Az első poharat mindig lassan ürítem ki. Kiélvezem minden kortyát, nem csak arra koncentrálok, hogy a szesz égeti a torkomat, hanem arra is, ahogyan lassan lecsorog a nyelőcsövemen, egészen a gyomromig, szétterül a testemben, bizsergeti az izmaimat, s elkezdi tompítani az agyamat. De ez az érzés nem jön hamar. Az első pohár a legnehezebb. Még szó sincsen megváltó könnyedségről, szédülésről, öntudatlanságról, „mindegy”-ről. Olyan, akár egy élő lángcsóva, amelyet minden küzdelme ellenére magamba zárok és cikázik a belsőmben, amíg holtába nem hamvad. Ez vagyok én … egy hatalmas hamutál, amelyet sohasem lehet kiüríteni, csak eldobni és összetörni, ha megtelt. Várom a pillanatot. De addig is szembe kell néznem az életemmel. Az értelmével. Ha van. A bűneimmel. A szenvedéssel, amit okozok, a sok utolsót villanó szempárral, amelyek nem hagynak nyugodni, s miattuk minden nap ide jutok. Fegyvert adni egy ámokfutó kezébe. A magam döntése, senki nem törődik velem, senki sem tudja, hogy miért fél, mégis félnek szembenézni velem. Talán a sok haldokló szempárt látják, a könyörgést, érzik az utolsó leheletüket, amelyeket magamba szippantok, ezzel telik meg a tüdőm. Jó mélyen beszívom, hogy maradjon örökre a részem. Elraktározom, megmásíthatatlanul.

Lassan fogy a méreg. Úgy érzem, hogy szétmarja az ajkaimat, a fogaimat, a nyelvemet és elér egészen a szívemig. Bár úgy lenne. Véget vethetnék ennek az ámokfutásnak. De gyáva vagyok hozzá. Csak a fegyveremet kellene egyszer magam ellen fordítanom. Vagy egyszerűen csak feküdni és várni a halált. Úgyis eljön. De ha meghívót küldök, hamarabb érkezik. Így, hogy csak füstjeleket eregetek, nem biztos, hogy hallgat a hívásomra, időbe telik, amire felfogja a jelek értelmét. Pedig velem van minden nap. De nem hall engem. Csak megy a kezem után. Amire rámutatok, már el is ragadta. Újabb korty, újabb elégés. Ki akarok élvezni minden pillanatot, ami fáj. Úgy mar, akár a bűntudat. Elveszem az életüket. Nem félnek tőlem, megszoktak már. Egynek tartanak maguk közül. Bekúszok a tudatukba, megragadok az emlékeikben, ismerősük leszek, azután hátba döföm őket. Elfogyott az első pohár, túl vagyok a nehezén. A többi már gyorsan megy.

Másodszorra csak félig töltök és sebesen húzom le az italt egy kortyra.  Kezdődjék a tánc. Lassan tompulnak el az érzékeim. Nem csak a valóság körvonalai mosódnak el, hanem az emlékeim is. Nap, nap után törlöm ki őket egy mosogatóronggyal a felejtés poharából. Csak egy baj van. Az a pohár soha nem lesz tiszta. Törlöm és törlöm szorgalmasan, minden este, fényesítem, de örökké homályos marad. Talán nem a megfelelő eszközzel dolgozom. Fel sem merülhet. Tökéletes. Előbb fáj, sokkal jobban, mint kellene, azután eltompít, s már nem érdekel semmi. Csak a szűnni nem akaró remegés a tagjaimban, ez foglalja le minden gondolatomat. Kitisztul az elmém, megvilágosodva ébredek majd minden új napra, egészen addig, amíg egyáltalán felkel a nap és nem fedi el életemet az örök sötétség.

Harmadik, negyedik, ötödik pohár. Lassan öntudatomat veszítem. Álomba ájulok. Villámgyorsan peregnek lezárt szemhéjam alatt az elmúlt évek feledhetetlen pillanatai, gyors egymásutánban minden kihunyó tekintet az enyémbe fúródik. Minden éjjel átélem. Minden éjjel velük halok. Mozdulatlanul, megbabonázva állnak, még csak nem is ellenkeznek. A fegyvert elrejtem, de ez is csak illúzió, akkor sem menekülnének el, ha a tőröm pengéjéről sütne szemükbe a nap. Csak az utolsó pillanatban fogják könyörgőre, persze hasztalanul. Egyetlen mozdulat és vége. Vér csorog le a karomon. De csak a haldokló tekintet nyoma marad a retinámon. Egyetlen pillanat a kielégülés. Tovább nem számít semmi sem, a halott testet érintetlenül hagyom a dögevők martalékául. Csillapíthatatlan vágy kínoz, szomjazom a gyilkolást, de minél többször ölök, annál jobban kiszáradok.

Reggel azonban új napra ébredek. Minden más lesz. A bűntudat segít embernek maradnom. Hogy le tudjak róluk mondani. Hogy eltávozhassanak a másvilágra. Testestől, lelkestől. Nincs szükségem rájuk. Ezzel áltatom magam, de közben tudom, hogy ez egy hazugság. Nem tudok nélkülük élni. Nem tudok bűntudat nélkül élni. Hazudok magamnak, hazudok nekik, hazudok mindenkinek. Elválaszthatatlan részeim, sejtek a testemben. Meg kell ölnöm mindet, egyenként. Vérükben kell áztatnom kezeimet, különben olyan kérgessé lesz a testem, mint egy ősöreg fa. Érzik ezt, ezért nem menekülnek el. Csendben közelítek feléjük, a fegyveremet elrejtem. Szemükbe nézve megbabonázom őket, mozdulatlanná dermednek, csak azért élnek, hogy én elvegyem az életüket. Önként sétálnak a másvilágra, értem. Hogy még egy nappal tovább szenvedhessek.

Nem tudok uralkodni magamon, alig ébredtem fel, megint vadászni indulok. Illatokat érzek, neszeket hallok, nyugtalanság vibrál a levegőben. Tudják, hogy itt vagyok, mégsem futnak vagy rejtőznek el. „Nem akarom ezt, menjetek, meneküljetek!” - ordítom némán. E szavakat formálja ajkam öntudatlanul. Nálam a fegyver. Sokan vannak, nagyon sokan. Mindannyian azért vannak itt, hogy ma is meghaljak. Minden éjjel, álmomban.  Lassan próbálok becserkészni egyet, hogy legalább az illúzió meglegyen. A vadászat öröme. Túl könnyű. Többen is csak álldogálnak és bámulnak rám, szinte vágyakozva. „Hadd legyek ma éjjel én a gyilkosod” – ezt suttogják. Hallom a gondolataikat. Továbbmegyek hát. Túl könnyű. Örömüket lelik a kínzásomban. Nem kellenek, mit kezdjek velük? Önként sétálnak bele a tőrömbe, ebben semmi kihívás nincsen. Továbbmegyek, az őszi avarban próbálok hangtalanul járni, miközben a halál ágról ágra hintázik mellettem. Minden bizonnyal jól érzi magát. Ma is megkapja a jussát, ketten is vele megyünk. Egyikünk valóban. A másik álmában, csak látogatóba.

Valami egészen szokatlan történik. Kacag. Kacagva ugrál mellettem! Soha még hangját nem hallottam. Mindig csak csuhája súrlódását éreztem a csupasz bőrömön, de sohasem mertem ránézni, mégis tudtam, hogy velem van. Szél susog a fák közt, azt hiszi, megijeszthet. De nem félek tőle. Hirtelen megtorpanok és szembenézek vele. Már mögöttem van. Megfordulok és elakad a lélegzetem. Egy gyönyörű lány áll előttem. Haja lángvörös, ajkai keskenyek, akár a penge. Orra kicsiny, formás, a bőre szeplős, hófehér. A szeme… a szeme minden pillanatban más. Arany, réz, kék, mogyoróbarna és fekete egyszerre. Sávonként változtatja színét, akár egy ringlispíl. Beleszédülök. Azután meglátom a villanást, menekülőre fogja. Utána vetem magam. Végre egy izgalmas játék, egészen megfeledkezek a gyomromat mardosó éhségtől, már nem remeg a kezem az alkohol hiányától, a fejem újra hideg és tiszta, nincs más, csak a jelen, a vadászat! Ő maradt hát az egyetlen, aki kapható a játékra. Közel sem egyértelmű a végkimenetel. Őrült ámokfutás kezdődik. Hol lelassít, már majdnem utolérem, hol eltűnik a szemem elől, és amikor már éppen feladnám, újra ott áll előttem. Ő vagyok én, ez az amire vártam. Érzem az örömét, az izgatottságát, végre űzött lehet ebben a tükörvilágban, ahol minden fordítva van, a vadász bűntudattal küzd, mert a vad nem menekül, az üldözőből üldözött lesz, s a halálból zsákmány. Olyannyira belemerülök a bizarr játékba, hogy megfeledkezek minden egyébről. Nincs önmarcangolás, nincs tompaság, nincs fáradtság, éhség, színek, fák, vadak, megszűnik az ég, a meleg, nem létezik semmi, csupán ő meg én. Majd hirtelen megáll, szembefordul velem újra. De már nyoma sincs a felfoghatatlan szépségének. Szemgödrei üresen bámulnak rám, koponyájára néhány ősz hajszál tapad, fogatlan mosolyra húzódik ajkak nélküli szája. Egy hatalmasat villámlik, éppen amikor beledöfném a késemet. Köddé válik. Fájdalmas, ahogyan a levegőbe szúrok tiszta erőmből újra meg újra. Zokogva térdre borulok, a kudarc ledönt a lábamról. Ilyet még soha nem éreztem. Soha nem volt ekkora kihívás az életemben, és bele is buktam. Lassan rám sötétedik. Elindulnék a poharam után, de vaksötét van. Neszeket hallok. Körülvesznek. Egyre közelebb és közelebb jönnek, de nem látok semmit. A tőrömet már régen elejtettem. Újra villámlik, és akkor meglátom. Ott vannak mind, akiket megöltem, mintha álmodnék, de ez mégsem az. Igazak mind, ismerem őket egytől egyig, az ellopott utolsó leheletükért jönnek.

Borda törik, koponya hasad. Önként jöttem a halál birodalmába és cinikus mosollyal az arcomon maradok itt örökre. Megrohadni, mint a könnyű préda.