méhek voltak, s nem darazsak, csak ösztönszerüen gondoltam.  Kulturáltan, katonás sorrendben szálltak egyenesen a kupolás építmény irányába. Megkerülték a magasban egyszer az óramutató járásának megfelelően a kupolát, majd amikor a két erődítmény közötti területre értek, ahol a legszűkösebb volt a hely, hirtelen zuhanórepülésbe mentek és jobbra kanyarodva olyan gyorsan tűntek el  a szemem elől, hogy még találgatni sem tudtam volna, hogy a föld nyelte el őket, vagy valahol mégis volt egy számomra láthatatlan kapu.

Nem kellett sokáig várnom, egy újabb csapat érkezett, ez alkalommal a tőlem jobb oldali irányból. Ezek ugyanígy jártak el. Most sem lettem okosabb. Még mindez megismétlődött vagy háromszor, mikor egy meglehetősen nagy csoport érkezett.  Ezek is megtették a tiszteletkört, sőt még kétszer is. A harmadik körnél zuhanórepülés, s ekkor megláttam azt a parányi kis platont, amely fölött elrepülve az erödítmény szinte beszippantja magába az érkezőket.    Mostmár tudtam, hogy hol van a bejárat, s rövid időn belül felfedeztem  a két őrt is, akik hasonlóan  a hangyákhoz,  a kapu bejáratánál helyezkedtek el.  Jó ideig kerestem, míg megtaláltam őket, mivel szinte be voltak bújva a falba, alig látszódtak ki. Jézus Mária, hát ez lenne a méhek királysága? Ide kell nekem eljutnom? De hogyan, hiszen itt sehol sem látok ajtót, csak a magasban, ahová lehetetlen szárnyak nélkül bejutni.

Itteni utam során már találkoztam egy pár hangyával, akik elég segítőkésznek mutatkoztak. Hátha ők tudnak nekem segíteni.  Elvégre a váruk itt van közvetlen a méhek mellett, s az eddigi  beszélgetéseinkből is az derült ki, mintha ők be lennének avatva az engem illető dolgokba. Nem beszélve arról, hogy Hangya Ferit is szeretném minél hamarabb megtalálni. Ő hozott engem ide, s érkezésem óta egyszerűen eltűnt. Jobb lesz, ha nem húzom az időt, s tiszteletemet teszem a hangyakirálynőnél. Már ha egyáltalán fogad engem személyesen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

7

 

Nem kezdtem el azon gondolkozni, hogyan fogok bejutni a hangyákhoz. Fogalmam , sőt ötletem sem volt, hogyan kezdjek neki.  Nem beszélve arról, hogy először meg kellett találjam az innen lefelé vezető utat. Megpróbáltam lenntről követni a vártól elvezető utat, s ennek alapján kis habozással  balra indultam el. Jó ideig haladtam, mikor az eddig hátam mögött elhelyezkedö erdő kiszélesedett, majd teljesen elállta az utamat. Nem volt más választásom, vissza kellett forduljak. Ugy tűnik, ez egy jól megtervezett útszakasz lehet, ami hozzátartozik a várvédelmi rendszerhez.  Immán a másik irányba haladva rövidesen elérkeztem egy pontra, ahonnan már hallani véltem az út, vagyis az úton haladók zaját. Erőt vettem magamon, s magabiztosan, bennem rejlő félelmemet mélyen magamba rejtve rátértem az útra, ahol már százak, sőt ezrek haladtak egy bizonyos cél felé.  Elindultam jobbra, hogy megkeressem a sor végét, amikor a sor minden szó és mormogás nélkül kettévált, s így beállhattam oda, ahol éppen voltam. Ezzel bizonyára egy jópár órát megspórolva.Ilyen az én világomban még álmomban sem fordulna elő. Az emberek inkább kiabálnak, veszekednek, a törvény elé állítanak valakit, minthogy szó nélkül maguk elé állítanák a másikat egy hosszú sorban.  Szépen lassan, de ütemesen haladtunk előre.  Senki nem szólt hozzám, nem kérdezte, ki vagyok és mit akarok, de éreztem a sok kíváncsi, s igen, némely igen  szúrós tekintetet a hátamon, amint némán engem bámulnak. 

A nap már teljesen a csúcspontjára ért, amikor elérkeztünk arra a pontra, hogy a bejárati kaput is tanulmányozni tudjam. Az őrök még mindig mozdulatlanul álltak a helyükön, pedig már ebből a távolságból észre kellett volna venniük , hogy egy idegen is bebocsátásra vár. Rohamosan közeledtünk a bejárat felé. Még öten voltak előttem. Semmi különös sem történt azon kívül, hogy itt mostmár nagyobb követési távolságot tartottak az érkezők. Megpróbáltam mindent ugyanúgy csinálni, mint az előttem haladók. A hangyák egymást követve egyesével lépték át a kaput, aztán mely jobbra  mely balra fordulva folytatta útját. Szinte remegtem a félelemtől, alig birtam lábaimat kordában tartani. A következő  én vagyok.  A két őr közé értem.  Azt gondoltam, most biztosan megállítanak, s kérdőre fognak. Legrosszabb esetben azonnal lefognak, s valamilyen börtönbe záratnak.Mit is mondjak akkor nekik?! Azt, hogy jöttem megmenteni a világot? Ezt még jómagam sem voltam képes elhinni. Vagy azt, hogy segítségre van szükségem, mert azt sem tudom, hogy hol vagyok, s mit akarok itt? Nem hiszem, hogy sokat javítana a helyzetemen.  Semmi. Semmi ilyen nem történt. A két katona továbbra is mozdulatlan maradt. A mozgás legapróbb árnyalatát sem vettem észre rajtuk. Még akkor sem, amikor hirtelen mindkettő egyszerre megszólalt. 13. Megtortantam egy röpke kis időre. Ezt most nekem mondták?  A következő pillanatban már meg is világosult az agyam. A hegy tetejéről láttam, amint a jövevények céltudatosan haladnak előre, s mindenki pontosan tudja, melyik belső kapun kell áthaladniuk. Fönnt nagyon furcsának találtam az egészet, most viszont már mindent értettem. Az őrök mindenkinek mondanak egy számot, amely alapán az alattvalók folytatni tudják az útjukat. Tehát a szám 13 is egy kaput jelezhet.  Ránéztem az előttem álló bejárati ajtóra, de azon semmi féle számozást nem találtam.  Talán a tizen harmadik kaput kell vegyem?  Más választásom nincs, próbát kell tegyek.

Nem akartam feltűnőséget kelteni, így gondolkodás nélkül indultam el jobbra. Egyik bejáraton  sem láttam számozást, sőt még a megkülönböztetés legkisebb jelét sem. Megkérdezni sem akartam senkit, hisz itt minden kapunál őrök álltak, s nem akartam fölöslegesen magamra hívni a figyelmet. Elérkeztem a 13. kapuhoz. Megfigyeltem, hogy a többi hangya céltudatosan közeledik a bejárathoz. Amikor már a közvetlen közelében van, az őrök egyszerre dobbantanak a kezükben levő óriási bottal, ami egy középkori lándzsára emlékeztetett, s erre kinyílik a kapu, mely legalább háromszor olyan magas volt, mint ők maguk. Amint az érkezők belépnek, az ajtó azonnal bezáródik mögöttük. Tehát  így kell tennem nekem is. Közelebb léptem az őrőkhöz, de a helyett, hogy dobbantottak volna, fölemelték szerszámukat s keresztbe tartották előttem. A lándzsák olyan hosszúak voltak, hogy fölértek a kapuk legfelső  szegletébe. Átmérőjük pedig olyan, hogy csodára méltó volt, hogy egyáltalán a kezükben tudták tartani. Borzalmasan erősek lehetnek ezek a katonák, ha így föl tudják emelni.

 Az ajtó nem tárult fel. Rendben, akkor nincs más választásom, ki kell tárjam előttük, hogy fogalmam sincs arról, hogy melyik a 13-as kapu. Talán ők majd segítenek.

-Hallo, nekem a 13-as számot mondták a kinti kapuőrök, segíteni tudnának esetleg, hogy most hová kell menjek?

Semmi választ nem kaptam. A katonák azt a benyomást tették, mintha nem is hallották volna a kérdésemet. Rezzenés nélkül tartották az orrom előtt a vaslándzsákat.  Miután megismételtem, immán hangosabban és tagoltabban, s akkor sem volt rá semmi reakció, azt a döntést hoztam, hogy visszamegyek a bejárathoz, s a másik irányba próbálkozom. Azt hiszem, jobb lesz nem erősködni.

Szinte rohantam visszafelé, magamban rettenetesen örültem, hogy ezt is megúsztam élve. A szemem sarkából figyelve, hogy nem jön utánam senki, lassan megnyugodtam.  Amint visszaértem a kezdeti kiindulópontomhoz, kissé lassítottam a lépteimen, s újra kezdtem a számolást. 1; 2; ...5; ...10; 11; 12; ... .

Hoppá. Itt már nincs több ajtó. Az út tovább folytatódott, de a falon már nem voltak bejáratok. Most mit csináljak? Már szinte föladtam minden reményemet, s vissza akartam fordulni, amikor valami furcsát vettem észre a fal mellett. Két ör állt ott, de ezek nem egy óriási kaput őriztek, hanem valami olyan előtt álltak, aminek mivoltát  először  nem is tudtam meghatározni, mivel a testükkel csaknem teljtesen eltakarták. Az egész úgy nézett ki, mint két falhoz állított szobor, amik egy egy ólomkatonát jelképeznek.  Én a nagy kapukra összpontosítottam, nem csodálkozok rajta, hogy nem láttam azonnal. 

Az elözö példát követve közelebb léptem a katonákhoz, s amikor már szinte a testükhöz értem, hirtelen félreléptek, s a mögöttük rejlö apró kapu kitárult elöttem. Gyorsan beléptem, s rögtön a hátam mögött be is zárult. Innen már nem volt visszaút.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

8

 

 

 

Amint a kapu bezárult a hátam mögött, hirtelen sötétség borult rám. Nem láttam semmit, csak  erős szorítást éreztem a két felső karomon. Valaki vagy valami elkezdett húzni előre. Mivel nem láttam az előttem levő utat a sötéttől, így a tájékozódási érzékeim is azonnal fölmondták a szolgálatot. Olyan gyorsan haladtunk előre, hogy a lábaim nem bírták az iramot, s már csak tehetetlenül kapálóztak a földet súrolva. A szorító nyomás olyan erős volt, hogy a kezeimet már nem is éreztem. – Hallo, én a királynővel szeretnék beszélni. Engem Hangya Feri hozott ide.  – kiabáltam magam elé, de mintha a számból nem is jött volna ki igazából hang. Az engem körülvevő sötétség mintha azonnal magába szívta volna. A levegő nedves volt és dohos szagot árasztott ki magából. Nem tudtam, hogy az oxigénhiány vagy az erős fájdalom okozta szorítás miatt, de szédülni kezdtem. Azt hiszem, az ájulás határán lehettem, amikor zsenge, friss levegő csapta meg az arcomat. Hangos csattogást, kiabálást hallottam magam körül. Éreztem, amint lenyomnak egy hideg, nyirkos helyre, s a hátamat nekitámasszák egy ugyancsak kellemetlenül nedves falnak. A karomat érő szorítás abbamaradt, valószínűleg elengedtek. Még egy hangos csattanás, s aztán csend lett körülöttem. Még mindig szédültem, de a beáramló friss levegő hatására már tudtam, nem fogom az eszméletemet veszíteni. Megpróbáltam megerőltetni a szemeimet, hátha ki tudok venni valamit a környezetemből. Körülöttem minden homályos volt, nem tudtam volna meghatározni, mi minden vesz körül. A szemem csak lassan szokott hozzá a homályhoz. Először  azt a mini kis ablakot fedeztem fel, amin keresztül  az életet mentő friss levegő is eljutott hozzám. A hátam mögött, tőlem balra vágot lyukat a goroma, sötét falba. Olyan kicsi volt, hogy a kezemet sem tudtam volna átdugni rajta. Éppen arra volt jó, hogy a rajta keresztül átáramló friss levegő megmentse az itt tartózkodó élőlényeket a biztos fulladástól.  A beáramló halvány kis fény megvilágította az előttem levő bejáratot, de csak annyira, hogy éppen ki tudtam venni, mi van előttem.  Egy fából épült rács volt, ami nem úgy nézett ki, mint amin könnyen ki lehet sétálni. A rácson túl korom sötétség.

Gondoltam, ha fölállok, s a rácshoz megyek, akkor onnan többet tudhatok meg. Csak sejtelmeim voltak arról, hogy hol lehetek. Annyi biztos, hogy valahol a föld alatt egy sötét lyukban, ami minden kétségeket kizárva, mint börtön működött. Amint fölálltam, azonnal megroggyantak alattam lábaim. Elvesztettem az egyensúlyomat, s a földre zuhantam. A hangos koppanásra, amit műveltem, két őr, akiket eddig észre sem vettem, pedig több mint valószínű egész idő alatt az ajtó előtt álltak, azonnal felém fordultak. Sötét testüket nem láttam, csak a szemük világított az őket megvilágító fényben.  – Jobb, ha ott maradsz, ahol vagy. Nincs értelme az ellenállásnak. – s ezzel rögtön hátat is fordítottak nekem, eltünve a sötétség relytekében. –Héj, én nem akarok semmi rosszat. Engem Hangya Feri hozott ide ebbe a világba. Azért jöttem, hogy megmutassa nekem a saját világát, de amint megérkeztem, elveszítettem. Hadd beszéljek vele!... Vagy a királynővel!  Azt hallottam, hogy Hangya Feri a királynő parancsára egy emberpalántát hozott magával, akinek aztán meg kell mentenie a világot. Nos az a valaki én volnék. Hallo...! Hallo...! Többször is kiabáltam, egyre hangosabban, de senki sem válaszolt.  Ismét kísérteties csend volt. Az őrök bizonyosan most is ott álltak a bejárat előtt, de meg sem mozdultak. Nem tudom, meddig ülhettem így a vizes földön. A nadrágom teljesen átnedvesedett, fáztam, s rettenetesen szomjas és éhes voltam. Azon törtem az agyam, hogy mivel hívhatnám magamra a figyelmet, de semmi sem jutott az eszembe.

A mély csendet hangos lábdobogás szakította félbe. Majd csörömpölés, s az ajtó felől két katona hangya lépett elém, akit négy másik, valószínűleg alárendelt közkatona követett. Úgy mozogtak a sötétben, mintha verőfényes nap lenne idebenn. Hisz persze, az állatok többségének a látása sokkal jobban ki van fejlődve az emberénél. Bár én jelen pillanatban az itteni lények nagyságára voltam zsugorodva, de valószínűleg a belső képességeiket és tulajdonságaikat nem vettem át.

 A jobb oldali fő hangya intett az egyik alkalmazottnak, aki a társával együtt előrelépett, s karomnál fogva lábomra állított. Kezeimben ismét a már ismert fájdalmat éreztem. Szerettem volna megszólalni, de nem bírtam. A karomat annyira erősen szorították, hogy a fájdalom egészen az agyamban lüktetett.

-Szóval ez az az egyed, aki ilyen nagymértékű sértést engedett meg magának? – kérdezte a főnök a mellette álló egyént.  Aki nem ismeri a szabályainkat, annak nincs keresnivalója az erődben. Te a tizenhármas számot kaptad,- fordult ezzel felém, -  mint minden más idegen. Fogalmad sem volt róla, hogy hova menjél. Ebből arra tudunk következtetni, hogy nem volt meghívód, saját elszántságodból jöttél, ami köztudottan büntetendő.  Megszólítottad a kapuőröket, pedig az óriási vétséget jelent. Egy kapuőrnek semmi esetre sem szabad tájékoztatást adnia, s aki kérdezni meri őket, az ugyanolyan nagyhatású vétket követ el, mint egy katona, mely egy idegennek útbaigazítást ad. Ez azon alaptörvényeink közé tartozik, melyet már a gyermekek is tudnak. Te megszegted ezt a törvényt, ezért a hadi törvényszék előtt kell felelned tettedért.  Vezessétek el!

Mielőtt még valamit is mondani tudtam volna, már gyors ütemben haladtunk is a sötét alagúton keresztül, először röviden előre, majd jobbra, ezt követően balra fordulva egyre világosabb folyósókat hagyva magunk után. Már teljesen kirajzolódott az engem körülvevő tér, amikor hirtelen megálltunk egy óriási kapu előtt. Itt ismét két őr állt két lándzsával a kezében. Hasonlóképpen, mint a kinti bejárati kapuk előtt. Nem kellett sokáig várnunk, mire a kapu kitárult előttünk, s mi haladéktalanul beléptünk a kapu mögött rejtőző terembe.

Ennek a teremnek a teteje nyitott volt, ezért erős napfény áramlott át rajta keresztül, s világitotta meg az egészet. Mindez elvakított egy pillanatig, s hirtelen izzadni is kezdtem, annyira meleg volt. A helyiség meg volt telve. Először úgy nézett ki az egész, mint egy óriási cirkuszi sátor, melyben körbe körbe tömérdek néző foglalja el  helyét, izgatottam várakozva a hamarosan bemutatandó cirkuszi attrakcióra. Bár lépcsők nem voltak, de szemmel láthatóan haladtunk meredeken lefelé. A nézők álló sorait egy hatalmasnak tűnő feketeség váltotta föl. Azt hiszem, halk sikoly csúszott ki a számon, mikor szemeim fölismerték, mit is látnak tulajdonképpen. Míg a fölső sorokban hangyák százai sorakoztak, az alsó sorokban pókok ezrei voltak jelen különféle méretben és fajtában. Amint elvonultunk mellettük, mind rám nézett nagy szemeivel. Ekkor igazán rettegni kezdtem. Éreztem, amint a meleg vér elhagyva először a fejem, majd a kezeimet, felső testemet, s valahol a lábaim legalsó pontjában , ahol már egyáltalán nem tudom érzékelni sem, elrejtőzködik. Helyébe jeges, hideg levegő terjeszkedett szét, viharos széllel kísérve. A fejem lüktetett, miközben agyam minden erejét bevetve  küzdött a hideggel. Most nem szabad elveszíteni az épp elmémet, próbáltam parancsolni magamnak.

Leérkeztünk a legalsóbb szintre, ahol engem betoloncoltak egy kalitkába, s rám zárták az ajtót. Ketrecem egy vörös, bársonyosan fénylö takarón állt. A vörös szín szinte égette a hófehérré vált testemet. Egy utolsó löketet adtam önuralmamnak, s megpróbáltam fölmérni az engem körülvevő helyzetett. Ha a pókokat nem vesszük számításba,  a ketrecen kívül minden gyönyörűnek látszott. Székek, asztalok, sőt még egy kényelmesnek tűnő rekamé is állt ott, mind tökéletes munkával készítve. Ha nem lettem volna egy kalitkába zárva és nem lett volna az az irdatlan sok pók a közelben, azt hittem volna, hogy maga a király nappalijában vagyok.

Épp a ketrectől nem messze elhelyezkedő asztalt figyeltem meg tüzetesebben, amikor hirtelen nagy csend támadt a teremben. Négy fényes palástot viselő hangya érkezett meg a terembe, s állt meg az általam épp megtekintett asztal mögött. Amint elfoglalták a helyüket, egy fülsüketítö kürtszó kíséretében megérkezett a királynő is, aki az asztal közepén álló üres széknél állt meg. Nem ült le, viszont egy parányi bólintás után azonnal megkezdte mondandóját.

-A hangyák egyetemes törvényei szerint az az egyén, aki egy katonát egy privát kérdéssel háborgatni merészel, olyan nagymértékű vétket követ el, mely akár halálbüntetéssel is büntethető. A katonát háborgató egyén elvonja a hazáját védő, hű egyed figyelmét a munkájáról, valamint arra kényszeríti, még ha akaratlanul is, hogy hazáját elárulja. Előttünk egy kívülről betolakodó ismeretlen személy áll, aki hívólevél nélkül, kérdésével elvonva az őr figyelmét próbált meg bejutni a legvédettebb helyiségeink egyikébe. Elfogatása pillanatában azt állította, hogy Hangya Feri hozta ide. Igen, tisztelt államtagok, Hangya Feri egy fontos küldetéssel van úton, melynek fontosságát nem kell senki előtt sem különösebben kifejtenem. Hangya Ferinek egy bizonyos egyénnel együtt kellett volna megjelennie a várban, méghozzá tegnap reggel.  Csakhogy Hangya Feri még eddig a pillanatig nem tért vissza, életjelet felőle nem hallottunk, így lehetetlennek kell véljem ennek a lénynek az állításait. Amennyiben jól megfigyeljük az elítélt testi felépítését, megállápíthatjuk, hogy minden kétséget kizárva egy emberpalánta áll előttünk a mi világunkba illő nagyságra alakulva.

Két lábon járó  sima bőrű egyed, két kifejlett kéz, test, kicsi, de jól a testtől elkülönülö nyak valamint a fej, mely a földtől a legtávolabbra helyezkedik el. Látható szőrzet csak a fejen helyezkedik el. Beszéde megegyezik az emberre jellemző kommunikációval, általunk meglehetősen jól érthető. Immán kétféle lehetőség létezik  a kérdés megválaszolására: Ki és mit akar pontosan ez a lény itt, a mi erődünkben, meghívólevél vagy Hangya Feri jelenléte nélkül?

Az első lehetséges elgondolás szerint egy olyan emberpalántával állunk szemben, aki valamilyen úton módon, vagy esetleg valamilyen áruló  segítségével a mi világunkra illő nagyságra volt képes kicsinyíteni magát, s most a kiválasztottnak kiadva magát megpróbált bejutni a legfőbb körökbe, csak az isten tudja, milyen célt kitűzve magának. Ismerjük az emberek romboló, állatokat sárba tipró fajtáját.

Második lehetőségként nem zárható ki az sem, hogy a hangyák királyi döntőbizottsága,  vagyis jómagam , egy nem megbocsátható hibát elkövetve, mégsem a legmegfelelőbb emberpalántát választotta ki. Ez esetben előttünk valóban az általunk kiválasztott egyén áll, akit Hangya Feri hozott át a két világot elválasztó határon keresztül. De hol van Hangya Feri? Ő kifejezetten arról híres, hogy minden feltétel nélkül, száz százalékig teljesíti a rá bízott feladatot, néha még precízebben is, mint kellene. Márpedig ő azzal volt megbízva, hogy egy bizonyos emberpalántával egyetemben térjen vissza hozzánk. Hol van Hangya Feri? – hajolt felém a királynő, s szemeivel egyenesen a szemembe nézve, kiabálva tette föl nekem a kérdést, amire viszont választ nem várt, mivel azonnal folytatta is mondanivalóját.  Egyetlen lehetőség jut ezen pillanatban az eszembe. Az előttünk álló vádlott valamilyen oknál fogva, eltette megbízottunkat láb alól, hogy most saját érdekében járhasson el. Arról azonban nem tudhatott, hogy a megbízottunk jelenléte nélkül azonnal árulóként kezelendő. Súlyos hiba részéről.  A két lehetöség bármelyikével is van dolgunk, az ítélet meghozásában nem változtat. Mint árulót, mint betolakodó idegen személyt,  aki veszélyt jelent a hangyák nemzetségének jövőjére, s ezáltal a méhek és más állatok jövőjére is,  a számunkra is legnehezebben elviselhető büntetésre itélem. -Halk moraj hasította végig a csendet a nézők körében, majd azonnal ismét síri csönt lett a teremben. A hangyakirálynő fölemelte a jobb kezét, vagy ha akarjuk mondjuk úgy, mellső végtagját, s az asztal közepén álló ezüst tálba nyúlt, amiből egy csodálatos, piros almát vett ki. Ezt a magasba emelte, leeresztette, majd méltóságteljesen beleharapott. Mindenki tudta, mit jelent ez a gesztus, s a terem ismét megtelt izgatott morajlással.  – Halál – folytatta a királynő, miután szúró pillantásával ismét csendet teremtett a teremben. - Az ítélet az itt jelenlévők szeme előtt azonnal végrehajtandó. Megkérem a tisztes végrehajtóbizottság azon tagját, kinek neve a szentelt urnából kihúzatik, azonnal tegye meg kötelességét.  –. Mindenki elképedve nézte a királynőt, majd a nézők tekintete átvándorolt az egyik csillogó palástos hangyára, aki helyét elhagyva a bal hátsó sarokhoz ment. Egy nagy méretű urnát emelt le egy aranyozott lábakon álló oszlopról, majd  az asztal közepére helyezte, pontosan a királynő orra elé. Az urna világos szürke színű volt, csupán azon a részén, mely most a nézők felé nézett, volt egy visszataszító kép festve.  Egy korom fekete színnel festett halálfej rejtőzött egy vakítóan fénylő fehér kereszt mögött.   – Mielőtt a halálbüntetést végrehajtó neves egyént ebből az urnából kihúzom, kérdem a vádlottat, mit tud fölhozni mentségére, illetve mi az utolsó kívánsága?

 A hideg veríték teljesen hatalmába kerítette testemet. Szédültem. Szerettem volna valamit mondani, de számon egyetlen szó sem akart értelmesen kijönni. Szemem kidülledt az erőlködéstől. Én....én.... Hangya Feri..... . Mindössze ennyit tudtam kinyögni, mire a királynő ismét rámförmedt. Te ...Hangya Feri...? De akkor hol van most Hangya Feri? Bizonyítsd be, hogy ő hozott ide téged!

Tudtam, hogy bebizonyítani nem tudom, hisz nincs semmi kézzel fogható bizonyíték a kezemben. Gondoltam, már amennyire ebben a helyzetben gondolkodni tudtam, hogy egyetlen lehetőségem maradt, az pedig az, ha az igazat mondom. El akartam mesélni, hogy megérkezésemkor  abban a sűrű erdőben találtam magam, de akkor már kísérőm nem volt mellettem. Egyedül jutottam el idáig,  gondoltam, hogy itt tudomást szerezhetek arról , hogy ha én vagyok az a kiválasztott ember,  mit kell tegyek ahhoz, hogy megmentsem a világot. Megpróbáltam beszédre nyitni a számat, de az továbbra sem engedelmeskedett rendesen. Minden tagomat rázta a hideg, remegtem a félelemtől. Én.... egy....dül...sű...erdő...Han....a ...ne ....lá....tam....Azt....ne..em...meg...me...vi....

Valahogy ennyi jöhetett ki a számon, amiből természetesen senki sem érthetett semmit. A királynő azonnal megszólalt. – Látom, nincs bizonyítékod ártatlanságodra. Az ítélet végrehajtatik. – Elfordult tőlem az urnába nyúlva egy fatáblát húzott elő. Magasba emelve számomra egy érthetetlen nevet kiáltott a jelenlevő társaság felé. Egy két percig semmi sem történt. Mindenki síri csendben figyelt. Arra lettem újra figyelmes, hogy az előttem álló pókok sora pontosan az engem rejtő ketrec előtt kettéválik, s egy nálamnál kétszer akkora pók mászik elő. Goromba tekintete engem fixált. Fenyegetően gyorsan közeledett.

 

                                                                       

                                                                                

 

 

 

 

9

 

 

 

 

Az ítéletvégrehajtó tag megérkezett. A ketrec rácsait súrolva elindult jobbra s körbejárta azt, majd ugyanígy téve a másik irányba. Ami engem illet, én minden egyes alkalommal megpróbáltam a zárkám túloldalán maradni, mindig a legtávolabbi távolságra támadómtól. Miután az kétszer körbement, megállt a bejáratnál, s felém fordult. Szemeiből szinte sugárzott a vágy, hogy engem minél hamarabb és minél élvezetesebben fölfaljon. Pofáján valami nyálszerűség csorgott lefelé, melyet rövid időközönként letörölt a melső lábával.  Ki tudja, mikor evett utoljára, s most én leszek a lakomája.

-Minél kevesebbet izegsz-mozogsz itt nekem, minél kevésbé ellenkezel nekem,  annál hamarabb leszünk túl  az egészen. – jött ki éles fogai között az érdes hang.

Nekem egyáltalán nem volt kedvem hamar túl lenni az egészen, sőt, hogy megvalljam az igazat, egyáltalán nem akartam túl lenni rajta. Megpróbáltam megcsípni a kezemet, hátha csak álom az egész, de  legnagyobb sajnálatomra erős fájdalomként éreztem kezem fején  saját csípésemet.   

Azt hittem, hogy most azonnal kinyitja halálketrecem ajtaját, s azonnal nekilát, hogy engem elevenen elfogyasszon. De nem, azt hiszem, nem akarta nekem megtenni ezt a szívességet. Nem, kell a show a nézőknek is. Had élvezzék egy kicsit ők is, amint vergődök félelmemben. Melső lábát lassan felém tolva ismét közeledett hozzám. Odapréseltem magam a rácshoz, még levegőt is alig mertem venni. Csupán néhány centiméter választott el engem éles karjaitól.  Ellenfelem egy apró lépést tett jobbra, mire én testemmel balra húztam magam. A következő másodpercek gyorsan zajlottak. A lassú mozdulatok felpörögtek. A pók meglepő gyorsasággal próbált meg engem kezei közé kaparintani. Hol a lábamat érintette meg, hol pedig a kezeimen szereztem sérüléseket, amint utolsó pillanatban kirántottam magam. Ekkor jött a döntő pillanat, melyben ugyanis nem bírtam elég gyorsan elhúzni magam. Éles karmai a gégémet találták el, de szerencsére még ekkor is el tudtam menekülni. Ösztönszerűen nyúltam a sebhez, s akkor vettem észre, hogy a kezem tiszta vér. Az agyamban éreztem az erős, lüktető fájdalmat, s azt, hogy az erőm lassan, de biztosan elhagy.

 Végem van.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10

 

 

 

Ebben a pillanatban hangos nyikorgással megnyílt a bejárati kapu, s a termet uraló síri csöndet hangos morajlás váltotta föl. Mindenki a betoppanó személyre szegezte tekintetét.

Az engem támadó pók is megtorpant, s nekem hátat fordítva kíváncsian bámult az ajtó irányába. Ezzel időt nyerve kicsit össze tudtam szedni magam. A terem forgott körülöttem, csak homályosan láttam. Szemeimet megerőltetve egy karcsú testű, de izmos, elegánsan mozgó hangyát pillantottam meg, amint a nézők között biztos léptekkel közeledik a döntőbíróság asztala felé. Az arca valahonnan ismerősnek tűnt...

„ Elnézést kérek a mélyen tisztelt döntőbíróságtól a zavarásért. – szólalt meg mély, határozott hangon. –Királynő... Nagyon sajnálom, hogy feladatomat ez alkalommal nem száz százalékos pontossággal tudtam végrehajtani. Felség... már megbocsásson, hogy egy ily kis alattvaló, mint én, meg merészeli kérdőjelezni felséged döntését, de jó okom van kijelenteni, hogy az ön által elítélt egyén ártatlan, azonnal szabadon kell bocsátani! Engedje meg, hogy mindent megmagyarázzak!

-Hangya Feri, hol a csudában volt idáig? Mivel nem kaptunk semmiféle életjelt magától, s ez a személy önkéntesen be akart hatolni a védvonalaink mögé, a legrosszabbakból kellett kiinduljak. Magyarázatot várok, mégpedig azonnal!

Hangya Feri! Hát persze, ezért volt ismerős rögtön. Hangya Feri emberi alakjából átváltozva hangyává állt előttünk.

-Királynő – szólalt meg újra Hangya Feri- Mindent meg fogok magyarázni, de attól tartok, ez alkalommal négy szem közt kell beszélnem felségeddel! Mégpedig halaszthatatlanul!

A királynő arca elszürkült, másodpercnyi néma csönd után a lehető legkomolyabb arckifejezéssel a termet megtöltő sokasság felé fordulva megszólalt.

-A végrehajtó bizottság azonnali hatállyal berekeszti gyűlését. Az ügy  lezárva, az elítélt fölmentve az ítélet alól. Kérem, mindenki hagyja el a termet a lehető legrövidebb úton és legrövidebb idő alatt! Elsősegélynyújtó brigád, lássák el a sebesültet! Az ítéletvégrehajtó tagot kérem, fáradjon  a királyi konyhába, ahol személyes vacsorai meghívásnak tehet eleget!

A nézők tömege kíváncsian nézett egymásra, miközben lassan, de biztosan elhagyta a termet. Amint a királynő életmentő szavai tudatododtak agyamban, minden elhomályosult előttem, s azt hiszem, elvesztettem az eszméletemet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

11

 

 

 

 

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el időközben. Egy világos szobában ébredtem föl újra. A szoba falai világoszöldre voltak festve, a falak mentén mindenhol virágok ezrei árasztották magukból szebbnél szebb illataikat. Amint kinyitottam a szemem, ismét a már jól ismert szempár nézett rám. Hangya Feri ült az ágyam mellett.

-Épp ideje volt már fölébredni -húzta széles mosolyra száját arcán a megkönnybbültség vonásaival – Már kezdtünk félni, hogy egyáltalán nem térsz vissza közénk!

-Mennyi ideig voltam el? – kérdeztem habozás nélkül.

-3 teljes napot. Nincs vesztegetni való időnk, de mindenek előtt magyarázattal tartozok neked. Nem lett volna szabad magadra hagyjalak, de el kell hinned, nem volt más választásom.

A pókok között van egy áruló, jobban mondva egy áruló banda, mely elképzelhetetlen veszélyt jelenthet ránk, jobban mondva az egész életvilágra.  Emlékszel arra, amikor azt mondtam neked, hogy abban a zajos, szürke helyen, ahol először kapcsolatba akartam lépni veled, hirtelen veszélyben kerültem és el kellett tünjek?  Valószínűleg neked is feltűnt egy hozzám hasonló, számodra furcsa személy, aki utánam jött be a ti általatok illemhelynek nevezett helyiségbe. Nos, akkor még nem voltam igazán tisztában azzal, hogy kivel is állunk szembe valójában. Tudtam, hogy vannak olyan egyedek, akiktől óvakodnom kell, akik akár ártalmatlan életet kioltva, semmitől nem megrettenve törekednek arra, hogy céljaikat elérjék. Arra viszont nem számítottam, hogy hatalmas, szervezett bandák rejlenek ezen egyedek háta mögött. Sajnos alulbecsültem a helyzetet. Nem voltam elég óvatos, hagytam, hogy kövessenek engem, ezzel óriási hibát követtem el. Amikor a vonaton voltunk, te már úton voltál a mi világunk irányába, amikor a már említett egyén ismét megjelent mellettünk. Téged már nem tudtalak figyelmeztetni. Te időben el tudtál menekülni, de csak azért, mert nekem sikerült az utolsó pillanatban egy apró kis cselhez folyamodnom, s ezzel megváltoztattam az érkezésem célpontját. Bocsánat, hogy a mocsaras, nedves dzsungelünk kezepéről kellett egyedül kivergődnöd.

Amíg te a faliánokkal küszködtél, mint már hallottam, kifejezetten hősies módon, én egy tisztás közepén érkeztem meg. Ott, ahová az eredeti terveink szerint neked is érkezned kellett volna. Amint átváltozásom teljes mértében befejeződött, azonnal egy csapat támadt rám, melyet egy számomra jól ismert pók irányított. Pók Pali néven ismeretes az az ítéletvégrehajtó pók, aki arról ismert, hogy akár órák hosszát is el volt képes szórakoztatni a közönséget egy-egy halálra ítélt egyed kivégzésén. Olyan módon volt képes szempillantáson belül megsebesíteni áldozatát, hogy az borzalmas kínszenvedéseken ment át, míg végül megváltásként hosszú idő után megkapta a végső döfést, a halálos harapást. A legtöbb halálraítélt a végén már könyörgött a megváltásért. Minél jobban könyörgött, annál tovább kellett szenvednie. Elnézésedet kérem, amiért ilyen érzéketlen vagyok, hiszen nem olyan rég még te voltál egy hasonló helyzetben, de tudnod kell, hogy kivel állunk szemben, milyen egyedekkel kell megküzdenünk.

Pók Pali közel egy esztendeje eltűnt, teljesen nyoma veszett. Senki sem tudta megmondani a tartózkodási helyét. Az a mende-monda járta, hogy egy elítélt nagybenyomású családja végeztetett vele, s  teteme a nagy tó mélyén nyugszik. A királynő megvizsgáltatta a tavat, de semmit sem találtak. Mindez ideig eltűntnek volt nyilvánítva, mára viszont már biztosra mondható, hogy Pók Pali nem halt meg, sőt elevenebb, mint valaha. A királynő elfogatási parancsot rendelt el ellene. A mi világunkban egy ilyen elfogatási parancs egyenlő  a halálos itélettel. A hangyák nagy királysága rendkívüli összetartásról tesz bizonyságot, s velük szemben egy elítéltnek semmi esélye sincs a menekülésre. Eddigi esetek arról tanúskodnak, hogy egy ilyen módon kerestetett egyén legkésőbb egy teljes nap leforgása  alatt elfogatott.  Jelenleg már több, mint 3 teljes napja folyik a körözés, de a legapróbb nyomokat sem találták meg. Megpróbáltunk visszajutni a táborukhoz azon az úton, melyen én menekültem, minden eredmény nélkül. Csupán hült helyüket találtuk.

Ellenségünk csapatában voltak más kisebb pókok, darazsak, szúnyogok, de még néhány elvetmült hangya is. Egyedül voltam, esélyem sem volt a menekülésre.  A pókok hálóik segítségével összekötöztek, s elvittek engem a darazsak erődjébe, ahol napokon keresztül tartottak fogva. Jónéhány, számunkra fontos dolognak lehettem szem- és fültanúja. Csak egy apró, de számomra rendkívül fontos hiba folytán sikerült megszöknöm onnan. Azonnal idejöttem, hiszen, mint ahogy már mondtam, nincs vesztegetni való időnk! A hangyakirálynő megparancsolta, hogy ébredésed után haladéktalanul vezesselek a személy elé, aki igazán meg tudja adni a választ a jelenteg benned háborgó kérdésekre.

Amint fölálltam az ágyból, rögtön a nyakamhoz kaptam, mely szépen le volt ragasztva valamilyen zöld színű anyaggal. Azt hiszem, az emberek orvosai sem dolgozhattak volna gondosabban.

-Vigyázz, még óvatosnak kell lenned a sebbel, nehogy újra fölszakadjon, de egy pár nap múlva már észre sem fogod venni. – tette a vállamra kezét Feri. Kellemetlen érzés volt a nyakamnál a kötés, hiszen soha nem bírtam még egy magas nyakú pulóvert sem elviselni. Mindig az az érzésem volt, hogy meg akarnak fojtani.

A szobát elhagyva először egy olyan teremhelyiséghez mentünk, mely különleges biztonsági felszereléssel volt ellátva. Feri belenézett egy apró lyukba. A filmekben láttam az emberi világban hasonló berendezéseket, melyek az ujjlenyomatok elemzése alapján engedik be és ki az illetékes embereket az védett területekre. Ez itt a hangyák bonyolultan összetett szemeit vizsgálta, mely minden egyes egyednél különböző. Először a jobb szemét emelte az érzékelő elé, majd a balt. Valami számomra értelmetlen szöveget mormogott, miután egy halk kattanás és a kapu megnyílt előttünk. Beléptünk, s mögöttünk azonnali hatállyal bezárult. Nem volt több helyünk, mint egy max. két négyzetméter, mivel az orrunk előtt már egy másik, hasonló ajtó zárta el utunkat. Még mielőtt ismét az ellenőrző berendezéshez lépett volna, velem szembefordulva megszólalt. – Ide te most nem jöhetsz be. Állj szorosan a hátsó ajtó elé, ne mozdulj, nehogy a kontrollézer hozzádérjen! Csupán a szükséges igazolványokat hozom ki, amivel aztán tovább juthatunk.

Még szívesen megkérdeztem volna, hogy mi történik, ha mégis bemegyek, de inkább magamba folytottam a kérdést. Az ítélőbizottság előtti jelenésem még éles emlékeket hagyott az agyamban, inkább mégsem akarom tudni. Azt hiszem, túlságosan kíváncsi vagyok, ami talán nem minden helyzetben válhat előnyömmé.

Biztos nem tartott tovább egy percnél, amíg abban a szűkös előtérben várakoztam, de azt a percet is egy állandóságnak éreztem.  A világosszürke árnyalatú falak oly mértékben meg voltak világítva, hogy a szemeimmel humnyorognom kellett. A síri csöndet olykor megzavarta egy halk kattanó hang, mely hatására testem újra és újra összerezzent. Sohasem volt még bezártsági érzésem, de azt hiszem, most saját bőrömön érezhettem, hogy milyen is lehet az.

Kezében egy apró, mikrochipre emlékeztető valamivel az ajtóban ismét megjelent Hangya Feri. – Mehetünk – mondta, s egyszerűen kezével kinyitotta az ajtót előttem.

Gyors léptekkel haladtunk előre. A folyósókon több hangyakatona mellett haladtunk el, melyek tudomást sem látszottak venni rólunk. Egymás után hagytuk magunk után a biztonsági berendezéssel lezárt ajtókat. Mindegyiken külön külön kellett áthaladjunk, Hangya Feri elől, én a kis kártyámat alkalmazva pedig utána. Nekem eddig álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az állatok különböző fajai között bármelyik is olyannyira fejlett szintet érne el, mint azt az emberi faj teszi. Igaz, nem láttam sehol generátorokat vagy az áramnak valamilyen földi formáját, de valaminek itt is léteznie kell, ami mindezt működtetni képes.

Ha visszaemlékezek érkezésem első pillanataira,  a várerőd egy kezdetleges, maximum középkori fejlettségi szintű benyomást keltett bennem. Most pedig az egyik legbonyolultabb biztonsági rendszerrel találom szembe magam.

Lehetséges, hogy ezek az állatok itt fejlettebb szinten vannak, mint az emberek, csak ez utóbbi faj erről mit sem tud!? Lehetséges, hogy az emberi fejlettséget meghaladó élőlényeket nem is a Marson vagy más idegen bolygón kell keresni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

12

 

 

 

Gondolataim szüntelenül cikáztak fejemben, a kérdések tépdesték agyam leghátsó részeit is. Szinte észre sem vettem, hogy ismét egy feltűnően magas, őrökkel őrzött kapu előtt álltunk meg. Feri vállamra tette kezét s így szólt:  - Emberpalánta- látod, még a rendes nevedet sem kérdeztem meg, s máris el kell búcsúznunk egymástól. Az én küldetésem itt lejár, innen egyedül kell tovább menned. Fogd ezt a chippet és nagyon vigyázz rá! Szükséged lesz rá, hisz ennek segítségével megnyílnak a kapuk előtted. Mindenki , mindenhol tudni fogja ebben a világban, hogy mi járatban vagy. De vigyázz, az emberek közé nem viheted, ott túlságosan veszélyes lenne! Fogd, s miután én elmegyek, ennek segítségével átjuthatsz a kapu túl oldalára, ahol már elhagyod a hangyák birodalmát, s oda érkezel, ahol a méhek uralkodnak, az ő törvényeik szerint kell cselekedned.  – Kezembe nyomta a kis miniatúr kártyát, s a homlokomra dobott egy gyengéd csókot.

 -Azt hiszem, a ti világotokban így fejezik ki a szeretetet. Vigyázz magadra emberpalánta, s ha majd visszatérsz saját világodba, gondolj rám, ha meglátsz egy szorgoskodó hangyát a fölfön mászni, hisz ők mind hozzánk tartoznak, a mi világunk fontos részei.

-Akkor mi már nem is fogjuk többet látni egymást? – Ekkor döbbentem rá, hogy bár valóban alig ismerem Hangya Ferit, de valahogy megkedveltem.  A gondolat, hogy most elbúcsúzunk, s soha talán soha többé nem fogom látni, szívemet sötét fátyollal lepte el.

Hangya Feri sarkon  fordult  és a nélkül, hogy visszafordult volna, elhagyta a szűkös folyósót.  Én csak ekkor tudtam kipréselni magamból azt a kicsinynek tűnő, de olykor rendkívül fontos szót: köszönöm. Köszönöm Hangya Feri, isten veled! Nem tudom, hogy hallotta –e még szavaimat. Az őrök követték őt.

Egyedül maradtam.  Rádöbbentem, milyen magányos vagyok ismét. Emberi életem folyamán megismerkedtem a magányosság fogalmával, hisz visszahúzódó, félénk természetemből adódva gyakran voltam egyedül. Nem vettek körül barátok ezrei. Mindez azonban csekélységnek tűnt e mellett, amit most éreztem. Tekintetemet ráemeltem kezemre, melyben görcsösen markolva tartottam a Feritől kapott csippet.

Közelebb léptem az utamat elzáró berendezéshez, s szemeimmel végigpásztáztam azt. A kaput mintha több száz kis rekeszből állították volna össze, melyek miliméteres pontossággal illettek egymáshoz. Ahogy így jobban megnéztem, szemeim előtt összefolytak a vonalak. Koncentrálnom kellett, hogy ismét élesen lássak. Fölváltva néztem az ajtóra és a kezemben fekvő kulcsra. Vajon hová való? Mindegyik rekesz egyformának nézett ki, akár mindegyikbe bele illett volna. Az nem lehetséges, hogy mindegyiket ki kell próbáljam, hisz akár több száz lehetőség is van. Néztem a kaput, s ekkor vettem észre, ami eddig elkerülte a figyelmemet. A kaput egy kereszt formájában két, a rekeszekbe tökéletesen beilleszkedő, metszés szelte át. A metszések kereszteződésében volt egy rekesz, mely csupán csak egy picivel, mélyebben volt az ajtón, mint a többi, de így is tökéletesen beleolvadt környezetébe. Odaemeltem a „kulcsot” az ajtóhoz, mely tökéletesen olvadt bele a háttérbe. Az ajtó azonnal félrehúzódott, magába nyelve a mikrocsippet. Hangya Feri azt mondta, hogy vigyáznom kell rá, mert az nyitja meg előttem a kaupukat. Ezek szerint több bejáratról van szó. De hogyan kapom vissza azt, ami az ajtóval együtt eltűnt a fal gyomrában?  Valami belső sugallat hatására beléptem az ajtó mögé. Talán odabenntről ki tudom venni. Hátam mögött hangtalanul, de azonnali hatállyal bezárult a fal. Egy egy négyzetméteres, szűk kis helyen találtam magam. Mivel én sem voltam ember nagyságú, lehetséges, hogy az engem körülvevő szabad terület sem volt egy négyzetméter, de az arányok ugyanolyannak tűntek. Emberi szemmel tekintve akár egy négyzetcentiméter is lehetett. Az az érzésem támadt, mintha több ezer szem pásztázná végig testemet tetőtől talpig. Ezután egy másodpercnyi időre elsötétedett. Mire ismét világos lett körülöttem, egy, kis oldalról kinyúló vékonyka asztalkán, egy tálcára helyezve ott feküdt előttem az a chipkártya, amit egy pár perccel ezelőtt én helyeztem be az ajtó rejtett mélyedésébe. Óvatosan elvettem onnan, mire az asztalka visszahúzódott a falba. Egy halk kattanás és a fülke hirtelen, gyors tempóval megindult velem, mint egy lift lefelé, majd hirtelen rántott egyett, lelassult, s immán kellemesebb tempóval mozgott velem együtt előre. Így haladtunk 1-2 percet, mikor hirtelen megállt, majd szélsebes ütemben fölfelé száguldott. Szerencsére semmi sem volt a gyomromban, kölönben biztosan azon nyomban kilálaltam volna. Nem éreztem jól magam, de megpróbáltam elrejteni magamban érzéseimet, pedig senki sem volt rajtam kívül a kabinban, aki láthatta volna.

A lift megállt, ismét, mint már az előbb is, elsötétült. Másodpercnyi szünet elmúltával egy újabb zárt kapu előtt találtam magam. Ez alkalommal tudtam, mit kell tegyek. A mini kulcs segítségével kitárult előttem a következő kapu is.

Egy hatalmas teremben találtam magam, égbe nyúló, aranyszínű kupolával a tetején.

 

 

 

 

 

 

-13-

 

 

 

Amint ott álltam a hatalmasnak tűnő terem közepén, aprány porszemnek éreztem magam. A levegőt tömény, édes illat árasztotta el. A sárga, aranyosan csillogó falak mentén  egymás mellett sorakoztak a világ leglenyűgözőbb virágai a szivárvány összes színeit magukba foglalva. Óriási levelek tetejében óriási virágszirmok árasztották magukból a propolisz illatát. Hogy én milyen éhes vagyok! Ki tudja, mikor ettem utoljára! – surrant át fejemen a gondolat., mely azonban a következő gondolattól azonnal az agytekém hátsó felébe sodródott. Azt hiszem, azonnal tudtam, hogy hová jutottam. Ezt az aranysárga kupolát már láttam egyszer kívülről. Akkor még fogalmam sem volt, hogyan fogok ide bejutni.

Magamba szorított meditálásomat egy halk nyikorgás szakította félbe. A virágok szárai között hirtelen megnyílt egy ajtó, mely irányából két méhecske repült felém, kézvetlen a padló fölött, az én szemmagaságommal egyvonalban. Vagy két méternyire tőlem megálltak, s egy fejbólintás után, melyet én köszönésnek vettem, egyszerre megszólaltak:  - A királynő már türelmetlenül várja, kisasszony!  - Meglepett ez az udvarias magázás. A hangyák is nagyon udvariasan viselkedtek egymással, itt viszont még egy fennsőséges hang is kapcsolódott hozzá. Nem voltam hozzászokva az ilyen nyájassághoz.

Bólintásukat visszonozva, fejemmel én is intettem, hogy értettem a parancsot. A méhek körülrepülve engem ismét az ajtó irányába haladtak. Gyorsan elindultam utánuk, de szednem kellett a lábaimat, ha lépést akartam velük tartani. Az óriási teremből egy még hatalmasabb, gigantikusnak tűnő szobán haladtunk keresztül, melyet egy, ezek után parányi lyuknak tűnő, helyiség váltotta föl. Itt nem volt dekoráció, sem különösebben nagy pompa. A kis szoba közepén mindössze egy királyi szék, vagy inkább ágynak mondható, helyezkedett el, melyen a királynő foglalt helyet. Az engem bebocsátó őrökhöz képest óriásnak tetszett. A trónt négy kisebb méh vette körül. Ezek voltak a királynő legközelebbi szolgái. A két szélső mozdulatlanul állt, míg a két, a trón hátsó részén elhelyezkedő, egy-egy csodaszép virágszirommal legyezett őnagyságának. Az engem bebocsátó két őr elhagyta a helyiséget.

Fogalmam sem volt, hogy mit szóljak, még rendesen köszönni sem tudtam volna. Ki tudja, mi a szokás a méhek országában, így szótlanul álltam meg a királynő elétt, csak félénken bólintottam a fejemmel. A királynő föltápászkodott helyéről, ránézett egyesével minden egyes alkalmazottjára, mire azok szó nélkül sorra elhagyták a termet.

-Üdvözöllek országunkban emberpalánta! – szólalt meg végre.  - Azt hiszem, nekem nem kell bemutatkozzak, magadtól is rájöhettél, kivel állsz szemben. Jelen pillanatban bizonyára még magad sem tudod, hogy pontosan mit akarunk tőled, miért vagy itt pontosan. Mindent meg fogsz érteni, mihelyt eljön az ideje. Legelőször is engedd meg, hogy meghívjalak egy mennyei lakomára. Amint hallottam, sok mindenen túlestél, míg eljutottál idáig. Remélem, kedveled az édes ízeket!

Lábaival egy különösen zümmögő hangot adott ki, melyre az előbb eltávozott szolgák ismét megjelentek az ajtóban. – Gondoskodjatok róla, hogy ez a fiatal női emberpalánta mindenben részesüljön, amire csak szüksége van. Addig marad itt, amíg csak szükséges. Ne legyen semmiben hiánya. Legelőször is  megebédelnénk, aztán kettesben sétálnánk egyett.

Az alkalmazottak gyors tempóban eltűntek, a királynő pedig megmozgatva szárnyait fölemelkedett helyéről, megkerült engem, majd leszállva mellettem együtt indult el velem a szolgák után, egy szűkös folyósón át, egy ismét gigantikus terembe. A szám tátva maradt a csodálkozástól. A teremben akár több ezer méh is ebédelhetett volna. Asztalok nem voltak, de a földön asztalterítőkhöz hasonló leplek voltak kiterítve, melyeken tömérdek zamatosabbnál zamatosabb étel és ital volt elkészítve.

-Most bemutatom neked birodalmunkat. Elsőként a legfontosabbat, az étkezést, mely az élet nélkülözhetetlen feltétele.

A királynő balfelé fordult, majd egy, a terem közepén álló pódiumon helyezkedett el, míg jómagam állva maradva figyeltem őt.

Megjelent a szolgák egyike, mely minden egyes terítékből csupán egy-egy  darabkát vett ki, amit elegáns mozdulatok kíséretében a királynő szájába helyezett, amit az aztán a következő adagig el is fogyasztott. A szolga végigjárta a termet,  királynőjének minden egyes terítékből adva egy-egy darabkát.

-Most te következel- mondta, miközben a méhfő a láthatóan kétszeresére nőtt pocakját simogatta.

Igyekeztem követni a példáját. Mindenhol ínycsiklandóan volt megterítve. Annyira éhes voltam, hogy a legszívesebben már az első helyen lepucoltam volna a terítéket, de visszatartottam magam. Volt itt mindenféle finomság: különböző gyümölcsök óriási mértékben, kenyerek, sütemények. Az első falatok után meg kellett állapítanom, hogy a látszat csal. Akár a gyümölcsöt próbáltam, akár a kenyeret, mindnek ugyanaz az összetétele: virágpor, méz, méhpempő. Mindnek egyazon mézédes íze volt, a sósnak vagy pikánsnak semmi jele.  Eleinte kellemetlen érzés volt, az első falatok után ragadt a szám, kezem, s a nyelvem  is mintha lassabban mozgott a nyúlós pempőtől, de aztán hozzászoktam e ismeretlen ízekhez, s a harmadik asztalhoz érve már élvezni tudtam őket. Mire végigjártam az ebédlőt, nekem is annyira megtelt a pocakom, hogy szinte kellemetlenül éreztem magam. Még szerencse, hogy a ceremónia végén a hangyaszolgák azonnal ott álltak egy lavór langyos vízzel, melyben megmoshattam ragadós kezeimet és arcomat. Mindezek után a királynő azonnal továbbinvitált: - Nem szeretném, ha udvariatlannak vennéd, de most el kell hagynunk az ebédlőt. Tudom, nálatok az emberek egy jó lakoma után szívesen elüldögélnek még egy darabig. Nekünk erre nincs időnk. Amint láthatod, a királyság többi alattvalója is már türelmesen várakozik az étkezésre. Bizonyára csodálkoztál rajta, hogy miért van annyi teríték, mikor mi csak ketten voltunk. Gyere ide az ablakhoz, megmutatom neked.

A méhek hosszú sora tárultak szemeim elé, amint azok bebocsátásra várakozva, türelmesen álltak az ajtó előtt egyes sorban. Nem tűntek türelmetlennek, sőt innen föntről megítélve jókedvű csevegésnek lehettünk tanúi.

-Nekik ez itt az ebédszünet. Mindenkinek egységesen. – magyarázta a királynő.

- De nem tart túlságosan sikáig, míg mindenki sorra kerül?

- Gondoltam, hogy ez lesz az első kérdésed. Itt mindenki nagyon fegyelmezett, ami azt jelenti,  tolakodás, civakodás nélkül gyorsan töltik meg bendőjüket az éppen sorra kerülők, s így a sor megállás nélkül haladhat tovább. Aki jóllakott, habozás nélkül megy tovább a dolgára, hiszen tudja, hogy csak addig van bőséges eleség, míg mindenki szorgalmasan veszi ki részét a munkából.

- Na jó, de az, aki elsőnek eszi, sokkal kevesebb ideig csinál szünetet, mint aki a sor végén áll. – merült fel bennem az igazságérzet.

-Ha jól megnézed, a sor nem ér tovább a városunk falánál, de nem is rövidebb. Ez abból adódik, hogy csak akkor érkeznek a sorba újabb munkások, ha ott hely van. Addig szorgalmasan dolgoznak. Minden nap más és más egyed kerül előre és más hátra. Így kiegyenlítődik minden. Az a tag, aki ma elsőként ebédel, tudja, hogy holnap hátrébb kell álljon a sorba. Ez jól működik, mindenféle vita nélkül. Látod, ez lenne az első dolog, amit az embereknek meg kellene tanulniuk. Irígység, nagyravágyás s az ebből adódó önteltség nem vezet jóra, a társadalmat csak gátolja a fejlődésben.

Átfutott a hideg  rajtam, mert ráébredtem, mennyire igaza van, mennyire zavart ez engem mindig is. Amikor az iskolában egy jobb módú osztálytársam a legmodernebb divat szerint öltözködve jelent meg, mennyire nagy hatást tudott az kelteni a másik emberre. Egy pár nap után már az osztály két harmad része hasonló ruhában járt, csupán azért, hogy a hangadó tag kedvében járjanak vagy pedig, hogy elmondhassák, ők is megtehetik, mégha otthon a csukott ajtók mögött máshogy állnak is a dolgok. Engem mindig hidegen hagyott az ilyesmi. Talán ezért is voltam mindig az, akit csúfolni lehet, aki barátok nélkül üldögélt a szünetben a sarokba bújva, a megváltó becsengetésre várva.

Miután a méhkirálynő hagyta, hogy röviden gondolataimba merüljek, csendben elindult következő célunk felé.

 Először megmutatta nekem legapróbb csemetéit, melyek mindössze egy- két naposak voltak. Elmondása szerint  a jó 4000 csemetére csupán 3 napos, szinte apró kis dajkák vigyáztak. Ez követte a kaptár viasz üzeme, ahol igencsak fiatalkorú méhek gyártották a viaszt, majd volt szerencsém megnézni a raktárt, ahol szintén számos, szorgos kezű, méh osztályozta a beérkező virágport és pollent.

Mire mindezt végigjártuk, alig éreztem a lábaimat a sok menéstől. Fogalmam sem volt, milyen késő lehetett ekkor. Hogy odakinnt még világos van vagy már szürkület, nem tudtam volna megmondani, hisz sem az üzemben, sem a raktárban nem voltak külvilágra nyíló ablakok.

-Eleget láttunk mára, nekem most eleget kell tennem királynői kötelességemnek. Holnap reggel időben érted küldök valakit, s akkor megmutatom neked azt, amiért valójában idehoztunk. – fejével bólintott, majd egy épp megérkező szolga kíséretében elvonult, ott hagyva engem magamra.

-Felségednek igyekeznie kell, nem engedhetjük meg magunknak, hogy közel 2000 csemete odavesszen! – hallatszott távozás közben a cseléd óvó intése. Aztán csend lett, néma csend. Velem most mi lesz? Hová menjek? Alig fordultak meg bennem ezen gondolatok, már jöttek is értem.

 

Az éjszaka gyorsan telt. Elalvásom előtt még jó ideig próbáltam feldolgozni magamban az aznapi eseményeket, de aztán végül mégis elnyomott az álom, s reggel hangos zümmögésre ébredtem. Méhek raja sürgött, forgott körülöttem. Tiszta vizet hoztak, mellyel óvatosan lemosták arcomat és a szemeim sarkában összegyűlt csipát. Lefekvés előtt ledobtam a földre piszkos ruháimat, csupán az alsóneműimet hagytam magamon. Szorgos kis barátaim egyesült erővel föladták rám azokat. Az éjszaka folyamán nagy valószínűséggel megtisztították őket, mert most egy folt sem látszott rajtuk, az egésznek kellemesen édes, méz illata volt. Az én világomban bizonyára émelyítő pacsuli szagot árasztottam volna magamból, itt viszont mindez jól beleolvadt a környezetbe.

A királynő a kaptár bejárati kapujában várt rám.

-Ez itt Méhrta, a legjobb emberem.- mutatott a közvetlen mellette álló személyre.

- Én sajnos nem hagyhatom el a kaptárt, de biztosítani szeretnélek a felől, hogy ő a legkiválóbb harcosom, akit nyújtani tudok számodra. Méhrta minden meg fog neked mutatni, amit én is megmutatnék.

Méhrta fejbólintással üdvözölt, amit én szintén viszonoztam. Szokatlannak találtam, hogy a legjobb katona épp egy nő. Mintha gondolataimat olvasni tudta volna, szemembe nézett és megszólalt: - Ne csodálkozz azon, hogy  egy nőt látsz magad előtt. Hallottam róla, hogy az embereknél a  védelmi szolgálatokat nagy részben férfiak végzik. Nálunk ez másként működik. A hímnemű egyedek már a születésüktől fogva egyetlen célra vannak nevelve. Ők termékenyítik meg a királynőt, mely azonban egy alapvetőel fontos feladat. Ahhoz, hogy a méhek faja életben tudjon maradni, rendkívül fontos, hogy az arra született királynők rendesen meg legyenek termékenyítve, hiszen ez határozza meg társadalmunk erejét az elkövetkező 4 évre, míg az új királynő meg nem jelenik.

Kimondhatatlanul szégyelltem magam tudatlanságom miatt. Valaha valami hasonlót rebesgettek az iskolában is, de mára már nem maradt meg  az agyamban belőle semmi.

A királynő elbúcsúzott, mi pedig kettesben kiléptünk a bejárati ajtó előtti párkányra. Mivel az több méter magasan volt a föld színe felett, Méhrta megengedte, hogy a hátára ülve belékapaszkodjak. Így jutottunk el a következő hegy tetejéig, ahol ismét földet érezhettem talpam alatt. Méhrta alig volt nagyobb nálam, de meg sem kottyant neki az én terhemet cipelni.

- Megérkeztünk. Innen már saját magad is tudsz menni. Eddig semmilyen idegennek sem adatott meg az a lehetőség, hogy a mi, tökéletesen kifejlesztett honvédelmi osztagunkat megtekinthesse. Rendkívüli személy lehetsz te, hallod! – nézett rám kérdő tekintettel, majd azon nyomban mosolyogva rávágta: - Nem, nem kell magyarázkodnod. Mindent tudok, amit tudnom kell. Szó sem lehet róla, hogy magyarázkodj!

A hegy tetején néhány lépésnyi gyaloglás után egy szakadék széléhez értünk. Odalenn tömérdek mennyiségű méh raját véltem látni. Ez lenne a katonaság? Ez hihetetlen. Nem szeretném felbőszíteni őket, hiszen a jelenlegi méretemet figyelembe véve akár egynek a csípése is halálos lehetne számomra.

Nem ereszkedtünk le közelebb a katonai táborba, csupán fönntről nézhettem meg. Eredeti célunk valahol máshol volt. Óvatosan kellett lépkednem a szakadék szélén végigvezető vékonyka kis úton, félve attól, hogy egy rossz lépés és lezuhanok. E közben Méhrta szüntelenül elemezte nekem a katonai rendszerük fontosságát, céljait és felépítését. Itt tartózkodásom óta, ami bár nem volt olyan hosszú, de annál tartalmasabb, egyre inkább elfogott az a vágy, hogy itt maradhassak. Tudtam, hogy ez lehetetlen. Ebben a világban olyan harmonikusan élnek együtt az egy fajba tartozók. Nincs veszekedés, nincs igazságtalanság, senki sem használja ki a másik gyengeségét a saját hatalma erősítése céljából. Ezzel ellentétben az összetartás és a szeretet melege ad biztonságot mindenki számára.

Utunkat egy nehezen járható, sziklás hegyen folytattuk lefelé. Valamikor itt óriások járta lépcső lehetett, mert a kövek szabályosan elhelyezkedve haladtak lefelé. Az időjárásnak és éveknek kitéve azonban a kövek megrepedeztek, töredeztek, itt – ott óriási növények nőttek ki belőlük, ezzel megnehezítve a járást. Nyakamat végigszelő seb ismét fájni kezdett a megterhelő lépések következtében. Hol le kellett másznom az egyik szikláról a másikra, hol pedig lábam alatt megcsúszva a szétmállott kövön, rögtön két lépcsőfokkal lejjebb találtam magam.

-Nem szabad nagy zajt okoznunk, itt már az ellenség is jelen lehet. Nem szeretnénk idő előtt magunkra hozni a figyelmet.

Ellenség... ötlött meg agyamban.  Remélem, ezzel nem azt akarta mondani, hogy most engem valamilyen harctérre visz, ahol nekem meg kell küzdjek valakivel vagy valamivel. Nem, az nem lehet. – nyugtatgatott énem másik  fele. Eddig igazán őszintének ismertem meg itt mindenkit, nem hiszem, hogy bedobnának a mély vízbe, mikor csak azt ígérték, hogy megmutatnak valamit.

Észre sem vettem, hogy gondolataim egészen lelassították mozgásomat.

-A meditálásnak nem most van az ideje – mordult rám szigorúan Méhrta – egyszerre csak egy dologra lehet teljes mértékben koncentrálni. Különben könnyen követünk el oly mértékű hibát, melynek jóváhozására később már nem adatik lehetőségünk. Rövidesen megérkezünk egy tisztás szélére, ahol már nagyon óvatosnak kell legyünk. Amit ott fogok mutatni neked, az nem gyerekjáték. Emberi szemmel tekintve lehet, hogy annak tűnik, és ez a bökkenő az egészben. Az emberek alulbecsülik az őket körülvevő természetet. Azt hiszik, hogy fejlettnek vélt, kémiailag elkészített,  vegyszereikkel minden akadályt elsodorhatnak a maguk útjából.

Emlékeztem, hogy valami hasonlót Hangya Feri is mondott nekem még a vonatban, de akkor sem és most sem értettem, mit akarnak ezzel mondani.

Még nem értette, de a következő pillanatban megérkeztünk a sziklás, erdős vidék széléhez. Már csak egy jónéhány égig növő fűszál választott el minket a napfény sugaraival elárasztott tisztástól. Megálltunk, s Méhrta szája elé tette kezét, ezzel jelt adva nekem, nehogy valami hangot adjak ki magamból.

Óvatosan résnyire elhúzta a függönyt alkotó növényzetet.

Ami most tárult  szemeim elé, kirázta bennem a hideget. Egy apró talajnövényzettel borított mező tárult elénk, melynek a túlsó végében egy széles folyó, vagy tó hullámzott. Közvetlen a víz közelében egy egybefüggő szürke foltot fedeztem fel. Nem volt nehéz, mivel egy hosszú, széles sávban helyezkedett el úgy, hogy még jól látszott mögötte a víz.  Mintha egy állandóan remegő viharfelhő húzódott volna le a talaj közvetlen közelébe, eltakarva ezzel a növényzetet.

Méhrta lezárta  előttem a kilátást, s a szemembe nézett. Mintha ki akarta volna belőle olvasni gondolataimat. Szúrós, kellemetlen tekintete alól kitérve egy lépést jobbra léptem, majd saját magam néztem ki újra a bozótból abban reménykedve, hogy az imént csak szemeim képzelték oda azt a bennem félelmet idéző szürkeséget.

-Mi az a sötét folt a háttérben? Az az, amit meg akartál mutatni? Azt a földre szállt felhőt?

-Az nem felhő. Ha jobban megnézed, az egész vibrál a szemed előtt. Mindaz azért van, mert azok ott mind szúnyogok! Bizonyára te is ismered azokat a számotokra kicsi vérszívókat, melyek előszeretettel táplálkoznak emberi vérrel.

De még mennyire ismertem őket. Gyermekkoromban kora tavasztól egészen késő őszig  mindíg teli volt a lábam viszkető csípésekkel. Társaim sokszor csúfoltak is e miatt, mivel sohasem tudtam elviselni a viszketést, mindig sebesre kapartam őket. Úgy néztem ki, mint egy himlős.

Méghozzá több milliárd szúnyog egy helyen- folytatta kísérőm- És napról napra egyre rohamosabban nő a számuk, s ha nem teszünk ellenük semmit, hamarosan milliárdokra nő. Az ember azt hiszi, hogy rendszeres vegyszeres szúnyogirtással meg tudja akadályozni elszaporodásukat. Igaz, azzal jól le lehet lassítani azt, csak a probléma abból adódik, hogy a szúnyogok egyre inkább immunná válnak ezek ellen a természetellenes anyagok ellen. Más fajok, mint a méhek és jónéhány más hasznos rovarok, viszont szintén érzékenyen reagálnak rá. Ezek nem pusztulnak el, de a  szaporodásukat nagymértékben befolyásolja! Míg tíz évvel ezelőtt egy méhkirálynő közel 2000 megtermékenyített petesejtjéből közel 1900 egészségesen jött világra, mára már közel egy harmada elpusztul, vagy beteg, hasznavehetetlen utódokat hoz. Ez sajnos más fajoknál is megfigyelhető.

A szúnyogok és darazsak lassan átveszik a hatalmat az élővilágban.

Még nem késő, de egyedül az ember tudja ezt a folyamatot megállítani.

 Embernek születtem, emberként gondolkoztam, így föl sem tudtam fogni, miért vennék át az uralmat ezek a primitív élőlények.

Méhrta fölvilágosította bennem, hogy mi is történhet, ha egy több milliárdos szúnyograj megtámad egy száz fős embercsoportot. Azoknak idejük sem lesz arra, hogy védekezzenek. Pánikba esve menekülnek, miközben a másik közelben tartózkodó másik száz embert tapossák halálra. Ők maguk talán élve elmenekülhetnek a támadás helyéről, de a több ezer csípés, amik által tömérdek méreg, mely a külső hatások folyamán szintén napról napra agresszívabb lesz, jutott a szervezetükbe, rövid időn belül megbetegíti őket. És ekkor lépnek színre  az eddig háttérben tartózkodó darazsak. Egy ily módon megmérgezett, legyengült embei szervezetnek elegendő lesz egy két darázscsípés, ami aztán végez vele. A darazsak igen fejlett szaglóérzékkel rendelkeznek. Csápjaikban lévő szaglóreceptorok egész parányi koncentrációban is képesek érzékelni a levegőben úszó illatanyagokat. Ez azt jelenti, hogy rövid időn belül megtalálják a betegeket, melyek egy bizonyos, édeskés illatot árasztanak ki magukból a méreganyag következtében. Míg száz évvel ezelőtt a darazsak nagyrésze vegetáriánus volt, mára egyre jobban lehet megfigyelni darazsakat, melyek különféle húsféléket részesítenek előnyben, nem törődve azzal, hogy élő, nyers vagy sült húsról van szó. Mindezt jól tapasztalhatja az ember a szabadban megrendezett grillpartykon, ahol legkésőbb, mikor a maradék hús ott marad a tányéron, megjelennek a szemtelen legyek kíséretében a darazsak is.

Még nem készültek föl teljes mértékben, de már nem kell sok idő arra, hogy elegen legyenek a végzetes támadásra. Mindennek természetesen a Földön jelenleg bekövetkező klímaváltozás, vagy ahogy még az ember nevezi, globális fölmelegedés is tökéletesen kedvez.

A darazsak és a szúnyogok tökéletesen megértik egymást. Míg a szúnyogok csak az áldozat vérét használják föl, a darazsaknak megmarad a többi értékes rész.

-Még egyszer hangoztatom- folytatta Méhrta- hogy a két faj rohamos gyarapodása és összefogása rettenetes veszedelmet jelent. Tenni kell ellene valamit, de mint már említettem, s nem tudom elégszer hangsúlyozni, mi állatok egyedül tehetetlenek vagyunk. Az embernek föl kell ismernie, hogy változtatni kell szokásain, életmódján, különben a vég hamarabb eljön, mint gondolnánk!

Kimeresztett szemekkel bámultam a szúnyogok hatalmas gyülekezetét. Az arcomon könnycseppek sora csordult végig, hangtalanul sírtam. Nem voltam már kíváncsi, de rettenetes szomorúság töltötte meg szívemet. Bánat és a rossz lelkiismeretfurdallás keveredett bennem.

Mintha csak a hangulatomhoz igazodott volna az égbolt fölöttünk, hirtelen egy sötét felhő terjeszkedett el  viharos széllökéseket tolva maga előtt.

-Fedezékbe! – kiáltotta Méhrta, de már késő volt. A következő széllöket pontosan a hátam közepén talált el, minek következtében elvesztettem az egyensúlyomat. Megpróbáltam megkapaszkodni az egyik fűszálba, de az túlságosan gyengének bizonyult. Hangos puffanással kiestem a minket elrejtő fűfüggöny elé. Méhrta azonnal a segítségemre sietett, de mindhiába. A hangos csattanásra fölfigyeltek a szúnyogok, most fullánkjaikat élesítve keresték az idegen hangot kibocsátó áldozatot.

A szél egyre erősebben fújt, a napot egyre jobban maga mögé zárta a felhő. Minél sötétebb lett, annál vadabbak lettek a szúnyogok is. Méhrta megpróbált elterelni a figyelmüket rólam. Az esés folytán kis híján újra fölszakadt a nyakamon lévő seb. Vér csöpögött a földre, s a fájdalomtól alig maradt erőm mozogni. Tudtam, hogy most nem szabad elhagynom magam. Méhrta, aki a magasba emelkedve hívta magára a figyelmet, hangosan fölkiáltott:

-Vigyázz! Menekülj! Észre vettek! Én majd föltartom őket! Szaladj a fény felé, s meg ne állj, amíg a célba nem érsz! Ne feledd azt, hogy miért voltál itt! Futás!

Fejem fölött egy nagy raj szúnyog száguldott el. Éppen, hogy csak időben le tudtam bukni a földre. Szerencsére túlságosan későn vettek észre, s mire ők megfordultak, hogy rámtámadhassanak, én már az utolsó csepp erőmet is összeszedve szaladtam a mezőn keresztül. A víz fölött láttam meg azt az ismerős  fényt, ami ide is idehozott. Szemeimet le sem vettem róla, teljes erőmből koncentráltam, s rohantam. Éreztem, amint bőrömet száz apró fullánk döfi keresztül. Nem érdekelt, csak a cél. Szerencsére a vihar és a villámcsapás hatására a szúnyogok kissé szétszéledtek, így könyebben tudtam táborukon átgázolni. Elértem a tó partját, de még mindig előttem volt a fény, s egyre hangosabb zúgással fülemben csalogatott maga felé. Nem gondolkoztam, csak szaladtam. Szaladtam egyenesen bele a vízbe, mely lassan, de biztosan mélyült. Már a nyakamig ért, mikor eszembe jutott Hangya Feri. É mondott valamit, ami nagyon fontos volt, amit nem szabad volt elfelejtenem. Teljesen elmerültem a vízben, s ekkor minden gyors tempóban forogni kezdett körülöttem. Az erős zúgás körülöttem majd szétrobbantotta a fejem. Torkomszakadtából kiabáltam, mert az volt az érzésem, ezt épp ésszel nem bírom elviselni. Ekkor, mintha a messzi távolból egy hangot hallottam volna, mely ezt mondja: a csip.....a csipp...

Kapkodva elkezdtem kutatni a zsebeimben, ahol meg is találtam. Ez volt az, amit Feri mondott, a csippet nem szabad magammal vinnem az emberek közé.

Utoljára megcsókoltam azt a tárgyat, ami még ehhez a világhoz kötött, aztán a hátam mögé hajítottam.

-Isten veled Hangya Feri, Isten veletek királynők és Isten veled Méhrta!

A kis kártyával együtt a fültépítő zúgás is elúszott. Lassan lecsendesedett körülöttem a víz, s fáradt testemet ide-oda hintáztatta, majd kivetett a partra.

 

Isten veled Hangya Feri, Isten veled Méhrta, Isten veletek hangyák, méhek. – istmételtem meg újra, s ezzel megkönnyebbülten zártam le szemeimet, hogy végre kialudhassam az elmúlt napok fáradalmát.