Ahogy az eső csendesen áztatta a száraz földet, ahogy a sötét fellegek eltakarták a korábban oly tiszta eget mind-mind nyomasztották az eresz alatt bujkáló férfit. Átérezte az idő szeszélyességét úgy, ahogyan önnön kedve, hangulata is percről-percre változott akár a tenger hullámzása. Minden nappal egyre kevesebbnek érezte magát de az éltető napfény mégis hozzáért mint sziklaszirti virághoz mely minden nap dacolt az elemekkel mégis tovább nőtt, tovább nyújtózott a Nap felé. Azonban, ahogy a virágot eléri a tél a férfi is úgy vélte, hogy lassan eléri a vég. Érezte bár fiatal testét mégis mindinkább elhagyja az erő s egyre többször volt már az is nehéz, hogy felkeljen reggel az ágyból.

 Az eső végül lassan csitulni kezdett akár a hirtelen jött harag s a nyári eső átadta a helyét a frissítő szélnek mely elfújta a sötét gondolatokkal megtöltött fellegeket és a szárító napsütésnek adta át a helyet. A férfi beletúrt derékig érő fekete hajába kicsit megborzolta majd a kitisztult eget nézve kilépett az egyre világosabbá váló macskaköves útra. Benyúlt farmerjének zsebébe s előkotort egy szál cigarettát majd meggyújtotta közben tekintete vékony csuklóján akadt meg s újra keserű mosoly telepedett kissé sápadt arcára.

 Mint mindig most is vegyes érzelmek fogták el, mikor önmagára és önnön külsejére gondolt. Vékony testalkat ami magasságával nem feltétlen pompázatos megjelenést kölcsönzött neki, s bár arca jóképű volt szeme és azalatt húzódó táskás karikák meggyötörtségéről árulkodtak. Éjfekete szemei élesen, szigorúan csillogtak a nyári napsütésben bár ahogy az ember a szemeibe nézett az a képzete támadt, hogy ez a szempár bármilyen mély és sötét is legyen az éj árnyai közt is láthatóan ragyognak.

 Határozottan lépkedett a kihalt macskaköves utcán, melyet felperzselt a hőség s a megannyi kirakatüvegről visszatükröződő napsugarak csak még elviselhetetlenebbé tették ezt a hőséget. Fekete tornacipője hangtalanul ért a kövekhez újra és újra mintha csak egy szellem osont volna végig az utcán. Nem is akarta, hogy a világ különösebb tudomást vegyen most róla, hiszen borús hangulata miatt úgy vélte mindenkit széttépne aki csak a közelébe kerül.

 A hosszan kanyargó utca lassan egy térbe torkollott ahol emberek nyüzsögtek mindenfelé. Ki-ki a maga dolga után szaladt, akadtak akik a fák hűvösébe menekültek egy padra s ott pihentették fáradt tagjaikat, mások gyermekeikre ügyeltek akik a szökőkutak körül futkározva játszottak. Fiatalok idősek az emberi kor minden szakából voltak kinn a téren, hogy a nyári meleget élvezzék vagy csak azért, hogy a panelek tűzforrósága elől meneküljenek. Mind olyanok és olyan emberek melyek hidegen hagyták az érkezőt.

 Emberek, ezzel a gondolattal lezárta magában a tömeget s fintorogva haladt el közöttük mintha ő nem is az emberi faj képviseletében létezett volna ezen a planétán. „Vannak az emberek mint ezek, és vannak az egyéniségek mint te vagy én.” Ezek a szavak törtek utat az emlékezetében a hozzátartozó emlékképekkel együtt, amikor számára is érdekes lány társaságában sétált az erdő óvó lombjai alatt. Egy pillanatig szinte látta maga előtt a mélybarna tekintetet amely játékosan tekintett rá s itta minden szavát.

 Újabb keserű mosoly következett amit az emlék váltott ki magából, bár emlékezett az érdeklődésre emlékezett ara, hogy milyen gyönyörűnek találta, ahogy arra is emlékezett milyen csalódással járt ez az érdeklődés. Csalódás, ez a szó már-már a lelkébe itta magát mintha létezésének egyik fő alapköve lenne ez a számára oly természetellenesnek tűnő érzés.

 Egy hatalmas templom tornyosult előtte, simára csiszolt falain mintha idő sem más nem foghatott volna és ezzel a legyőzhetetlenség hatalmának érzetét keltették a férfiben. Ajkai meg-megrándultak de nem hagyta, hogy mosoly telepedjen az arcára. Gonosz tekintettel lépdelt egyre feljebb a lépcsőkön egészen a hatalmas kétszárnyú vasalt ajtókig melyek oly gazdagon voltak díszítve mintha csak a készítők azt akarták volna elérni, hogy  a díszítések megfejtése is órákig tartson a látogatóknak. A közeledőnek nem állt szándékában tanulmányozni a díszítéseket de még csak rájuk pillantani sem igazán. Azonnal az aranyozott szintén giccsesen kiformált kilincsre helyezte a kezét és a sokak számára meglepő, vékony testalkatával ellentétes erővel betaszította az ajtót ami hangos csattanással állt meg végül.

 Ahogy belépett a faggyú és füstölők szagának keveredése kényszerítette újabb fintorra, azonban a bent uralkodó félhomályt határozottan kellemesnek találta. Hamar nyugtázta magában, hogy a papoknak sincs pénzük légkondicionálóra ugyanis bent is elviselhetetlen volt a hőség, minek hatására letörölte homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket. Még egy utolsót szívott a cigarettájából majd hanyag mozdulattal a szenteltvízzel telt edénybe dobta ahol másodpercnyi sistergés után kialudt.

 A felsorakoztatott padok között ülők némelyike hátrapillantott a zajra és több pap került elő az árnyékok közül hagyományos viseletükben viszont nem megszokott paprikázott arcot öltve magukra. A férfi úgy döntött megvárja őket az ajtóban addig is rágyújtott egy újabb cigire és hátáról a földre ejtette zsákját mely hatalmasat dörrent a kövezett padlón megszakítva a halotti csendet még több tekintetet magára vonva ezzel.

 A papok már távolról szidták a fiatalembert és hozzájuk nem illő trágár szavakkal illették viselkedését amivel egyre csak fokozták elszántságát és  jókedvét. Az első pap odaért hozzá, egy középkorú férfi aki inkább tűnt tudálékos okoskodónak mint szentnek. Sunyi tekintete szikrákat szórt az idegenre, összeráncolt homlokáról pedig tajtékzott a veríték.

 -Mit merészelsz te takony kölyök? Ez ISTEN háza! –üvöltözte magából kikelten és nem kicsit túlozhatott a hangnemmel hiszen maximum hat év választhatta el egymástól a két férfit és egyikőjük sem volt éppen gyermeknek nevezhető. „Annál jobb…” gondolta a férfi hisz ha azt hiszik, hogy mindössze gyermeki csínytevésről van szó sokkalta könnyebben fog célt érni.

 -Ezek szerint jó helyen járok. –Válaszolt mély mennydörgő hangján mely visszhangot vert a falakon, s nyugodtsága, határozottsága letaglózta a papot, hogy hátralépett egyet s minden elszántsága megingott egy pillanatra. –A főnökhöz jöttem.

 Az utolsó szavakat szinte kéjes vigyorral mondta ki ahogy a vele szembenálló tekintete mind jobban megtelt rettegéssel. Ismerte jól ezt a tekintetet sokan néztek rá így ok nélkül és várta az ezt váltó szemeket amik a félelemből fakadó düh szüleményei és az elpusztításáért könyörögnek. Mostanra már két idősebb társa is csatlakozott az első felszólalóhoz azonban még az ő ősz tekintetük is értetlenséggel telt a hallottak után.

 -Persze mit is gondoltam… Istennel beszélnék állítólag alkalmas rá ez a hely.

 Ahogy felkacagott mondandója végére pont annyira lett kísérteties a hangja. Újra néma csend telepedett a templomra, a padok között ülők csendesen figyelték az eseményeket és mindenkinek rá volt írva az arcára, hogy nem értik miért nem lehetett akkor kulturáltan leülni és imádkozni. A férfi hasonlóra számíthatott mivel mosollyal az arcán a zsákjáért nyúlt  majd az előtte állókat félrelökve a terem végében álló emelvény felé indult s közben fennhangon beszélni kezdett.

 Megkérdezném én, hogy az itt ülők között volt e már olyan aki kapott választ, de nem teszem hisz véleményem szerint körülbelül annyira kapnék őszinte választ mint egy utcasarki bordélyban. Ezért hát arra kérem a tisztelt jelenlévőket, hogy amikor szembesültök bűneitekkel meg mindennel ami kell és megmérettek Istennel adjatok át neki egy üzenetet: „Baszd meg!”

 Mindehhez felemelte középső ujját, hogy ha esetleg valaki nem értené ezt a jelzést biztosan mindenki felfogja majd. Majd hanyag mozdulattal a míves emelvényre ejtette táskáját ami szinte teljesen eltűnt az árnyékok között, majd elindult kifelé az épületből. Szánalmasnak tartotta a bent lévőket hiszen meg sem fordult a fejükben a katasztrófa ami közeledett, eszükbe sem jutott, hogy meneküljenek. Úgy gondolták, hogy Ő majd megvédi őket, a Papok is az emelvény felé mozdultak ahelyett, hogy elhagyták volna az épületet. Nem tették.

 A férfi legalább ötven méterrel hagyta el a lépcsőket amikor hatalmas robbanás rázta meg a földet. Törmelék, por, korom és emberi darabok repültek a levegőben ami az égett hús szagával lett teljesen elviselhetetlen. Ha a robbanás és annak hatása nem lett volna elég az emberek kaotikus visongásba és rohangálásba kezdtek akár a hangyák eső előtt. A Nap is felhő mögé rejtőzött eme gyalázat láttán de a férfi csak sétált előre nyugodtan és közben ördögien mosolygott majd egy mondatot suttogott maga elé: Na lássuk vajon el tudsz e még venni tőlem valamit ezért….