Albérlet

      Szeretnék néhány gondolatot leírni egy albérletről, amelyben immár 23 éve lakom, csak azt nem tudom, hogy fogjak hozzá, hogyan írjam le autentikusan a valódi gondolatokat, azokat a mozgatórugókat, amelyek hajtják mindennapjaimat, és persze szeretném pontosan és részletesen megosztani mindenkivel észrevételeimet, csupán azt sajnálom, hogy megint valamelyest az emlékeimre kell hagyatkoznom, mivel a friss történéseket elmulasztottam lejegyezni, ez legnagyobb dőreségem, hogy bár nyitva a szemem, figyelek a részletekre, mégsem írok le semmit azonnal, így aztán halászhatok a kölnivel átitatott kanálisomban, míg meg nem lelem a valóságot. Autentikusságom lényege az, amit az emberek nap mint nap láthatnak az utcán… Meg akarom ragadni az izzadság szagát, amelyet munkásokon lehet érezni egy jó melós nap után, azt kívánom, hogy a papírlapról visszaköszönjön a veríték és keserűség és tragédia mindennapi sós íze, amelybe egy csipetnyi édesség mindig szorul. Albérletem lényege a következő: egy olyan évben vettem ki ezt a kéglit, amikor Magyarországon rendszert váltottak mindenféle alakok, akik finoman szólva leszarták az ország sorsát, egy nemzetet vettek semmibe, pedig ez a nemzet nagyobb hagyományokkal rendelkezik, mint nem egy szomszédunk. Kivettem ezt a szobácskát, a testemet, hogy a magam lábára álljak, újfent kifényesíthessem lelkemet, ezt a finom kézzel megmunkált porcelánt; nincs más célom, mint elérni az önállóságot, önbizalmat akarok önteni önmagamba, hogy végre nyugodtan nézhessek tükörbe, mert sokszor sunnyogva vonultam el a bűvös tükrök előtt, nem bírtam végignézni ezen a szobácskán, olyan rumlit, kuplerájt találtam a sarkokban.

   Egy szakasz lezárultával érdemes nagytakarítást végezni, már csak azért is, hogy ideig-óráig érezhessük a vegyszerek szagát, amelyekkel felmostuk a padlót, és letörölgettük a port a polcokról. Könnyes szemekkel feltérképeztem ezt a helyiséget, az én albérletemet, megpróbáltam behunyni a szememet a szoba távoli sarkában fellelhető szarkupac láttán, de aztán csak csipesszel az orromon lapátra raktam az egészet, hogy kitoloncoljam a felesleget; a polcokon sorakozó könyveimet mind átnéztem, rejtett üzenetek után kutattam, kezembe akadt néhány Hrabal könyv, aztán találtam Hugo-tól is néhány gyöngyszemet, Móricztól is olvastam néhány regényt, s mint egy finom porral megtelt szőnyegről, magamba szívtam a gondolataikat, minden egyes mondatuk adott valamit, szórakozást és bölcsességet; különösen a régi idők krónikáit szerettem nagyon, valahogy a történelem mindig is érdekelt, mintegy a múlt nagy érdeklődője vagyok. Egy szempillantás alatt vissza tudok utazni az időben, hogy láthassam régi önmagamat, mikor is elkezdtem a könyvek világában bandukolni, s batyumra mindenféle humánus írók neveit tűztem, akik fényt adtak a sötétség tengerén, ahová oly nagy boldogsággal hajóztam ki; a könyvek megnyugtatták felzaklatott gyermekkoromat, ami miatt találtam a padlón néhány nyomot, amelyek ragacsosak és büdösek voltak, azt hiszem, egykoron hányás lehetett… Teljesen kiürítettem a szobámat, hogy tökéletes takarítást végezhessek, és mikor lefeküdtem a padlóra, hogy elmerüljek a mennyezet meséjében, bizony nem éppen tündérmeséket láttam: volt ott fent pofonáradat, szívszaggató zokogások, kiabálások, hűvös szitkok, no meg persze gyűlölet, bár a gyűlöletet bárhol meg lehet találni szerte a világban. Ami a múlt ködéből előlép, bizony képes felölteni a jelen illúzióját, mintha jelenként történne meg a mában, s az ember csupán éberségének köszönheti, ha nem roppan össze a rászakadt súlytól; minden gondolatomat magam teremtem ebben a porhüvelyben, úgyhogy önmagamon kívül senki mást nem okolhatok a gyalázatokért, ugyanakkor senki mást nem áldhatok a jó dolgokért; a mennyezetem magában rejti minden negatív teremtményeimet, azokat az emlékeimet, amelyeket már el kellett volna ásnom valahova a föld alá, próbálja elállni előlem az eget, ami kis híján sikerül is neki.

   Én nem állok meg a mennyezet vizsgálásánál! Elnézem a falakat, a derékszög nélküli sarkokat, a megsárgult festéket, és az elmúlt időkből újra érzem a sör és a cigaretta savanyú szagát, a fülledt erotikával befűtött esték édeskés illatát, de még a magány latrinaszagát is érzem nyomokban, mint egy itt ragadt ígéretet, hogy ha nem figyelek magamra, újra eljön Magány kisasszony, hogy rám telepedjen egyáltalán nem gyönyörű testével; előle még menekülni sem tudok, az ajtót én magam zártam be – ezzel rúgtam öngólt, szép kapufás öngólt. Az elfojtott gyűlöletből kipárolgott gőzöket is érzem még, a finom kölni nem képes egyelőre elnyomni a mocsárszagot, a rothadás olyan szinte beitta magát a falakba, hogy sárgaságát szinte már csodálom. A falakon még láthatóak a régi képek helyei, amelyeket száműztem a bútorokkal együtt: az egyiken én vagyok, a másikon maga a szerelem, a harmadik képen egykoron szüleim ölelkeztek, ma már talán nem is ismerik, mi is az az ölelés; szomorúságtól eltorzult képeket nem szívesen nézegetem, amúgy is el vagyok már deformálódva, nem akarom még bántani az egyetlen embert, akihez még őszinte tudok lenni.

   Ágyamat az ablakon dobtam ki! Nyikorgott, bepenészedett az ágyneműtartója, a matrac felhasadt, rugói rozsdásan nyekeregtek, amikor valakivel ráfeküdtem; egy szent pillanatban kivágtam az ablakon, már csak azért is, mert gyötör a hátfájás, ezért néhány évre száműztem magam a földre, ahol hátha kikúrálhatom a gerincbántalmakat. Székeket meg az asztalt felhasogattam tűzifának, komolyan mondom, néha már úgy fáztam, a szobám közepén raktam tüzet, istenem, hogy szeretem én a tüzet; miközben néztem a lángnyelveket, folyton vétkeimre, meg a dőreségeimre gondoltam, azt akartam, hogy a tűz égesse el minden gyarlóságomat; továbbá azért égettem el az asztalt és a székeket, hogy ne emlékezzek a nagy lakomákra, azokra a zabálásokra, amikor a zsír a padlóra csöpögött, a húsok nehéz illata megülte a szobámat, no meg persze a sok piára ne gondoljak, amiket megittam a töltött káposzta, a rántott húsok mellé; a lucullusi lakomák még jelenthetnek élvezetet az életben, én azonban takarítok, úgyhogy a papírtányérokat is kihánytam a szemétdombra.

   Egyébiránt a padló is tele van mindenféle foltokkal, cigarettacsikkek nyomaival, amelyeket részegen tapostam el, látható a jó vörösbor nyoma az ajtó mellett, máshol a tea vagy a kávé hagyott nyomot, míg megint kicsit odébb ondófoltok világítanak, ragadnak, ezért aztán olyan elővigyázatosan lépkedek a padlómon, mintha aknamezőn járnék, ámbár ez sem segít, nincs egy tiszta terület sem a padlón, mindenhol találok valamit; az ezernyi felmosás sem segített, próbáltam én már rengeteg vegyszert, sikáltam kézzel-lábbal, egy-két órát szépen csillog a parketta, de aztán előtünedeznek azok az átok foltok; most, hogy így fekszem a földön, csak futólag nézek magam mellé, magam elé, idegrendszeremet megpróbálom megkímélni, de én magam vagyok az átkozott, ebben az albérletben szellemek járnak-kelnek, éjszakánként fülledt lihegéseket hallok a falból kiszűrődni: lehetséges, hogy itt egykoron nimfomán párok háltak holdfényes éjszakákon, vagy éppen részeg alakok táncoltak meztelenül a nyitott ablaknál.

   Már néhány éve gyötröm az agyamat, emlékeimben kutatok, milyen lehetett az én albérletem, mielőtt én beköltöztem, engem különösen érdekel az előttem létező világ, az a világ, amelyet nem ismerek, vagy csak éppen apró látomásokban tűnhetnek fel azok a képek, amelyek veszettül érdekelnek… Micsoda világ lehetett a boldog békeidőkben leledző harmonikus kuszaság…!

   Most, az üres lakásomban csücsülve, néha fekve elmerengek az elmúlt két évtizeden, hátha megtalálom az egérlyukba elbújt józanságomat és mámoros művészetemet, muszáj valamit kitalálnom, olyan kietlen ez a kis szobácska, az elégetett székektől itt maradt korom savanykás szaga megült a lámpa körül, ezért a fény is kicsit fátyolosan borít be, mikor odakünn sötét éjszaka van, nekem pedig fel kell kapcsolnom a lámpát; furcsa, hogy szeretem az éjszakákat, olyankor minden csendessé válik, a világ elpihen; éjszaka valóságos ihletdömping van a fejemben, már csak a jó öreg írógépem hiányzik, meg persze néhány papír, szép fehér papír, amely olyan tiszta, mint az újszülöttek lelkivilága.

   Szívesen fogadnék vendégeket, egy új életet pátyolgatnék ebben a megszürkült albérletemben, talán kályhát is hozatnék, fahasábokat, egyelőre azonban beérem a csenddel és a furcsa szagokkal, amelyeket parfümtől és verítéktől átitatott nők hagytak itt. Néha kinyitom az ablakomat, hogy az eget fürkészhessem, felnézek az én Istenemre, aki önmagából teremtett meg, hogy pontosan olyanná váljak, amilyen ő a magas mennyben, biz’ Isten, olyan leszek, mint az én atyám, meglelem a bűvös kapun átívelő boldogság fonalát, immáron megvásárolom csendes albérletemet, hogy tulajdonossá léphessek elő, akkor aztán átöblögethetem a fejemben korcsolyázó gondolataimat a jelenembe, mintegy valóságommá varázsolhatom álmaimat; azok az álmok már annyi éjszakán meggyötörtek, hogy néha azon csodálkozom, élek még, de legalábbis egészséges vagyok. Az egészség nem a betegség hiánya… Testi és lelki teljesség, az ember egésszé válik, megszerzi a szükséges önbizalmat, hogy végre bízzon önmagában, képes elérni a hőn áhított célt, csakhogy a világ nem mindig támogatja az embert abban, hogy eljusson a célba; világunk szégyene ez, mások eltiprása, semmibevétele, ez aztán a méltó program az emberiséghez; néha kifejezetten el vagyok keseredve, szinte fizikai fájdalmat érzek a világ dőreségei láttán, ezért elbújtam csendes albérletemben, ahol csak magamnak és a művészetemnek élhettem, illetve élhetek most is.

   A vizsgálódás első fázisában elmerültem a múltamban, keresek, kutatok életem első két évtizedében, valamiféle isteni sugallatra várok, de olyan néma mostanában a múltam, mintha elvágtam volna a bűvös tolmácsom hangszálait, szóval lebuktam a múltam tavában, mélyvízi búvárként bandukoltam a nagy nyomású vízben, néhol olyan sötét kulimászban gázolok, hogy szédülés tör rám, máskor egészen ellátok a messze úszó halakig; az első fázisban megtalált válaszokat mind könyvekbe rejtettem, írtam néhány regényt, vagy háromtucat novellát, verseket is alkottam, egy színdarabot – mindenhová beiktattam néhány észrevételt, amelyeket a világban szedtem fel, vagy csendesen hűvös magányomban álmodtam meg.

   Egyébként tetszik nekem ez az üres kégli, egyelőre remekül elvagyok benne, még a társaság sem hiányzik, megpróbálok megbarátkozni a jelenemmel, amely nem éppen rózsás, vannak itt-ott irritáló buktatók, álszent papok hirdetik az olyan igét, amelyekkel sehogy sem tudok azonosulni, sőt még a politikát is száműztem magam mellől, pedig egykoron olyan hévvel kampányoltam, mintha engem kellett volna megválasztaniuk az embereknek; én vagyok én, ez nagyobb igazság, mint az, hogy vannak nappalok, éjszakák, én vagyok önmagam, aki azt mond, amit tesz, és azt tesz, amit mond; az igazságot hajszolom, olyannyira, hogy még a konnektorba is képes vagyok utána mászni, azt az igazságot keresem, amely az enyém, talán némileg habókosabb mások igazságánál, én mégis úgy ragaszkodom hozzá, mint a bőrömhöz, csupán meg akarom mutatni a teljességhez vezető utat, hátha más is kedvet kap ahhoz, hogy feltérképezze otthonát, ahol egy életet élt már le… Két évtized igen eseménydús lehet, találkozhat az ember régen eltávozott emberekkel, akiket újra felismerhetünk az utcán, vagy éppen mámoros bulikon koccinthatunk olyan társakkal, akikkel valamikor együtt harcoltunk az élet nagy csatáiban, igazi bajtársakként, vállvetve néztünk farkasszemet sárkányokkal és boszorkányokkal, mégis olyan gyorsan képes elszállni húsz esztendő, mintha húsz nap lenne, mintha az Idő sólyomszárnyakat nyert volna a Létezéstől, minden olyan gyorsan múlik, egyesek jönnek, mások mennek, de az albérlet marad, ahol jó lekopogni azokat az én szövegeimet, amely szövegektől nem érzem magam annyira egyedül, legalább a gyermekeim velem vannak, a kopott szalaggal ledarált mondatok a megsárgult lapokon… csak a nyugalmat várom a hideg éjszakában, már nem is fázom, melegítenek a jövőképeim, azok a drága előrevetített fotóim, ahol a fényekben fürdő emberek nevetnek…

   Az, hogy én élek, hogy van levegő a tüdőmben, egészen boldogsággal tölt el, a gondolataim óceánjából kihalászott aranyhalak ígérnek néhány finom falatot, azonban néha meg kell varrnom kiszakadt hálóimat, s mint a Bibliai Péter, egyszer elhagyom hajómat és szakmámat Jézusért… Jelenleg fekszem a földön, néha felülök, nehogy rám törjön a hányinger, néha egészen szédül velem a szobácskám, szegény barátom ez az otthon, ahol nem mindig érzem egészen otthon magam, mintha egy betolakodó lennék, aki elfoglalta egy másik bolond lakását.

   Isten igazából lecsúszott alaknak lenni nem is olyan rossz, mindig szerettem azokat az embereket, akik máról holnapra élnek, aprópénzük folyton csörög a zsebükben, utolsó forintjaikból fröccsöt isznak füstös kocsmákban; azokat az alakokat bírtam életem során, akiknek a becsületükön kívül nem maradt semmi vagyonuk, de az jobban dagasztja a zsebüket, mint amennyire a vaskos bankjegyek képesek, minden erényük a részegségük, a barátok szeretete, nekik azok is barátok, akik csak úgy melléjük huppannak a kocsmában, ezek az emberek bárkivel képesek inni, és néhány pohárkáért órákon át mesélnek a katonaságról, férfierényekről, labdarúgásról, nőkről… A részegség remek állapot, csak a másnaposságot utálom, a fej- és gyomorfájást elcserélném egy újabb mámoros éjszakára, az egész napos fetrengés, a korhely lézengés nem a legjobb módja az életnek, a naphosszat elfogyasztott forró húslevesek csupán enyhítik a fájdalmat, de nem szüntetik meg. Mindig is szerettem a nemtörődöm embereket, elnéztem lassú ballagásukat e nagyvilágban, külön élvezetet jelentett számomra, hogy nézhetem ezeket az alakokat, egy levegőt szívhatok velük, egy fajta sört iszogathatok velük az italmérésekben, sőt, némely esetekben még az élményeink is azonosak voltak, mert én azt hittem, hogy ami már velem megtörtént, az nem történhetett meg mással, de amikor előadták ugyanazt a históriát, hirtelen úgy éreztem, mi emberek, egyek vagyunk, bárki bármit is mondjon; aztán csak hallgattam a végenincs sztorikat, rágyújtottam egy cigarettára, akkor még lehetett dohányozni a kocsmákban, hörpöltem egyet a habzó teámból, és oly könnyedén magamévá tettem a történéseket, mintha velem történtek volna meg, ahogy aztán minden rendre megesett velem, ha akartam, ha nem…

   Végeredményben végtelenül szeretem az én kis albérletemet, a testemet, itt már átvészeltem néhány világháborúnak is tetsző drámát, fogadtam itt nagyköveteket nők személyében, akik Buja ország diplomatái voltak, aktatáskájukban nem hordtak egyebet, csak óvszert és síkosítót; jöttek hozzám barátok, piros bort hoztak messzi városokból, vagy éppen finn vodkát töltögettek a számba, jó ételek is kerültek olyankor az asztalokra; egyszóval: éltem… Sokszor minden gondomat az okozta, hogy van-e elég dohányom, amivel megtömhetem a pipámat, ugyanis nagyon szeretek lámpafénynél olvasgatni, közben néhányat szippantani az én egyenes szárú pipáimból; a jó verseket önkéntelenül fellapozom Ady Endre összesében, de olykor Tóth Árpád szomorú elégiához van gusztusom, és mint az ínyenc az étteremben, csipegetek a tálcáról mindenféle földi jót – ezzel próbálom elhessegetni démonaimat. Albérletemben ezernyi felolvasóestet tartottam, mély, búgó hangon adtam elő Ady verseit a falnak, esetleg az íróasztalomnak, aztán néha a saját költeményeimet is felolvastam, hátha megtapsol a tapéta a falon, de én, kérem szépen, nem vagyok költő, csak író vagyok, aki novellákat és regényeket szül a négy fal között, miközben fejében kongat a gondolat, hogy el kéne sétálnom az én kis kocsmámba, mivel kifogytam a munícióból, hátha az öregek szolgálnak nekem némi csemegével, amivel megfűszerezhetem a sörömet, vagy éppen azokat az én szövegeimet, gyermekeimet…

   Volt nekem párom is! Nehogy azt higgye bárki, hogy gyűlölöm a társaságot, az embereket, fogtam én vidámmosolyú kisasszonyok kezeit, tapogattam már ezernyi domborulatot azokon a bőrből varrt térképeken, de mindegyik nő siránkozott iszákosságomon, eltemettek, pedig én nagyon is éltem, és nem vigasztalt az sem, hogy akinek halálhírét keltik, sokáig él, amíg én élek, ne tegyenek a sírba, mert amíg nevetek, és ragyog a szememben az a kicsike fény, addig bármikor fel tudom térképezni albérletem minden szegletét, ahol leéltem immár két évtizedet, nem nagy kunszt, drága barátaim, némi kitartás és bátorság szükségeltetik hozzá, no meg életösztön, amellyel virgonc módon megszülettem a rendszerváltásnak csúfolt esztendőben. Az, hogy nem lettem nagy munkás, vagy parasztember, nem jelent semmit, engem nem hoz lázba a napi robot, a két kézzel megkeresett pénz nekem ugyanannyit jelent, mint a lottó ötös, én csak a nappalok változásait szeretem nézni, figyelni, meg az évszakok büszke váltakozásait, a mosolygó nőket a napfényben fürdő utcákon, a gyermekeket a játszótereken, és a hófehér papírlapot is szeretem, pedig oly sokszor meggyötört már, mivel az az átok kívánta a betűket, nekem meg egy sem jutott eszembe; naphosszat üldögélnék az én albérletemben, hogy kiokádjam magamból az élményektől felgyülemlett gondolataimat, érzéseimet, kopogna az öreg masina, a lapokat szétdobálnám, ahogy kitépem az írógépből: ezt már szívesen csinálnám.

   Jó egy évvel ezelőtt kezembe akadt Updike Nyúlcipő című regénye, na, az aztán regény a javából, ami nincs benne a kötetben, az nem is létezik, és az egésznek olyan életszaga van, hogy az ember képes belebújni a könyvbe; aztán ott vannak a többi részek, a Nyúlketrec, Nyúlháj, Nyúlszív, Nyúlfark… micsoda író volt a jó öreg Updike! Olyan könyvet kéne írni, mint a Nyúlcipő, ha egyszer sikerül, lehetséges, hogy abba is hagyom az irodalom vizeire tett hajóutamat, mert akkor már mindent megcselekedtem, amit megígértem Irodalom nevű kedvesemnek, mert bár én nem igazán szoktam ígérni semmit, de ez a bestia gyakran kihúzza belőlem az adott szó bilincsét, úgyhogy gyűjtöm az élményeket, nyitott szemmel járok a világban, vizsgálódok, figyelek, akár egy jó kopó, közben krimiket írok, mert nekem a krimi az irodalom csúcsa, legyen akármilyen ponyva, máskor színdarabok felé kirándulok, táskámban néhány szál szárazkolbásszal, és boldog vagyok, és béke vesz körül, mert írjak bármit, éljek bárhol, az én albérletem mindig elkísér, akár a hűséges eb, folyton ott csücsül a vállamon, vagy éppen bensőmben kavarog, mint a jó pipafüst, és valahányszor elvétem az utat, híven hirdeti nekem a dőreségeimből kiszakadt váladékokat, olyankor még a vétkeim miatt bekövetkezett nyögéseket is hallom, na azokat nem kívánom senkinek… És csodálhatom az életet, a jelent vagy a múltat, az ismeretlent várhatom ölbe tett kézzel, és szerethetem a nagy írókat: Hrabaltól egészen Hugoig,  a legfontosabb az, hogy van egy jó albérletem, szakadtsága ellenére is remekül fest, nap mint nap hódolhatok a szerelem oltárán: ez több, mint maga az Élet…