Amatőr Írók Klubja

Álmodozó….

16 éve | remenyi menahem győző | 1 hozzászólás

Álmodozó….

Csak nézte a sok arcot az utcán. A porlepte, munkával eltömődött pórusokat, meghajlott tekinteteket, melyek még esténként is árnyékként mentek a dolgukra. Már valójában emberek nem voltak, de a lelkük, a nyomuk, továbbra is fel s alá járkált a házak tövében, a lassan kihűlő betonon. Egyesek már nem is éltek, de intézték tovább a dolgukat, mentek, előre, sietve, egy ismeretlen cél érdekében.
Csendben, vagy csak halk duruzsolás szerű zaj kíséretében járták ezt a végtelen táncot, egy ismeretlen gramofon ritmus hangjegyeiként.
Valaki megfogta a jobb vállát és összerezzent.
s-nem láttad a verebeket? Az előbb még nem aludtak, most meg sehol sincsenek - kérdezte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne erről érdeklődni.
Sápadt szakállas arcát felemelte és feltornászta magát a félig fekvő helyzetéből, ahogy a padon csak ő szeretett pihenni, mióta, évekkel ezelőtt..
s-Verebeket? Ki a fenét érdekelnek a verebek.
Az első ütés előtt még eltelt egy hosszú pillanat, ekkor bevillant elé a kis Ildikó arca, mintha mondani szeretett volna valamit, pedig évek óta nem engedték látnia, talán ezért is soha nem öregedtek a képek, nem gyűrődtek meg, mint a tárcában, nem került rájuk zsír a sarki bisztróban..
Kezét az arca elé emelte, egy reccsenő hang kíséretében, érzékelni semmi többet nem tudott, aztán csak záporoztak rá, esőcseppekként, monoton, szinte már kéjes érzéketlenségben feküdt vissza a helyére tőlük. Lepihenek - gondolta, amint a rúgások egyszerre csak a pad alá teperték, gilisztaként feküdt ott, ahogy csak azok tudnak a kisütő napon, eső után.
A reggel madárdallal kezdődött és az árnyak eltűntek.

Címkék: