Ha lenne pszichiáterem, (az a tipikus, falon függő bekeretezett diplomája alatt ücsörgő, keskeny olvasószemüvege fölött vizslató pillantásokkal néző agyturkász) minden bizonnyal azt mondaná: első lépésként beszéljen a problémájáról.

Én kényelmesen, mélyeket lélegezve ellazulnék a vele szemben terpeszkedő kanapén és lehunyt szemmel gyónnék neki abban a biztos tudatban, hogy jó kezekben vagyok és a  gondjaim megoldódnak. Önként bevallanám szörnyű titkomat: válságban vagyok.

Minden alkotással próbálkozó ember ismeri az érzést. Lehet bármilyen műfaj képviselője.

A festő, amikor órák, napok, hetek óta fel-alá járkál az üres vászon előtt, körülötte félig kész vázlatok halmai, érintetlen festékek és ecsetek felhasználásra várva, de semmi.

A szobrász, aki vésővel és kalapáccsal ácsorog a márványtömb előtt arra várva, hol is kezdje lefaragni a fölösleget a kőben rejtőző szoborról.

A zeneszerző, ahogy a zongora mögött ülve tétován, céltalanul üti le a hangokat minden értékelhető eredmény nélkül.

Vagy például a kezdő író. Csak nézi a szövegszerkesztőn fel és eltűnő fekete vonalkát, aminek szavakat, mondatokat kellene húznia maga után.

Ő meg ott görnyed a laptopja előtt, tekintete elréved, keresztül a monitoron.

Az agya szinte izzad, és egyre jobban süllyed bele a mindent elnyelő fásult kétségbeesésbe. Feláll, tesz egy kört a szobában, visszaül.

A kurzor meg úgy villog, mint valami segélyhívó jelzés.

Hiába. A segítség nem jön.

Ismerős állapot, ugye?

Mivel nincs pszichiáterem, magamnak kell megoldanom ezt a gondot.

Kezdetnek beszéljünk róla. Diagnosztizáljuk. Keressük meg a baj forrását.

Az ötletek nyüzsögnek a fejemben, mégis be vannak zárva. Valaki, vagy valami felépített egy erős magas gátat a gondolataim folyama elé.

Mi lenne, ha megszemélyesíteném? Nevet, külsőt adnék neki, megfoghatóvá tenném, hogy meg tudjam ragadni. Talán így el tudom kapni, mielőtt még végképp elszabotálja a terveimet.

 Persze csak átvitt értelemben értem az egészet, hiszen minden ami bennem zajlik, én magam vagyok. Különben tényleg mehetnék a dilidokihoz.

De azért játsszunk el a gondolattal.

Elképzelek egy csöppnyi ördögszerű figurát. Szemmel láthatatlan, piros, csavart szarvú dög, apró gombszemei gonoszul csillognak. Széles vigyora felfedi tűhegyes fogait. Éppen rajtam röhög, és teátrálisan összedörzsöli karmos kezeit.

Rohadtul elégedett magával a kis terrorista.

Közel jár a céljához.

Kicsi, ám annál nagyobb hatalommal bír.

Kiépítette bázisát az agyam titkos szegletében. Megcélozta, becserkészte, és észrevétlenül elfoglalta azt a területet, ahol a kétség, az önbizalomhiány és a negatív hozzáállás vannak.

Onnan indítja rajtaütésszerű támadásait.

A pici démon beveti gonoszságának minden eszközét.

Kegyetlenül megkínoz és közben remekül szórakozik. Alattomos sunyi trükkjei vannak.

Például: van olyan, mikor csalfa módon megnyitja a gátat, és szabad folyást enged az ötleteimnek. Természetesen a lehető legrosszabb pillanatokban.

A napi robot közben, amikor még egy darab papír sincs a közelemben.

Vagy lefekvés után, félálomban, úgy, hogy ha kiugrok az ágyból és a géphez rohanok, mire odaérek már el is hussan a gondolat.

Az alattomos szemétláda.

Nézem a monitor ürességét, miközben ö fülembe suttog biztos rejtekéből: nem megy ez neked, ne is erőltesd, hagyd a fenébe.

Pedig készen van az összes fejezet vázlata, még az utolsó mondatot is tudom.

Ott van a legócskább, legátlátszóbb kifogása is, amit pofátlanul kihasznál amikor csak lehetősége van rá.

-         Ráérsz még, majd holnap folytatod - súgja bizalmaskodó behízelgő hangon.

A mocskos kis szarházi.

Hetek óta csinálja, talán már egy hónapja.

Elég volt, lépnem kell valamit.

Képzeletemben megjelenik a harcos angyalok bevetésre kész különleges alakulata. Állig felfegyverzett marcona tekintetű osztag.

A feladat adott. A hadművelet zöld utat kap.

Hatalmas fehér szárnyaikkal könnyedén felrepülnek a gátra, és a csapat robbantási specialistája célzott töltetekkel megsemmisíti azt.

A démonka búvóhelye előtt felsorakozva célra tartott fegyverekkel megadásra szólítják fel a rebellis lázadót, aki válasz helyett kidugja feltartott középső ujjú kezét a fedezéke mögül.

Gránát robban, sortűz dörren. Az ellenállás megtörik.

Kirángatják a romok közül vérző, de még élő testét és vezetőjük elé térdepeltetik.

A rögtönítélő bíróság bűnösnek találja előre megfontolt szándékkal elkövetett ihletgyilkosságban.

Az ítélet halál, azonnal végrehajtandó.

Tetemét jeltelen sírba hantolják..

A probléma sajátságos módon ugyan, de megoldva.

Nincs más hátra, munkára fel. Nem holnap, nem is a jövő héten.

Még ma.