Egy sztori része ez, ami csak a fejemben létezik, ott sem túl részletesen. Egy részét leírtam, kíváncsi vagyok, ki mit gondol róla. Érdemes előzményt és befejezést írnom hozzá, vagy inkább hagyjam az egészet? Ne kíméljetek :) 

***

Kinyitottam a szemem. Ismeretlen helyen voltam, ismeretlen tárgyakkal körülvéve. Egy rácsos ágyban feküdtem, a plafont bámulva, azon gondolkozva, hogy ki vagyok és hogy kerültem ide. A szám száraz volt, mint a tapló, a régi, szakadt, vizes ruháim eltűntek, újak voltak rajtam, világos színűek... régen nem hordtam ilyen világos cuccokat. Felemeltem a kezem és kissé meglepődve láttam, hogy mindkét alkaromon fehér, szigorú kötés takarja a felsebesedett, teleszurkált, véres bőrt. Fájt, de nem harsogóan és hasogatón, mint régebben, hanem tompán és felejthetetlenül. 

Lent az utcán elhúzott egy hangosbeszélővel elláttott autó, egy nyelvvizsgát reklámozott: "La ĉefa laboro de la pli ol kvardek jara instituto estas la administrado de ekzamenoj, sed ĝi okupiĝas ankaŭ pri lingvoinstruado. Ĉiujare aperas ĉirkaŭ 100 mil kandidatoj kaj ekzamenoj estas ofertataj en 30 lingvoj..." Alig értettem a szavakat. A fejem tiszta volt, de ennek megfelelően üres is, majd, mint valami végtelenül lassú operációs rendszer, kezdte betölteni az adatokat. Beugrott a lány holtteste, akit a téren hagytam, a búcsúlevél, amit írtam, és az, hogy elindultam a vasútállomás irányába. Ez felvetette a problémát: még mindig nem tudom, milyen városban vagyok. Határoztam: megtudom. Ledobtam magamról a takarót, és megpróbáltam lekászálódni az ágyról. Egy fehér vászonnadrág és egy világoskék póló volt rajtam, egyszerű konfekciódarabok, nem árultak el semmit a helyről. Kinéztem az ablakon. Egy átlagos, forgalmas utca hevert előttem, kétszer három sávval, villamossínekkel, szemben egy csili-vili irodaházzal. Talán valami börtönben vagyok? Az ablakok rácsosak. Vagy elmegyógyintézetben? Erre a gondolatra kissé megrémültem: nem volt szándékomban a hátralevő életemet őrök, zárt ajtók, gumiszobák és őrjöngő páciensek bűvkörében eltölteni.

Még mielőtt elhatározhattam volna magam, hogy kilépek a szobából, az ajtóban kulcs csikordult, majd a kilincs lassan lenyomódott. Az ablakpárkánynak támaszkodtam és kissé félve hallgattam a fülemben doboló vér és az ajtó nyikorgásának különös szinfóniáját. 

De nem egy markos ápoló lépett be, és nem is egy rövid kötényű, unott arcú nővér - hanem egy idős hölgy. Szürke, földet seprő szoknya volt rajta, ropogós, fehér blúz, a nyakában pedig feszület - nem kérkedő, a valós méretekkel vetekedő kereszt, hanem apró, szerény, ezüst, de azért észrevehető. Mindenbizonnyal pont az észrevevés volt a célja. A hölgy haja szoros kontyban volt, egy főkötő fogságában. Minden bizonnyal egy apácával volt dolgom, és ettől kissé zavarba jöttem. Nem tudtam, hogy illik viselkedni egy apácával, nem is hiszek Istenben, sose jártam templomba, ezek a furcsa nők nekem mindig is olyanok voltak, mint a pingvinek a madarak között (nem csak kinézetre). 

Az arckifejezése óvatos volt, láthatóan nem tudta, hogy mire számítson, ezért siettem jó példával előljárni:

- Jó napot - mondtam. Elgondolkoztam róla, hogy nem várt volna-e el, valami "áldás, békesség" vagy "dicsértessék" vagy hasonló dolgot, de már nem volt visszaút. De láthatólag nem vette sértésnek a világi köszönést, hasonlóval viszonozta. Aztán csak állt. - Hol vagyok? - kérdeztem, ez volt az első, amit tudni akartam. Kissé félrehajtotta a fejét, rám nézett, mintha egy mosolyt láttam volna felvillanni az arcán, de lehet, hogy csak képzelődtem. Jobb kezével az ágyra intett, engedelmesen leültem rá, ő pedig a sarokban álló szék felé indult. Azt hittem, közelebb hozza, vagy valami, de nem: ahova lerakták, ő oda ült le rá. Mikor végre elhelyezkedett, rám nézett és ezt mondta:

- Beszélgessünk.

***