Csendesen nézte az ablakon túl tomboló vihart, mely mintha csak a lelkében tombolt volna. Talán a part menti csapásokhoz tudta volna hasonlítani azt az égszakadást ami a kertvárost sújtotta. Messziről hallatszott, ahogy erős fák törtek ketté, amint házaknak teteje adta meg magát a tombolásnak és szakadt el a széllel. Az éjjel és az, hogy nem látszott csillag az égen nem határozott sokat a látási viszonyokban oly gyakoriak voltak a villámlások, hogy nappali fényt varázsoltak az éjszakába, az áthatolhatatlan esőfüggöny volt az ami nem engedett látni. Percek alatt teltek meg az utcák vízzel, onnan pedig pincékbe garázsokba néhol lakásokba ömlött be amit a csatornák már képtelenek voltak elnyelni.

 Mintha csak önnön lelkébe tekintett volna az ablakon át úgy érezte. Feldúlt volt zaklatott és mindent elpusztított volna amihez csak hozzáér. Deréktájig érő fekete hajával játszott a kezével miközben újabb cigarettát gyújtott meg. Nem tudott mit tenni ellene, nem akart annyit dohányozni de biztos volt benne ha nem gyújthatna rá előtörne belőle valami szörnyű. Fekete szemei bánattal voltak teli de mint oly sok éve már szemének fényét képtelen volt könny megtörni. Nem volt oly katasztrófa mely megríkathatta volna olyannyira beleivódott a neveltetése miszerint egy férfi sosem sírhat és mindig erősnek kell lennie.

 Éktelen hang riasztotta meg gondolatait. A telefon csörgése egyáltalán nem illett a vihar mennydörgésébe és monoton zakatolásába. Elfordult az ablaktól és körbepillantott a szűkös szobán ahol állt. Az ablak mellett íróasztal számítógéppel milliónyi szeméttel és papírral teleszórva mellette pedig az üres sarok telis tele dobozokkal melyekben még a becsomagolt holmik hada pihent. Ezekkel szemben nyújtózott egy ágy bevetetlenül tőle balra pedig egy ajtó. Átmeneti szállás minden fényűzés sőt inkább mindennek a nélkülözésével. Nem tartotta fontosnak, hogy bármit is kipakoljon, gépe pont elég volt, hogy az otthontöltött órákat elüsse.

 Az asztalhoz lépett és a papírok között matatott, hogy megtalálja a zajt okozó telefont, néhány másodpercnyi keresgélés után a kezében tartotta a készüléket és kijelzőjét bámulta elhúzott szájjal. „Szóval te is megtudtad…” gondolta majd fogadta a hívást és hanyag mozdulattal a füléhez emelte a telefont.

 -Szervusz Kathrine kedves. –szólt bele negédes hangon mintha a lány hívásának okáról mit sem sejtene.

 -„Szia Kyle hallottam, hogy szakítottál vele, mit csináltál? Miért?”

 -Tudod. Így lesz a legjobb. Így nem árthatok neki már–mondta s hangja még a mennydörgésnél is vészjóslóbb volt, ahogy mindjobban felidézte az emlékeket.

 -„De hát mindenki tudja, hogy odavagytok egymásért. Titeket az égiek is egymásnak szántak?”

 A lány hangjában igazi értetlenség és sajnálat csengett. Bármit is érzett a „nagy” Kyle Horn iránt mindig tiszteletben tartotta annak életét és felnőttként viselkedtek egymással bár néha puszta tekintetükkel falták volna fel egymást. És most Kyle szerelmét kénytelen volt elküldeni. Tudta, hogy ameddig a lány vele van addig csak árt neki. Nem akarta bántani, és tudta, hogy nem elég jó. Kedvese mind többet rontott tanulmányaiban az életében, mindemellett a szülei sem nézték jó szemmel ezt a kapcsolatot. Nem volt hát választás. Ki kellett lépnie az életéből, hogy boldog lehessen. A férfi azon kapta magát, hogy a készülék megroppan az ujjai alatt így megpróbált gyorsan a beszélgetés mihamarabbi lebonyolítására koncentrálni.

 -Meglehet. De mit is érhet mindez ha közben tönkreteszem és végül a nevem is elátkozza amiért annyi fájdalmat okoztam neki?

 Gondolt ezzel az előbbiekre és arra a félelemre amit sosem mondott volna ki de mindig is benne volt: „Mi van ha egyszer a lány is rájön, hogy nem elég jó?”Hosszú perceken át boncolták még a dolgot, hogy vajon mi is vezethette idáig de Kyle most is ugyanazokat a dolgokat hallotta amit mindenki mástól. Mindenki azt próbálta elmagyarázni neki, hogy hülyeséget csinált, hogy nincs igaz, hogy jobb mint gondolja csak időt és lehetőséget kellene először saját magának adnia. De már nem akarta, nem akart próbálkozni és küzdeni azért, hogy beilleszkedje egy olyan világba amit utált ahol több volt az elvárás mint amennyit halandó ember képes lehetne teljesíteni. „Vagy tévednék és elég lehet mindössze amit érzek és bennem van?” Rengetegszer tette fel magának a kérdést de sosem jött rá, hogy mi lehet a válasz, mintha egy útvesztőben sétálna amit ő épített de a kijáratot mégis képtelen megtalálni.

 A beszélgetés után még inkább szánalmasnak érezte magát úgy fordult vissza az ablakhoz miközben újabb és újabb cigarettát szívott el szünet nélkül mintha csak magát akarta volna kifüstölni. A szél nem csendesült, ahogy az eső sem akart véget vetni végtelen szakadásának. Amikor elvesztette családját élete teljesen kisiklott a medréből és hosszú ideig lézengett a világban még kissé összeszedte magát utolsó élő rokona unokabátyja segítségével, akivel együtt nőttek fel és szorosabb kapcsolatban álltak mint a vértestvérek. Ők már csak ketten voltak egymásnak a sorsnak gusztustalan fintoraként valamilyen módon minden élő rokonukat el kellett szép lassan temetniük még odáig jutottak, hogy alig lépték át pár évvel a huszadikat és máris csak ketten maradtak.

 Utána ismerte meg  a lányt is és minden tökéletesnek tűnt a kaotikus világban még a Kyle el nem vesztette a munkáját és akkor minden megváltozott. Nem tudott lakbért fizetni nem tudott mit tenni és munkát sem talált. Szerelme hiába akart segíteni nem tudott mit tenni érte és ez a folyamatos súrlódás a végüket jelentette. Unokabátyját várta csendben és egyre inkább kezdett aggódni a szokatlanul nagy késése miatt, ennek volt köszönhető, hogy mikor elnyomott egy cigit gyorskört tett a sötét szobában majd újabbra gyújtott rá és visszatért az ablakhoz.

 A vihar megállás nélkül tombolt az idő pedig teknős sebességével vánszorgott előre a füst azonban egyre jobban fojtogatta. Újra megcsörrent a telefon. Ezúttal már nem volt olyan nyugodt a mozdulata, mint tigris a vadra ugrott a telefonért és meg sem nézte ki a hívó füléhez emelte és várta, hogy az illető beleszóljon.

 -A nevem John Marson ön Kyle Horn, John Walter rokona?

 A hang meglehetősen hivatalos és baljóslatú volt. Ernyedt nyögéssel jelezte, hogy ő az és már félt attól mit fog közölni vele az ismeretlen férfi. Mikor meghallotta utolsó rokonának halálhírét egyszerűen kiejtette a telefont a kezéből s az asztalnak támaszkodva próbált mély lélegzeteket venni, hogy fel tudja dolgozni a történteket. Csak mondatfoszlányok dübörögtek a fejében majd minden olyan kaotikus lett emlékek érzelmek minden mindenhonnan minden időből egyszerre tört rá minden fájdalma, majd az anyját látta maga előtt, ahogy Istenhez fohászkodott.

 Az ablakhoz lépett feltépte s azonnal érezte az örvénylő szelet a fagyos esőcseppeket az arcán, ahogyan a haját tépték és ruháját szaggatták. Tekintete a villámokkal együtt szikrázott mintha az éghez hasonlóan szemei is villámokat készülnének szórni, ehelyett azonban őrült üvöltésben tört ki és az ég felé tárt karokkal üvöltött: El tudsz még venni tőlem valamit?

 Percekig állt így az ablakban mígnem visszafordult a szoba felé. Arca teljesen nyugodt volt-legalábbis annak tűnt-majd módszeresen ahhoz az egy rendes elmebeteghez illik törni zúzni kezdett. Az asztalon kívül amin számítógépét tárolta mindent szinte pozdorjává tört. Felkapta a széket és azzal kezdte el szétverni a kis ruhásszekrényt majd mikor már csak csonk volt a kezében földre hajította és kézzel lábbal ütötte rúgta a bútordarabokat, végül a falhoz vagdosta őket míg nem lihegve állt a szoba közepén. Kezei sajogtak és vér csepegett róluk a földre a sebekből amit a bútorokra mért ütések okán keletkeztek. Őrült mosollyal figyelte amint keveredik az ablakon beömlő eső vize a vérével és őrült táncot járnak a villámok okozta fényekben.

 Mikor végre megtalálta önmagát szétnézett, és meglepődve konstatálta: Valaki összetört mindent.

 Ezután a gépéhez ült és egy éjszakán át tartó munka után létrehozta első házi bombáját amit a hőn szeretett felsőbb hatalmaknak szánt hálaként.