A tűzcsóvák vöröslő irányfényként világítottak az erdőben. A sötét éjfél nem bújtatta el lányát, hagyta, hogy kitombolja a fájdalmat magából. Abbey a lángoló kör közepén ült és némán, könnyes szemmel figyelte, ahogy egyre szűkül a gyűrű. Fehér bőrén egy izzadságcsepp kúszott végig, majd lecsöppent… a föld felszívta.

Mintha álomból ébredt volna, felpattant és elszántan nézett a réten még szelíden tekergő tűzre. Vérpiros ruhája a testére feszült, miközben elkezdte őrjöngő táncát. Nem sértették meg a lángok, s olyan szenvedélyesen lejtett a tűzben, mint amilyen vadul üldözte el szerelmét egy napja.

A zöld rét már közel sem hasonlított önmagára. A fűszálak sikítva szenvedtek a lángnyelvek fogságában, a fák rettegve elhajoltak, hogy ne legyenek a lány útjában. Kellően ismerték ahhoz, hogy tudják: ő életveszélyes. Az ég vörösen izzva árulkodott Abbey jelenlétéről, aminek titokban kellet volna maradnia.

Jess félálomból riadt fel, megérezte a hőt, amit a szellő felé sodort. Felnyitotta mélybarna szemét, majd felült. Csak a tűz félelmetes hangját hallotta, de aztán meglátott egy lángot is. Azonnal felpattant a földről, hogy mentse a menthetőt. Védenie kellett az erdőt, de valami mindi közbeszólt: Abbey.

Rendes esetben már el kellett volna űznie őt, de… egy éjjel a lány haldokolva feküdt azon a réten. Teljesen elhagyta az ereje, és ha ő nem talál rá, örökre elveszíti. Azon a végzetes éjszakán hagyta, hogy magához térjen, és tomboljon azon a helyen. Nem kérdezte meg tőle soha, hogy miért nem tette a dolgát, és táncolt végig az egész erdőn, hogy miért halt meg majdnem, mert tudta, hogy érte. Szerették egymást, és bár gyakran vesztek össze, elválaszthatatlanok voltak.

Előző este Jess új helyet akart adni a lánynak, hogy jobban szemmel tudja tartani őt, ezen kaptak össze. Viszont Abbey eddig még soha nem művelt olyat, amilyet most. A fiú félt, hogy túlságosan elragadtatja magát, és hiába próbálták megakadályozni a bokrok és a fák, hogy tovább menjen, elért a rét szélére.

A másfél méter magas lángok között meglátta a szerelmét, aki megállt és az tenyerébe temette az arcát. Nem volt mitől aggódni, mert megbánta, amit tett. Felnézett és lassan körbesétált a területén, lába nyomán kialudt a tűz, és az örökké tűrő, de el nem pusztuló fűszálak fellélegeztek. Egy utolsó lángcsóva még égett, s a lány letérdelt hozzá. Kipirult arcán legördülő könnycseppjei oltották ki, és úgy maradt, zihálva, megpróbálta megnyugtatni magát.

Jess nyugodtan közeledett hozzá, érezte, hogy szükség van a támogatásra, mégis meglepődött, amikor Abbey szinte a nyakába ugrott. Viszonozta a vad ölelést, és halkan suttogott:

- Ne haragudj rám, maradj itt nyugodtan, ahogy neked jól esik! – forró csókkal nyugtázta kijelentését, és hagyta, hogy a lány magával ragadja, egy álomvilágba… nagyobba, mint amilyenben éltek. A Hold irigyen figyelte őket, örült volna, ha az ő tündére is tündérbe szeretett volna bele. Mosolyogva elfordult, és sugarával üzenetet küldött a Tűznek, aki nem fordult le a malom tetejéről meglepetésében. Már belenyugodott…

Abbey kimerülten feküdt le a fűbe, és barna szemeivel egy darabig figyelte szerelmét, ahogy körbejárt és megsimogatta a fákat. Végül behunyta a szemét, és csak hallgatózott tovább. Már majdnem elaludt, amikor Jess forró keze megérintette a derekát, majd a teste hozzá simult. Elmosolyodott, és szenvedélyes álomra hajtotta a fejét…