A veszteség

   Az íróasztal mögött ülve még mindig körmölt. Rengeteg papír volt szétterítve a stílusos, antik íróasztalon; mappák egymásra halmozva az egyik oldalon, üres, hófehér tiszta papírlapok a másikon. Szüntelenül írt, megállás nélkül, immár ötödik órája. Az íróasztal egyik sarkán néhány levél feküdt kusza összevisszaságban, néha kinyitott egyet.

   A harmadik levelet már egyenesen a padlóra dobta, anélkül, hogy végigolvasta volna. Az egyikre válaszolt, hosszú, terjedelmes levelet írva, gondosan megcímezve. A keze ügyében ott hevert egy vaskos telefonkönyv, belelapozott, hogy kikeresse a címet.

   A férfi mormogott írás közben; érthetetlen szavakat morzsolt szét a fogai között. Szemöldökeit összehúzta, mintegy az összpontosítás jeleként. Reggel óta dolgozott a szerződések átírásán, a könyvelések ellenőrzésén, csupán az volt a legidegesítőbb, hogy mindehhez nem értett. Amióta teljes revízió alá vonták a vállalatot, azóta egy perc nyugta sem volt, el kellett tüntetnie a nyomokat, főleg az adócsalással kapcsolatos machinációkat.

   Idegessége már ébredés után rászállt, és addig szorongatta, amíg már a keze is remegni kezdett. Tíz órakor már konyakot kellett innia, vagy ha nem volt gusztusa rá, akkor vodkát rendelt a kocsmában. Néha legyűrt egy-egy szendvicset, ennek eredményeképpen két hét alatt nyolc kilót fogyott. Régi nagyszerű étvágya egy csapásra elszállt, ma már csak árnyéka volt önmagának.

   - Katika, jöjjön be egy percre! – kiáltott ki.

   Az idős, terebélyes Katika belépett az irodába. Lassú léptekkel közelített az ajtótól.

   - Tessék, Kovács úr…

   - A könyvelő telefonált már?

   - Éppen fél órája kérdezte ezt, uram, de azóta sem jelentkezett…

   - Mi az isten van azzal a gazemberrel? – kiáltott fel Kovács. – Tönkre megyek éppen, ez meg bujkál! Ha megtalálom, összetöröm a csontjait!

   Katika kisomfordált a helyiségből.

   Kovács azonnal visszatért az íráshoz. Lázas igyekezetében kiütközött homlokán néhány izzadságcsepp, szemeiben aprócska tűz lobogott. A régi lustaság, a kényelmes székben való fetrengés semmivé lett, maradt a munka, amelyet közel húsz éven át eltolt magától. Szenvedett ettől, legszívesebben leengedett volna egy felest a torkán, de lehet, hogy kettő is lement volna.

   Utolsó találkozására gondolt a könyvelővel. Egy kocsmai asztalnál ültek, előttük megszaporodtak a fröccsös poharak, a cigarettafüst fojtóvá vált körülöttük. Sokáig beszélgettek, fojtottan, halkan, nehogy meghallják őket.

   - Mondtam neked, hogy tökéletes papírokat csinálj! – mondta Kovács. – El kell tüntetni a nyomokat, minden papírt meg kell semmisíteni, vagy át kell írni a könyveket!

   - Nem olyan egyszerű az, Tamás! – A könyvelő beleszívott a cigarettába. – A revizorok megszállták az irodámat, és amit értek, el is vittek… Szerencsére nem tartottam az irodában a legfontosabb iratokat… Bejöttek, aztán összeszedték a teljes dokumentációt, minden egyes ügyfelem dossziéját elvitték…

   - És most mi lesz?

   - Egyelőre égesd el az irodádban lévő iratokat, nem számít, milyen ügyekről szólnak. Aztán a gyógyfürdő szerződéseit át kell írni, legjobb, ha nekiállsz már holnap!

   - Én írjam át? – Kovács elhűlt. – Nem értek én hozzá!

   - Most beletanulsz! Ha segítségre van szükséged, a napokban felhívlak, aztán majd felmegyek hozzád!

   Ez a beszélgetés három nappal ezelőtt zajlott le, a könyvelő azóta nem jelentkezett. Őrjítő volt minden, a telefon csengetése, a titkárnő járkálása, de még a papírlapok zizegése is. A levelek semmi jót nem ígértek, csupa lemondó levelek voltak azok, sűrű sajnálatközlések, hogy elállnak a szerződéstől.

   Valamikor fél évvel ezelőtt kezdődtek a bajok. Kovács építőipari cége elesett egy pályázattól, aztán egy másiktól. Az elsikkasztott pénzek miatt nem maradt egy forint sem a vállalat kasszájában, úgyhogy nem tudta fizetni az embereit. Később sikerült megnyerni egy lakóház építését, csakhogy a befolyt pénzt nem tudták megfelelően kezelni, a részletekben érkező összegek elfolytak. A revízió éppen az utolsó felvonás volt, egy csapásra inogni kezdett a gondosan, aprólékos munkával felépített vállalat.

   Visszagondolt régi önmagára, amikor naponta tíz-tizenkét órát kellett dolgoznia, hogy meg tudjon élni. Kényelmes ember volt, szerette az életet, ahhoz pedig sok pénz kellett, a kellő összeget pedig csak sok munkával tudta előteremteni. Két-három állása is volt egyszerre; akkoriban alig gondolt az alvásra. Falazott, vakolt, kisteherautóval építőanyagért járt az egész országban. Mozgalmas évek voltak azok, évente két házat is felépítettek azzal a brigáddal; összeszokott, jól működő munkaközösség volt az.

   Reggel öt órakor kelt, mert hétkor már a fővárosban indult a műszak; falazott, betonozott, tízesével vakolta a négyzetmétereket, és ha úgy adódott, még tetőt is ácsolt. A szakmát úgy-ahogy kitanulta, inkább önerőből, mint az iskolából; szépen lassan küzdve előre magát, s ebben a küzdelemben bizony nem egyszer aljas módon félreállított embereket. Délután ötig az építkezésen volt, aztán még lebonyolított néhány fuvart, amelyet feketén vállalt be, hogy némi többletpénzhez jusson. Általában nyolc óra környékén ért haza, néha kilenckor. Akkoriban nem ismerte a fáradtság fogalmát, leginkább a tenni akarás, az ifjúság hajtóereje vitte előre.

   Huszonkilenc éves korára elérte, hogy négy embert tudott foglalkoztatni, ő maga vitte az embereket az építkezésekre. Akkoriban már nem dolgozott, napközben cementért, tégláért járt, intézte az éppen elinduló cég ügyeit. Keményen bánt az embereivel, ha otthagyták, másnap felvett másokat, különösképpen nem törődött senkivel. Néhány év alatt teljesen elfelejtette, hogy ő maga honnan indult…

   Tulajdonképpen nem volt semmije, mikor kiszabadult az iskolából. Néhány szerszámon kívül nem rendelkezett semmivel, a szüleinél lakott, akik meglehetősen öregek voltak már, volt egy viszonylag jó állása, ahol kitanulta a szakmát, egyébként nem tudott felmutatni igazán semmit. Igyekezett helyezkedni, ügyeskedni, kitúrt néhány embert a munkahelyéről, hogy előrébb jusson, mígnem aztán bő négy év alatt sikerült eljutnia egyik pontból a másikba. Mindig új és új célokat tűzött ki maga elé, haladt előre, céltudatosan és könyörtelenül, ahogy az üzlet megkívánta. Viszonylag hamar beindult a vállalkozása, két esztendő alatt megduplázta az emberei számát, újabb két év alatt pedig már ötvenen dolgoztak a hatalmas lakóparkokban, amelyeket az ő vállalata épített.

   Negyvenesztendős korára mindent elért, amit ember csak kívánhatott: milliárdos költségvetésű épületeket építhetett, rendkívül gazdag emberek keresték meg árajánlatok miatt, és számos ismert emberrel tartott fenn kapcsolatot. Nyaranta kétszer, néha háromszor járt nyaralni; külföldre leginkább, mivel egy bizonyos miliőben már szűknek érezte Magyarországot.

   Ahogy emelkedett egyre feljebb, aztán még feljebb, úgy jelentek meg az ügyeskedő, sötét alakok, akik aztán belerángatták mindenféle kétes üzletekbe. Kovács pedig belement, szinte gondolkodás nélkül. Sokat nyert azokon az üzleteken, hirtelen megduplázta a vagyonát, alig másfél év alatt. A megrendelések néha már az állam felől érkeztek, ahol aztán bele is esett egy nagy veszteségbe: az állam visszatartotta az építkezés teljes összegének harminc százalékát, amelyet sohasem fizetett ki. Ez az összeg Kovácsot nem rázta meg különösebben, de a vállalat védőburkán megjelentek az első hajszálrepedések, ahol beáramolhatott a mocsok.

   Az íróasztalnál ülve gondolta végig mindezt. Végignézett az elmúlt néhány év dokumentációján, és csak mérhetetlen zűrzavart látott. Ő üzletembernek született, nem adminisztrátornak; ő sosem végzett papírmunkát, talán egyszer-egyszer, amikor még elindult a szakmában.

   Letette a tollat. Hátradőlt a székében, egy-két percre lehunyta a szemét.

   Azok a sötét alakok tőzsdére vitték a pénzét, aztán befektették kétes üzletekbe; egyesek italt csempésztek egyik országból a másikba. Egyes ügyletek után súlyos milliókat raktak le elé az asztalra, de megesett olyan is, hogy a férfiú sajnálkozó mosollyal közölte, a tervük összeomlott. Végeredményben gyarapodott, vastagodott a pénztárcája, és ez volt a lényeg; Kovács olyan ember volt, akinek az Isten pénze nem volt elég…

   Jöttek barátok, ismerősök, kölcsönadott nekik, néhányan nem adták meg a kölcsönt, mások csak nagy nehezen tudták kisajtolni magukból a pénzt. Egyik-másik barátját elvitte a világ különböző pontjaira, csupa nagyvárosban jártak, átrepültek az Egyesült Államokba, vagy éppen Ausztráliába; mindenhol folytak a jobbnál jobb italok, nagy vacsorákon vettek részt, és mindenhol élvezték a válogatott nők társaságát.

   - Bassza meg! – mormogta Kovács.

   Ennyi telt tőle, az emlékek ezt hozták ki belőle. Dühös volt mindenkire, még olyanokban is rosszat látott, akik alapvetően rokonszenvvel fordultak felé. Voltak napjai, amikor legszívesebben megütött volna valakit, de csak egy-egy tárgyat vágott a földhöz. A feleségével régebben megromlott már a kapcsolata; a rengeteg nőzés megtette a hatását; mostanában képesek voltak három-négy órát is üvöltözni egymással, a válásra azonban egyikük sem gondolt egy percre sem.

   Néha az ember képes megszilárdulni egy kapcsolatban, hogy onnan aztán a megszokás segítségével sohase távozzon, bármilyen rossz legyen is az egész.

   Jöttek a barátok szép számmal, olyan figurák is, akiket azelőtt sohasem ismert, barátként mutatkoztak be, és alig egy hónap alatt megszabadították néhány milliócskától. Később ezeknek a dupláját, tripláját szerezte vissza, sosem volt semmi gondja a pénzzel. Eltelt vagy húsz év dübörgő gazdagságban, mikor semmi nem számított, az ember utazgatott, reggeltől estig rótta a nagyvárost, Magyarország tájait, néha leruccant a Balatonra három hétre, és nem számított semmi, az sem, ha meglopták nagyobb összegekkel.

   - Bassza meg! – üvöltött Kovács rákvörös fejjel.

   Leginkább saját könnyelműsége bántotta. Szenvedett attól, hogy felületesen, könnyedén lavírozott az adó kiskapui között, még arra sem vette a fáradtságot, hogy rendezze a könyvelést, az adóbefizetéseket. Egyszer felvételt akart nála nyerni egy bukott adótanácsadó, de hiúságból nem vette fel, pedig ma mindent elrendezhetne ez az alak…

   Hány éve is ennek…? Mikor jelentkezett az a fazon? Nem tudott választ adni magának, de lehetett már négy-öt éve, talán még régebben is… Miért kellett elhajtania?

   Mind a két öklével egyszerre ütötte a fejét, egészen addig, amíg már fájni kezdett a bőre, és belül a feje is. Gyötörte magát a saját dőreségeiért, azokért a dolgokért, amelyek felett ostobán átsiklott. Most aztán késő bármit is tenni, majdnem elvesztett minden! Maholnap bejelentik a csődöt… de talán a bankban még van némi pénze…

   - Katika! – üvöltött Kovács.

   A titkárnő belépett, majd egészen az íróasztalhoz jött.

   - Kerítse elő nekem a bankunk telefonszámát… Legyen olyan jó, hívja fel őket, aztán kapcsoljon engem!

   Nem voltak egészen világosak a gondolatai. Egyszerre akart mindenbe belefogni, s ettől dühössé vált.

   Maga elé vett egy ív papírt, tollat.

   - Kovács úr! A bank alkalmazottja van a vonalban…

   - Halló… Itt Kovács! Kivel beszélek?

   - Szabó Máté vagyok, a bank aligazgatója.

   - Remek! Szeretném tudni, hogy önöknél mennyi pénze van a cégemnek? Akár befektetés, akár megtakarítás…

   - Uram, egy pillanat! – szólt közbe az aligazgató. – Önnek nincs egy árva fillérje sem nálunk!

   Kovács dühében az asztalára csapott.

   - Hogy lehetséges mindez?

   - Az adóhatóság mindent lefoglalt, ami pénzt itt talált nálunk. Az ön személyes számlája is zár alá került, egyelőre egyetlen forinthoz sem nyúlhat hozzá.

   - Megőrülök! Mikor akartak nekem erről szólni?

   - Legjobb tudomásom szerint ma adtuk postára az értesítőlevelet, valamint a kimutatásokat, amelyekben részletesen fel van tüntetve minden.

   Kovácsnak meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. Egy pillanatra szédülni kezdett, úgy érezte, forog vele a világ. Gondolatai sokkal előrébb jártak, ezért nem tudta, mit is kéne mondania.

   - De… kérem… egy nagyobb vagyon van önöknél letétben… Nem férhetek hozzá egyetlen forinthoz sem?

   - Nagyon sajnálom, ez a helyzet.

   - Maga csak ne sajnálja! Hogy hagyhatta, hogy az adóhatóság mindenre rátegye a kezét?! Maga gazember!

   - Sajnálom, Kovács úr, de az adóhatóság sokkal nagyobb úr, mint mi, neki több szava van ebben az ügyben…

   - Azért a pénzért én megdolgoztam, egy élet munkája van benne!

   - Nagyon sajnálom, ismétlem magamat! Viszonthallásra!

   Letette a kagylót.

   Kovács az asztallapot ütötte a kezében tartott kagylóval, egészen addig, míg a bakelit teljesen szét nem tört. Szemei vérben forogtak, alig kapott levegőt. Ez a telefon úgy felzaklatta, hogy súlyosnak érezte a mellkasát, és látni vélte a fejére omló sziklafalat.

   Nem tudott hova nyúlni. Kezének remegése nem akart megszűnni, a gondolatok pedig csapongóvá váltak. Újra kellett kezdenie a gondolkodást. Elölről mindent, módszeresen, egészen a legapróbb részletekig.

   Valahol már a legelején el kellett rontania valamit, ha ez az egész rendszer, amelyet kialakított maga körül, teljességében összedőlt. A legtöbb pénzét bankba rakta, de maradt még némi tőke a garázs alatti pincében, amit a falba rejtett. Tulajdonképpen senki sem tudott arról a titkos rejtekhelyről, vagy tíz évvel ezelőtt ő maga vájta ki azt a kis odút, és aztán ő is falazta be. Két-három millió forint lehet ott…

   De nem jó úton járt! Valamiért tönkrement, vagy legalábbis elvesztette a vagyona és a hatalma jelentős részét. A könyvelők tehetnek mindenről, nekik kellett volna hamisítani a könyvelést, kozmetikázni a számokat… Az istenit, valaki hatalmasat hibázott, ebbe pedig bele fog betegedni!

   Kovács a hatalmas ablakhoz lépett, kinézett a lent elterülő vidékre. Fél Budapestet láthatta az irodája ablakából, egykor ebbe a panorámába szerelmesedett bele. Tetszett neki a gesztenyefák kuszasága, a sok lépcsőzetesen felépült házacska, valamint a lent elterülő tömbházak sík vidéke. A Duna szalagja ezüstösen tekergett ott alant, csak itt-ott megcsillantva néhány részletet magából.

   A vastag ablaküvegre vágott ököllel.

   Nem jó, megint elkalandoznak a gondolatai. Hol hibázott, kit kell agyonverni? Gondolatai fonalán végighaladva olyan természetes módon fedezte fel magában az évek óta lappangó agresszivitást, hogy maga is megdöbbent. Valakit meg akart ütni, de senki se került a keze ügyébe. Újfent lesújtott az ablaküvegre, de az még csak meg sem rezgett.

   - A kurva anyját ennek a világnak!

   Valósággal kiszakadt belőle ez a vád. Nevetségesnek, megvetendőnek érezte magát, egy tehetetlen tömeg volt, amely megindult a lejtőn, és folyamatosan gyorsul. Szemét világot élünk, ahogy mostanában hangzatos ez a kifejezés; öregek és fiatalok mondják egymásnak nap mint nap, mégsem jutnak előrébb. Persze hogy nem; senki sem gondolkodik.

   Kovács gúnyos mosollyal nézett a fővárosra. Arra a városra, amelyet nemrég még olyan forrón, olyan szenvedéllyel szeretett, most megvetette. Legszívesebben kiköpött volna az ablakon. Ez a város tette tönkre, meg a benne lakó svindlerek, politikusok és üzletemberek, akik gyilkossággal és hamis pénzekkel üzletelnek. Manapság seftnek hívják ezt a nagyokosok… Seft…

   - Rohadt, szemét népség! – Ismét rávágott az üvegre.

   Mindenki meglopja a másikat, és minél magasabbra tudsz hágni a szamárlétrán, annál mélyebbre markolhatsz a bőségtálban. Mindenki hazudik, lop; az ember ott vágja át a társát, ahol csak tudja. Ő is hány céget, kisvállalkozót hazavágott már, te jó Isten! Vagy ötvenet, csak az elmúlt tíz évben! Jöttek a szerencsétlenek, könyörögtek a pénzükért, ő meg azt hazudta, hogy nem fizették ki. Pedig az átutalás már régen megtörtént, csak nem akart kiadni néhány milliót.

   Lehetséges, hogy nem kellett volna átverni a becsületes munkásokat? Baromság, minden baromság…

   Kovács a nyilvánvaló igazsággal próbált megküzdeni, azzal az igazsággal, amely az isteni valóságból táplálkozott, és amely olyan biztos ponton állt, mint a hegyen a Budai vár. Talán minden visszaüt egyszer, lehetséges, hogy fájóbban is, mint ahogy mi ütöttünk egykor. Előbb-utóbb mindenki megkapja, ami jár, mégpedig hiánytalanul; ezt felismerni nem kis dolog…

   Amikor tanulta a kőműves szakmát, az jelentette a legnagyobb dolgot, ha tisztességes fizetést sikerült kiharcolnia. Inasként elég jó pénzt alkudott ki magának, miközben más tanulók jelképes ösztöndíjakért dolgoztak minden egyes nap. Az első évben csak maltert kevert, téglát pakolt a kőművesek keze alá, takarított nap végén, a sittet vödörben hordta a konténerbe. Utálta az egészet, de, ahogy mondták neki többször, meg kell ismernie a munka alapjait. Ezt közel egy évig csinálta, majd rábíztak kisebb szakmunkákat: vakolatot javított, rövid válaszfalakat rakhatott, és beállhatott a szakemberek közé zsaluzni, akik hosszú, széles fémzsalukkal dolgoztak. Teltek a hónapok, egyre inkább önállóvá vált, mígnem rajzról is nézhette a falak helyét, és mellé rendeltek két-három segédmunkást is.

   Azokban az években teljesnek érezte az életét. Szórakozni alig járt el, különleges szenvedélyei nem voltak, nem ivott, csak dohányzott. Reggelente ott fagyoskodott a bolt előtt, ahol felvették a melósok a buszra, és már reggel hétkor kezdődött a műszak. Egyes napokon nagyon szerette azt, amit éppen csinált, más napokon nyűg volt még egy-egy megmozdulás is.

   A szakmunkás vizsgán nem remekelt valami fényesen, mégis négyest kapott, amely elég jó osztályzatnak számított; szépen kivakolt egy spalettát, burkolt az iskola fürdőjében, az állványzat is stabilra sikeredett, amit össze kellett raknia. Attól kezdve nem volt békesség az életében, azon a nyáron nekilátott, hogy elinduljon az életben, kiépítse későbbi hatalmának alapjait. Munkákat vállalt a lakóhelye környékén, reggel hatkor úton volt, nyáron akár előbb is, hogy aztán nyolckor, vagy később érjen haza. Dolgozott, embereket foglalkoztatott, először csak két embert, aztán hármat, végül öt emberrel járta a környező településeket.

   Kíméletlenül félresöpörte a konkurenciát az útból, nem riadt vissza a testi erőszaktól sem; képes volt a kocsmában megütni egy másik brigád vezetőjét. Hírhedtté vált, kezdték megbecsülni, ám ennek a megbecsülésnek az alapja a félelem volt. Nagy testi erejét kihasználva, számos házat épített, sok embert megvert, megfenyegetett, és gyarapodott.

   Harminc éves már elmúlt, amikor önállóvá vált. Többé nem kellett dolgoznia, járt-kelt a világban, utazgatott messzi tájakra, akár Ausztráliába is. A cége olyan mértékben nőtt évről évre, hogy alig bírta nyomon követni. A hiba már itt meglátszott: azokban az években kezdte elveszíteni az irányítást…

   Ő volt még mindig a feje a vállalatnak, az ő szava döntött, mégis meg kellett hajolnia egy-egy tanácsadó, befektető akarata előtt. Kezdték átverni az emberek, némely munka buktatókkal járt, valahol csupán az összeg felét fizették ki. Ezért gondolta azt, hogy befektet pénzt mindenféle illegális üzletbe, csempészekkel üzletelt, fantomcégeket hozott létre, alapítványokat támogatott, hogy tisztára tudja mosni a pénzeket.

   Ahogy gyarapodott a bankszámlája, úgy költötte is a forintokat. Házat építtetett magának, aztán egy elegáns irodaházat, ahol külföldi üzletembereket is fogadott, s azok le voltak nyűgözve. Nem egy pályázatot éppen azáltal nyert meg, mert rendkívül tetszetős irodát mutatott a magas rangú befektetőknek. Mondhatnánk azt is, minden klappolt, szaladt a szekér, tulajdonképpen semmi gondja nem volt. Hetente sikerült szert tennie új barátokra, akik néhány hónap múlva odébbálltak, de itt hagytak valamit: egy tanácsot, néhány címet, amelyet érdemes volt felkeresni…

   Rendben, eddig megvolnánk… Beindult az üzlet, kerestem egy szakajtóra való pénzt, utazgattam, élveztem az életet… Kovács gondolatai egy lineáris vonalon haladtak, A pontból kiindulva, megpróbált eljutni B-be. Időben gyorsan áthaladt az éveken, különösen az indulás évein. Küzdelmes időszak volt, de nem bánt meg semmit, monopolhelyzetbe juttatta magát néhány esztendő alatt. Minden egyes munkáért meg kellett küzdenie azokban az években, ha kellett erőszakkal, de ha úgy hozta az élet, akkor fortéllyal. Hányszor hányódott álmatlanul az ágyban, mert a következő lépésen járt az agya!

   Viszonylag gyorsan, fokozatosan lett egyre gazdagabb, hogy a végére dúsgazdaggá váljon, akinek hangosan köszönnek politikusok, bankárok, tőzsdén mozgó emberek. Egy-egy ismerőse milliókat hozott neki alig néhány nap alatt, és ezért semmit nem kellett tennie.

   Várjunk csak… Igen… Körülbelül kilenc évvel ezelőtt, bejelentkezett nála az a férfi, hogy is hívták… Takács, vagy Bakács… No, mindegy! Bejelentkezett, hogy szeretne vele beszélni. És ő fogadta is, valahonnan ismerős volt a manus. Jó magas férfi volt, az előkelőség csak úgy sugárzott róla. A jobb szeme alatt egy alig szembetűnő sebhely volt, amelyet erősen kellett figyelni, hogy az ember észrevegye, de ha egyszer észrevette, ott ragadt a tekintete. Ez a Takács, vagy Bakács, jó fél órán keresztül beszélt, előadta a történetét, hogy egy esztendő alatt tönkrement, és szüksége lenne egy, vagy akár kétmillió forintra, hogy újra rendbe szedje magát. Tiszta sor volt az egész, gyorssegélyre volt szüksége. Egykoron ez a férfi a tőzsdén ügyködött, remek érzéke volt a pénzhez, a különböző üzletekhez; ha jól emlékszik, még neki is hozott némi pénzt a ténykedése…

   Egy szó, mint száz, Kovács kidobta ezt a pénzügyi emberkét, csak azért, mert éppen nem volt jó kedve. Kidobta, és felszólította, hogy többet ne is kerüljön az irodája felé. Aljas húzás volt, nem kérdés, mégis megtette. Takács, lehetséges, hogy Bakács, nem szólt semmit, furcsán mosolygott, távozott. Eltelt néhány év, és hallotta, hogy ez a pali újra felkerült a csúcsra, mindenféle spekulációkból óriási vagyont gyűjtött össze. Kapcsolatai megkérdőjelezhetetlenül tornyosultak fölé, nagy emberek kérték ki naponta a tanácsát.

   Talán éppen ő nyomorgatta meg a cégét! Az a kölcsön sokat segített volna, és a bosszú vadul csapódott le a magasságból. Segíteni kellett volna rajta… Vagy, ha nem, akkor szépen is el lehetett volna utasítani… Minden túlságosan egyszerűnek tűnt, mintha mindig is ezt a választ kereste volna.

   Annak a férfinak meg voltak az eszközei, hogy egy nagyarányú támadást bevigyen az ellenfelének. Lehetséges, hogy az adóhatóságnál is vannak barátai; ki tudja, előfordulhat, hogy együtt jár nyaralni az adóhivatal vezérigazgatójával...

   Ő is együtt járt külföldre számos komoly beosztású emberrel, ismert minisztereket, államtitkárokat, még egy-egy bank vezetőjével is jó viszonyt ápolt. A miniszterelnökkel egyszer együtt tanácskozott egy külföldi úton, csak az a baj, hogy azóta kormányváltás történt, és a mostani miniszterelnök holdudvara éppen nem a kedvence.

   Rávágott az asztal lapjára, mert rá kellett vágnia… Dühös volt, természetesen magára, mivel nem vette időben számításba az események alakulását, most pedig már késő volt, hogy bármin is változtasson. Elmúltak a vérbő lehetőségek, azok a napok elmentek, amikor néhány telefon után különrepülőt biztosítottak neki, vagy megkapta kedvezményesen a legújabb Audit. Külföldi útjain mindig intéztek neki mesés lakosztályokat, a luxusszálloda tetején.

   - A kurva életbe! – ordította Kovács. – Megőrülök!     

   A világ valóban rengett a lába alatt, közben meg, mintha rá akarna szakadni az égbolt. Kimerültnek és üresnek érezte magát, afféle kifacsart citromhoz hasonlította volna magát, akiben alig maradt élet. Kezei remegésén nem tudott enyhíteni, a tollal már nem tudott írni, csak krikszkrakszok sikerültek.

   A felesége alakja úszott elé a semmiből. Szegény asszony mennyit szenvedhetett, hányszor sírhatott álmatlan éjszakákon. Sosem volt szép nő, már fiatalon sem volt az: vékony volt, szinte pálcika, nem volt semmi melle, feneke… De azért szerette, és elvette feleségül, nem sokkal azután, hogy beindította a vállalkozását. Az asszony egy évvel volt fiatalabb nála, és rendkívüli intelligenciával rendelkezett, egyetemet végzett, matematikus lett. Mindig is csodálta a feleségét, akinek törékeny testében mintha gigantikus erő lakozna. Képes volt napokon keresztül egy problémára fókuszálni, hogy a végén diadalt aratva felemelhesse a fejét.

   Kovács emlékezett rá, amikor a felesége először csalta meg őt, nagyon megütközött. Természetesen ő gyakran eljárt mindenfelé, táncosnőkkel mulatozott, nyilvánosházakban töltötte az éjszakát, de arra álmában sem gondolt, hogy a felesége félrelép. Amikor megtörtént, legalább megnyugodhatott, mert így legálisan járhatott el a nők esetében.

   Nem is érdemes folytatni az egészet… Hiábavaló próbálkozás ez a számfejtés, az ember elbaltázott rengeteg lépést, most aztán foghatja a fejét. Kovács annyira szerette a pénzt világ életében, hogy nem bírta elviselni a gondolatot: mindene elúszott. Minden véget ért, ezután mehetnek egy panellakásba, ahol az összes melósa lakott, vagy, ha szerencséjük lesz, talán jut nekik egy kis kertes ház. A nagy háznak búcsút kell mondani… vagy nem, azt még nem vitte el a bank! Van még háza, autója, a pincében el van rejtve némi pénz, valahogy majd csak lesz minden!

   Kovács gondolatai között megjelent egy pozitív vonal, amelyet igyekezett mindenhonnan megragadni. Oly híven remélte, olyan vadul kereste a szalmaszálakat, hogy görcsösségében újra nyomást érzett a mellkasában. Mindenképpen írnia kell még, a számadást meg kell csinálni, nincs mese…

   Fáradt volt, megviselt, a szó legszorosabb értelmében. Régen, amikor még fiatal volt, nem érdekelte a fáradtság, nem is igen ismerte ezt a szót, csakhogy néhány évvel ezelőtt ezzel is meg kellett barátkoznia.

   Valamikor két évvel ezelőtt kiverte a víz egy téli napon, aztán később a kezei kezdtek remegni, a térdében hasogatott a fájdalom, és igen kemény fejfájásokkal kereste fel az orvost. Éjszakánként sokszor nem tudott aludni. Képes volt éjjel egykor felkelni, hogy járjon egyet az utcán, vagy az alagsorban üldögélt, és bort ivott egy piszkos pohárból. A séta sokszor megnyugtatta, fejében eloszlott a hasogató érzés, olyankor képes volt elsétálni a benzinkútra, pedig az jó három kilométerre volt a házától. Nyáron délután biciklire pattant, hogy felkarikázzon a hegytetőre, ahonnan be lehetett látni a környék településeit, és ahol órákig el tudott ücsörögni.

   Egyes napokon tökéletes nyugalom költözött az életébe. El sem hagyta néhány napig a házát, a telefont sem vette fel, biciklizett, vagy a kertjében grillezett mindenféle húsokat. Ősszel összegyűjtötte a két nagy diófája leveleit, vagy éppen leverte a fáról a rengeteg diót. Máskor füvet nyírt, gondtalanul tologatta a gépet a gyönyörű zöld gyepen, miközben a felesége a virágágyások között bóklászott. Néha előfordult, hogy megkívánta a feleségét, aki valahogy szépnek tűnt az otthoni ruhájában, amiben kertészkedett; a túlságosan rövid nadrágjában, a kifakult pólóban, amelyet csak úgy a csupasz mellére vett fel. Néhányszor a nedves földön szeretkeztek, Kovács még a föld szagát is érezte.

   Egyébként a feleségével mindig jó volt az ágyban, valahogy az asszony érezte, mikor mit kell tennie. A szájával rendkívül jó dolgokat tudott művelni, és lovaglás közben a csípőjét is úgy tudta mozgatni, mintha valódi lovon ült volna.

   Kovács dühös volt. Miért kell a szexre gondolnia, mikor éppen a fejére akar szakadni az égbolt? Legalább ezerszer megcsalta már a feleségét, mégis olyan forró szenvedéllyel tudott az asszony csúnyaságára gondolni, hogy bármikor hatalmába kerítette a vágy. Már fiatalon, mikor megismerte, akkor úgy gondolta, leigázza ennek a nőnek a csúnyaságát, hétköznapiságát, és ezzel hirtelen széppé is varázsolja, mint a mesékben szokás: a csúfból szépség lesz. És Kovács szépnek is látta a feleségét aztán, kívánatosnak, akivel bármikor ágyba tudott bújni. Aztán viszonylag keveset töltöttek ágyban, mert csinálták a konyhában, a mosókonyhában, a kertben, a garázsban, a szaunában, a medencében… Mindennek valami különös jelentősége volt, mintha ezzel suttyomban meggyalázták volna az ágy szentségét.

   Az első félrelépését nehezen viselte el: átkozódott, szitkozódott, falhoz vágta a konyhában a drága, szépen munkált széket; sosem érezte magát annyira elárulva, annyira meggyötörve, mint akkor. Nem értette magát. Ő már legalább egy tucat nőn túl volt már akkor, az utazások alkalmával felcsípett kisasszonyok rég megvoltak neki a szálloda fényűző szobáiban, mégis nagyon sértette a felesége félrelépése. Egy darabig kereste a férfit, de nem találta meg, amit végül szerencsés dolognak vélt. Eltelt egy hónap, és a felesége újra lefeküdt valakivel, és ami a legszörnyűbb, egykedvűen el tudta mondani az egészet.

   - Nem volt egy nagy szám, drágám – mondta azon a gyenge, mégis kedves hangján. – Az igaz, hogy nagy volt a farka, jóval nagyobb, mint a tied, de valahogy nem tudta használni…

   Kovács vérig volt sértve. Nem csak azért, mert a méreteit emlegette a felesége, hanem mert úgy mondta el ezt az egészet, mintha semmi sem lett volna az egész. Mintha csak elment volna vásárolni, és túlságosan súlyosnak találta volna a sonkát a hentesnél. Az évek hosszú sora alatt rengeteget vitatkoztak, s bár ő nem beszélt a nőügyeiről, az asszony valahonnan mindent tudott, vagy legalábbis majdnem mindent.

   - Tudok a kurváidról, megnyugodhatsz – mondta a felesége, de ezt is nyugodtan, egykedvűen, mintha nem lenne jelentősége. – Azt is tudom, mit szoktál nekik ígérni; mindent tudok…

   Kovács meg nevetett. Sokszor kinevette az asszonyt, pedig nagyon szerette, különösen akkor, amikor a nagy koncentrálásban kipirult egy kissé, vagy amikor az orgazmustól összehúzta a szemöldökét.

   Mindketten félrejártak, majdhogynem rendszeresen, s ehhez szépen lassan hozzászoktak.

   Milyen furcsa, ez is az élet szerves része, a rengeteg félrelépés, a mulatozások és veszekedések; milyen jó volna visszalépni néhány évet az időben, hogy meg lehessen találni a probléma gyökerét. Abban sem volt biztos, hogy lenne-e hozzá ereje, kiirtani a gazt az életéből, megreformálni a viselkedését, a másokhoz való kapcsolatát. Erőt nem igen érzett magában, kifacsartnak, meggyötörtnek érezte mindenét; valahol legbelül fájt valami… Sosem hitte volna, hogy a pénztelenség kétségekbe fogja sodorni. Most pedig mindenféle kapaszkodók után kutat, hogy ne ússzon el a vagyona, az összekapart, részben összeharácsolt vagyon, amelyet nem egyszer aljas eszközökkel szerzett.

   Amikor beindult az üzlet, irodaházat építtetett, felvett igazgatót, gazdasági vezetőt, jogászokat. Az irodájában egykoron harminc ember dolgozott, az építkezéseken pedig legalább százan. Egy-egy ballépésért kirúgott bárkit, különösen a fontosabb pozíciókban lévő emberek közül. Így történt, hogy az egykori igazgató ötvenmilliós hiányt csinált a cégnek egyetlen rossz döntéssel. Kovács kíméletlenül, kegyetlenül elbánt vele: a többi dolgozó előtt üvöltött az igazgatóval, lehordta mindennek, dilettánsnak, semmirekellőnek nevezte. Mindenét ott kellett hagynia, és egyetlen ruhájában menekült a fővárosból Kovács haragja elől.

   Régen volt, Kovács mégis emlékezett mindenre. Olyan élesen rajzolódtak ki előtte az események kontúrjai, mintha éppen ebben a percben élné át az egész hercehurcát. Tulajdonképpen ma már bánta azt a lépését, aljas módon még élvezte is, hogy az alkalmazottja nem találja a helyét, hogy el akar süllyedni a föld alá.

   Túl gyorsan eltelt az idő… Most már látta, hogy minden rendkívül hamar elmúlt; valahonnan visszanézve mindig sokkal elfogultabban tekintünk vissza, mintha bizony gyorsan eltelt volna egy-két évtized, amikor meg szenvedünk a történések viharában, mindig lassúnak érezzük az idő múlását. A szubjektív és az objektív idő összemosódásából aztán nagy zagyvaság került ki, hogy nem lehetett tudni, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, amit csak hiszünk, hogy úgy volt; minden körkörös gondolat visszatért kiindulási pontjába, ezzel is jelképezve, hogy az idő végtelen…

   Kovács előtt az íróasztal volt, mögötte a hatalmas ablak a panorámával. Olyan erővel nehezedtek rá az asztalon fekvő papírlapok, hogy nem volt képes kiegyenesedni ültében. Leginkább a tehetetlenség dühítette… Egyelőre tehetetlenségre kárhoztatták őt a külső tényezők, nem állt módjában visszafordítani a katasztrófává duzzadt folyamatot.

   Percekig nézte a telefont. Erről is eszébe jutott egy emlék, nem túl kedves emlék; amikor még a régi irodájában üldögélt fél napokat is, hogy várja a befektetőket meg az alvállalkozókat. Akkoriban volt egy igen komoly szerelmi viszonya, meglehetősen türelmetlenül várta a nő hívását mindennap. Ő nem telefonálhatott, és ez rendkívül bosszantotta. Nagyon sokat leste a telefont, az meg csak nem akart megszólalni, vagy ha csörgött, akkor is olyanok keresték, akikre nem volt kíváncsi. Türelmetlensége mindig is szembetűnő volt, erről megbizonyosodhattak a körülötte élő emberek.

   Irénnek hívták azt a nőt, férje volt, méghozzá egy igen befolyásos ember, akivel nem szerették egymást. A látszatot fenn kellett tartaniuk, ezért mindig eldugott helyeken, olcsó szállodákban találkozgattak, eltöltöttek néhány órát, aztán mindenki ment a dolgára. Vadul szeretkeztek, néha csak úgy állva, az egyik pozitív saroknak támaszkodva.

   Irén…

   Erre gondolt most Kovács, a nevére, és a hozzá tartozó testre. Mindig is utálta az Irén nevet, közönségesnek és ocsmánynak tartotta, mindig is egy gyárban dolgozó, izzadságszagú nőt társított e mellé a név mellé. Éppen ezért képviselt ez a nő éles kontrasztot a többi Irénnel, mert ő rendkívül finom és nőies volt, az igaz, hogy húsos testén megfeszült a bőr, mégis szívesen elnézte, mikor öltözött.

   Nőisége valósággal sugárzott belőle, ennek ellenére nem átallott trágár szavakat kiabálni szeretkezés közben, és a leglehetetlenebb helyzetekben is letérdelt elé, hogy kényeztesse a péniszét. Két éven keresztül heti rendszerességgel találkoztak, néha egy héten kétszer is, kivéve a karácsonyi ünnepeket, akkor két hetet ki kellett hagyniuk egyhuzamban.

   Kovács talán ezt a viszonyt sajnálta a legjobban a sok közül. Irénnek még a gondolatait is kitalálta számos esetben, előtte nem kellett magyarázkodnia, a nő megértett mindent. Nem voltak különleges kívánságai, sem túlzó igényei, egyszerűen csak meg kellett adni neki az ágyban a magáét.

   - A rohadt életbe! – Kovács megint rávágott az asztalra.

   Önmagán kívül nem okolhatott senkit azokért a csapásokért, amik őt érték. Az ember időnként elveszíti a számára kedves, értékes dolgokat; személyek tűnnek el az életből, mert odébbállnak, vagy meghalnak. Az élet pedig megy tovább, de az első sokk körüli időszak rendkívül nehéz. Elveszített ő már számtalan embert: barátokat, barátnőket, alkalmi szeretőket, üzletfeleket, valahogy mindig sikerült felülemelkednie mindenen. Ez a mostani csapás mindennél erősebb volt. Tulajdonképpen léte egész alapja a levegőbe repült. Lehetséges, hogy sokkal inkább a föld mélyére süllyedt?

   Kovács szenvedett… Olyan erővel szorította valami a mellkasát, hogy nem tudta mélyre szívni a levegőt… Mindkét keze remegett, abba kellett hagynia az írást.

   - Katika! – kiáltott fel a székében hátradőlve.

   A titkárnő egy perc múlva már az íróasztal túlsó felén állt.

   - Kérem, adjon nekem valami gyógyszert fejfájás ellen!

   - Sajnálom, de nincs semmiféle gyógyszerem…

   Kovács felállt. Remegett alatta a padló, mint az egész épület hintázott volna.

   - Nem érzi jól magát, Kovács úr?

   - Nagyon szarul vagyok…

   Katika csak egy fintort vágott az obszcén szóra.

   Kovács kitántorgott az irodából, az előszobában felrúgta a szemetest, úgy, hogy a sok összegyűrt papír végiggurult az egész helyiségen. Csak mormogott valamit, majd bevágta maga után az ajtót. A zakója zsebében kotorászott, ügyetlenül, mint egy igazi férfi, végül csak megtalálta a slusszkulcsot.

   Mintha lázálma lett volna… Kiverte a víz, égett az arca, néha egy levegővétel is nehezére esett. Úgy érezte egyik-másik percben, hogy a szeme kiugrik a helyéről.

   Érdekes módon a vezetés nem okozott nehézséget. Húsz perc alatt hazaért, és már vágtatott is be a kapun. Az ajtó tárva-nyitva állt, a nagy nappaliból beszélgetés foszlányai szűrődtek ki.

   - Mi folyik itt? – kiáltott fel, miközben lerúgta a cipőit.

   A felesége kilépett a fal takarásából, és szokásos hűvös, közömbös stílusában kezdett beszélni.

   - Itt van ez a két úr. Azért jöttek, hogy elvigyenek minden mozdíthatót a házból, holnaptól pedig már a ház sem a miénk.

   - Micsoda?! – Kovács üvöltött. – Kik maguk?!

   Két magas, vállas férfi állt a nappali közepén. Az egyik, akinek szépen fésült frizurája volt, papírokat tartott a kezében.

   Készségesen megmondta, hogy egy behajtó cégtől jöttek, és a bank mindenre ráteszi a kezét, és hogy ők csak a bank érdekében járnak el.

   - Kit érdekel az a szemét bank? – Kovács nem tudott uralkodni magán. – Takarodjanak a házamból! Gyerünk, kifelé!

   Taszigálta kifelé a két férfit, akik nem fejtettek ki különösebb ellenállást. Az asszony meg csak állt, és mintha mulattatta volna a jelenet.

   - Felhívom a figyelmét, Kovács úr, hogy jogunkban áll rendőrt hívni – mondta az egyik férfi. – Rendőri intézkedés esetén már nem áll módjában semmit csinálni, ha szükséges, még el is vitethetem magát…

   - Elviteted az anyádat! Na, kifelé, meg ne lássalak még egyszer itt téged!

   Észre sem vette, hogy letegezte. Nem számított semmi, kijjebb akarta tessékelni azt a két férfit, csak ennyi számított. Az ajtót belülről bezárta, aztán már rohant is a feleségéhez.

   - Most azonnal lemegyünk a pincébe! Gyorsan, indulj már!

   - Minek? – kérdezte az asszony.

   - Majd megtudod…

   Lerobogtak a lépcsőn: elöl az asszony, mögötte Kovács lihegve, izzadva. A férfi a falhoz rohant, és már mozdította is el a nehezéket. Minden bizalma abban a rejtekben volt, ott kell lennie a pénznek. És a pénz nem volt ott! Mintha fejbe vágták volna, úgy állt az üres üreg előtt. Nem csak a pénz tűnt el, de a zacskó is, amiben tartotta a bankókat.

   - Ez nem igaz! – Kovács megint üvöltött. – Ilyen nincs!

   - Most mi van?

   - Itt tartottam egy nagyobb összeget, egy vagy két milliót! Most meg nincs itt egy megveszekedett forint sem!

   - Én vittem el…

   - Mit tettél, te istencsapása?! Elvitted a pénzt?

   - Nem egészen egy éve, mikor Amerikába mentem, emlékszel? Nem adtál semmit, én meg kilestelek, mikor idedugtad a pénzedet, úgyhogy elvettem belőle. Aztán máskor, mikor pénz kellett, megint vettem belőle.

   A közömbössége felháborító volt, Kovács azon gondolkodott, megüsse-e a feleségét.

   - Te hülye kurva! Elúszott a vállalat, tönkre tettek azok a tetves gazemberek! A bankban zárolták minden pénzemet, a súlyos milliókhoz nem férhetek hozzá! Ma kiderült, hogy már a ház sem a miénk, sőt a bútorok sem! Ebben a kis pénzben bíztam, ez volt az utolsó lehetőség! Az isten basszon meg!

   És a nő szinte értetlenül nézett.

   Kovács nézte az üreget, ahol a milliónak kellett volna lennie. Az az üreg egyre inkább távolodott tőle, ahogy az egész múltja, a jelene, és mindene, amihez bármiféle köze volt. Már nem érezte magáénak a házat, az autóját, az egész életét, minden kipukkant. Mintha minden nevetett volna rajta, még a rejtekhely is, még az eltűnt bankjegykötegek is. Úgy elmúlt minden, mint a tavalyi hó…

   - Ez nem történhet meg velem! Nem létezik…

   A hangja elcsuklott. Csupán egy pillanatnyi szúrást érzett a fejében, aztán elsötétült minden előtte. Azt már nem is érezte, amikor elterült a padlón. Úgy múlt el, hogy elvették mindenét, ahogy ő meglopott és megcsalt másokat, úgy lopták meg, és csalták meg őt is. A semmiből indult, hogy hatalmat szerezzen, aztán a felépített légvárból semmi nem maradt. Bezárult a kör, hogy többé ne nyíljon ki újra…